1936. június 11-én a szovjetek Végrehajtó Bizottsága elfogadta az új alkotmány tervezetét, amelyről a Sztálin szavait készpénzként elfogadó szovjet sajtó naponta ismételte, hogy „a világ legdemokratikusabb” alkotmánya. Igazság szerint, magának az alkotmány kidolgozásának a módja kételyeket kelthet ez iránt. A sajtóban és az összejöveteleken egy árva szót sem mondtak az előkészületekről. Holott 1936. március 1-jén, az amerikai Roy Howard úrnak adott interjújában Sztálin kijelentette, hogy „ez év végén kétségtelenül el fogjuk fogadni alkotmányunkat”. Sztálin tehát nagyon pontosan tudta, hogy mikor fogadják el azt az alkotmányt, amelyről a nép még mit sem tudott. Hogyan lehetne ebből másra következtetni, mint arra, hogy „a világ legdemokratikusabb” alkotmányát kevéssé demokratikus módon dolgozzák ki és fogadtatják el? Igaz, hogy júniusban a Szovjetunió népei „értékelésének” vetették alá a tervezetet. De a föld egyhatod részének egész területén hiába keresnők azt a kommunistát, aki megengedte volna magának a Központi Bizottság művének a bírálatát, vagy azt a pártonkívülit, aki makacskodva visszautasítaná a vezetőpárt javaslatát. A „vita” így arra csökken, hogy Sztálinnak elküldik a hálaüdvözleteket a „boldog életért”, amelyet a népességnek biztosít... Az üdvözletek tartalma és stílusa már kialakult az előző alkotmány érvényességének idején.
A társadalmi szerkezetről szóló első fejezet ezekkel a szavakkal fejeződik be: „A Szovjetunióban megvalósult a szocializmus elve: mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.” Ez a szétfolyó, hogy ne mondjuk jelentéktelen fogalmazás, bármennyire is valószínűtlen, a beszédekből és a cikkekből került az alaptörvény gondosan tanulmányozott szövegébe. Sokkal inkább bizonyítja az új alkotmánynak, a vezető kaszt tükrének a hazugságait, mint a törvényhozók teljes elméleti alkalmatlanságát. Egyáltalán nem nehéz rájönni, miképp nyilvánult meg az új „elv”. Marx a következő híres formulát használta a kommunista társadalom meghatározására: „Mindenkitől ereje szerint, mindenkinek munkája szerint”. A két állítás széttéphetetlenül összefonódik. A kommunista és nem a kapitalista értelmezés szerint, a „mindenkitől ereje szerint” azt jelenti, hogy a munka teherből az egyén szükségletévé vált; hogy a társadalomnak nincs szűksége kényszerre; hogy egyedül a betegek és a rokkantak mentesíthetik magukat a munka alól. A közösség tagjai erejük, azaz fizikai és szellemi eszközeik szerint, kényszer nélkül dolgoznak. A magasfokú technika áldásainak a birtokában elégségesen ellátják a társadalom boltjait, hogy onnan mindenki „szükségletei szerint”, megalázó ellenőrzés nélkül bőven tudjon meríteni. A kommunizmusnak két részes, de oszthatatlan képlete feltételezi tehát a bőséget, az egyenlőséget, a személyiség kibontakozását és a nagyfokú fegyelmet.
Mindeme szempontból a szovjet állam sokkal közelebb van az elmaradott kapitalizmushoz, mint a kommunizmushoz. Még nem gondolhat arra, hogy mindenkinek a „szükségletei szerint” adjon, és ugyanakkor arra sem, hogy „erejük szerint” dolgoztassa az állampolgárokat. Arra kényszerül, hogy fenntartsa a darabmunkát, amelynek elve: „mindenkitől a lehető legtöbbet, és mindenkinek a lehető legkevesebbet”. Bizonyos, hogy a Szovjetunióban a szó szoros értelmében „erején”, azaz testi és szellemi képességein felül senki sem dolgozik. Ám a kapitalizmusban sem, mert a kizsákmányolásnak a legkegyetlenebb és a legkifinomultabb módszerei a természet által megszabott korlátokba ütköznek. A korbáccsal hajszolt öszvér is „ereje szerint” dolgozik, amiből nem következik, hogy a korbács az öszvérek használatára szánt szocialista elv lenne. A szovjet rendszerben a bérmunka nem veszti el lealacsonyító, rabszolga jellegét. A „munka szerinti” bért valójában az „intellektuális” munka érdekében számítják ki a fizikai munka és főleg a nem minőségi munka rovására. A többség számára az igazságtalanságnak, az elnyomásnak és a kényszernek az okozója, a kisebbség számára a kiváltságoknak és a „jó életnek” az alapja.
Az alkotmány szerzői ahelyett, hogy nyíltan beismernék, hogy a Szovjetunióban a munkának és az elosztásnak eme burzsoá szabályai uralkodnak, a kommunista elvet ketté szakítják: a második rész alkalmazását a meghatározatlan jövőre utalják és az elsőt megvalósultnak jelentik ki.. Ugyanakkor gépiesen hozzáteszik a darabbéres munka kapitalista szabályát és az egészből a „szocializmus elvét” alkotják. Ennek a hamisításnak az alapjára húzzák fel az alkotmány épületét!
A 10. cikkelynek, amely a többitől eltérően eléggé világos, és célja az állampolgárok személyes tulajdanának a védelme (háztartási berendezések, fogyasztási és használati cikkek, kényelmi tárgyak), magának a bürokráciának a támadása ellen, gazdasági téren kétségtelenül a legtöbb gyakorlati fontossága van. Kivéve a „háztartási gazdaságot”, a tulajdonnak eme fajtája, miután felszabadul az érdek és az irigység túlhalmozó tendenciájától, fenn kell maradjon a kommunista rendszerben is, sőt ott példátlanul ki kell bontakozzon. Kételkedni lehet abban, hogy a magas színvonalú civilizált ember a fényűzés középszerű darabkáival akarná telezsúfolni otthonát. De nem fog lemondani a kényelemnek semmiféle vívmányáról. A kommunizmusnak éppen az a közvetlen célja, hogy mindenkinek biztosítson minden kényelmet. De a személyi tulajdon a Szovjetunióban nem eme kommunista jegyek alatt jelentkezik, hanem éppenséggel kispolgári formájában. A parasztok és a nem „tekintélyes” városi lakosok magántulajdona ama alsófokú bürokrácia felháborító önkényességének a tárgya, amely gyakran csak így biztosít magának viszonylagos kényelmet. Az ország jólétének a növekedése jelenleg lehetővé teszi, hogy lemondjanak a személyi javak lefoglalásáról, sőt arra irányul, hogy bátorítsák annak felhalmozását, mint a munka termelékenységének az ösztönzőjét. Ugyanakkor, s ez nem elhanyagolható, az a törvény, amely védi a házacskát, a tehenet és a parasztnak, a munkásnak és az alkalmazottnak a kicsiny ingóságait, törvényesíti a bürokrata villáját, autóját és a „személyes fogyasztásnak vagy kényelemnek más cikkeit”, amelyeket, hála a szocialista elvnek: „mindenkitől ereje szerint, mindenkinek munkája szerint”, kisajátított magának. Ne kételkedjünk abban, hogy az alaptörvény jobban meg fogja védeni a bürokrata autóját, mint a paraszt szekerét.
Politikai vonatkozásban az új alkotmány abban különbözik a régitől, hogy visszatér az osztály- és a termelési csoportosulásokra alapozott szovjet választási rendszerhez, a polgári demokrácia rendszeréhez, amely az úgynevezett „általános, egyenlő és közvetlen” választáson alapul. Magyarán szólva, a proletárdiktatúra jogi felszámolása tárul elénk. A tervezet szerzői megmagyarázzák, hogy ahol nincs burzsoázia, ott nincs proletariátus sem, ily módon a proletárállam népállammá válik. Ez az első pillanatra csábító okoskodás vagy elmaradt tizenkilenc évvel vagy előre siet több évvel. Miután kisajátította a kapitalistákat, a proletariátus valóban megkezdte önmagának mint osztálynak a felszámolását. De az elvi felszámolástól a közösségben való tényleges beolvadásig annál hosszabb az út, minél több időbe kerül, hogy az új állam elvégezze a kapitalizmus nagy munkáját. A parasztoktól, az értelmiségi szakemberektől és a bürokráciától mélységesen különböző szovjet proletariátus még létezik mint osztály; mi több, egyedül ő a szocializmus győzelmében teljesen érdekelt osztály. Az új alkotmány megkísérli politikailag a „nemzetbe” olvasztani jóval azelőtt, mintsem gazdaságilag beolvadt volna a társadalomba.
Kétségtelen, hogy az újítók bizonyos habozás után elhatározták, hogy meghagyják az állam tanács jelzőjét. Az nem egyéb közönséges kibúvónál. Voltaképpen a napóleoni birodalom megfontolásaihoz hasonló eljárás tette szükségessé, amely tudvalevőleg bizonyos ideig szintén megtartotta a köztársasági jelzőt. A tanácsok lényegében az osztályállam szervei és mások nem lehetnek. A helyi igazgatás demokratikusan választott szervei a törvényhatóságok, a dumák, a zemsztvók, amit csak akarnak, de nem a tanácsok. A demokratikusan választott törvényhozó gyűlés elkésett parlament, vagy pontosabban, parlamenti karikatúra lesz, de semmi életre sem a tanácsok legfelsőbb szerve. Az újítók, azon erőlködve, hogy kihasználják a tanácsok történelmi tekintélyét, újólag megmutatják, hogy az államelméletnek adott elvileg új orientáció még nem meri a saját nevét viselni.
Önmagában véve a munkások és parasztok politikai jogainak egyenlősítése nem feltétlenül módosítja az állam társadalmi jellegét, ha a gazdaság általános helyzete és a civilizáció foka révén a proletariátus befolyása a falu felett megfelelően biztosítva van. A szocializmus fejlődésének ebbe az irányba kell haladnia. De ha a nép kisebbségét kitevő proletariátus valóban nem érzi többi szükségét annak, hogy politikai felsőbbsége révén biztosítsa a szocializmushoz vezető utat, ez azt jelenti, hogy megszűnik magának a kényszernek a szükségessége és átadja helyét a kultúrfegyelemnek. Ilyen körülmények között az állam erőszak-funckiói nyilvánvaló csökkentésének meg kell előzni a választási egyenlőtlenség megszüntetését. De az új alkotmány egy szót sem ejt erről, és ami súlyosabb, semmi nem látszik ebből a gyakorlatban.
Az új alapokmány „biztosítja” a polgárok szólás-, sajtó-, egyesülési és utcai tüntetési „szabadságát”. De minden egyes biztosíték az erős szájkosár vagy a láncok és bilincsek,formáját ölti. A sajtószabadság a könyörtelen előzetes cenzúra fenntartását jelenti, amelynek fonalai a senki által nem választott Központi Bizottság titkárságához vezetnek. De természetesen a Vezérhez írt szolgalelkű dicshimnuszok kinyomtatását teljes egészében „biztosítják”. Ellenben Lenin nagy mennyiségű beszéde, cikke, levele, beleértve a „végrendeletét”, hétpecsétes titok marad, mert azokban szigorú ítélet rejlik a mai vezetőkről: Ilyen viszonyok között mit mondhatunk más szerzőkről? Fenntartják a tudományokba, az irodalomba és a művészetbe bevezetett tudatlan és durva parancsolgatást. A „gyülekezés szabadsága”, miként a múltban, most is azt jelenti, hogy bizonyos csoportok szabadon jöhetnek a vezetők által összehívott gyűlésekre, hogy ott előre eldöntött határozatokat hozzanak. Az új alkotmány korszakában, mint azelőtt is, a tévedhetetlenség dogmája elleni bűneik miatt a börtönökben és a koncentrációs táborokban tartják azoknak a külföldi kommunistáknak a százait akik életüket a szovjet „menedékjogra” bízták. A szabadságot illetően semmi sem változott. A szovjet sajtó meg sem próbál hitegetni ezzel. Ellenkezőleg, kijelenti, hogy az alkotmányos reform fő célja a „diktatúra későbbi megszilárdítása”. Kinek a diktatúrája és kivel szemben?
Láttuk, hogy az osztályellentétek felszámolása előkészítette a politikai egyenlőséget. Nem osztálydiktatúráról, hanem „népi” diktatúráról van szó. Midőn azonban az osztályellentétektől felszabadult nép a diktatúra hordozójává válik, ez csak azt jelentheti, hogy a szocialista társadalom magába olvasztotta a diktatúrát, és mindenekelőtt, hogy a bürokráciát már felszámolták. Ezt mondja a marxista elmélet. Talán tévedett? De maguk az alkotmány szerzői idézik, igaz hogy nagyon óvatosan a Lenin által írt programot. Abban olvasható: „...a politikai jogoktól való megfosztás és a szabadság bármiféle korlátozása csak átmeneti rendszabályként szükséges... Amilyen mértékben megszűnnek az ember ember általi kizsákmányolásának az objektív lehetőségei, olyan mértékben megszűnik az átmeneti rendszabályok szükségessége is...” A „jogfosztás” rendszabályai tehát elválaszthatatlanok „a szabadság mindennemű korlátozásától”. Nem a munkások és parasztok egyenlőségének a megvalósulása, valamint a töredéknyi burzsoá származású állampolgár politikai jogokkal való felruházása bizonyítja a szocialista társadalom eljövetelét, hanem az állampolgárok teljességének a valóságos szabadsága. Az osztályok felszámolásával együtt eltűnik a bürokrácia, a diktatúra és az állam is. Ám próbáljon valaki erre célozni! A GPU megtalálja az új alkotmánynak ama cikkelyét, amelynek alapján elküldi az illetőt számos koncentrációs tábora egyikébe.
Az osztályokat eltörölték, a tanácsokból csak a nevük maradt, de a bürokrácia létezik. A munkások és parasztok jogegyenlősége nem egyéb, mint a minden jogtól való megfosztásuknak az egyenlősége, szemben a bürokráciával.
A titkos szavazás bevezetése nem kevésbé jelentős. Ha megengednők, hogy a politikai egyenlőség megfelel a társadalmi egyenlőségnek, valóban feltehetjük a kérdést, hogy akkor mire való a titkos szavazás? Mitől fél a szocialista ország lakossága és ki ellen kell megvédeni? A régebbi szovjet alkotmány a nyílt szavazásban és a választójog megfosztásában a forradalmi osztály fegyvereit látta polgári és kispolgári ellenségeivel szemben. Nem lehet feltételezni, hogy az ellenforradalmi kisebbség érdekében állították most vissza a titkos szavalást. A cár, a nemesség és a burzsoázia megdöntése után mitől fél tehát a szocialista nép? A képmutatók fel sem teszik ezt a kérdést, amely mégis épületesebb mint Barbusse, Louis Fisher, Duranty, Webb és tutti quanti művei.
A kapitalista társadalomban a titkos szavazásnak az a célja, hogy elvonja a kizsákmányoltakat a kizsákmányolók megfélemlítő nyomása alól: Ha a burzsoázia végül kénytelen volt ezt bevezetni a tömegek nyomására, ezt azért tette, mert államának a védelme érdekében szemben állt azzal a demoralizálással, amelyet saját maga okozott. De úgy tűnnék, hogy a szocialista társadalomban szó sem lehet a kizsákmányolók megfélemlítő nyomásáról. Ki ellen kell tehát megvédeni a szovjet állampolgárokat? A bürokrácia ellen. Sztálin ezt elég nyíltan elismeri. Arra a kérdésre, hogy miért,van szükségük a titkos szavazásra, szó szerint ezt válaszolja: „Mert mi meg akarjuk adni a szovjet polgároknak azt a szabadságot, hogy arra szavazzanak; akit meg akarnak választani”. Ilyenformán a világ hivatott forrásból tudja meg, hogy a szovjet polgárok még nem szavazhatnak vágyaik szerint. Helytelen lenne ebből,arra következtetni, hogy a holnapi alkotmány biztosítja nekik ezt a lehetőséget. De a kérdés másik oldala ezúttal jobban érdekel bennünket. Ki vagy mi ez a mi, aki és akik megadhatják vagy nem adják meg a népnek a szavazás szabadságát? A bürokrácia, amelynek nevében Sztálin beszél és cselekszik. Kinyilatkoztatásai alatt a vezető pártot és az államot kell érteni, hiszen ő maga foglalja. el a főtitkár posztját, hála az olyan rendszernek, amely a vezető párt tagjainak nem teszi lehetővé, hogy azt válasszák meg aki nekik tetszik. Ezek a szavak: „ Mi meg akarjuk adni a szavazás szabadságát a szovjet polgároknak...” végtelenül fontosabbak, mint a- régi és az új szovjet alkotmány együttvéve, mert ez, s vigyázatian fogalmazás leleplezi a Szovjetunió – tényleges alkotmányát, miként az létrejött nem a papíron, hanem a társadalmi erőknek a harcában.
A szovjet polgároknak ígért szabadság, hogy szavazzanak „arra, akit meg akarnak választani” sokkal inkább esztétikai hasonlat, mint politikai képlet. A szovjet polgároknak csak arra van joguk, hogy a párt vezetésével kijelölt jelöltek, központi és helyi vezetők közül válasszák meg a „képviselőiket”. Kétségtelen, hogy a bolsevik párt a szovjet korszak első szakaszában politikai monopóliumot gyakorolt. De a két jelenség azonosítása a látszatnak a valósággal való összekeverését jelentené. A polgárháború, a blokád, a külföldi intervenció és az éhség kényszerítette az ellenzéki pártok betiltásának az átmeneti rendszabályát. A proletár élcsapat hivatott szervezete, a kormányzópárt, gazdag életet élt ebben az időben. A párton belüli csoport- és frakcióharc bizonyos mértékben helyettesítette a pártok küzdelmét. Most, a szocializmus „végérvényes és visszavonhatatlan” győzelme után, a koncentrációs táborba való internálással, hacsak nem tarkólövéssel büntetik a párton belüli frakcióalakítást. A pártok betiltásának a hajdani átmeneti rendszabálya elvvé lett. A Komszomol éppen akkor veszti el jogát a politikával való foglalkozásra, amikor nyilvánosságra hozták az alkotmány szövegét. Holott 18 éves kortól a mindkét nembeli fiatalemberek szavazati joggal rendelkeznek és nem szállították lejjebb a Komszomol tagjainak a korhatárát (23 év). A politikát egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatják, s ez a minden ellenőrzés alól kibújó bürokráciának a monopóliuma.
Sztálin így válaszol annak a riporternek, aki megkérdezi, hogy mi lesz a párt szerepe az új alkotmány idején: „Mivel osztályok nincsenek többé, az osztályok közötti határok elmosódnak („nincsenek többé” és mégis a „határok elmosódnak” a nem létező osztályok között!), bizonyos felületes különbség marad a szocialista társadalom különböző rétegei között, de ez nem válhat a pártversengés táptalajává. Ahol nincs több osztály, ott több párt sem lehet, mert a párt az osztálynak a része.” Ahány szó, annyi hiba, sőt több! Mintha az osztályok egyneműek lennének! Mintha egyszer s mindenkorra meg lehetne rajzolni a körvonalaikat! Mintha egy osztály tudata pontosan megfelelne a társadalomban elfoglalt helyének! A marxista gondolat nem egyéb itt paródiánál. Az adminisztrációs rend érdekében kizárták a történelemből a társadalmi tudat dinamizmusát. A valóságban az osztályok különneműek, belső ellentmondásoktól szabdaltak és közös céljukhoz csak az irányzatok, csoportok és pártok harcán keresztül jutnak el. Bizonyos fenntartással és megszorítással el lehet fogadni, hogy egy párt az „osztály egy része”. De mivel az osztály több részből áll – egyesek előre, mások hátra néznek – ugyanaz az osztály több pártot is létrehozhat. Ugyanezen okból egy párt támaszkodhat több osztály részeire is. Az egész politikai történelemben egyetlen párt sem található, amely egy kizárólagos osztályt képviselne, hacsak nem keverjük össze a valóságot a rendőri fikcióval.
A proletariátus a kapitalista társadalomnak a legkevésbé különnemű osztálya. Ám az olyan társadalmi rétegek létezése, mint a munkásarisztokrácia és a bürokrácia eléggé megmagyarázzák az opportunista pártokat, amelyek a dolgok természeténél fogva a burzsoá uralom egyik eszközévé válnak. Kevéssé fontos, hogy a sztálinista szociológia szempontjából tekintve, a munkásarisztokrácia és a proletártömeg közötti különbség „gyökeres” vagy „felületes”. Mindenesetre, ebből a különbségből született annak idején a szociáldemokráciával való szakításnak és a Harmadik Internacionálé alapításának a szükségessége. Ha „nincsenek is osztályok” a szovjet társadalomban, azért a proletariátus mégsem egyneműbb és egyszerűbb, mint a kapitalista országokban, következésképpen éppen elegendő táptalajt nyújthat több pártnak is. Vigyázatlanul az elmélet területére kalandozva, Sztálin többet bizonyít, mint amennyit óhajtott volna. Okoskodása nem azt bizonyítja, hogy a Szovjetunióban nem lehetnek különböző pártok, hanem azt, hogy egyáltalán nem lehetnek; mert ahol nincsenek osztályok, ott mi keresnivalója van általában a politikának? Ám Sztálin e törvénnyel „szociológiai” kivételt tesz annak a pártnak az érdekében, amelynek ő a főtitkára.
Buharin más kerülő úton közelíti meg a kérdést. A kapitalizmus vagy a szocializmus felé vezető utak problémája nem képezi többé vita tárgyát a Szovjetunióban. Ennélfogva „az ellenséges és felszámolt osztályok hívei nem kaphatnak engedélyt a pártalakításra”. Figyelmen kívül hagyjuk ezúttal, hogy a győzelmes szocializmus országában a kapitalizmus hívei mennyire nevetséges Don Quijoteként lennének képtelenek arra, hogy pártot alapítsanak. Csupán azt jegyezzük meg, hogy a létező politikai nézeteltérések egyáltalán nem a kapitalizmus vagy a szocializmus alternatívájában jelentkeznek. Más kérdések vannak: hogyan haladjunk a szocializmus felé? Milyen ütemben? Nem kevésbé döntő az útnak a megválasztása, mint a célé. Ki fogja kijelölni ezt az utat? Ha valójában semmi sem táplálhatja a pártokat, semmi szükség sincs azok betiltására. Viszont a bolsevik program megvalósításának a jegyében el kell törölni „a szabadság elleni minden béklyót, bármi legyen is az.”
Sztálin abban az erőlködésében, hogy eloszlassa az amerikai újságíró nagyon természetes kétségeit, kifejt egy új felfogást: „A kommunista párttal egyidőben különböző politikamentes szervezetek is elő fogják terjeszteni a választási listákat. Százával vannak ilyen szervezeteink...” „(A szovjet társadalom) valamennyi rétegének lehetnek különleges érdekei, amelyeket számos társadalmi szervezeten keresztül fejezhet ki.” Ez az álokoskodás sem ér többet, mint a másik. A szovjet „társadalmi” szervezetek – szakszervezetek, szövetkezetek, kulturális társaságok – nem képviselik a „társadalmi rétegek” érdekeit; mert mindegyiknek ugyanaz a hierarchikus szerkezete van. Még akkor is, ha látszatra tömegszervezetek, mint a szakszervezetek és a szövetkezetek, egyedül a kivételezett vezető körök játszanak bennük tényleges szerepet; és az utolsó szó mindig a „Párté”, azaz a bürokráciáé. Az alkotmány visszaküldi a választót Ponciustól Pilátusig.
Az alaptörvény szövege nagyon pontosan kifejezi ezt a mechanizmust. A 126. cikkely, az alkotmánynak politikai értelemben a tengelye, „biztosítja az állampolgárok jogát”, hogy társadalmi szervezetekbe csoportosuljanak: szakszervezetek, szövetkezetek, ifjúsági, sport-, nemzetvédelmi, kulturális, technikai és tudományos szövetségek. Ami a hatalmat a kezében összpontosító pártot illeti, a tagság nem jog többé, hanem a kisebbség előjoga. „A munkásosztálynak és a dolgozók más rétegeinek a legtevékenyebb és a legtudatosabb polgárai (azaz a vezetők által ilyennek nyilvánított polgárok) a kommunista pártban egyesülnek..., amely a dolgozók minden szervezetének, a társadalminak éppúgy, mint az államinak a vezető magvát alkotja.” Ez az alkotmány szövegébe illesztett megdöbbentő nyíltsággal megfogalmazott mondat a nullára csökkenti a „társadalmi szervezetek”, a bürokrata cég eme fiókvállalatai politikai szerepének a fikcióját.
De ha nincs többé pártharc, talán az egyedül létező párt különböző frakciói jelentkezhetnek a demokratikus választásokon? Molotov így válaszolt az egyik francia újságírónak, aki a kormányzópárton belüli csoportosulásokról faggatta: „Megkíséreltek frakciókat alakítani a pártban..., de íme több éve, hogy a helyzet gyökeresen módosult ebben a tekintetben és a kommunista párt valóban egységes.” Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szakadatlan tisztogatások és a koncentrációs táborok! A demokratikus mechanizmus tökéletesen világos – Molotov kommentárja után. „Mi marad az Októberi Forradalomból – kérdezi Victor Serge –, ha minden munkást, aki követel vagy bíráló értékelést enged meg magának, fegyházra ítélnek? Ó! Ezután akár bevezethetnének mittudomén milyen titkos szavazást is, mindegy!” Pontosan így van. Maga Hitler sem tudott lemondani a titkos szavazásról.
Az újítók a hajánál fogva ráncigálták elő az osztályviszonyokról és a pártról szóló elméleti okoskodásokat. Nem a szociológiáról van itt szó, hanem az anyagi érdekekről. A Szovjetunió kormányzópártja annak a monopóliumot gyakorló bürokráciának a politikai gépezete, amelynek van vesztenivalója, de nincs hódítanivalója. Saját maga számára kívánja megtartani a „táptalajt”.
Olyan országban, amelyikben a Forradalom lávája még meleg, saját kiváltságaik éppúgy feszélyezik a kivételezetteket, mint ahogy az imént lopott aranyóra is zavarja a kezdő tolvajt. A szovjet vezető körök félelme a tömegektől teljesen burzsoá jellegű, Sztálin a Kommunista Internacionálét idézve elméletileg igazolja a növekvő kiváltságokat, és a koncentrációs táborok segítségével védelmezi a szovjet arisztokráciát. A rendszer fennmaradása érdekében Sztálinnak időnként a „nép” oldalára kell állnia szemben a bürokráciával, természetesen ennek a hallgatólagos beleegyezésével. Kötelezve érzi magát a titkos szavazás bevezetésére, hogy kissé megtisztítsa az államapparátust az elharapódzó korrupciótól.
Már 1928-ban Rakovszkij írta a bürokrácia körébe került és a nagy nyilvánosság előtt leleplezett gengszterek történetei alkalmával: „A botrányok eme hullámában a legjellemzőbb és a legveszélyesebb a tömegek passzivitása, a kommunista tömegeké inkább, mint a pártonkívülieké... A hatalmasoktól való félelmükben vagy politikai közömbösségből a tömegek nem tiltakoztak, vagy csak morgásra szorítkoztak.” Az azóta eltelt nyolc év folyamán a helyzet rendkívül súlyosbodott. A minden lépésnél megnyilvánuló korrupció az állam létét fenyegeti. Nem az államot, mint a társadalom szocialista átalakulásának az eszközét, hanem mint a hatalomnak, a vezetők jövedelmének és előjogainak a forrását. Sztálin sejttette a reformnak ezt a vonását. „Nagy számú intézményünk rosszul dolgozik – mondotta Howard úrnak – ...A titkos szavazás a lakosság ösztökéje lesz a rosszul dolgozó hatalmi szervek ellenében.” Figyelemre méltó beismerés: miután a bürokrácia a saját kezével megteremtette a szocialista társadalmat, egy ...ösztöke szükségét érzi! Ez az indítéka az alkotmányos reformnak! Van másik is, ami nem kevésbé fontos.
Miután az alkotmány felszámolta a tanácsokat, a munkásosztályt is feloldja a lakosság tömegében. igaz, hogy a tanácsok már régóta elvesztették politikai jelentőségüket. De a társadalmi ellentmondások növekedése és az új nemzedék jelentkezése feléleszthették volna. Főleg a városi tanácsoktól kell félni, amelyeknek a tevékenységében részt vesznek a fiatalok, nevezetesen a követető fiatal kommunisták. A nyomorúság és a fényűzés ellentmondása túlságosan látható a központokban. A szovjet arisztokrácia első gondja, hogy lerázza magáról a munkások és a vöröskatonák tanácsait. Könnyebben szembenézhet a szétszórt vidékek elégedetlenségével. Sőt, a városi munkások ellen bizonyos sikerrel fel lehet használni a kolhozparasztokat. Nem az első eset, hogy a bürokratikus reakció a városokkal szemben a vidékre támaszkodik.
Ami az új alkotmányban elvileg fontos, ami azt valójában a legdemokratikusabb burzsoá országok alkotmányai fölé helyezi az az Októberi Forradalom lényeges dokumentumainak a terjengős átírása. A gazdasági vívmányok ott található értékelése a hazugság és a dicsekvés prizmáján keresztül eltorzítja a valóságot. Mindaz, ami a szabadságot és a demokráciát illeti, nem egyéb bitorlásnál és cinizmusnál.
Hatalmas lépést tesz visszafelé a vezető kaszt méreteire szabott és varrott új alkotmány, és a szocialista elvektől a burzsoá elvekhez visszakozva, lemondva a világforradalomról a Népszövetség érdekében, helyreállítva a kispolgári családot, helyettesítve a milíciát az állandó hadsereggel, visszaállítva a rendfokozatokat és kitüntetéseket, növelve az egyenlőtlenségeket, a bürokrácia tevékenységének a történelmi vonalában helyezkedik el. Szentesíti az „osztályokon kívüli” abszolutizmust, és ezzel megteremti az új birtokos osztály születésének a politikai feltételeit.