Arra a kérdésre, amit tanulmányunk elején megfogalmaztunk, nevezetesen: miként lehetséges, hogy számtalan hibája ellenére a vezető csoport meghódíthatta a teljhatalmat? Vagy más szóval, hogyan magyarázható a thermidoriak ideológiai középszerűsége és anyagi hatalma közötti ellentét? Most sokkal pontosabb és kategorikusabb választ adhatunk. A szovjet társadalom nem harmonikus. Ami erény az egyik társadalmi osztály vagy réteg számára, az bűn a másiknak. Ha a társadalom szocialista formáinak a nézőpontjából a bürokrácia politikája csodálkozásra késztet ellentmondásai és egyenetlenségei miatt, ugyanez a politika nagyon következetesnek tűnik az új vezetők megszilárdításának a szempontjából.

A jómódú parasztnak nyújtott állami támogatás (1923-1928.) a szocializmus jövőjének a halálos veszélyét jelentette. Viszont a kispolgárság támogatásával a bürokráciának sikerült megbéklyózni a proletár élcsapatot és letiporni a Bolsevik Ellenzéket. Ami szocialista szempontból „tévedés” volt, tiszta nyereségként jelentkezett a bürokrácia érdekeinek a szempontjából. De amikor a kulák fenyegette a bürokráciát is, az szembefordult vele. A módos parasztok pánikszerű kiirtása, amelyet kiterjesztettek a középparasztokra is, legalább annyiba került, mint egy külföldi invázió. A bürokrácia megtartotta állásait. A tegnapi szövetséges megsemmisítése után a legnagyobb energiával fogott hozzá az új arisztokrácia kialakításához. A szocializmus szabotálása? Nyilvánvalóan. Ám ugyanakkor a kormányzó kaszt megszilárdítása is. A bürokrácia hasonlít minden vezető kaszthoz abban az értelemben, hogy hajlandó szemet hunyni vezetőinek az általános politikában elkövetett legdurvább hibái fölött is feltéve, hogy hűségesen megvédik kiváltságait. Minél nyugtalanabbak az új urak, annál inkább megbecsülik szerzett jogaik legkisebb fenyegetésének a könyörtelen megtorlását. A célhoz érkezett kaszt ebből a szempontból válogatja ki vezetőit. Ez Sztálin titka.

De a bürokrácia hatalma és függetlensége nem nőhet a végtelenségig. A történelmi tényezők erősebbek a marsalloknál, sőt a főtitkároknál is. Nem lehet ésszerűsíteni a gazdaságot pontos leltár nélkül. A leltár összeférhetetlen a bürokratikus önkényességgel. A bürokrácia abszolút hatalma és az ország termelőerőinek a fejlődése közötti egyre markánsabb ellentmondás parancsolóan előírja a szilárd, azaz a „főnököktől” független rubel helyreállításának a gondját. Hajdanában az abszolút monarchia is így vált összeférhetetlenné a burzsoá piaccal. A pénzügyi számítás nyíltabb formát ad annak a harcnak, amit a lakosság különböző rétegei folytatnak a nemzeti jövedelem elosztásáért. A jegyrendszer idején mintegy közömbös bérlista döntő fontosságúvá lesz a munkás részére és ezzel a szakszervezetek kérdése is jelentkezik. A szakszervezeti funkcionárius felülről való kinevezése egyre kitartóbb ellenállásba ütközik. Végül a darabbéres munka érdekeltté teszi a munkást a vállalat vezetése iránt. A sztahanovisták egyre inkább panaszkodnak a termelés szervezésének a hibáira. Az igazgatók, a mérnökök és általában az ipari személyzet kinevezése körül uralkodó bürokratikus atyafiság egyre kevésbé tűrhető. A szövetkezeti és az állami kereskedelem sokkal inkább a fogyasztók függőségébe kerül, mint azelőtt. A kolhozok és tagjaik megtanulják, hogy a számok nyelvére fordítsák le az államhoz fűződő kapcsolataikat. Nem fogják örökké elviselni, hogy kijelöljék adminisztrátoraikat, akiknek gyakran egyetlen érdeme a helyi bürokraták jóakarata. Végezetül a rubel fényt derít a bürokrácia megengedett és meg nem engedett jövedelmeinek a legelrejtettebb zugaira is. A pénzforgalom a politikailag elfojtott országban az ellenzéki erők mozgósításának hatalmas eszközévé válik, és bejelenti a „felvilágosult” abszolutizmus hanyatlását.

Az ipar növekedése és az a tény, hogy a mezőgazdaság a terv hatósugarába kerül, a vezetés feladatát a minőség előtérbe helyezésével a végletekig bonyolítja. Ám ugyanakkor a bürokrácia megöli azt a teremtő kezdeményezést és felelősségérzetet, ami nélkül nincs minőségi haladás. A rendszer sebei talán kevésbé láthatók a nehéziparban, de azt is éppúgy pusztítják, mint a szövetkezeteket, a könnyű- és az élelmiszeripart, a kolhozokat, a helyi ipart, azaz a lakossághoz közel eső termelői ágakat.

A szovjet bürokrácia haladó szerepe egybeesik az alkalmazkodás korszakával. Az utánzásnak, az oltásnak, az átültetésnek és a meghonosításnak a nagy munkája a Forradalom által előkészített talajon ment végbe. Eddig még semmit nem kellett feltalálni a technika, a tudomány vagy a művészet terén. A külföldről behozott minták nyomán a bürokrácia vezérletével is lehet óriásüzemeket építeni, de igaz, hogy háromszoros árat kell érte fizetni. De minél előbbre haladnak, annál inkább beleütköznek a minőség problémájába, amely árnyékként csúszik ki a bürokrácia kezéből. A közömbösség szürke pecsétje márkázza a termelést. Az államosított gazdaságban a minőség feltételezi a termelők és a fogyasztók demokráciáját, valamint a bírálat és a kezdeményezés szabadságát, amelyek összeférhetetlenek a félelem, a hazugság és a dicsekvés totális rendszerével.

A minőséget követően egyéb, hatalmasabb és bonyolultabb problémák is jelentkeznek, amelyeket a technikai és kulturális alkotó tevékenység rovatában foglalhatunk össze. Az ókor egyik filozófusa azt tartotta, hogy minden dolog szülőanyja a vita. Ahol az eszmék összeütközése lehetetlen, ott szó sem lehet az új értékek alkotásáról. Megengedjük, hogy a forradalmi diktatúra önmagában véve is már magába rejti a szabadság szigorú korlátozását. Éppen ezért a forradalmi korszakok sohasem kedveztek a kulturális alkotásnak, amely előtt csak megtisztították a talajt. A proletárdiktatúra annál szélesebb látóhatárt nyit az emberi géniusz előtt, minél inkább megszűnik diktatúra lenni. A szocialista civilizáció csak az állam elhalásával fog kibontakozni. Ez az egyszerű, hajthatatlan törvény magába foglalja a Szovjetunió jelenlegi politikai rendszerének a fellebbezés nélküli ítéletét. A szovjet demokrácia nem elvont vagy morális politikai követelés. Az ország élet-halál kérdésévé lett.

Ha az új államnak nem lennének a társadalomtól elütő érdekei, kényszerfunkcióinak az elhalása lépcsőzetes és fájdalommentes lenne. De az állam nem valamilyen szellemiség. Különleges funkciók nőttek ki az államszervekből. A bürokrácia összességét tekintve nem annyira e funkcióval, mint inkább a belőle húzható járandósággal foglalkozik. A kormányzó kaszt megkísérli a kényszer szerveinek a megörökítését és megszilárdítását. Senkit és semmit nem kímél hatalmon maradásának és jövedelme megőrzésének az érdekében. Minél inkább ellentétbe kerül a dolgok folyásával, annál kíméletlenebb a nép haladó elemeivel szemben. Éppúgy, mint a katolikus egyház, mely hanyatlásának a kezdetén fogalmazta meg csalhatatlansági dogmáját. De azonnal olyan régiókba emelte, amelyről a pápa még álmodni sem tud.

Sztálinnak egyre szemérmetlenebb istenítése, karikatúra jellege ellenére a rendszer szükséglete. A bürokráciának szüksége van a legfelsőbb, sérthetetlen döntőbíróra, császár hiányában az első konzulra. Vállaira emeli azt, aki a legjobban kielégíti hatalmi igényeit. A vezér „keménysége”, amelyet a nyugati irodalmi dilettánsok annyira megcsodálnak, nem egyéb, mint a saját védelmében mindenre elszánt kaszt kollektív nyomásának az eredője. Minden egyes funkcionárius hitvallása, hogy „az állam ő saját maga”. Valamennyi könnyedén felismeri magát Sztálinban. Sztálin megszemélyesíti a bürokráciát, és ez határozza meg politikai személyiségét.

A cézárizmus vagy burzsoá formája a bonapartizmus akkor lép színre a történelemben, amikor két ellenfél elkeseredett küzdelme látszatra a nemzet fölé emeli, és a kormányzóknak ugyancsak látszólagos függetlenséget biztosít az osztályokhoz való viszonyukban. Valójában megadja nekik azt a szabadságot, amelyre szükségük van a kiváltságosok védelmében. A sztálinista rendszer a politikailag atomizált társadalom fölé emelkedett, a rendőrségre és a tisztikarra támaszkodik, nem tűri az ellenőrzést. Ezzel a bonapartizmusnak új típusú, mással párhuzamba nem állítható nyilvánvaló változatát képezi. A cézárizmus a rabszolgaságra alapozott és belviszályok által felforgatott társadalomban született. A bonapartizmus a kapitalista rendszer kritikus szakaszainak az egyik eszköze volt. A sztálinizmus ennek az egyik változata, de a megszervezett és felfegyverzett szovjet bürokrácia, valamint a lefegyverzett dolgozó tömegek közötti ellentmondás által szabdalt munkásállamnak az alapján.

A történelem tanúsítja, hogy a bonapartizmus jól megfér az általános választással, sőt a titkos szavazással. A népszavazás egyik demokratikus jellemvonása. Időnként felhívják az állampolgárokat, hogy szavazzanak a vezér mellett vagy ellene, de a szavazó halántékán érzi a revolvercső könnyű hidegét. A ma már vidéki dilettánsszámba menő III. Napóleon óta a népszavazás technikája rendkívül tökéletesedett. Miután megvalósította a népszavazásos bonapartizmust, az új szovjet alkotmány lett ennek a rendszernek a koronája.

A szovjet bonapartizmust végső fokon a világforradalom késése váltotta ki. Ugyanez érlelte meg a fasizmust is a kapitalista országokban. Így érkezünk ahhoz az első látásra váratlan, de támadhatatlan következtetéshez, hogy a szovjet demokrácia megfojtása a mindenható bürokrácia által, és a demokráciának más országokban elszenvedett vereségei annak a lassúságnak tudhatók be, amelyről a világproletariátus tett bizonyságot a történelem által rárótt feladat végrehajtásában. Társadalmi alapjuk mélyreható különbségei ellenére, a sztálinizmus és a fasizmus szimmetrikus jelenségek. Több vonatkozásban nyugtalanító módon hasonlítanak egymásra. A győztes európai forradalmi mozgalom azonnal megingatná a fasizmust és a szovjet bonapartizmust is. A maga módján igaza van a sztálinista bürokráciának, amikor hátat fordít a nemzetközi forradalomnak. Így engedelmeskedik önfenntartó ösztönének.

A szovjet rendszer első éveiben a párt ellensúlyozta a bürokráciát. Ez igazgatta az államot, a párt ellenőrizte. Buzgón ügyelt, hogy az egyenlőtlenség ne lépje át a szükségszerűség határait, ezért állandó nyílt vagy burkolt harcban állt a bürokráciával. A sztálinista frakció történelmi szerepe ennek a kettősségnek a megszüntetésében állt: saját irodáinak alárendelte a pártot és egyesítette a párt és az állam irodáit. Így született a jelenlegi totális rendszer. Az a döntő szolgálat biztosította Sztálin győzelmét, amelyet az a bürokráciának nyújtott.

Az első tíz esztendő folyamán a Baloldali Ellenzék terve a párt ideológiai meghódítása volt anélkül, hogy a párt ellen a hatalom meghódításának az útjára lépett volna. Jelszava volt: reform és nem forradalom. Ám ettől kezdve a bürokrácia kész volt minden államcsínyre, hogy megvédje magát a demokratikus reform ellen. Amikor 1927-ben az ellentét kiéleződött, Sztálin a Központi Bizottság ülésén az Ellenzék felé fordulva felkiáltott: „Önök csak polgárháborúval válthatják le ezeket a kádereket!” Az európai proletariátus vereségei történelmi valósággá változtatták ezt a fenyegetést. A reform útja a forradalom útjává lett.

A párt és a szovjet szervezetek szüntelen tisztogatása arra szolgál, hogy megakadályozza a tömegek elégedetlenségének a világos politikai kifejeződését. De a megtorlások nem ölik meg a gondolatot, csupán visszaszorítják. Két meggyőződésük van a kommunistáknak és a pártonkívülieknek: a hivatalos és a titkos. A besúgás és az inkvizíció elpusztítják a társadalmat. A bürokrácia mindannyiszor a szocializmus ellenségének minősíti ellenfeleit. Szokássá teszi a jogi hamisítást és tetszése szerint vádolja őket a legsúlyosabb bűnökkel. Halálfenyegetéssel bírja rá a gyengéket olyan beismerésekre, amelyeket ő maga diktál, és amelyeket azután felhasznál a kitartóbbak megvádolására.

1936. június 5-én a Pravda ismertetve a „világ legdemokratikusabb alkotmányát” azt írta, hogy „megbocsáthatatlan ostobaság lenne [arra gondolni, hogy az osztályok felszámolása ellenére] a szocializmussal ellenséges osztályerők belenyugodtak a vereségükbe... A harc folytatódik." Melyek ezek az „ellenséges osztályerők”? Íme: „Az ellenforradalmi csoportok, a mindennemű fehérgárdisták és főleg a trockista-zinovjevista változat maradványai...” (A trockisták és a zinovjevisták!) „kémkedésének és terrorista, romboló akcióinak” az elkerülhetetlen említése után Sztálin lapja megígéri: „Folytatni fogjuk a nép ellenségeinek, a trockista hüllőknek és dühöngőknek kemény kézzel való megsemmisítését, bármilyen ügyesen álcázzák is magukat.” Ezek a sajtóban naponta ismételt fenyegetések csak a GPU munkájának a kísérői.

Egy bizonyos Petrov 1918. óta párttag, a polgárháború harcosa, majd szovjet mezőgazdász és jobboldali ellenzéki, 1936-ban megszökött a deportálásból és külföldre jutva a liberális emigráció egyik újságjában a következőket írja a trockistákról: „Baloldali elemek? Lélektanilag ezek az utolsó forradalmárok. Valódiak, szenvedélyesek. Semmi elszürkült fontoskodás, semmi kompromisszum. Csodálatra méltó emberek. Ostoba eszmékkel... A világmindenség felgyújtása és hasonló víziók...” Hagyjuk az „eszmék” kérdését. A jobboldali ellenfelek erkölcsi ítélete akaratlan ékesszólás. A GPU tábornokai és ezredesei pontosan ezeket a „valódi és szenvedélyes utolsó forradalmárokat” vádolják az imperializmus érdekében szervezendő ellenforradalommal.

A bolsevik ellenzékkel szemben felszabadított gyűlölködő bürokratikus hisztéria metsző politikai jelentőséget nyer a burzsoá származású személyek ellen hozott jogi korlátozások feloldásának a fényében. Azok a békülékeny rendeletek, amelyek megkönnyítik számukra a munkahelyek és a felső tanintézetek megközelítését, megelőzik azt az eszmét, hogy a régi uralkodó osztályok ellenállása megszűnik és az új rend megingathatatlannak bizonyul. „Ezek a korlátozások fölöslegessé váltak”, magyarázta Molotov a Végrehajtó Bizottság 1936. januári ülésén. Ugyanakkor kiderül, hogy a leggonoszabb „osztályellenség” azok közül verbuválódik, kezdve Zinovjevvel és Kamenyevvel, Lenin legközelebbi munkatársaival, akik egész életükben a szocializmusért harcoltak. Ha hinnünk kell a Pravdának, a „trockisták” a burzsoáziával ellentétben annál „elkeseredettebbek”, minél fénylőbben kirajzolódnak az osztályok nélküli szocialista társadalom körvonalai. Ez a hagymázos filozófia abból a szükségességből született, amely az új helyzetet a régi formulák segélyével kívánja igazolni, de természetesen nem képes arra, hogy elemezze a társadalmi ellentétek valóságos helyváltoztatását. Egyrészt a „notabilitások” kialakulása megnyitja a karrier útját a burzsoázia legbecsvágyóbb sarjai előtt, mert nem kockáztatnak semmit a jogegyenlőség megadásával. Másrészt ugyanez a tény kiváltja a tömegeknek és főleg a munkásifjúságnak az éles és nagyon veszélyes elégedetlenségét. Ez az, ami megmagyarázza a „trockista hüllők és dühöngők” elleni hadjáratot.

A diktatúra pallosa, amely valaha a burzsoá restauráció híveit sújtotta, most azokra csap le, akik felkelnek a bürokrácia ellen. A proletár élcsapatot éri és nem a proletariátus osztályellenségeit. A valaha legodaadóbb és legönfeláldozóbb bolsevikokból szervezett politikai rendőrség működésének alapvető megváltoztatásával a bürokrácia legnagyobb rákfenéjévé lett.

A thermidoriak beleviszik mindazt a gyűlöletet a forradalmárok üldözésébe, amit a múltjukra emlékeztető és a jövőjük iránt félelmet gerjesztő férfiak látványa kelt bennük. A leghatározottabb és leghűségesebb bolsevikok, a párt virága, a börtönökben, Szibéria és Közép-Ázsia elhagyatott pontjain és a koncentrációs táborokban vannak. Még a börtönökben és a deportáló helyeken is nyomozásnak, postai blokádnak és éhségnek vannak kitéve. Az asszonyt elszakítják férjétől, hogy mindkettőt megtörjék és eszméik megtagadására kényszerítsék. E megtagadás egyébként nem jelent üdvöt: a legelső gyanúra vagy feljelentésre kétszeresen megbüntetik a bűnbánót. Bűnként kezelik a deportáltaknak még a hozzátartozóik által nyújtott segélyezését is, összeesküvésnek a kölcsönös segítséget.

Ilyen körülmények között az üldözötteknek hagyott egyetlen védelmi eszköz az éhségsztrájk. A GPU a mesterséges táplálással felel, hacsak nem hagyja meg a raboknak a halál szabadságát. Az utóbbi évek folyamán így kényszerítették halálos éhségsztrájkokba, agyonlőtték vagy öngyilkosságba kergették az orosz és külföldi forradalmárok százait. Tizenkét év alatt a kormány több ízben bejelentette az Ellenzék végleges kiirtását. De az 1935-ös év utolsó hónapjai és az 1936-os év első féléve folyamán végrehajtott „tisztogatások” során újból kizártak százezernyi kommunistát a pártból; közöttük „trockisták” tízezreit. A legtevékenyebbeket azonnal letartóztatták, börtönbe vetették vagy koncentrációs táborokba küldték. A többiekre vonatkozóan Sztálin a Pravda hasábjain keresztül utasította a helyi hatóságokat, hogy ne adjanak nekik munkát. Olyan országban, ahol az állam az egyedüli munkaadó, az ilyen rendszabály egyenlő az éhhalálra ítéléssel. A régi elvet: „Aki nem dolgozik, ne is egyék” helyettesítette ez a másik: „Aki nem adja meg magát, ne is egyék”. Azt, hogy 1923-tól, a bonapartizmus korszakának kezdeti évétől hány bolsevikot zártak ki, tartóztattak le, deportáltak és kiirtottak, csak akkor fogjuk megtudni, amikor megnyílnak Sztálin politikai rendőrségének a levéltárai. Azt, hogy hányan vannak illegalitásban, csak a bürokratikus rendszer összeomlásának a kezdetén fogjuk megtudni.

Mi a jelentősége húsz- vagy harmincezer ellenzéki létezésének a kétmillió tagot számláló pártban? Ilyen esetben a számok egyszerű szembesítése nem mond semmit. Elegendő tíz forradalmár egy ezredben, hogy izzó légkörben az a nép oldalára álljon. A vezérkarok nem ok nélkül iszonyodnak a kis földalatti csoportoktól, sőt az elszigetelt forradalmároktól is. Ez a félelem, amely megremegteti a sztálinista bürokráciát, megmagyarázza hajszájának a kegyetlenségét és rágalmainak a romlottságát.

Victor Serge, aki a Szovjetunióban végigkínlódta a megtorlás minden fokozatát, Nyugatra hozta azok szörnyű üzenetét, akiket megkínoznak a Forradalomhoz való hűségük és az annak sírásóival szembeni ellenállásuk miatt. Így ír Serge:

Fontolóra véve az állam elhalását, Lenin azt írta, hogy a közösségi szabályok figyelembevételének a megszokottsága kiküszöbölheti a kényszernek a szükségességit, „ha semmi nem kelti fel a méltatlankodást, a tiltakozást és a lázadást és nem váltja ki ezzel a megtorlást”. Minden ebben a ha szócskában van. A Szovjetunió jelenlegi rendszere minden lépésnél annál fájdalmasabb tiltakozást vált ki, minél jobban elfojtják azokat. A bürokrácia nemcsak a kényszernek az apparátusa, hanem a provokáció állandó oka is. A kapzsi, hazug és cinikus urak kasztjának a létezése ki kell hogy váltsa a rejtett lázadást. Helyzetük javulása nem békíti ki a munkásokat a hatalommal; ellenkezőleg, méltóságuk növekedése és gondolkodásuk megnyílása az általános politika kérdései iránt inkább előkészíti összeütközésüket a vezetőkkel.

Az elmozdíthatatlan „vezérek” tetszelegve hajtogatják, hogy szükséges „tanulni”, „el kell sajátítani a technikát”, „kulturálódni keli” és hasonló szép dolgokat művelni. De maguk ezek az urak tudatlanok, kulturálatlanok, semmit nem tanulnak komolyan, faragatlanok és becstelenek. Annál elviselhetetlenebb az igényük a társadalom totális gyámolítására, akár a szövetkezeti vezetők, akár a zeneszerzők irányításáról van szó. A lakosság nem képes magasabb kultúrát elérni anélkül, hogy le ne rázná a bitorlók eme kasztjának a megalázó jármát.

Vajon a funkcionárius fogja tönkretenni a munkásállamot vagy a munkásosztály fogja olyan tehetetlenségre kényszeríteni a funkcionáriust, hogy az ne árthasson? Ettől a kérdéstől függ a Szovjetunió sorsa. A munkások óriási többsége már ma ellenségesen szemben áll a bürokráciával; a paraszttömegek is erőteljes plebejus gyűlöletet táplálnak. Ha, ellentétben a parasztokkal, a munkások még alig indultak harcba, a vidéket ezzel tévelygésekre és tehetetlenségre kárhoztatva, ez nemcsak a megtorlás miatt van: a munkások attól félnek, hogy harcuk a kapitalista restauráció előtt nyitja meg az utat. Az állam és a munkásosztály közötti kölcsönösségi kapcsolatok sokkal bonyolultabbak, mintsem azt a vulgáris „demokraták” elképzelik.

Tervgazdálkodás nélkül a Szovjetunió évtizedekkel elmaradt volna. Fenntartva ezt a gazdálkodást, a bürokrácia továbbra is szükséges funkciót tölt be. De ezt oly módon teszi, hogy előkészíti a rendszer megtorpedózását és fenyegeti a Forradalom valamennyi vívmányát. A munkások realisták. Anélkül, hogy illúziókat táplálnának a vezető kasztról, legalábbis e kaszt ama rétegéről, amelyet közelebbről ismernek, jelenleg benne látják saját vívmányaik egy részének az őrzőjét. Nem fogják elmulasztani, hogy elűzzék a tisztességtelen, szemtelen és gyanús őrt, mihelyt meglátják annak lehetőségét, hogy nélküle is meglesznek. Ehhez forradalmi tisztulás kell Nyugaton vagy Keleten.

A Kreml ügynökei és barátai úgy állítják be a látható politikai harc „megszűnését, mint a rendszer „megszilárdulását”A valóságban ez csak a bürokrácia pillanatnyi megszilárdulását jelenti, tekintve, hogy a nép elégedetlensége a háttérbe szorult. A fiatal nemzedék főleg a „felvilágosodott abszolutizmus” (sokkal abszolútabb, mint felvilágosult) jármában szenved... A bürokráciának a gondolat minden felvillanásával kapcsolatos egyre félelmetesebb ébersége, valamint a gondviselésszerű „vezér” elviselhetetlen tömjénezése bizonyítja az állam és a társadalom közötti szakadék létezéség és azoknak a belső ellentmondásoknak a súlyosbodását is, amelyek nyomást gyakorolnak az állam eresztékeire, kiutat keresnek és elkerülhetetlenül találni is fognak.

A hatalom képviselői ellen elkövetett merényleteknek gyakran nagy tüneti fontossága van egy ország helyzetének a megítélése szervpontjából. Kirovnak, Leningrád ügyes és lelkiismeretlen diktátorának, testülete tipikus személyiségének a meggyilkolása verte fel a legnagyobb port. A terrorista cselekmények jellegüknél fogva képtelenek megdönteni a bürokratikus oligarchiát. Egyénileg tekintve, a bürokrata félhet a revolvertől; egészét tekintve a bürokrácia sikerrel kihasználja a terrorizmust saját erőszakosságának az igazolására és politikai ellenfeleinek a megvádolására (Zinovjev, Kamenyev és mások ügye). A személyes terror azoknak a türelmetlen vagy kétségbeesett elszigetelteknek a fegyvere, akik leggyakrabban a bürokrácia fiatal nemzedékéhez tartoznak. De miként az a cári rendszerben is történt, a politikai gyilkosságok jelzik, hogy a levegő feszültséggel telítődött és sejtetik a válságot.

Kihirdetve az új alkotmányt, a bürokrácia elárulja, hogy megszimatolta a veszélyt és védekezni szándékozik. De már többször megtörtént, hogy a bürokratikus diktatúra a „liberális” reformokban keresve az üdvösséget, csak saját magát gyengítette.

Az új alkotmány felfedi a bonapartizmust, de ugyanakkor féllegális lövészárkot is nyújt annak leküzdésére. A klikkek választási versengése politikai harcok kiindulópontjává válhat. A „rosszul működő hatalmi szervek” ellen irányuló ösztöke a bonapartizmus elleni ösztökévé fejlődhet. Minden jel arra mutat, hogy az események elkerülhetetlen összeütközéshez vezetnek a kultúra fejlődése révén megnövekedett népi erők és a bürokratikus oligarchia között. Ennek a válságnak nincs békés megoldása. Soha nem látták, hogy az ördög jóakaratból saját maga reszelje le a patáit. A szovjet bürokrácia nem hagyja el állásait harc nélkül; az ország nyilvánvalóan a forradalom felé halad.

A tömegek energikus nyomása esetén, miután a funkcionáriusok társadalmi tagozódása adva van, a vezetők ellenállása sokkal gyengébb lehet, mintsem azt gondolni lehetne. Kétségtelen, hogy ezzel kapcsolatban csak feltevésekre hagyatkozhatunk. De bármi legyen a helyzet, a bürokráciát csak forradalmi úton lehet eltávolítani, és ez, mint mindig, annál kevesebb áldozattal jár, minél energikusabban és merészebben hajtják végre. A IV. Internacionálé ma még gyenge és földalatti létezésre csökkentett szovjet szekciójának a feladata ennek az akciónak az előkészítése, és kedvező történelmi helyzetben a tömegek rohamra vezetése. Ám a párt illegalitása egyenlő annak a nemlétével: ez a létezésnek csak a kínos formája. A megtorlás teljesen hatásos lehet olyan osztállyal szemben, amelyik elhagyja a sínt, miként az 1917-1923-as forradalmi diktatúra teljesen bebizonyította; a forradalmi élcsapat elleni erőszak nem fogja megmenteni az önmagának élő kasztot, hacsak van jövője a Szovjetuniónak.

Az a forradalom, amelyet a bürokrácia készít elő saját maga ellen, nem lesz társadalmi, mint az 1917-es Október: nem lesz szó a társadalom gazdasági alapjának a megváltoztatásáról és a tulajdon egyik formájának a másikkal való helyettesítéséről. A történelem a társadalmi forradalmakon kívül, amelyek a feudalizmust a burzsoá rendszerrel helyettesítették, ismert politikai forradalmakat is, amelyek anélkül, hogy érintették volna a társadalom gazdasági alapját, megdöntötték a régi vezetők uralmát (1830. és 1848. Franciaországban, 1917. február Oroszországban). A bonapartista kaszt megdöntése természetesen mély társadalmi következményekkel fog járni. De megmarad a politikai átalakulás keretei között.

A történelemben először létezik a munkásforradalomból kinőtt állam. Sehol nincsenek írásba foglalva azok a szakaszok, amelyeken át kell haladnia. Igaz, hogy a Szovjetunió teoretikusai és építői azt remélték; hogy a tanácsok hajlékony és világos rendszere lehetővé teszi az állam békés átalakulását, felszívódását és elhalását olyan mértékben, amilyen mértékben a társadalom végrehajtja gazdasági és kulturális feladatait. Az élet bonyolultabbnak bizonyult, mint az elmélet, Egy elmaradott ország proletariátusának kellett végrehajtani az első szocialista forradalmat. Nagyon valószínű, hogy e történelmi kiváltságért a bürokratikus abszolutizmus ellen végrehajtott második forradalommal kell fizetni. Ennek a forradalomnak a programja kitörésének a pillanatától függ, az országnak akkor elért színvonalától és nagyon jelentékeny mértékben a nemzetközi helyzettől. Már a mai naptól fogva ez a könyv megjelöli ennek a programnak a világosan meghatározott lényeges elemeit. Ezek a szovjet rendszer ellentmondásai elemzésének az objektív következtetései.

Nem egyik vezető klikknek egy másikkal való felváltásáról van szó, hanem a gazdasági és kulturális vezetés módszereinek a megváltoztatásáról. A bürokratikus önkényesség át kell adja a helyét a tanácsdemokráciának. Az ország fejlődésének a szükséges feltétele a bírálat jogának és a valódi választási szabadságnak a helyreállítása. Benne van a szovjet pártok szabadságának a helyreállítása kezdve a bolsevik párttal és a szakszervezetek újjászületése. A demokrácia magába foglalja a gazdasági terveknek a dolgozók érdekében való gyökeres felülvizsgálatát. A gazdasági kérdések szabad vitája csökkenteni fogja a bürokrácia hibái és cikcakkjai által kiváltott rezsiköltségeket. A munkáslakások építése felváltja a pompázó vállalkozásokat, mint a Szovjetek Palotája, az új színházakat, az elképesztésre épített földalatti vasutat. A szükségszerűség által szigorúan meghatározott arányokra szorítják az „elosztás burzsoá szabályait”, hogy azt majd felváltsa a társadalmi gazdagság növekedésének a mértékében fejlődő szocialista egyenlőség. Azonnal eltörlik a rendfokozatokat és a kelléktárba helyezik a kitüntetéseket. Az ifjúság szabadon fellélegezhet, bírálhat, tévedhet és érlelődhet. A tudomány és a művészet lerázzák láncaikat. A külpolitika újra összefonódik a forradalmi nemzetköziség hagyományaival.

Az Októberi Forradalomnak a rendeltetése, ma inkább, mint valaha, Európának és a világnak a sorsához van kötve. A Szovjetunió problémái az ibériai félszigeten, Franciaországban és Belgiumban oldódnak meg. Amikor ez a könyv megjelenik, a helyzet valószínűleg sokkal világosabb lesz, mint a Madrid alatt folyó polgárháborúnak ezekben a napjaiban. Ha a szovjet bürokráciának a szószegő „népfront” politikája révén sikerül biztosítania a reakció győzelmét Franciaországban és Spanyolországban – és a Kommunista Internacionálé megtesz minden tőle telhetőt ebben az értelemben – a Szovjetunió a szakadék szélén találja magát és inkább a burzsoá ellenforradalom kerül a napirendre, mint a munkások felkelése a bürokrácia ellen. Ha ellenben a reformista és a kommunista „vezérek” szabotázsa ellenére a Nyugat proletariátusa utat tör magának a hatalomhoz, új fejezet kezdődik a Szovjetunió történetében. Az első forradalmi győzelem Európában villanyütésként hat a szovjet tömegekre, felébreszti őket, felfedi függetlenségi szellemüket, feléleszti 1905. és 1917. hagyományait, meggyengíti a bürokrácia állásait és nem lesz kisebb jelentősége a IV. Internacionálé részére, mint amilyen az Októberi Forradalom győzelme volt a III. részére. Az első munkásállam üdve a szocializmus jövőjéért csak ezen az úton található.

Tartalomjegyzék