Az ipar területén a termelőeszközök állami tulajdona csaknem kizárólagos. A mezőgazdaságban egyedül a szovhozok képviselik ezt a tulajdont, a vetésterületnek a 10%-án. A kolhozokban a termelőszövetkezeti vagy társulati tulajdon különböző arányban oszlik meg az állami és az egyéni tulajdon között. A földtulajdon jogilag állami, de „örökös haszonélvezetre” a kolhozoknak adták, és csak kevéssé különbözik a társulati tulajdontól. A traktorok és mezőgazdasági gépek az állam tulajdonában vannak, míg a kevésbé fontos mezőgazdasági szerszámok a közösség tulajdonát képezik. Minden kolhozparaszt rendelkezik ezen kívül személyi tulajdonnal. A földművelők 10%-a egyéni gazda.
Az 1934-es népszámlálás adatai szerint alakosság 38,1%-a munkás és állami alkalmazott. 1935-ben a nőtlen ipari- és építőipari munkások száma 7,5 millió volt. A népszámlálás idején a kolhozokhoz és a szövetkezeti kisiparossághoz tartozott a lakosság 45,9%-a. Az egyetemisták, a katonák, a nyugdíjasok és egyéb, az államtól közvetlenül függő kategóriák aránya 3,4%. A lakosság 74%-a tartozott a „szocialista szektorhoz”, és az ország tőkéjének 95,8%-a felett rendelkezett. Az egyéni parasztok és a kisiparosok (1934-ben) a lakosság 2,5%-át tették ki, de a nemzeti tőkének csak 4%-a felett rendelkeztek.
1934 óta nem volt népszámlálás, és a következő 1937-ben lesz. Nem kétes azonban, hogy a magánszektor még jobban csökkenni fog a „szocialista szektor” javára. A hivatalos szervek szerint az egyéni gazdák és a kisiparosok a lakosságnak mintegy 10%-át teszik ki, azaz 17 millió főt; gazdasági jelentőségük azonban lényegesen kisebb, mint számarányuk.
1936. áprilisában Andrejev, a központi bizottság titkára kijelentette: „országunkban a szocialista termelés különleges súlyának 1936-ra ki kell tennie a 91,5%-ot olyképpen, hogy a nem szocialista szektornak csak a jelentéktelen 1,5%-a maradjon...” Ezek az optimista adatok az első látásra igazolni látszanak a szocializmus „végleges és visszavonhatatlan” győzelmét. De jaj annak, aki a matematika mögött nem látja a társadalmi valóságot!
Holott még ezek az adatok is kissé erőltetettek. Elég, ha csupán azt jelezzük, hogy a kolhoztagok háztáji gazdaságait a „szocialista szektorba” sorolták. De nem ez a kérdés lényege. A nemzetgazdaság állami és közősségi formáinak vitathatatlanul óriási statisztikai fölénye, bármilyen jelentős is ez a jövő számára, nem oldja meg a „szocialista szektoron” belül, nemcsak a mezőgazdaságban, hanem az iparban is fellelhető kispolgári tendenciák erősségének a nem kevésbé fontos problémáját. Az elért életszínvonal-emelkedés kiváltja a szükségletek növekedését, de semmi esetre sem elégíti ki ezeket a szükségleteket. Már a gazdasági felemelkedés dinamizmusa is magában rejti tehát a kispolgári étvágynak a bizonyos felébredését nemcsak a parasztok és a,”szellemi” munkások, hanem a kiváltságos munkások között is. Az egyéni gazdáknak a kolhozokkal és a kisiparosoknak az állami iparral való egyszerű szembesítése alapján s legkevésbé sem alkothatunk magunknak fogalmat az étvágynak a robbanóerejéről, amely behatol az ország gazdaságába, és általánosan szólva az egyénnek és a közösségnek abban az igyekezetében fejeződik ki, hogy minél kevesebbet adjon a társadalomnak és ugyanakkor minél nagyobb hasznot húzzon belőle.
A fogyasztás és a létért folyó harc kérdésének a megoldása a szó szoros értelmében legalább annyi energiát és leleményességet igényel, mint a szocializmus építése: részben innen ered a munka gyenge hatásfoka. Míg az állam szünet nélkül harcol a centrifugális erők elemi részecskéinek a mozgása ellen, maguk a vezető körök alkotják a megengedett és tiltott egyéni felhalmozás legfontosabb alapját. A statisztika nehezen ragadhatja meg az új jogi normák mögött álcázott kispolgári tendenciákat. De a „szocialista” bürokrácia, ez az égbekiáltó önellentmondás, ez a félelmetes, állandóan növekvő társadalmi rákfene, a társadalmi forróláz oka, döntő súlyban van a gazdasági életben.
Az új alkotmány, amely – mint később látni fogjuk – teljes egészében az állam és a bürokrácia, vagy másutt az állam és a nép azonosítására épül, kimondja: „az állami tulajdon, más szóval az egész nép tulajdona...” A hivatalos tan alapvetően álokoskodás. Nem vitás, hogy a marxisták, maga Marx is a munkásállamról beszélve az „állami”, a „nemzeti” vagy a „szocialista” tulajdon kifejezéseket rokon értelmű szavakként használták. Nagy történelmi távlatokra alkalmazva, ez a szóhasználat nem képviselt nehézséget. De hibák és csalások kútfőjévé válik, mihelyt az elszigetelt és gazdaságilag elmaradott új társadalom fejlődésének a még nem biztosított, kezdeti szakaszáról van szó. Ahhoz, hogy a magántulajdon társadalmi tulajdonná váljon, át kell haladnia az államosítás szakaszán, ahogy a hernyónak is előbb bábbá kell lennie, hogy lepkévé váljon. De a báb még nem lepke. Milliárdnyi báb elpusztul, mielőtt lepkévé válhatna. Az állami tulajdon is csak abban a mértékben válik az „egész nép” tulajdonává, amilyen mértékben eltűnnek a kiváltságok és a társadalmi különbségek, és ennek következtében az állam elveszti létalapját. Másként szólva: az állami tulajdon olyan mértékben válik szocialista tulajdonná, amilyen mértékben megszűnik állami tulajdon jellege. Ám a szovjet állam minél jobban a nép fölé nő, mint a tulajdon csendőre, annál keményebben szembeszáll a pazarló néppel, és annál nyilvánvalóbban fordul szembe az állami tulajdon szocialista jellegével.
A hivatalos sajtó beismeri, hogy „még messze vagyunk az osztályok megszüntetésétől”, és arra a különbségre hivatkozik, amely elválasztja a várost a falutól, a fizikai munkást a szellemi munkástól. Ennek a tisztán akadémikus jellegű vallomásnak az az előnye, hogy a „szellemi munka” révén igazolja a bürokrácia jövedelmét. Azok a „barátok”, akik számára Platon sokkal értékesebb, mint az igazság, akadémikus stílusban szintén elismerik az egyenlőtlenség maradványainak a létezését. Ezekre a maradványokra sok mindent rá lehet sózni, de egyáltalán nem magyarázzák meg a szovjet valóságot. Ha egyes vonatkozásokban a falu és a város közötti különbség csökkenőben van, más tekintetben viszont a városi civilizáció és kényelem gyors növekedése miatt a városi kisebbség javára növekedett. A népi származású tudományos káderek jelentkezése ellenére az utóbbi időben a fizikai és a szellemi munka közötti társadalmi távolság növekedett ahelyett, hogy csökkent volna. Az embert minden oldalról elszigetelő évezredes kasztkorlátok – a csiszolt városi lakos és a műveletlen muzsik, a tudomány mágusa és a segédmunkás között – nemcsak többé-kevésbé fennmaradtak, hanem széles körben újjászületnek és kihívó jelleget öltenek.
A híres jelszó: „minden a káderektől függ” sokkal őszintébben jellemzi a szovjet társadalmat, mintsem azt Sztálin akarná. Már az elnevezésük is mutatja, hogy a káderek hivatottak a hatalom gyakorlására. A káderek kultusza mindenekelőtt a bürokrácia kultuszát jelenti. A káderek nevelésében és képzésében éppúgy, mint más területeken, a szovjet rendszer azt a művet hajtja végre, amelyet a burzsoázia a saját háza táján már régóta befejezett. Mivel azonban a szovjet káderek a szocializmus zászlaja alatt jelentkeznek, csaknem isteni tiszteletet és egyre nagyobb járandóságot követelnek maguknak. A „szocialista” káderképzés így párosul a burzsoá egyenlőtlenség újjászületésével.
Úgy tűnhet, hogy a termelőeszközök tulajdona szempontjából semmiféle különbség sincs a marsall és a háztartási alkalmazott, a trösztigazgató és a segédmunkás, a népbiztos fia és a fiatal csavargó között. Ám az egyik gyönyörű lakásban lakik, több villája van az ország különböző vidékein, a legjobb autókkal rendelkezik, és már régóta elfelejtette, hogyan kell csizmát tisztítani; a másik barakkban lakik, amelyből sokszor a válaszfal is hiányzik, az éhség sem ismeretlen előtte, és nem tisztít csizmát, mert mezítláb jár. A nagyméltóságok lényegtelennek tartják ezt a különbséget. A segédmunkás, nem ok nélkül, a legkomolyabbnak.
A felületes „teoretikusok” azzal vigasztalhatják magukat, hogy a javak elosztása a termeléshez képest csak másodrangú tényező. Ám a kölcsönös befolyás dialektikája teljes erővel érvényesül. Az államosított termelőeszközök sorsát végül is a különböző személyi feltételek fejlődése fogja eldönteni. Ha a személyhajót közös tulajdonná nyilvánítják, de az utasok három különböző osztályon utaznak, teljesen érthető, hogy a valóságos feltételek különbsége végül lényegesen fontosabbá válik a harmadosztályú utasok szemében, mint a tulajdon jogi változása. Ezzel szemben az első osztályú utasok, kávé és szivarfüst mellett szívesen elcsevegnek arról, hogy minden a kollektív tulajdon, ami mellett a kabinok kényelme semmit sem jelent. Az ebből a helyzetből eredő ellentmondás komoly megrázkódtatást okoz az ingatag közösségnek.
A szovjet sajtó nagy megelégedéssel újságolta, hogy a moszkvai állatkertben sétáló egyik kisfiú megkérdezte: kinek a tulajdona az elefánt. Amikor azt a választ hallotta, hogy „az államé”, így felelt: „tehát egy kicsit az enyém is”. Ha a valóságban fel kellene osztani az elefántot, a kiváltságosok kapnák a finom darabokat, néhány boldog ember megízlelhetné a vastagbőrű sonkáját, de a nagy többségnek csak az aprólék meg a pacal jutna. A kifosztott kisfiúk valószínűleg kevesebb hajlandóságot mutatnának arra, hogy saját tulajdonukat összetévesszék az államéval. A fiatal csavargók csak azt érzik a magukénak, amit ellopnak az államtól. Az állatkerti kisfiú valószínűleg egy olyan befolyásos személyiségnek a gyermeke volt, aki megszokta azt a gondolatot, hogy „az állam én vagyok”.
Ha a kifejezés könnyebbsége kedvéért a tőzsde nyelvén ábrázolnánk a szocialista viszonyokat, az ország gazdaságát birtokló vállalat részvényeseinek kellene tekintenünk az állampolgárokat. A tulajdon közös jellege feltételezi a részvények „egyenlő” elosztását, következésképpen minden egyes „részvényes” jogát az egyenlő jutalékra. De az állampolgárok részvényesként is és termelőként is részt vesznek a nemzeti vállalkozásban. A kommunizmus alsó szakaszában, amelyet szocializmusnak neveztünk, a munka megtérítése még a burzsoá normák, azaz a munka minősége, hatásfoka stb. szerint történik.
Az állampolgár jövedelme elméletileg tehát két részből, a+b, azaz osztalékból plusz a munkabérből áll. Minél fejlettebb a technika, minél tökéletesebb a gazdasági szervezet, annál nagyobb lesz az „a” tényező fontossága a „b”-hez viszonyítva, és annál kisebb lesz az a befolyás, amit a munka egyéni különbségei gyakorolnak az anyagi feltételekre. Az a tény, hogy a Szovjetunióban a munkabérek közötti különbség nem kisebb, hanem lényegesen nagyobb, mint a kapitalista országokban, arra a következtetésre kényszerít, hogy a részvényeket egyenlőtlenül osztották el, és az állampolgárok jövedelmében az egyenlőtlen munkabér mellett az osztalékok is egyenlőtlenek. Amíg a segédmunkás csak minimális munkabért, azaz „b”-t kap, amit egyenlő feltételek mellett megkapna egy kapitalista vállalatnál is, a sztahanovista és a funkcionárius 2a+b-t vagy 3a+b-t stb.. kap, ahol egyébként a „b” 2b, 3b, stb. is tehet. Más szóval, a jövedelmek közötti különbséget nem csak az egyéni teljesítmény különbsége határozza meg, hanem a másik munkájának az álcázott kisajátítása is. A részvényesek kiváltságos kisebbsége a becsapott többségből él.
Ha feltesszük, hogy a szovjet segédmunkás többet keres, mint az ugyanolyan technikai és kulturális színvonalon álló kapitalista rendszerben keresne, azaz mégis kisrészvényesként kezelhető, a munkabérét az a+b formulának kell kifejeznie. Ebben az esetben a jobban fizetett kategóriák a 3a+2b; 10a+15b stb. képlettel határozhatnók meg, ami annyit jelent, hogy ha a segédmunkásnak egy részvénye van, akkor a sztahanovista hárommal, a specialista tízzel rendelkezik; azonkívül a tulajdonképpeni munkabérük az egy a kettőhöz és az egy a tizenöthöz arányban áll. Ilyen körülmények között a szocialista tulajdon szentségéről szóló himnuszok sokkal meggyőzőbben zengenek a gyárigazgató vagy a sztahanovista fülében, mint az egyszerű munkáséban vagy kolhozparasztéban. Holott az egyszerű munkások alkotják a társadalom óriási többségét, és a szocializmusnak velük kell számolnia és nem az új arisztokráciával.
„A munkás nem fizetett rabszolga, nem munkaerő eladó a mi országunkban, hanem szabad dolgozó.” (Pravda) Ez az ékesszóló fogalmazás jelenleg megengedhetetlen hencegés. Az üzemek államosítása csak a munkás jogi helyzetét változtatta meg; a valóságban szűkösen él, miközben meghatározott órát dolgozik az adott munkabérért. Azokat a reményeket, amelyeket a munkás a pártba és a szakszervezetbe helyezett a forradalom óta az általa létrehozott államra vitte át. De a technika és a kultúra fejletlensége korlátozza ennek az államnak a hasznos munkáját. A fiatal állam az egyiknek és a másiknak a fejlesztése végett a régi módszerekhez folyamodott. A dolgozók izmainak és idegeinek az uzsorájához. Egész hajcsárhad alakult ki. Az iparigazgatás rendkívül bürokratikussá vált. A munkások elvesztették minden befolyásukat az üzemek irányításában. A munkás darabbérért dolgozik, szűkös viszonyok között él, meg van fosztva a szabad munkahely változtatás jogától, nyomasztó zsandárrendszer igáját nyögi az üzemben; nehezen érezheti magát „szabad dolgozónak”. Főnöke a funkcionárius, gazdája az állam. A szabad munka összeférhetetlen a bürokratikus állammal.
Az elmondottak néhány szükséges módosításától eltekintve, a falura is alkalmazhatók. A hivatalos elmélet a kolhoztulajdont a szocialista tulajdon színvonalára emeli. A Pravda írja, hogy „a kolhozok valójában már hasonlóak a szocialista típusú állami gazdaságokhoz”. Mindjárt hozzáteszi, hogy „a mezőgazdaság szocialista fejlődésének a biztosítéka a kolhozok bolsevik pártirányításában rejlik”. Ez azt jelenti hogy a gazdasági problémát politikailag magyarázzák. Azaz, hogy a szocialista viszonyok jelenleg nem az emberek valódi kapcsolataiban, hanem a feljebbvalók gyámkodó jószívében léteznek. A dolgozók jól teszik, ha óvakodnak ettől a jószívtől. Az az igazság, hogy a kolhozgazdaság félúton van a parcellás egyéni gazdaság és az állami gazdaság között; hogy a kolhozparasztok egyéni vagyonának gyors növekedése jobban már ki sem egészíthetné a kolhozokban fellelhető kispolgári tendenciákat.
A kolhoztagok háztáji parcellái, amelyek a közös vetésterület 108 millió hektárával szemben csak 4 millió hektárt, azaz a vetésterület 4%-át teszik ki, biztosítják a parasztnak a saját fogyasztásához legszükségesebb termékeket, mivel ezek belterjes kultúrájú, főleg veteményeskertként használt földek. A lábasjószág legnagyobb része – juh, sertés – a kolhozparasztok birtokában van és nem a kolhoz tulajdonában. Gyakori eset, hogy a parasztok előnyben részesítik a saját parcellájukat, és a gyengébb hozamú kolhozokat másodrangú szerepre kárhoztatják. Viszont a jobb munkaegységet fizető kolhozok, a jómódú gazdálkodók rétegének a kialakításával feljebb emelkednek a létrán. A centrifugális áramlatok még nem tűnnek el, hanem megerősödnek és elterjednek. Mindenesetre a kolhozoknak egyelőre csak a falusi gazdaság jogi formáit, különösen a jövedelemelosztás módját sikerült átalakítani. Alig érintették a régi kunyhót, a konyhakertet, az állattenyésztést, a mezei munka súlyos ütemét, sőt még azt a régimódi felfogást sem, ahogyan falun azt az államot szemlélik, amely ha nem is szolgálja többé a földbirtokosokat és a burzsoáziát, de a város javára túl sokat elvesz a falutól és rengeteg falánk bürokratát tart el.
A következő kategóriák szerepelnek az 1937. január 6-i népszámlálási kérdőíveken: munkás, tisztviselő, kolhozparaszt, egyéni gazda kisiparos, értelmiségi, egyházi személy, nem dolgozó. A hivatalos magyarázat leszögezi, hogy a kérdőív nem tartalmaz más rovatokat, mert a Szovjetunióban nincsenek osztályok. A kérdőívet valójában úgy szerkesztették, hogy, elkendőzze a kiváltságos körök létezését és a társadalom kitagadottjait. A valóságos társadalmi rétegek, amelyeket minden becsületes népszámlálásnak nehézség nélkül fel kellett volna tárni, a következők lennének: magasrangú funkcionárius, szakértő és más burzsoá módra élő személy, kispolgári módra élő közép- és alsó funkcionárius és szakértő, munkás- és kolhoz-arisztokrata, amely az előző kategóriához hasonlóan él, átlagmunkás, átlagos kolhozparaszt, a lumpenproletariátushoz közelálló munkás és, paraszt, fiatal csavargó, utcalány és egyéb.
Az új alkotmány az igazsággal ellenkezőt állít, amikor azt mondja, hogy a „Szovjetunióban megszűnt az embernek ember általi kizsákmányolása”. Az új társadalmi tagozódás a kizsákmányolás újjászületésének olyan barbár feltételeit teremtette meg, mint az ember megvásárlása a másik személyes használatára. A háztartási alkalmazott nem szerepel a népszámlálási kérdőíveken, de természetesen a „munkás” rovatba osztják. Nincsenek benne a következő kérdések: a szovjet állampolgárnak van-e háztartási alkalmazottja, és milyen minőségben? (szobalány, dajka, szakácsnő, nevelőnő, sofőr?); van-e személyes használatra szánt autója? Hány szobás a lakása? Szó sincs továbbá fizetésének a nagyságáról! Ha ismét hatályba léptetnék azt a szovjet törvényt, amely mindazokat megfosztja politikai jogaiktól, akik másokat kizsákmányolnak, azonnal kitűnne, hogy a szovjet társadalom vezető köreit meg kellene fosztani az alkotmányos jogoktól.! Szerencsére teljes jogegyenlőség létezik... a gazda és a cseléd között.
Két ellentétes irányzat növekszik a rendszeren belül. A termelőerőket növelve – szemben a kapitalista pangással –, létrehozza a szocializmus gazdasági alapjait. A végtelenségig fokozva az elosztás burzsoá normáit, a vezetőkkel szembeni előzékenysége folytán előkészíti a kapitalizmus visszaállítását. A tulajdon formái és az elosztás normái közötti ellentmondás nem növekedhet a végtelenségig. Vagy a burzsoá normáknak kell így vagy úgy kiterjedniök a termelőeszközökre, vagy az, elosztás normáinak kell idomulniuk a szocialista tulajdonhoz.
A bürokrácia fél ennek az alternatívának a feltárásától. A sajtóban, a szószéken, a statisztikában, íróinak a regényeiben és költőinek a verseiben, végül az új alkotmány szövegében mindenütt felhasználja a szocialista szókészlet elvont fogalmait, hogy elkendőzze a városi és a falusi társadalmi viszonyokat. Ez az, ami olyan hamissá, hitvánnyá és mesterkéltté teszi a hivatalos ideológiát.
Az új jelenségek láttán az ember gyakran kibúvót keres a régi szavakban. A szovjet talányt megpróbálták az államkapitalizmus kifejezéssel álcázni, amely azzal az előnnyel jár, hogy nincs semmi pontos jelentése. Először annak az állapotnak a meghatározására vonatkozik, amikor a burzsoázia kezébe veszi a közlekedésnek és az egyes iparágaknak az igazgatását. Hasonló intézkedéseknek a szükségessége annak a tünete, hogy a kapitalizmus termelőerői meghaladják magát a kapitalizmust, amely gyakorlatilag a saját részleges megtagadására kényszerül. De a rendszer, miután így tovább él, kapitalista marad, még akkor is, ha meg is tagadja magát.
Elvileg elképzelhető olyan helyzet, amelyben a burzsoázia a maga egészében részvénytársasággá alakul, hogy az államvezetés birtokában igazgassa az egész nemzetgazdaságot. Az ilyen rendszer gazdasági mechanizmusa semmi titokzatosságot sem tartogatna számunkra. Ismeretes, hogy a kapitalista nem a munkásai által termelt értéktöbbletet nyeri e! nyereség formájában, hanem az egész ország értéktöbbletének a tőkéje arányában ráeső részét. Tökéletes államkapitalizmusban a nyereség egyenlő elosztásának a törvénye közvetlenül alkalmazható lenne, konkurrencia nélkül, egyszerű könyvelési művelettel. Ilyen rendszer azonban soha nem volt és nem is lesz, azok miatt a mélyreható ellentmondások miatt, amelyek megosztják a birtokosokat – annál is kevésbé, mert az állam, mint a kapitalista tulajdon kizárólagos képviselője, nagy kísértést jelentene a társadalmi forradalom számára.
A háború, de különösen a fasiszta gazdaság tapasztalatai óta az „államkapitalizmus” kifejezés alatt rendszerint az állam gazdasági beavatkozásának és irányításának a rendszerét értik. A franciák a sokkal megfelelőbb étatizmus kifejezést használják erre az esetre. (Etat = állam. Az étatizmus tehát állami igazgatást jelent, bár az „étatisme” francia szónak nincs magyar megfelelője. – a ford.) Bizonyos, hogy az államkapitalizmus és az étatizmus közel állnak egymáshoz, de mint rendszerek, inkább különböznek, mintsem egyeznek. Az államkapitalizmusban az állami tulajdon a magántulajdon helyére lép és éppen ezért a jellege csak részleges. Az étatizmus, legyen az Mussolini Olaszországa, Hitler Németországa, Roosevelt USA-ja vagy Léon Blum Franciaországa, az állam beavatkozását jelenti a magántulajdon alapján és annak a megmentésére. Bármi legyen a kormányprogram, az étatizmus abban áll, hogy a poshadó rendszer terheit az erősebb válláról elkerülhetetlenül a gyengébbek vállaira rakja. Csak azért nem sodorja teljes csődbe a kistulajdonosokat, mért létezésük szükséges a magántulajdon fenntartásához. Nem a termelőerők további fejlesztésének a szükségessége ihleti az irányított gazdaságért kifejtett erőfeszítéseiben; egyedüli gondja a magántulajdon megőrzése az ellene fellázadt termelőerők rovására. Az étatizmus fékezi a technikai fellendülést, mivel támogatja az életképtelen vállalatokat, és fenntartja az élősdi társadalmi rétegeket. Egyszóval, mélységesen reakciós.
Nem kell készpénznek venni Mussolininek a kijelentését, hogy „az olasz ipar és mezőgazdaság háromnegyed része állami kézben van.” (1934. május 26.) A fasiszta állam nem tulajdonosa á vállalatoknak, csupán közvetítő a kapitalisták között. – Jelentős különbség! A Popoli d'Italia írja ezzel kapcsolatban: „A korporációs állam egyesíti és vezeti az ország gazdaságát, de nem igazgatja (dirige e porta alla unita l'economia ma non fa l'economia, non gestice), amely a termelés monopóliumával együtt, kollektivizmus lenne” (1936. június 11.). A bürokrácia a parasztok és általában a kistulajdonosok tekintetében hatalmas hűbérúrként lép fel. A tőkés mágnásokkal szemben viszont azok első számú meghatalmazottjaként. „A korporációs állam – írja helyesen az olasz marxista Ferrucci – „nem más, mint a monopoltőke ügynöke... Mussolini az államra hárítja a vállalatok kockázatait, de a kapitalistáknak engedi át a kizsákmányolásból eredő nyereséget.” Ebből a szempontból Hitler Mussolininek a nyomdokain halad. A fasiszta állam osztályfüggősége megszabja az új irányított gazdaság határait, valamint annak valóságos tartalmát; nem az ember természetfeletti hatalmának a növeléséről van szó, hanem a társadalom kizsákmányolásáról a kisebbség érdekében. „Ha meg akarnám valósítani az államkapitalizmust vagy az államszocializmust Olaszországban – dicsekedett Mussolini – amelyről persze szó sincs, ma megtalálnám annak minden kívánt feltételét.” Kivéve egyet: a kapitalista osztály kisajátítását. Ennek a feltételnek a megvalósulásához a fasizmusnak a barikád másik oldalára kellene helyezkednie, „amiről viszont szó sincs”, siet hozzátenni Mussolini. Erről valóban szó sem lehet, mert a kapitalisták kisajátítása más erőket, más kádereket és más vezetőket igényel.
A proletariátus valósította meg először a történelemben a termelőeszközök összpontosítását az állam kezében, s ezt társadalmi forradalommal és nem az államosított trösztök által segített kapitalistákkal érte el. Ez a rövid elemzés elegendő annak bemutatására, hogy mennyire képtelenek azok a kísérletek, amelyeket azonosítani kívánják a kapitalista etatizmust a szovjet rendszerrel. Az első reakciós, a második viszont nagy haladást valósít meg.
Az osztályokat a társadalom gazdasági rendjében elfoglalt helyük, és mindenekelőtt a termelőeszközökhöz való viszonyuk határozza meg. A civilizált társadalmakban törvény rögzíti a tulajdonviszonyokat. A földnek, a termelőeszközöknek, a közlekedésnek, a kereskedelemnek az államosítása, valamint a külkereskedelmi monopólium alkotják a szovjet társadalom alapjait. A proletárforradalom eme vívmányai számunkra proletárállamként határozzák meg a Szovjetuniót.
A szovjet bürokrácia hasonlít minden másikhoz, főleg a fasiszta bürokráciához. Szabályzó és közvetítő funkciója révén, a társadalmi hierarchia fenntartásának a gondjában és az államapparátusnak a saját céljaira való kihasználásában. De több, rendkívül jelentős tulajdonságot tekintve különbözik is attól. Egyetlen más rendszerben sem válhatna ennyire függetlenné. A burzsoá társadalomban a bürokrácia annak a birtokos és képzett osztálynak az érdekeit képviseli, amely az adminisztráció ellenőrzésének nagy számú eszközével rendelkezik. A szovjet bürokrácia olyan osztály fölé emelkedett, amely alig lábalt ki a nyomorból és a sötétségből, és amelynek nem voltak vezérleti és uralkodói hagyományai. Míg a fasiszták a vályúhoz érkezve közös érdekeik, barátság, házasság stb. révén egyesülnek a burzsoáziával, a szovjet bürokrácia magáévá teszi a burzsoá erkölcsöket anélkül, hogy egyáltalán nemzeti burzsoázia lenne. Tagadhatatlan, hogy ebben az értelemben valamivel több, mint egyszerű bürokrácia. A szó szoros értelmében a szovjet társadalomnak az egyetlen kiváltságos és uralkodó rétege.
Más, nem kevésbé fontos sajátossága is van. A szovjet bürokrácia politikailag kisajátította a proletariátust, hogy a saját módszereivel védelmezze a proletariátus társadalmi vívmányait. De maga az a tény, hogy olyan országban sajátította ki a hatalmat, ahol a legfontosabb termelőeszközök az állam tulajdonában vannak, teljesen új viszonyokat teremtett, saját maga és a nemzet gazdagsága között. A termelőeszközök az állam tulajdonában vannak. Az állam bizonyos értelemben a bürokrácia „birtokává” válik. Ha ezek a még új keletű viszonyok megszilárdulnának és törvényerőre emelkednének, ellenállás nélkül, vagy a dolgozók ellenállása ellenére is természetessé válnának, a proletárforradalom teljes felszámolását eredményeznék. De ez a feltevés még túl korai. A proletariátus még nem mondta ki az utolsó szót. A bürokrácia még nem teremtette meg uralkodásának a társadalmi alapját, vagyis a tulajdon különleges feltételeinek a formáját. Kénytelen megvédeni az állami tulajdont, amely hatalmának és jövedelmének a forrása. Tevékenységének ez a jellege a proletárdiktatúra eszközévé avatja.
Azok a kísérletek láthatóan nem állják ki a bírálatot, amelyek a szovjet bürokráciát „államkapitalista” osztályként mutatják be. A bürokráciának nincsenek sem kötvényei, sem részvényei. Toborzása, felújítása és kiegészítése egy hivatali hierarchián keresztül történik anélkül, hogy a tulajdon tekinttében különleges jogokkal rendelkeznék. A funkcionárius nem hagyhatja örököseire az állam kizsákmányolásának a jogát. A bürokrácia kiváltságai visszaélések. Jövedelmét eltitkolja. Úgy tesz, mintha társadalmi csoportként nem is létezne. A nemzeti jövedelem óriási részének a birtoklása társadalmi élősdiség. Íme ez teszi a szovjet vezetők helyzetét fölöttébb ellentmondásossá, kétértelművé és méltatlanná, a teljhatalom, valamint a talpnyalás ellenére.
Pályafutása során a burzsoá rendszer számtalanszor cserélt formát és bürokratikus kasztot, de társadalmi alapját nem módosította. A feudalizmus és a céhrendszer visszaállítása ellen termelőmódja fölényével vértezte fel magát. A hatalom csak segíteni vagy gátolni tudta a kapitalista fejlődést; az egyéni tulajdonra és a versenyre alapozott termelőerők elvégezték a munkát. Ezzel szemben a szocialista forradalom által létrehozott tulajdonviszonyok elválaszthatatlanul összefonódnak azzal az állammal, amely azoknak a zászlóhordozója. A szocialista tendenciák döntő túlsúlyát a kispolgári tendenciák fölött nem a gazdasági önműködés biztosítja – ettől még messze vagyunk – hanem a diktatúra politikai hatalma.
A gazdaság jellege tehát teljesen a hatalom jellegétől függ. A szovjet rendszer bukása kétségtelenül a tervgazdálkodás, következésképpen az állami tulajdon felszámolásához vezetne. A trösztök és a trösztökben szervezett üzemek közötti kötelező kapcsolat megszakadna. A legkedvezőbb helyzetben lévő vállalatok sorsukra lennének hagyva. Vagy részvénytársaságokká alakulnának, vagy felvennének egy átmeneti tulajdonformát, mint amilyen például a munkások nyereségrészesedési rendszere. A kolhozok ugyanakkor könnyebben felbomlanának. A jelenlegi bürokratikus diktatúra bukása anélkül, hogy azt új szocialista hatalommal helyettesítenék, így a kapitalista rendszer visszaállításához vezetne, a gazdaság és a kultúra katasztrofális leromlásával egyetemben.
De ha a szocialista hatalom még feltétlenül szükséges a tervgazdálkodás megőrzésére és fejlesztésére, az a kérdés még komolyabbá válik, hogy ma kire támaszkodik a szovjethatalom és milyen mértékben biztosítja politikája szocialista szellemét. Lenin, mintha búcsúintelmeit mondta volna a IX. pártkongresszuson, így figyelmeztette a vezető köröket: „A történelem már sokféle átalakulást látott, a politikában komolytalan dolog a meggyőződésre, az odaadásra és a lélek finomságaira számítani...” Az állapot meghatározza a tudatot. Tizenöt év alatt a hatalom sokkal mélyrehatóbban módosította a vezető körök társadalmi összetételét, mint eszmevilágát. Mivel a szovjet társadalom valamennyi rétege közül a bürokrácia oldotta meg legjobban a saját társadalmi kérdését, teljesen elégedett azzal, ami van, következésképpen nem is nyújt semmiféle erkölcsi kezességet politikájának szocialista irányvételére vonatkozóan. A proletariátustól való félelme miatt továbbra is védelmezi az állami tulajdont. Az az illegális bolsevik-leninista párt táplálja és tartja fenn ezt az üdvös félelmet, amely legtudatosabb kifejezője a thermidori bürokráciát átitató burzsoá reakciós szellemmel szembeszálló szocialista áramlatnak. Mint tudatos politikai erő, a bürokrácia elárulta a forradalmat. De szerencsére a győztes forradalom nemcsak a program, a zászló és a politikai intézmények összessége, hanem a társadalmi viszonyok rendszere is. Nem elég elárulni, meg is kell dönteni. Vezetői elárulták az Októberi Forradalmat, de még nem döntötték meg. A Forradalomnak óriási ellenálló képessége van, amely egybeesik az új tulajdonviszonyokkal, a proletariátus élő erejével, legjobb elemeinek az öntudatával, a világkapitalizmus kilátástalan helyzetével, a világforradalom elkerülhetetlenségével.
Fogalmazzunk a jövőre vonatkozó két hipotézist avégett, hogy jobban megértsük a mai Szovjetunió társadalmi jellegét. Feltételezzük, hogy egy olyan forradalmi párt, amely birtokában van a régi bolsevizmus valamennyi jó tulajdonságának és a legutóbbi idők nemzetközi tapasztalatainak, elűzi hatalmából a szovjet bürokráciát. Ez a párt a demokrácia helyreállításával kezdené működését a tanácsokban és a szakszervezetekben. Vissza tudná és vissza kellene állítania a szovjet pártok szabadságát. A tömegek segítségével, a tömegek élén könyörtelenül megtisztítaná az államgépezetet. Eltörölné a rendfokozatokat, a kitüntetéseket, a kiváltságokat, és a gazdaság és az állam képességeinek megfelelően csökkentené a munkabér területén jelentkező egyenlőtlenségeket. Az ifjúságnak megadná azt a lehetőséget, hogy szabadon gondolkozzon, tanuljon, bíráljon, egyszóval, hogy maga alakítsa életét. A dolgozó munkás- és paraszttömegek akaratának megfelelően mélyreható változásokat eszközölne a nemzeti jövedelem elosztásában. Nem kellene viszont eszközölnie semmiféle forradalmi lépést a tulajdonnal kapcsolatban. Folytatná és végigvinné a tervgazdálkodás kísérletét. A politikai forradalom, a bürokrácia szétzúzása után, a proletariátusnak nagyon fontos gazdasági reformokat kellene megvalósítania, de nem lenne szüksége új társadalmi forradalomra.
Ezzel szemben, ha burzsoá párt döntené meg a szovjet vezető kasztot, rengeteg szolgálóra találna a mai bürokraták között, technikusok, az igazgatók, a párttitkárok és általában a vezetők rétegeiben. Ebben az esetben is szükségessé válná az államgépezet megtisztítása. De a burzsoá restaurációnak valószínűleg kevesebb embert kellene kitessékelnie, mint a forradalmi pártnak. Az új hatalom legfontosabb célja lenne a termelőeszközök magántulajdonának a visszaállítása. Mindenekelőtt megadná a lehetőséget a gyengébb kolhozoknak, hogy kialakítsák a nagygazdák rétegét, a gazdagabb kolhozoknak viszont, hogy átalakuljanak burzsoá típusú szövetkezetté vagy részvénytársasággá. Az iparban az államosítások hatálytalanítása venné kezdetét a könnyű- és az élelmiszeripar vállalataiban. Kezdetben a tervet a hatalom és a „testületek” – azaz a szovjet vezérei, potenciális tulajdonosaik, a régi emigráns tulajdonosok és a külföldi kapitalisták – közötti kompromisszumra csökkentenék. Bár a szovjet bürokrácia igen sokat tett a burzsoá restaurációért, az új rendszer mégis kénytelen lenne az igazgatás módja terén nem egyszerű reformot, hanem valóságos forradalmat megvalósítani.
Megengedhető,azonban, hogy sem a forradalmi párt, sem az ellenforradalmi párt nem ragadja kezébe a hatalmat. A bürokrácia az állam élén marad. A társadalmi viszonyok fejlődése nem szűnik meg. Persze nem gondolhatunk arra, hogy a bürokrácia lemond a szocialista egyenlőség javára. Már most vissza kellett állítania a katonai rendfokozatokat és a kitüntetéseket, az ezzel járó kellemetlenség ellenére is. A következőkben elkerülhetetlenül támaszt kell keresnie a tulajdonviszonyokban. Valaki ellene vethetné talán, hogy vajon mit számit egy magasrangú funkcionáriusnak annak a tulajdonnak a formája, amelyből a jövedelmét húzza. Ám ez azt jelentené, hogy nem ismerjük a bürokrata jogainak a bizonytalanságát és utódlásának a problémáját. A szovjet család új keletű kultusza nem az égből pottyant. Az a kiváltság, amit az ember nem tud gyermekeire hagyni, csak feleannyit ér. Márpedig a végrendelkezés joga elválaszthatatlan a tulajdonjogtól. Nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé kell válni. A bürokrácia győzelme ezen a döntő területen új uralkodó osztályt faragna belőle. Viszont a proletariátus győzelme a bürokrácia felett, a szocialista forradalom újjászületését jelezné. A harmadik feltevés így ahhoz. a két előbbihez vezet vissza, amelyekkel a világosság és az érthetőség kedvéért megkezdtük az elemzést.
A szovjet rendszer átmeneti vagy közbeeső jelzője annyit jelent, hogy elvetjük az olyan befejezett társadalmi kategóriákat, mint a kapitalizmus (ide értve az „államkapitalizmust” is) és á szocializmus. De ez a meghatározás önmagában véve teljesen elégtelennek bizonyul, és azt a hibás elképzelést eredményezheti, hogy egyedül a jelenlegi szovjet rendszerben létező átmenet vezethet a szocializmushoz. Holott ugyanakkor teljesen lehetséges a kapitalizmushoz való hátrálás is. Az alaposabb meghatározás természetesen hosszabb és nehézkesebb.
A Szovjetunió olyan közbeeső társadalom a kapitalizmus és a szocializmus között, amelyben:
a) a termelőerők még túlságosan fejletlenek ahhoz, hogy az állami tulajdonnak szocialista jelleget kölcsönözzenek;
b) az ínségből származó primitív felhalmozás hajlama megnyilvánul a tervgazdaság minden pórusában;
c) a társadalmi tagozódás alapját a burzsoá jellegű elosztási normák képezik;
d) a dolgozók létfeltételeit lassan megjavító gazdasági fejlődés ugyanakkor hozzájárul egy kiváltságos réteg gyors kialakulásához;
e) a társadalmi ellentmondásokat kihasználó bürokrácia ellenőrizhetetlen, a szocializmustól idegen kaszttá vált;
f) az uralkodópárt által elárult társadalmi forradalom él még a tulajdonviszonyokban és a dolgozók öntudatában;
g) az ellentmondások fejlődése vagy a szocializmushoz vezet, vagy visszaveti a társadalmat a kapitalizmusba;
h) a kapitalizmus felé haladó ellenforradalomnak szét kell zúzni a munkások ellenállását;
i) a szocializmus felé haladó munkásoknak meg kell dönteni a bürokráciát. A két eleven erő közötti nemzeti és nemzetközi harc fogja véglegesen eldönteni a kérdést.
Ez a kötetlen meghatározás természetesen nem fogja kielégíteni a doktrinereket. Kategorikus fogalmazást szeretnének: úgy-úgy, nem-nem. Ha a társadalmi jelenségek körvonalai pontosabbak lennének, a szociológiai kérdések is sokkal egyszerűbbek lennének. De nincs veszélyesebb magatartás annál, mint amelyik a logikus pontosságot követve, eltávolítja azokat a jelenségeket, amelyek már ma is ellenkeznek a sémával és holnap meg is cáfolhatják. Mindenekelőtt attól tartunk, hogy elemzésünkben erőszakot követünk el egy olyan társadalmi képződmény dinamizmusán, amely eddig nem létezett és amelyhez hasonló eddig még nem volt. Tudományos és politikai célunk nem az volt, hogy a befejezetlen folyamatnak befejezett meghatározást adjunk, hanem az, hogy megfigyeljük a jelenség minden szakaszát és kiemeljük abból a haladó és a reakciós tendenciákat, felfedjük egymásra gyakorolt hatásukat, előrelássuk a későbbi fejlődés különböző változatait, és megtaláljuk abban a cselekvés támpontját.