A külpolitika mindig és mindenütt a belpolitikának a folytatása, mert a külpolitika is ugyanazé az uralkodó osztályé és ugyanazokat a célokat szolgálja. A Szovjetunió vezető rétegének az elfajulása elkerülhetetlenül együtt járt a szovjet diplomácia acéljainak és módszereinek a hasonló jellegű megváltozásával. A szocializmus egy országban „elmélete”, amely először 1924. őszén hirdettek meg, a szovjetek külpolitikájának a világforradalom programjától való felszabadulás óhaját fejezte ki. Mégis, a bürokrácia nem vette tervbe a Kommunista Internacionáléhoz fűződő kapcsolatainak a megszakítását, mert az elkerülhetetlenül egy nemzetközi ellenzéki szervezetté alakult volna át, a Szovjetunión belüli erőviszonyok változásának ránézve kellemetlen következményeivel. Ellenkezőleg, minél kevésbé ihlette a régi nemzetköziség a Kreml politikáját, annál erősebben kapaszkodtak a vezetők a III. Internacionálé kormányrúdjába. Régi neve alatt a Kommunista Internacionálénak új célokat kellett szolgálnia. Ez új embereket követelt. 1923-tól a Kommunista Internacionálé története egyenlő a moszkovita vezérkarnak és a nemzeti szekciók vezérkarainak a palotaforradalmak, az irányított tisztogatások, a kivégzések stb. révén végrehajtott felváltása történetével. Jelenleg a Kommunista Internacionálé nem más, mint szovjet külpolitika szolgálatában tökéletesen engedelmeskedő, minden cikcakkra képes apparátus.

A bürokrácia nemcsak a múlttal szakított, de elvesztette azt a tulajdonságát is, hogy megértse az abból eredő döntő tanulságot. A legfontosabb tanulság az, hogy a szovjet hatalom nem tudta volna magát tizenkét hónapig sem tartani a világ-, de főleg az európai proletariátus támogatása és a gyarmati népek forradalmi mozgalma nélkül. Az osztrák-német militarizmus nem tudta végsőkig fokozni az előnyomulást Szovjet-Oroszország ellen, mert a tarkáján érezte a forradalom izzó leheletét.

A német és az osztrák-magyar forradalmak kilenc hónap alatt megsemmisítették a breszt-litovszki békeszerződést. 1919. áprilisban a fekete-tengeri flotta lázadása arra kényszerítette a III. köztársaság kormányát, hogy lemondjon a hadműveletek kiterjesztéséről a szovjetország déli részében. 1919. szeptemberben az angol kormány angol munkások közvetlen nyomására ürítette ki az északi területeket. 1920-ban, a Vörös Hadsereg Varsó alóli visszavonulása után, egyedül a hatalmas tiltakozó hullám akadályozta meg az Antantot abban, hogy Lengyelország segítségére jöjjön és döntő vereséget mérjen a Szovjetre. Amikor 1923-ban lord Curzon elküldte ultimátumát Moszkvába, keze meg volt kötve az angliai munkásszervezetek ellenállásai miatt. Ezek a markáns epizódok nem elszigeteltek, hanem jellemzőek a Szovjetek létezésének az első legnehezebb szakaszára. Bár a forradalom sehol sem győzött Oroszországon kívül, az e forradalomra alapozott reménység mégsem volt hiábavaló.

Ezért a szovjet Kormány különböző szerződéseket kötött azóta a burzsoá államokkal: 1918. márciusában a breszt-litovszki békeszerződést, 1920. februárjában Észtországgal, 1920. októberében a rigai békeszerződést Lengyelországgal, 1922. áprilisában a rapallói szerződést Németországgal, más, kevésbé jelentős diplomáciai egyezményeket. Ám sem a moszkvai kormánynak, sem egyetlen tagjának soha sem jutott az eszébe, hogy burzsoá partnereiket a „béke barátaiként” tüntesse fel, és még kevésbé, hogy felhívja Németország, Észtország vagy Lengyelország kommunista pártjait a szerződéseket aláíró burzsoá kormányoknak szavazatokkal való támogatására. Márpedig pontosan ez a kérdés döntő fontosságú a tömegek forradalmi nevelése szempontjából. A Szovjetek ugyanúgy nem tudták nem aláírni a breszt-litovszki békeszerződést, ahogyan a sztrájkolók, erejük fogytán nem utasíthatják vissza a tőkések legszigorúbb feltételeit sem. De amikor a német szociáldemokrácia a szavazattól való tartózkodás képmutató formájában jóváhagyta ezt a békeszerződést, a bolsevikok megbélyegezték ezt a magatartást, mint a kalózoknak és erőszakosságuknak a támogatását. Bár a rapallói szerződést mégy évvel később a szerződő felek kifejezett egyenlősége alapján kötötték meg, azonnal kizárták volna az Internacionáléból a német kommunista pártot, ha ez alkalommal bizalmat akart volna kifejezni országa diplomáciája iránt. A Szovjetek külpolitikájának a vezérelve volt, hogy a szovjet állóm kereskedelmi, politikai- és katonai egyezményei az imperialistákkal elkerülhetetlenek, de semmiképpen sem fékezhetik vagy gyengíthetik az érdekelt, kapitalista államok proletariátusának az akcióját; a munkásállam üdvét végeredményben csak a világforradalom kibontakozása biztosítja. Amikor Csicserin a genovai kongresszus előkészületei alatt az amerikai „közvélemény”, kielégítésére „demokratikus” változtatásokat javasolt a szovjet alkotmányban, Lenin, egy 1922. január 23-án kelt hivatalos levélben sürgette Csicserinnek azonnali beutalását egy szanatóriumba. Ha ebben az időben valaki az imperialisták megnyerése céljából például az olyan üres és hamis paktumhoz való csatlakozást merte volna javasolni, mint amilyen a Kellog-paktum, avagy a Kommunista Internacionálé tevékenységének a csökkentését, Lenin minden kétséget kizáróan azt javasolta volna, hogy küldjék az ilyen újítót a bolondok házába – és bizonyosan nem talált volna ellenvetést a politikai bizottságban. Ennek a korszaknak a vezetői különösen hajlíthatatlanok voltak mindenfajta pacifista illúzióval, a Népszövetséggel, a kollektív biztonsággal, a döntőbírósággal, a leszereléssel stb. szemben, és abban a munkástömegek ébersége elaltatásának az eszközét látták, hogy még jobban meglephessék őket az új háború kitörésének a pillanatában. A Lenin által kidolgozott és az 1919-es kongresszus által jóváhagyott pártprogram ezzel kapcsolatban a következő, minden kétértelműséget kizáró részletet tartalmazza: „A proletariátus növekvő nyomása, és különösen az egyes országokban elért győzelmei növelik a kizsákmányolók ellenállását és a nemzetközi kapitalista társulások új formái felé vezetik őket (Népszövetség stb.), amelyek az egész világra kiterjedő méretekben megszervezik a földgolyó népeinek a módszeres kizsákmányolását és mindenekelőtt a valamennyi ország proletariátusa forradalmi mozgalmának az eltiprására törekednek. Mindez elkerülhetetlenül maga után vonja a polgárháborúkat a különböző országokban, amelyek egybeesnek a proletariátus országaiban folyó forradalmi háborúkkal és az elnyomott népeknek az imperialista hatalmak elleni felkeléseivel. Ilyen körülmények között az olyan pacifista jelszavak, mint a nemzetközi leszerelés kapitalista rendszerben, a döntőbíróságok, stb. nemcsak reakciós utópiák, hanem a dolgozók nyilvánvaló becsapása is, mert igyekeznek lefegyverezni és eltéríteni őket a kizsákmányolók lefegyverzésének a feladatától.” A bolsevik program e sorai jó előre kérlelhetetlen bírálatot fogalmaznak meg a Szovjetunió mai külpolitikájáról, a Kommunista Internacionálénak és a világ valamennyi táján élő pacifista „szovjetbarátnak” a politikájáról...

Az intervenció és a blokád ideje után a kapitalista világ gazdasági és politikai nyomása, az igazat megvallva gyengébb volt, mint amitől tartani lehetett. Európa még az elmúlt és nem a jövendő háború jegyében élt. Majd a rendkívül veszélyes gazdasági világválság következett, amely az egész világ uralkodó osztályait a végelgyengülésbe döntötte. Ez tette lehetővé, hogy a Szovjetunió büntetlenül kirója magára az első ötéves terv megpróbáltatásait, amelyek újra a polgárháború, az éhség és a járványok zsákmányává változtatták az országot. A második ötéves terv első évei a belső helyzet nyilvánvaló javulását eredményezték, és egybeestek a kapitalista országok válságának a kezdeti enyhülésével, a reménységek, a sóvárgások, a türelmetlenségek valóságos áradatával, végül a fegyverkezés újrakezdésével. Számunkra a Szovjetunió elleni hirtelen támadás csupán azért rendkívül veszélyes, mert a Szovjetek országa még elszigetelt, mert a „világ egyhatoda” területeinek a nagy része a primitív barbárság királysága; mert a termelő eszközök állami tulajdonba vétele ellenére, a munka termelékenysége sokkal alacsonyabb, mint a kapitalista országokban; végül – és ebben a pillanatban ez a legfontosabb tény – a világproletariátus legfőbb tömegei szétziláltak, nincs elég önbizalmuk és megbízható vezetőségük. Így az Októberi Forradalom, amelyet vezetői a világforradalom kezdeteként fogtak fel, de amely a dolgok ereje folytán időlegesen önmagáért létező tényezővé vált, felfedi a történelemnek ebben az új szakaszában, hogy milyen mélységesen függ a nemzetközi fejlődéstől. Újra nyilvánvaló lett, hogy a „ki fog győzni” történelmi kérdése nem dönthető el nemzeti méretekben; hogy a belső sikerek és kudarcok csak előkészítik a probléma nemzetközi megoldásának a többé vagy kevésbé kedvező feltételeit.

A szovjet bürokrácia, szolgáltassunk neki igazságot, széles körű tapasztalatra tett szert az embertömegek kezelésében: még ha arról is van szó, hogyan kell őket elaltatni, megosztani, meggyengíteni vagy egyszerűen becsapni avégett, hogy abszolút hatalmat gyakoroljon felettük. De éppen emiatt elvesztette forradalmi nevelésük minden lehetőségét. A bürokrácia miután elfojtotta a néptömegek spontán kezdeményezéseit a saját országában, a világban másutt sem képes felkelteni a kritikai gondolatot és a forradalmi vakmerőséget. Egyébként, mint vezető és kiváltságos alakulat, százszor jobban értékeli a burzsoá radikálisoknak, a parlamenti reformistáknak, a Nyugat szakszervezeti bürokratáinak a segítségét és a barátságát, mint a tőle szakadékkal elválasztott munkásokét. A III. Internacionálé hanyatlásának és elfajulásának a története nem erre a helyre kívánkozik; a szerző több külön tanulmányt szentelt e témának, amelyeket lefordítottak majdnem az összes civilizált ország nyelvére. A tény az, hogy a Kommunista Internacionálé irányítójának a minőségében, a tudatlan és felelőtlen, a konzervatív és az eléggé korlátolt nemzeti érzéssel teli szovjet bürokrácia csak szerencsétlenséget hozott a világ munkásmozgalmára. Mintha történelmi váltságdíjról lenne szó: a Szovjetunió jelenlegi nemzetközi helyzetét sokkal kevésbé határozza meg az elszigetelt ország szocialista építése, mint a világproletariátus veresége. Elég, megemlítenünk, hogy az 1925-27-es kínai forradalom összeomlása a Távol-Keleten feloldotta a japán militarizmus kezeit, míg a német proletariátus veresége Hitler győzelméhez és a III. birodalom fegyverkezési hajszájához vezetett. E két jelenség egyenlő mértékben a Kommunista Internacionálé politikájának a gyümölcse.

A thermidori bürokrácia, miután elárulta a világforradalmat és közben magát érezte elárultnak, fő céljaként a burzsoázia „semlegesítését” tűzte ki. Ennek érdekében a rend valóságos őrének mérsékelt és szilárd benyomását kell keltse. Ám ha tartósan ilyennek kell látszania, végül valóban azzá is válik. A vezető körök szerves fejlődése befutotta ezt az utat. A bürokrácia apránként hátrálva saját hibáinak a következményei elől, a Szovjetunió biztonságának a biztosítására végül kiagyalta ennek betagolását a nyugat-európai status quo rendszerébe. Vajon van-e jobb a kapitalizmus és a szocializmus közötti örökös megnemtámadási paktumnál? A jelenlegi hivatalos külpolitika formulája, amelyet széleskörűen terjeszt részint a szovjet diplomácia, részint a Kommunista Internacionálé, amely utóbbi, úgy tűnik, a forradalom nyelvén kellene, hogy kifejezze magát, e formula ezt mondja: „nem akarunk egy arasznyi idegen területet sem, de mi sem engedünk a magunkéból.” Mintha csak egyszerű területi konfliktusról lenne szó és nem a két összeegyeztethetetlen rendszer közötti világméretű harcról!

Amikor a Szovjetunió bölcsnek vélte a kelet-kínai vasútvonal átengedését Japánnak, ezt a gyengeséget eláruló eljárást, amelyet a kínai forradalom veresége készített elő, úgy dicsőítették azt, mint az erő és a biztonság megnyilvánulását a béke érdekében. A valóságban a szovjet kormány kiszolgáltatta az ellenségnek ezt az igen fontos stratégiai útvonalat és megkönnyítette Japán későbbi hódításait Észak-Kínában, és Mongólia elleni merényleteit. A kényszeráldozat a legjobb esetben is csak rövid haladékot jelentett és nem a veszélynek a semlegesítését; nagy mértékben felingerelte a tokiói katonai kamarilla étvágyát.

Mongólia kérdése nem egyéb, mint Japán előretolt hadászati állásainak a kérdése a Szovjetunió elleni háborúban. A szovjet kormány ama kijelentésre kényszerült, hogy Mongólia elözönlésére háborúval válaszol. Holott itt nem a „mi területünk” védelméről van szó: Mongólia független állam. A szovjet határok passzív védelme elégségesnek látszott, amikor senki sem fenyegette azokat komolyan. A Szovjetunió valóságos védelme az imperializmus állásainak a meggyengítéséből és az egész világon a proletariátus és a gyarmati népek állásainak a megszilárdításából áll. A hátrányos erőviszonyok számos arasznyi terület átengedésére kényszeríthetnek, ahogyan ez a breszt-litovszki békeszerződés, azután a rigai békekötés és végül a kelet-kínai vasútvonal átengedése idején történt. A világ erőviszonyainak a kedvező módosításáért folytatott harc alapvető feladatként azt a kötelességet rója a munkásállamra, hogy a más országok felszabadító mozgalméi számára állandó segítséget nyújtson. Ami viszont összeegyeztethetetlen a status quo konzervatív politikájával.

A Franciaországhoz való közeledés, amely a nemzeti szocializmus győzelmének a következménye, nemsokára katonai egyezménnyé vált, de Franciaországnak, a status quo őrének sokkal több előnyt biztosít, mint a Szovjetuniónak: A szerződés szerint, a szovjet fegyveres közreműködés feltétel nélküli; ellenkezőleg, a Szovjetuniónak nyújtott francia fegyveres közreműködést Anglia és Olaszország előzetes hozzájárulása szabályozza, amely óriási teret nyújt a Szovjetunió elleni mesterkedésekre. A hitleri csapatoknak a rajnai zónába való behatolása alkalmából az események megmutatták, hogy nagyobb határozottsággal Moszkva sokkal komolyabb biztosítékokat tudott volna elnyerni Franciaországtól, ha egyáltalán a szerződések biztosítékot tudnak nyújtani a hirtelen fordulatok, az állandó diplomáciai válságok, a közeledések és szakítások korában. De nem először látjuk, hogy a szovjet diplomácia végtelenül határozottabb a saját országa munkásai elleni harcban, mint a burzsoá diplomatákkal való tárgyalások során.

Nem lehet komolyan venni azt az érvet, amely szerint a Szovjetunió segítsége Franciaországnak egyébként sem lenne hathatós, mivel a Szovjetunió és a Reich között nincs közös határ. A Szovjetunió elleni német támadás esetén az agresszor természetesen nélkülözhetetlennek fogja tartani a határt. Az Ausztria, Csehszlovákia, Franciaország elleni német agresszió esetén Lengyelország nem maradhat semleges egy napig sem: ha betartja szövetségesi kötelezettségét Franciaországgal szemben, azonnal megnyitja határait a Vörös Hadsereg előtt.

Ha pedig, ellenkezőleg, megszakítja az egyezményt, úgy Németország segédcsapatává válik, és a Szovjetunió minden nehézség nélkül rátalál a „közös határra”. A tengeri és a légi „határok” egyébként ugyanolyan szerepet fognak játszani, mint a szárazföldi határok.

A Szovjetunió belépését a Népszövetségbe, amelyet a Göbbelshez méltó propaganda segítségével úgy tálaltak az ország elé, mint a szocializmus győzelmét és a világproletariátus „nyomásának” az eredményét, csak a forradalmi veszély rendkívüli legyengülése folytán fogadta el a burzsoázia. Ez nem a Szovjetunió győzelme volt, hanem a thermidori bürokráciának a megadása a végletekig lejáratott genfi intézmény előtt, amely az ismert bolsevik program szerint „közvetlen erőfeszítéseit a forradalmi mozgalmak elfojtására szenteli”. Mi az, ami olyan alapvetően megváltozott a bolsevik program elfogadásának a napja óta? A Népszövetség természete? A pacifizmus funkciója a kapitalista társadalomban? Vagy a Szovjetek politikája? A kérdés, feltevése egyértelmű a válasszal.

A tapasztalat gyorsan megmutatta, hogy a Népszövetségben való részvétel semmi többletet nem jelentett azokhoz a gyakorlati előnyökhöz képest, amelyeket a burzsoá államokkal kötött külön egyezményekkel biztosítani lehetett, sőt ellenkezőleg, korlátozásokat és kötelezettségeket rótt a Szovjetunióra, amelyeket újsütetű konzervatív tekintélyének az érdekében a legnagyobb aprólékossággal teljesített is. A Franciaország és szövetségesei politikájához alkalmazkodó kényszerűség a legkétértelműbb magatartást hárította a Szovjetunióra az olasz–abesszin konfliktusban. Mialatt a Laval árnyékát játszó Litvinov Genfben háláját fejezte ki a francia és az angol diplomatáknak a „béke érdekében” kifejtett erőfeszítéseikért, amelyet Abesszínia meghódítása olyan sikeresen megkoronázott, a kaukázusi olaj táplálta az olasz flottát. Érthető, hogy a moszkvai kormány elkerülte a kereskedelmi szerződés nyilvános megszakítását. De a szovjet szakszervezetek egyáltalán nem voltak arra kényszerítve, hogy tekintetbe vegyék a külkereskedelmi népbiztosságnak a kötelezettségeit. Tény az, hogy a szovjet szakszervezetek határozata nyomán a szovjet olajexport beszüntetése Olaszország felé bizonyára sakkal hatásosabb kiinduló pontja lehetett volna a nemzetközi bojkott kibontakozásának, mint a Mussolinivel egyetértő diplomaták és jogászok előre mérlegelt álnok „szankciói”. Ha a szovjet szakszervezetek, amelyek 1926-ban több millió rubelt gyűjtöttek az angol bányászsztrájk támogatására, e-núttal semmit sem csináltak, ez azért van, mert az uralkodó bürokrácia megtiltott minden ilyen jellegű kezdeményezést, főleg a Franciaország iránti előzékenység miatt. Ám az eljövendő háborúban semmiféle katonai szövetség nem kárpótolja a Szovjetunió számára a gyarmati népek és általában a dolgozó tömegek elvesztett bizalmát.

Lehetséges az, hogy nem értik ezt meg a Kremlben? „A német fasizmus alapvető célja – válaszol Moszkva félhivatalos lapja – a Szovjetunió elszigetelése volt. És aztán! A Szovjetuniónak ma több barátja van a világon, mint bármikor.” (Izvesztyija, 1935. szeptember 17.) Az olasz proletariátus a fasizmus igáját nyögi; a kínai forradalmat leverték; a német proletariátus annyira szétzilált, hogy a hitleri népszavazások semmi ellenállást nem váltanak ki belőle; Ausztria proletariátusának gúzsba kötötték a kezét; a Balkán forradalmi pártjait törvényen kívül helyezték; Franciaország és Spanyolország munkásai a radikális burzsoázia uszályába kerültek. De a szovjet kormánynak a Népszövetségbe való belépése óta „több barátja van a világon, mint bármikor”! Ez az első látásra fantasztikus hencegés valódi értelmét akkor nyeri el, ha nem a munkásállamra vonatkoztatjuk, hanem annak a vezetőire. Mert éppen a világproletariátus kegyetlen kudarcai tették lehetővé a szovjet bürokráciának a hatalom birtoklását a saját országában, és a kapitalista országok „közvéleménye” kegyeinek az elnyerését. Minél kevésbé veszélyezteti a Kommunista Internacionálé a tőke állásait, annál nagyobb a kremli kormány hitele a francia, a csehszlovák és más országok burzsoáziájának a szemében. Így a bürokrácia külső és belső ereje fordított arányban áll a szocialista államnak és a proletárforradalom alapjának, azaz a Szovjetuniónak az erejével. De ez az éremnek csak az egyik oldala. Hátra van a másik.

Lloyd George, akinek a változásaiból és szenzációs megnyilatkozásaiból nem hiányzik az éleselméjűség, 1934. novemberében óva intette az Alsóházat, nehogy elítélje azt a fasiszta Németországot, amelyik arra van hivatva, hogy a kommunizmussal szemben Európa legbiztosabb bástyájává váljon. „Egy nap még barátként fogjuk üdvözölni!” Mély értelmű szavak! A nemzetközi burzsoáziának a Kremlt jutalmazó félig gyámkodó, félig gúnyos dicséretei semmiképpen sem garantálják a békét, sőt a háborús veszély csökkenését sem vonják maguk után. Végeredményben, a szovjet bürokrácia fejlődése a tulajdonformák módosulásának a szemszögéből érdekli a nemzetközi burzsoáziát. Jóllehet I. Napóleon szakított a jakobinus hagyományokkal, a koronát választotta, és restaurálta a katolikus vallást, Európa félfeudális vezetőinek a gyűlöletét nem oszlatta el, mert folytatta a forradalomból született új tulajdonnak a védelmét. Arcig el nem törlik a külkereskedelmi monopóliumot, amíg nem állítják vissza a tőke jogait, a világ burzsoáziájának szemében a Szovjetunió, vezetőinek az erénye ellenére is, kiengesztelhetetlen ellenség marad, a német nemzeti szocializmus pedig barát, ha nem ma, akkor holnap. A Barthou, Laval és a Moszkva közötti tárgyalások során a francia nagyburzsoázia makacsul elhárította a szovjet adu kijátszását a hitleri veszély súlyossága és annak dacára is, hogy a francia kommunista párt hirtelen áttért a hazafias politikára. A szovjet-francia szerződés aláírása után a baloldal elítélte Lavalt, mert a moszkvai rém felidézésével izgatva Berlint, valójában a Berlinnel és a Rómával való közeledést kereste Moszkva ellenében. Ez a megítélés kissé talán megelőzi az eseményeket, azonban nincs ellentmondásban azoknak a természetes folyamával.

Függetlenül attól, hogy az embernek mi a véleménye a szovjet-francia szerződésnek az előnyeiről és a hátrányairól, egyetlen komoly forradalmi politika sem vitathatja a szovjet államnak azt a jogát, hogy kiegészítő támogatást keressen az egyik vagy a másik imperialista állammal kötött pillanatnyi szerződések révén. Az a fontos, hogy világosan és őszintén megmutassák a tömegeknek az ilyen jellegű taktikai, részleges egyezmény pontos helyét a történelmi erők összességének a rendszerében. Egyáltalán nem szükséges, különösen a Franciaország és Németország szembenállásának a kiaknázása céljából, a burzsoá szövetségesnek vagy a Népszövetség révén egyelőre álcázott imperialista mesterkedésnek az idealizálása. Márpedig a szovjet diplomácia a Kommunista Internacionáléval egyetemben rendszegésen átalakítja Moszkva ideiglenes szövetségeseit holmi „békebarátokká”, a „kollektív biztonságot” és a „leszerelést” emlegetve becsapja a munkásokat és ennélfogva az imperialisták politikai leányvállalatává válik a munkástömegeken belül.

A Sztálin által 1935. március elsején adott emlékezetes interjú a Scripps-Howard Newspapers elnökének, Roy Howardnak felbecsülhetetlen értékű dokumentum a világpolitika nagy kérdéseiben mutatott bürokratikus rövidlátás jellemzésére, valamint azoknak a képmutató kapcsolatoknak a bemutatására, amelyek a Szovjetunió vezetőit a nemzetközi munkásmozgalomhoz fűzik. Arra a kérdésre, hogy „Elkerülhetetlen-e a háború?” Sztálin így válaszol: „Úgy látom, hogy a béke barátainak a pozíciói megszilárdulnak; legálisan dolgozhatnak, a közvélemény támogatja őket, és olyan eszközökkel rendelkeznek, mint a Népszövetség.” A legkisebb valóságérzék sincs e szavakban! A kapitalista államok egyáltalán nem a béke „barátainak” és „ellenségeinek” a csoportjaira oszlanak; annál kevésbé, mert az általában vett „béke” nem létezik. Valamennyi imperialista országot a saját békéje érdekli, annál inkább, minél súlyosabb ez a béke az ellenfelei számára. A Sztálin, Baldwin, Leon Blum és mások közös formulája – „akkor lehet valóban biztosítani a békét, ha minden állam a Népszövetségbe tömörül annak a megvédésére” csak azt jelenti, hogy biztosítják a békét, hacsak semmi indok nem lesz annak a megszegésére. A gondolat kétségtelenül helyes, de nem eléggé alapos. A Népszövetségtől távolmaradó nagyhatalmak láthatóan többre értékelik a mozgásszabadságukat, mint az elvont „békét”. Miért van szükségük a mozgásszabadságra? Ha eljön az ideje, majd megmutatják.

Azoknak az államoknak, amelyek kilépnek a Népszövetségből, mint Németország és Japán, vagy pillanatnyilag „eltávolodnak” attól, mint Olaszország, megvannak a maguk indokai. A Népszövetséggel való szakításuk csak módosítja a már meglévő ellentmondások diplomáciai formáit anélkül, hogy érintené az alapokat, és anélkül, hogy az változtatna valamit a Népszövetség jellegén. A Népszövetségnek rendíthetetlen hűséget esküdöző igazak minden erővel hasznot akarnak belőle húzni a saját békéjük biztosításának az érdekében. De nincs közöttük megegyezés. Anglia hajlandó a béke meghosszabbítására Franciaország európai vagy afrikai érdekeinek a feláldozása révén. Franciaország hajlandó feláldozni az angol birodalom tengeri hálózatának a biztonságát Olaszország támogatásának az elnyeréséért. Mégis, minden hatalom kész a háborúhoz folyamodni a saját érdekeinek a védelméért, amely természetesen a legigazságosabb háború lenne. Végül a kis államok, jobb híján, menedéket keresnek a Népszövetség védőszárnyai alatt, ám háború esetén nem a béke, hanem a legerősebb csoport oldalán találják majd magukat.

A Népszövetség védelmezi a status quót. Ez nem a „békének”: hanem az imperialista kisebbség erőszakosságának a megszervezése az emberiség óriási többsége felett. Ezt a „rendet” csak a szakadatlan, kicsiny és nagy háborúkkal lehet fenntartani ma a gyarmatokon, holnap az anyaországukban. A status quohoz ragaszkodó imperialista hűség csak konvencionális, időleges és korlátozott. Olaszország tegnap az európai status quo mellett nyilatkozott, de nem az afrikai mellett. Senki sem tudja, hogy holnap mi lesz az európai politikája. De az afrikai határok módosulásának a hatása már érezhető Európában. Hitler benyomulása a rajnai zónába csak azért vált lehetővé, mert Mussolini lerohanta Etiópiát. Kínos dolog lenne Olaszországot a béke „barátai” közé sorolni. Franciaország mégis sakkal többre tartja. az olasz barátságot, mint a szovjetet. Anglia a maga részéről Németország barátságát keresi. A csoportosulások változnak, de az étvágy megmarad. Valójában, a status quo híveinek a feladata abban áll, hogy a Népszövetségen belül megtalálják az erőknek a legelőnyösebb kombinációját és a legkényelmesebb álcázást avégett, hogy előkészítsék a következő háborút. Ki fogja kezdeni és mikor – ez másodlagos körülményektől függ, de valaki meg kell, hogy kezdje, mert a status quo nem egyéb, mint egy lőporoshordó.

A „leszerelés” programja mindaddig az egyik legvégzetesebb fikció marad, amíg az imperialista ellentmondások tovább élnek. Még ha esetleg megállapodások révén megvalósítanák – valóban fantasztikus feltevés –, akkor sem akadályozná meg a háborút. Az imperialisták nem azért háborúznak, mert fegyvereik vannak. Ellenkezőleg, azért gyártanak fegyvereket, mert háborúskodni kényszerülnek. A modern technika lehetővé teszi a rendkívül gyors újrafegyverkezést. Semmiféle lefegyverzési vagy a fegyverkezést csökkentő megállapodás nem fogja megakadályozni a háborús üzemeket, a láboratóriumokat, a kapitalista ipar egészét a potenciát megőrzésében. A győztesek éber felügyelete alatt leszerelt Németország (mellesleg a „leszerelés” egyetlen reális formája), hála hatalmas iparának, így válik az európai militarizmus bástyájává. A maga részéről most ő készülődik néhány szomszédjának a „leszerelésére”. A „fokozatos leszerelés” gondolata arra a kísérletre zsugorodik, hogy a békeidőben csökkentsék a túlzott katonai kiadásokat; a kasszáról van itt szó, nem a békeszeretetről. De még ez az elgondolás is megvalósíthatatlannak bizonyul! A földrajzi helyzet, a gazdasági hatalom és a gyarmati telítettség különbségeinek a következtében minden leszerelési norma az erőviszonyok változását okozná, egyeseknek az előnyére és másoknak a hátrányára. Innen a genfi kísérleteknek a meddősége. Csaknem húsz év alatt a leszerelésről folytatott tárgyalások és megbeszélések az újabb fegyverkezési versenyhez vezettek, amely messze maga mögött hagyja az eddigieket. A proletariátus forradalmi politikájának, a lefegyverzésre való alapozása még csak nem is a homokra építést jelenti, hanem a militarizmus füstfüggönyére való támaszkodást.

Az osztályharcnak az imperialista háború érdekei által diktált visszaszorítását csak a munkás tömegszervezetek vezetőinek a hozzájárulásával lehet biztosítani. Azokat a jelszavakat, amelyek 1914-ben lehetővé tették ennek a feladatnak a sikeres megvalósítását: az „utolsó háború”, a „háború a porosz militarizmus ellen”, a „demokrácia háborúja”, az elmúlt húsz esztendő története túlságosan lejáratta. A „kollektív biztonság” és az „általános leszerelés” helyettesítik. A Népszövetség támogatásának az ürügyén Európa munkásszervezeteinek a vezetői a szent szövetségnek az újjáélesztését készítik elő, amely ugyanúgy szükséges a háborúhoz, mint a tank, a repülőgép és a „betiltott” mérgesgázok.

A III. internacionálé a szociálpatriotizmus elleni felháborodott tiltakozás eredményeként született. De azt a forradalmi tartalmat, amelyet az Októberi Forradalom belé lehelt, már régóta elpazarolták. A Kommunista Internacionálé ugyanúgy a Népszövetség égisze alá helyezkedik, akár a II. Internacionálé, csak frissebb cinizmussal. Amikor Stafford Cripps úr, angol szocialista, a Népszövetséget nemzetközi rablóbandának nevezi, ami kétségtelenül udvariatlan, de eléggé igaz jellemzés, a Times gúnyosan megkérdezi: „ebben az esetben mivel magyarázható a Szovjetunió csatlakozása a Népszövetséghez?” A válasz nem lenne könnyű. A moszkovita bürokrácia így nyújt óriási segítséget annak a szociálpatriotizmusnak, amelyre annak idején az Októberi Forradalom kemény csapást mért.

Az újságíró Roy Howard úr megpróbálkozott ezzel a témával is. „Mi van – kérdezte Sztálintól – az Önök világforradalmi terveivel és szándékaival?” – „Soha nem voltak hasonló terveink.” – „De mégis...” – „Ez a hit egy félreértésnek a gyümölcse.” – „Tragikus félreértésről van szó?” – „Nem, komikus vagy inkább tragikomikus,” Szöveghű idézet. „Milyen veszélyt láthatnak a környező államok – folytatja Sztálin – a szovjet polgárok eszméiben, ha valóban urai a helyzetnek?” Howard úr megkérdezhette volna: „...és ha nem urai a helyzetnek?” Sztálin egyébként másik megnyugtató érvvel is szolgál: „a forradalom exportja csak tréfa. Minden ország végrehajthatja a maga forradalmát, amennyiben kívánja, de ha nem akarja, akkor nem lesz forradalom. Így a mi országunk forradalmat akart és végre is hajtotta...” Az idézet ismét szöveghű. Egészen természetes az átmenet a szocializmus egy országban elméletéből a forradalom egy országban elméletébe. De akkor mire való az Internacionálé? – kérdezhette volna az újságíró, ha láthatóan nem ismerte volna a jogos kíváncsiság határait. Sztálinnak a munkások és a burzsoák által egyaránt olvasott megnyugtató magyarázatai hiányosak. Ugyanis, mielőtt a „mi országunk” végrehajtotta volna a forradalmat, bevittük oda más országok marxista eszméit és a saját hasznunkra felhasználtuk mások tapasztalatait... Több évtizedes forradalmi emigrációnk volt, amely irányította az oroszországi harcot. Európa és Amerika munkásszervezetei anyagi és erkölcsi támogatásban részesítettek bennünket. 1919-ben, győzelmünk másnapján megszerveztük a Kommunista Internacionálét. Többször kijelentettük, hogy a forradalmi ország győztes proletariátusa erkölcsileg köteles segítséget nyújtani az elnyomott és felkelő osztályoknak nemcsak eszmei síkon, de ha lehet, fegyverrel is. Nem elégedtünk meg ezzel a kijelentéssel. Fegyveresen támogattuk Finnország, Lettország, Észtország és Grúzia munkásait. A Vörös Hadsereg Varsó felé irányuló hadmozdulataival megkíséreltük, hogy alkalmat adjunk a lengyel proletariátusnak a felkelésre. Katonai szervezőket és tanácsadókat küldtünk a kínai forradalmároknak 1926-ban. Összegyűjtöttünk több millió rubelt az angol sztrájkolók részére. Most úgy tűnik, hogy mindez csak félreértés volt. Tragikus? Nem, komikus. Sztálin nem tévedett, amikor azt mondotta, hogy „vidámabb” lett az élet a Szovjetunióban: maga a Kommunista Internacionálé is komoly személyiségből komikussá vált.

Sztálin meggyőzőbb lett volna, ha a múlt rágalmazása helyett Október politikájával szemben világosan meghatározta volna a thermidorit. „Lenin szemében – mondhatta volna – a Népszövetség az új imperialista háborúk előkészítését szolgálta. Mi a béke eszközét látjuk benne. Lenin elkerülhetetlennek tartotta a forradalmi háborúkat. Mi tréfának tartjuk a forradalmak exportját. Lenin árulásként bélyegezte meg,a proletariátus és az imperialista burzsoázia szövetségét. Mi minden erőnkkel erre tereljük a nemzetközi proletariátust. Lenin kigúnyolta a lefegyverzés jelszavát kapitalista rendszerben; a dolgozók becsapását látta benne. Mi erre a jelszóra építjük egész politikánkat. Az Önök tragikus félreérése – összegezhette volna Sztálin – abban álla hagy Önök a bolsevizmus folytatóinak tekintenek bennünket, holott mi annak a sírásói vagyunk.”

A hajdani orosz katona a falusi „béke” patriarkális viszonyai között nevelődött, és elsősorban vak nyájösztönével tűnt ki. Szuvorov, II. Katalin és I. Pál hadseregeinek a marsallja a jobbágyhadak korlátlan ura volt. A nagy francia forradalom örökre felszámolta a vén Európának és a cárok Oroszországnak- a hadművészetét. Kétségtelen, hogy a cári birodalom később is toldott valamit nagy hódításainak a történetéhez, de a civilizált országok feletti győzelmének befellegzett. Külső háborús kudarcok és belső megrázkódtatások voltak szükségesek az orosz hadsereg nemzeti jellegének az újjáötvöződéséhez. A Vörös Hadsereg csak új társadalmi és lélektani alapokon születhetett. A tétlenség, a nyájösztön és a természet előtti behódolás helyébe a fiatal nemzedék soraiban a vakmerőség és a technika iránti rajongás lépett. Az egyéniség ébredésévet agyidőben az átlagos kultúrszínvonal is megjavult. Az írástudatlan újoncok száma egyre csökkent; a Vörös Hadsereg nem szerel le egyetlen embert sem, aki nem tud írni és olvasni. Gyakorolnak minden sportágat, amelyek elterjednek a hadseregen kívül is. A jó lövész jelvénye igen népszerű lett a munkások, az alkalmazottak és az egyetemisták köreiben. Télidőben a sí eladdig ismeretlen mozgékonyságot kölcsönöz a csapattesteknek. Figyelemre méltó eredményeket értek el az ejtőernyősportban, a vitorlázó repülésben és általában a repülés terén. Az északi sarkon és a sztratoszférában elért repülő teljesítmények élénken élnek mindenkinek az emlékezetében. Ezek a csúcsok fémjelzik a magas szintek egész láncolatának a meghódítását.

Nincs szükség arra, hogy eszményítsük a polgárháború alatti Vörös Hadseregnek a szervezettségét vagy a hadműveleti erényeit. Ezek az esztendők a fiatal káderek tűzkeresztségének az évei voltak. A cári hadsereg egyszerű katonái, a tiszthelyettesek, a tisztek jó szervezőknek és hadvezéreknek bizonyultak; akaraterejük megedződött a nagy harcokban. Ezeket az autodidaktákat sokszor megverték, de végül mégis ők győztek. Közülük a legjobbak szorgalmasan nekiláttak a tanulásnak. A polgárháború iskoláját kijárt mai katonai vezetők legtöbbje a katonai akadémián fejezte be tanulmányait, vagy különleges kiegészítő tanfolyamokon vett részt. A magasrangú tiszteknek csaknem a fele megfelelő katonai kiképzésben részesült, míg a többiek középfokú oktatást kaptak. Az elmélet megadta nekik a gondolkozás nélkülözhetetlen fegyelmét anélkül, hogy kiölte volna belőlük azt a merészséget, amelyet a polgárháború drámai hadműveletei oltottak szívükbe. Ez a nemzedék most az ötven és hatvan év között jár, amely a fizikai és az erkölcsi egyensúly életkora, és ahol a bátor kezdeményezés úgy támaszkodik a tapasztalatra, hogy nem válik szárnyaszegetté.

A párt, a Komszomol, a szakszervezetek – függetlenül szocialista küldetésük teljesítésének a módjától – rengeteg olyan adminisztratív kádert nevelnek, akik hozzá vannak szokva az ember- és az árutömegek irányításához és ahhoz hogy az állammal azonosítsák magukat: ezek képzik a hadsereg kádereinek a természetes tartalékát. A fiatalságnak a katonai szolgálatra való előkészítése képezi a másik tartalékot. Az egyetemi hallgatók zászlóaljai mozgósítás esetén tisztjelölt iskolákká alakíthatók. E tartalékok jelentőségének a felmérése végett elég azt jelezni, hogy a főiskolákról kikerülő fiatalok létszáma ez időben évenként 80.000 fő; az egyetemisták teljes létszáma meghaladja a félmilliót, és a közoktatási intézményekben tanuló iskolások száma megközelíti a 28 milliót.

A társadalmi forradalom a nemzetgazdaság és különösen az ipar területén olyan előnyöket biztosított az ország védelmére, amelyekről a régi Oroszország még csak nem is álmodhatott. A tervgazdálkodás módszere valójában az ipar mozgósítását jelenti, és lehetővé teszi a védelem szempontjának a figyelembevételét már az új vállalatok felépítésénél és berendezésénél. Nyugodtan áhíthatjuk, hogy a természetes és a technikai erő közötti viszony szempontjából a Vörös Hadsereg elérte Nyugat legfejlettebb hadseregének a színvonalát. A tüzérségi felszerelés felújítása nagy sikerrel valósult meg az első ötéves terv idején. Óriási összegeket szentelnek a páncélautók és a tehergépkocsik, a tankok és repülőgépek építésére. Az ország csaknem félmillió traktorral rendelkezik, és 1936-ban még 60.000-et gyártanak, amelyeknek együttes ereje 8,5 millió lóerő. A rohamlövegek gyártása, párhuzamosan folyik. Mozgósítások idején az előirányzat 40-50 tank egy kilométeres aktív frontszakaszon.

A világháború után, 1917-ben, az 548.000 tonnát képviselő flotta 1928-ra 82.000 tonnára csökkent. Mindent elölről kellett kezdeni. 1936. januárjában Tuhacsevszkij kijelentette a Végrehajtó Bizottságban: „Hatalmas flottát szervezünk, és kezdeti erőfeszítéseinket a tengeralattjárókra összpontosítjuk”. Ismerjük el, hogy a japán tengernagyi hivatal értesülései nagyon pontosak az ezen a téren elért szovjet sikerekről. A Balti tenger jelenleg hasonló figyelem tárgya. Mégis, a következő években a nyílt tengeri flotta csak kiegészítő szerepet játszhat a tengeri határok védelmében.

Ezzel szemben, a légierők nagyszerű fejlődést mutatnak. Két évvel ezelőtt, egy francia technikus-küldöttség a sajtó szerint „meglepetését és csodálatát” fejezte ki ebben a kérdésben. A küldöttség meggyőződhetett nevezetesen arról, hogy a Vörös Hadsereg egyre nagyobb számban gyárt nehézbombázókat, 1200-1500 km-es hatósugárral. Távol-keleti viszály esetén Japán politikai és gazdasági központjai ki lennének téve a vlagyivosztoki tengeri körzet légierői csapásainak. A sajtó rendelkezésére bocsátott felvilágosítások tudatják, hogy az ötéves terv előirányozza 62 légiezrednek a megalakítását, amelyek (1935-re) csatasorba állíthatnak 5.000 repülőgépet. Semmi kétségünk sem lehet, hogy ezt a tervet megvalósították, sőt valószínűleg túlteljesítették.

A légierők szorosan kapcsolódnak a vegyiparhoz, amely a régi Oroszországban nem létezett, de az utóbbi időben nagy fejlődést ért el. Nem titok, hogy a szovjet kormány, minden más kormányhoz hasonlóan, egy pillanatig sem hitt a gázháborúnak unos-untalan ismételt „eltiltásában”. Az olasz civilizálók abesszíniai műve újólag rámutatott arra, hogy mit érnek a nemzetközi banditák elleni humánus korlátozások. Gondolható, hogy a Vörös Hadsereg ugyanúgy fel van vértezve a vegyi vagy a bakteriológiai háború – a fegyverkezés e legelrettentőbb és legtitokzatosabb neme – katasztrofális meglepetése ellen, mint a Nyugat hadseregei.

A hadiipar termékeinek a minősége tekintetében jogos kétségek merülhetnek fel. De ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy a Szovjetunióban a termelőeszközök jobb minőségűek, mint a fogyasztási cikkek. Ahol a megrendeléseket a bürokrácia befolyásos csoportjai intézik, ott a termelés minősége észrevehetően a nagyon alacsony átlagos színvonal fölé emelkedik. Az ipar legbefolyásosabb ügyfele a hadsereg. Ne csodálkozzunk azon, hogy a pusztítás eszközeinek a minősége meghaladja nemcsak a fogyasztási cikkekét, hanem a termelőeszközökét is. Ám a hadiipar mégis az egész iparnak a része marad, és ha csökkentett mértékben is, de híven tükrözi annak minden hibáját. Vorosilov és Tuhacsevszkij minden alkalmat megragad, hogy nyilvánosan emlékeztesse a hivatalnokokat: „Nem vagyunk mindig elégedettek a Vörös Hadseregnek adott iparcikkek minőségével”. Feltehető, hogy a honvédelem vezetői még világosabb módon fejezik ki magukat egymás között. Általános szabály, hogy a Gazdasági Hivatal szállítmányainak a minősége rosszabb, mint a fegyverzeté és a lőszeré. A csizmák nem olyan jók, mint a géppuskák. A nagy haladás ellenére, a repülőgépmotor még elmarad a legjobb nyugati modellek mögött. A haditechnika régi célja – a lehető legjobban megközelíteni a jövendőbeli ellenség színvonalát – ma továbbra is fennáll.

A helyzet sokkal bosszantóbb a mezőgazdaságban. Moszkvában gyakran emlegetik, hogy mivel az ipar jövedelme meghaladta a mezőgazdaságét, a Szovjetunióban az előbbi döntő túlsúlyra tett szert és a mezőgazdaság a háttérbe szorult. Valójában, bármilyen fontos is legyen az iparnak a növekedése, kevésbé határozza meg a jövedelem új arányát, mint a mezőgazdaságnak a nagyon alacsony színvonala. A szovjet diplomáciának Japánnal szemben évek óta tanúsított szertelen békülékenységét többek között az élelmiszerellátásban mutatkozó súlyos nehézségek is magyarázzák. Mégis az utóbbi három év lényeges javulást hozott, és lehetővé tette, hogy a Távol-Kelet védelme érdekében több komoly élelmiszerellátó központ létesüljön.

Bármilyen hihetetlennek tűnjék; mégis a lóállomány képezi a hadsereg legsebezhetőbb pontját. A teljes kollektivizálás a lóállománynak csaknem 55%-os pusztulását jelentette. Holott a gépesítés ellenére, a hadseregnek három katonánként egy lóra van szüksége, éppúgy mint Napóleon idejében. Kedvező fordulat történt a múlt évben, a lóállomány növekedni kezdett. Mindenesetre ha néhány hónap múlva háború lenne, egy 170 milliós ország mindig mozgósítani tudja az erőforrásait, tehát a megfelelő számú lovat is a front számára, természetesen és magától értetődően a lakosság rovására. De háború esetén valamennyi ország népe általában csak az éhségre, a gázra, a járványos betegségekre számíthat.

A nagy francia forradalom az új alakulatoknak és a királyi hadsereg sorkatonaságának a keverékéből hozta létre a hadseregét. Az Októberi Forradalom teljesen szétzúzta a régi rendszer hadseregét. A Vörös Hadsereg alulról is újonnan felépített alkotás volt. A szovjet rendszerrel együtt született és osztozott annak minden viszontagságában. Kizárólag a mélyreható társadalmi átalakulásnak köszönhette, a cári hadsereg fölötti felmérhetetlen felsőbbrendűségét. A szovjet rendszer elfajulása nem kímélte meg, sőt benne találta meg a legteljesebb kifejezését. Mielőtt megkísérelnők a Vörös Hadsereg lehetséges szerepének a meghatározását az elkövetkező felfordulásban, egy pillanatra meg kell állnunk vezérelvei és szerkezete fejlődésének a problémájánál.

A népbiztosok tanácsának 1918. január 12-én kelt rendelete létrehozta az állandó hadsereget és a következőkben határozta. meg annak a rendeltetését: „A dolgozó és kizsákmányolt osztályok hatalomátvétele új hadsereget követel, amely a szovjetek hatalmának a bástyája... és az eljövendő európai forradalom támasza lesz.” 1918-tól kezdve minden május elsején ismételve azt a „szocialista esküt”, amelynek a szövege jelenleg is érvényben van, a fiatal vöröskatonák kötelezik magukat „Oroszország és a világ dolgozó osztályai előtt” arra, hogy harcolnak „a szocializmusért és a népek testvériségéért nem kímélve sem erejüket, sem életüket”. Amikor Sztálin ma azt mondja, hogy a forradalom nemzetközisége „komikus félreértés”, nem tartja tiszteletben, többek között, a szovjethatalom ama alapvető rendeleteit, amelyeket a mai napig sem vontak vissza.

Természetes, hogy ugyanazok az eszmék éltetik a hadsereget is, mint a pártot és az államot. Ugyanígy, a célként kitűzött világforradalom ihlette a törvényhozást, a sajtót, az agitációt. A forradalmi nemzetköziség programja több esetben túlzott formát is öltött a hadügyi intézményeknél. Az elhunyt Guszev, aki egy időben a hadsereg politikai osztályának a vezetője volt, és később Sztálinnak egyik legközelebbi munkatársa lett, 1921-ben az egyik katonai folyóiratban írta: „a munkásosztály hadseregét... nemcsak a burzsoá és a főúri ellenforradalom elleni védelemre készítjük fel, hanem az imperialista hatalmak elleni támadó és védekező forradalmi háborúkra is.” Guszev szemére vetette a Vörös Hadsereg parancsnokának (Trockij, aki a polgárháború egész ideje alatt Hadügyi Népbiztos és a Legfelsőbb Haditanács elnöke, azaz a Vörös Hadsereg szervezője és a legfelsőbb katonai parancsnok volt. – a ford.), hogy elégtelenül készítette elő ezt a hadsereget a nemzetközi feladatokra. A szerző megmagyarázta a sajtóban Guszev elvtársnak, hogy az idegen haderő csak kiegészítő és nem főszerepet játszik a forradalomban. Csak akkor siettetheti annak kimenetelét, könnyítheti meg annak győzelmét, ha a kedvező feltételek adva vannak. „A katonai intervenció haszna annyi, mint a bábaasszony ollójáé: időben alkalmazva megrövidítheti a vajúdás fájdalmait, elhamarkodott alkalmazása csak elvetélésre vezethet.” (1921. december 5.) Sajnos itt nem ismertethetjük, bármennyire kívánatos lenne, az e fontos kérdés körüli eszmék történetét. De jegyezzük meg, hogy 1921-ben, az azóta marsallá előlépett Tuhacsevszkij a Kommunista Internacionálé kongresszusán javaslatot tett egy „nemzetközi vezérkar” felállítására, amely a Kommunista Internacionálé Irodája mellett működnék: ezt az érdekes levelet abban az időben az Osztályháború című cikkgyűjteményben közölték.

Ennek a vezetésben kiváló, de heves vérű parancsnoknak meg kellett értenie, hogy csak „a különböző proletárállamok nemzeti vezérkarai hozhatnak létre egy nemzetközi vezérkart; mindaddig, amíg ez nem így történik, a nemzetközi vezérkar elkerülhetetlenül karikatúrává válik”. Sztálin inkább elkerülte az állásfoglalást elvi kérdésekben, főleg ha azok újak voltak, de későbbi útitársai közül számosan a pártvezetőség és a katonai vezetés „balszárnyán” foglaltak helyet ezekben az időkben. Elképzeléseik igen sok naiv túlzást vagy ha úgy tetszik, „komikus félreértést” tartalmaztak. De létezhet-e nagy forradalom enélkül? A nemzetköziség szélsőséges „karikatúrája” ellen jóval azelőtt felvettük már a küzdelmet, mielőtt fegyvert kellett fognunk a „szocializmus egy országban” nem kevésbé torz elmélete ellen.

Azoknak a felfogásoknak ellenében, amelyeket a későbbiek folyamán visszamenőleg kialakítottak, a bolsevizmus ideológiai élete nagy hőfokú volt, éppen a polgárháború legsúlyosabb korszakában. Széles körű viták zajlottak a párt, az állam, a hadsereg minden szintjén, különösen a katonai kérdésekről; szabad és gyakran kegyetlen bírálatnak vetették alá a vezetők politikáját. A cenzúra túlzott buzgóságáról a hadsereg parancsnoka a következőket írta az akkor legbefolyásosabb katonai folyóiratban: „Be kell vallanom, hogy a cenzúra óriási baklövéseket követett el, és nagyon szükségesnek tartom e tiszteletre méltó személyiséget nagyobb szerénységre inteni. A cenzúra feladata, hogy őrködjön a hadititkok felett, a többi nem tartozik rá.” (1919, február 23.)

A nemzetközi vezérkar epizódjának a jelentősége kicsiny volt abban az ideológiai harcban, amely anélkül, hogy áthágta volna az akció fegyelme, által szabott határokat, frakciós jellegű ellenzék kialakulásához vezetett a hadseregen belül, legalábbis annak a vezető köreiben. A „háború proletár elmélete” elnevezésű irányzat, amelyhez Frunze, Tuhacsevszkij, Guszev, Vorosilov és mások tartoztak vagy csatlakoztak, abból az a priori meggyőződésből indult ki, hogy a Vörös Hadseregnek sem politikai céljaiban és szervezetében, sem stratégiájában és taktikájában semmi köze sem kell legyen a kapitalista országok nemzeti hadseregeihez. Az új uralkodó osztálynak minden tekintetben különböző politikai rendszert kell képeznie. Nincs más hátra, mint létrehozni azt. A polgárháború alatt megelégedtek a tábornokoknak, azaz a cári hadsereg régi tisztjeinek a felhasználása elleni elvi tiltakozások fogalmazásával, és a helyi rögtönzések, valamint a fegyelem szakadatlan megszegése ellen küzdő legfelsőbb parancsnokság elleni lázongással. Az új gondolat legelszántabb szószólói még azt is megkísérelték, hogy a „manőver” és a „támadás” tanainak a nevében, amelyeket abszolút igazsággá kiáltottak ki, elítéljék a hadsereg központosított szervezetét, amely – úgymond – meggátolhatja a forradalmi kezdeményezést a jövendőbeli nemzetközi csaták harcmezein. Alapjában véve ez a kísérlet arra szolgált, hogy a polgárháború kezdetén kialakult partizánháború módszereit az állandó és egyetemes rendszer magaslatára emelje. A parancsnokok annál nagyobb hévvel nyilatkoztak az új tan mellett, minél kevesebb hajlandóságot mutattak a régi tanulmányozására. Caricin (Azaz Sztálingrád, azaz – azóta – Volgográd. – a ford.) volt ezeknek az elképzeléseknek a központja; Bugyonnij, Vorosilov (kissé később Sztálin) itt kezdték katonai tevékenységüket.

Az összehangolt kísérletek csak a harcok befejezése után kezdődtek meg, hogy ezeket az újító tendenciákat egységes tanná alakítsák. A polgárháború egyik legjobb parancsnoka, Frunze, a régi politikai fogoly kezdeményezte ezt Vorosilov teljes, Tuhacsevszkij részleges támogatásával. Lényegében a háború proletár elmélete erősen hasonlított a „proletárkultúra” elméletére, amellyel teljesen megosztotta sematikus és metafizikus jellegét. Az e szerzők által szerkesztett néhány munka csak kevés gyakorlati és egyáltalán nem új receptet tartalmaz, amelyet a proletariátusnak a típus-meghatározásából vezettek le – nemzetközi osztály a támadás folyamatában –, vagyis lélektani absztrakciókból merítették és nem a hely és az idő valóságos feltételeiből. A minden sorban feldicsért marxizmus a legtisztább idealizmusnak adta át a helyét. Számításba véve ezeknek a tévelygéseknek az őszinteségét, mégsem nehéz felfedezni bennük annak a bürokrata önteltségnek a csíráját, amely azt véli és másokat is arra a véleményre kényszerít, hogy a bürokrácia minden területen különleges előkészület, sőt anyagi alap nélkül is történelmi csodákra képes.

A hadsereg parancsnoka (Trockij – a ford.) a következőket válaszolta Frunzének: „A magam részéről nem kételkedem abban, hogy egy kapitalista országgal szemben hadviselésre kényszerült, fejlett szocialista gazdasággal ellátott országnak más jellegű stratégiája lesz. De ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy ma proletár stratégiát képzeljünk el... A szocialista gazdaság fejlesztése és a tömegek kultúrszínvonalának az emelése révén... minden kétséget kizáróan új módszerekkel fogjuk gazdagítani a hadművészetet.” Evégett szorgalmasan sajátítsuk el a fejlettebb kapitalista államok eredményeit, és ne kíséreljük meg „logikus módszerekkel a proletariátus forradalmi természetéből új stratégiát kikövetkeztetni.” (1922. április 1.) Archimedes megígérte a Föld felemelését, ha kaphat egy attól független szilárd pontot. Nem rossz. De ha kapott volna egy ilyen támpontot, észrevette volna, hogy hiányzik az emeltyű és az erő. A győztes forradalom új támpontot adott. De a világ megforgatásához meg kell még alkotnunk az emelőket.

A párt éppúgy elvetette a „háború proletár elméletét”, mint testvérét a „proletárkultúra” elméletét. A későbbiek folyamán sorsuk különbözőképpen alakult. Sztálin és Buharin magasra emelték a „proletárkultúra” zászlaját, az igazat megvallva, minden jelentősebb eredmény nélkül, a szocializmus egy országban tanának a meghirdetésétől a valamennyi osztály felszámolásáig terjedő hét év során (1924-1931.). Ezzel szemben a „háború proletár elmélete” elsorvadt, holott szószólói elég gyorsan a hatalomra kerültek. A két rokonelmélet sorsának a különbsége eléggé jellemző a szovjet társadalomra. A „proletárkultúra” meg nem fogható, elvont dolgokat foglal magába és a bürokrácia annál bőkezűbben ajánlotta ezt a kárpótlást a proletariátusnak, minél durvábban távolította el a hatalomból. Ezzel szemben a katonai elmélet a honvédelem, valamint a vezető réteg érdekelnek az elevenébe vágott. Itt a bürokrácia nem hagyott. semmi teret az ideológiai fantáziáknak. A tábornokok alkalmazásának a régi ellenfelei időközben maguk is tábornokká lettek; a nemzetközi vezérkar szószólói megszelídültek az „egy ország vezérkarának” az oltalmában; a „kollektív biztonság” elmélete felváltotta az „osztályháborút”; a világforradalom perspektívája átengedte helyét a status quo kultuszának. A feltételezett szövetségesek bizalmának a megnyerése és az ellenfél túlzott ingerlésének az elkerülése végett a lehető legnagyobb mértékben hasonlítani kellett a kapitalista hadseregekhez, nem pedig mindenáron különbözni azoktól. Ám az elméleti és a külszíni változások történelmi fontosságú társadalmi folyamatot rejtettek magukban. Az 1935-ös év kettős államcsínyhez hasonlítható fordulatot hozott a hadseregben: egyrészt a milíciarendszer, másrészt a káderek tekintetében.

Húsz évvel a forradalom után vajon milyen mértékben elégíti ki a szovjet hódsereg a bolsevik párt programjának a követelményeit?

A párt programja szerint a proletárdiktatúra hadseregének „világos osztályjelleget kell öltenie, azaz kizárólag a proletárokból és a falusi lakosság szegény, félproletár rétegeihez tartozó parasztokból kell szerveződnie. Ez az osztályhadsereg csak az osztályok megszűnése után válik majd az egész nép szocialista milíciájává.” Egy időre lemondván az egész népet képviselő hadseregről, a párt nem mondott le a milíciarendszerről. Ellenkezőleg, a VIII. pártkongresszus egyik határozata kimondja, hogy „a milíciákat osztályalapon szervezzük és átalakítjuk szocialista milíciákká”. A cél egy olyan hadsereg létrehozása volt, amelyet „amennyire lehetséges kaszárnyák nélkül, azaz a munkásosztálynak a termelésben elfoglalt helyzetéhez hasonló feltételek között kell megszervezni”. Így végeredményben a különböző egységek az üzemek, bányák, külvárosok, falusi közösségek és más szerves alakulatok olyan katonai kifejezései kellett legyenek, amelyek „helyi vezetéssel, továbbá az anyagellátás és a fegyverzet terén helyi tartalékokkal vannak ellátva”. A laktanya katonai szellemét annak az összetartozásnak kellett előnyösen felváltania, amelyet az egy vidékről származás, a közös iskolai, üzemi és sportélmények oltanak az ifjúságba és amely a hadsereg felett uralkodó hivatásos tisztikar nélkül alakítja ki a tudatos fegyelmet.

A milícia jobban megfelel ugyan a szocialista társadalom jellegének, de fejlett gazdaságot igényel. A laktanyába zárt hadsereg mesterséges feltételek között él; a területi hadsereg sokkal közvetlenebbül kifejezi az ország valódi állapotát. Minél elmaradottabb a kultúra, annál nagyobb a város és a falu közti különbség, annál kevésbé egyöntetű és szervezett a milícia. A vasutak, utak és viziutak elégtelensége, az autóutak hiánya, a gépkocsi szállítás gyengesége rendkívüli lassúságra kárhoztatja a területi hadsereget a háború első, válságos heteiben és hónapjaiban. A határok mozgósítás alatti fedezetének, a stratégiai szállításoknak és az erők összpontosításának a biztosítása érdekében fontos, hogy a milíciákkal együtt rendelkezni lehessen egy állandó hadsereggel is. A Vörös Hadsereget a kezdettől fogva a két rendszer kényszerű kompromisszumaként alkották, amelyben mégis az állandó hadsereg elve érvényesült inkább.

A hadseregparancsnok írta 1924-ben: „Mindig szem előtt kell tartani a következő két meggondolást: még ha a szovjet rendszer megvalósítása először teszi lehetővé a történelemben a milíciarendszer megteremtését, az annak megvalósításához szükséges idő elsősorban az ország általános kulturális helyzetétől – technika, közlekedés, képzettség stb. – függ. A milíciák politikai alapja szilárd; de gazdasági és kulturális bázisa még elmaradott.” Ha a kívánt anyagi feltételek adva lennének, a területi hadsereg nemcsak nem maradna el az állandó hadseregtől, de azt lényegesen meghaladná. A Szovjetunió nagy árat fizet a védelméért, mert túlságosan szegény ahhoz, hogy eltartsa az egyébként olcsóbb területi hadsereget. Ne csodálkozzunk ezen: a Szovjetuniónak éppen a szegénysége miatt kell nyögnie a költséges bürokrácia súly terhét.

A gazdasági alap és a társadalmi felépítmény közötti aránytalanságnak ugyanez a problémája tárul elénk, méghozzá figyelemre méltó állandósággal, a társadalmi életnek kivétel nélkül minden területén. Az üzemben, a kolhozban, a családban, az iskolában, az irodalomban, a hadseregben valamennyi kapcsolat a termelőerőknek (még kapitalista szempontból is) alacsony színvonala és a tulajdon elvileg szocialista formái közötti ellentmondáson nyugszik.

Az új társadalmi viszonyok fellendítik a kultúrát. De a hiányos kultúra lerontja a társadalmi formákat. A szovjet valóság e két tendencia eredője. Hála a szervezet tökéletesen meghatározott szerkezetének, ez az eredő a hadseregben eléggé pontos számadatokkal mérhető le. Az állandó és a területi egységek aránya szolgálhat a szocializmus növekedése jellemzésének a mértékeként.

A természet és a történelem egymástól 10.000 km távolságra lévő, gyér lakosságú és rossz utakkal ellátott, nyitott határokat juttatott a Szovjetuniónak. 1924. október 15-én a hadsereg régi vezetősége, tevékenységének utolsó hónapjaiban újból felhívta az ország – figyelmét: „a milíciák szervezete a közeljövőben csak szükségszerűen előkészítő jellegű lehet. Minden előrehaladás ebben az irányban az addig elért eredmények szigorú ellenőrzését rója ránk.” De 1925-ben új korszak kezdődik: a „háború proletárelméletének” a régi főkolomposai kerülnek hatalomra. Valójában a területi hadsereg elve szöges ellentétben állt az erre az iskolára jellemző „manőver” és „támadás” eszméjével. Csakhogy a világforradalom feledésbe merült. Az új vezetők a burzsoázia „semlegesítésével” remélték elkerülni a háborút. A következő évek folyamán a hadsereg állományának a 74%-a tért át a milíciarendszerre!

Ameddig Németország lefegyverzett és „barát” maradt, a moszkvai főhadiszállásnak, ami a nyugati határokat illeti, számolnia kellett a Szovjetunió szomszédainak, Lengyelországnak, Romániának, Lettországnak, Észtországnak és Finnországnak az erőivel; ezeket az ellenfeleket valószínűleg a legnagyobb hatalmak, főleg Franciaország támogatták volna. Ezekben a régebbi időkben (1933. végéig) Franciaország még nem tartozott a gondviselés által kijelölt békebarátok közé. A szomszédos államok együttesen csatasorba tudtak állítani csaknem 120 gyalogos hadosztályt, azaz mintegy 500.000 embert. A Vörös Hadsereg mozgósítási terve arra irányult, hogy biztosítsa a nagyjából megfelelő erő összpontosítását a nyugati határon. A Távol-Keleten, a háborús színtér különleges feltételei miatt, nem milliós, hanem csak százezres harcos létszámmal kellett számolni. 100 tűzvonalban álló ember helyettesítésére évenként 75 tartalékra van szükség. Tehát két háborús esztendő 10-12 millió emberébe kerülne az országnak, figyelmen kívül hagyva azokat a katonákat, akik a kórházi felgyógyulás után visszamennének a frontra. A Vörös Hadsereg tényleges állománya. 1935-ig csak 562.000 fő volt; a GPU alakulataival együtt 620.000 fő, amelyből 40.000 tiszt. Szögezzük le ismételten, hogy ennek az erőnek a 74%-a tartozott a területi hadosztályokhoz és csak 26%-a a laktanyai egységekhez. Lehetséges-e a milíciarendszer győzelmének fényesebb bizonyítékát kívánni – ha nem is 100%-os, de 74%-os arányban, és mindenesetre „véglegesen és visszavonhatatlanul”?

Mindezek az önmagukban véve kétes számítások kérdésessé váltak Hitler hatalomra jutásakor. Németország lázasan fegyverkezett elsősorban a Szovjetunió ellen. A kapitalizmussal való békés együttélés perspektívája azonnal elmosódott. Az egyre világosabb háborús veszély arra kényszerítette a szovjet kormányt, hogy gyökeresen módosítsa a Vörös Hadsereg szerkezetét, és ugyanakkor 1.300.000 főre emelje a létszámát. Jelenleg a hadsereg 77%-át az ún. keret-hadosztályok és 23%-át a területi hadosztályok alkotják! A területi alakulatok eme kiküszöbölése erősen hasonlít a milíciarendszer elhagyására, főleg ha arra gondolunk, fogy a hadsereg nem a veszélytelen béke, hanem a háború lehetősége miatt nélkülözhetetlen. Így a történelmi tapasztalatból kiderül, méghozzá leginkább azon a területen, ahol nincs helye a tréfának, hogy az ember csak azt nyerheti meg „véglegesen és visszavonhatatlanul”, amit a társadalom termelési alapja biztosít.

A 74%-ról 23%-ra való visszaesés mégis túlzottnak tűnik. Azt kell hinni, hogy a francia vezérkar „baráti” nyomása miatt következett be. De ennél is sokkal valószínűbb, hogy a bürokrácia megragadta az alkalmat, hogy főként politikai okok miatt véget vessen ennek a rendszernek. A területi hadosztályok jellegüknél fogva a lakosságtól függnek, ami szocialista szempontból a milíciák óriási előnye; ám a Kreml szemszögéből pontosan ez a nagy hátránya. Ugyanis a fejlett kapitalista országok illetékes szervei éppen a lakosság és a hadsereg közötti túl közelség miatt elvetik ezt a náluk technikailag tökéletesen megvalósítható rendszert. Az első ötéves terv végrehajtása alatt a Vörös Hadseregben végbemenő élénk erjedés valószínűleg eggyel több ok volt arra, hogy módosítsák a területi hadosztályokat.

Feltevésünket bizonyára megerősítené a Vörös Hadsereg reform előtti és reform utáni összetételének az összehasonlító grafikonja; ám nem rendelkezünk ezzel a kimutatással, de ha birtokunkban lenne, akkor sem beszélnénk róla. Közismert viszont az az egyébként csak értelmezésre alkalmas tény, hogy amikor a szovjet kormány 51%-kal csökkenti a különleges jelentőségű területi milíciákat, visszaállítja a kozák egységeket, a régi rendszer egyedüli területi alakulatait! A lovasság mindig a hadsereg kivételezett és konzervatív eleme. Valaha a kozákok alkották a lovasság legkonzervatívabb részét. A háború és a forradalom idején rendőralakulatként szolgálták először a cárt, majd Kerenszkijt. A szovjet rendszer alatt változatlanul ellenforradalmárok voltak. A körükben rendkívül erőszakosan végrehajtott kollektivizálás nem módosíthatta hagyományaikat és észjárásukat. Ezzel szemben kivételesen jogot nyertek a lótartásra. Magától értetődik, hogy egyéb kedvezményekben sem szűkölködnek. Vajon kételkedhetünk-e abban, hogy a sztyeppék lovasai ismét a kiváltságosok oldatán állnak, szemben az elégedetlenekkel? Az ellenzéki ifjúmunkások ellen hozott szakadatlan megtorló intézkedések mellett a paszományok és a harci fejdíszt viselő kozákok újbóli felbukkanása Thermidor egyik legmegdöbbentőbb jele lett!

A tisztikart teljes burzsoá pompájában visszaállító rendelet még érzékenyebb csapást mért az Októberi Forradalom elveire. A Vörös Hadsereg káderei hibáikkal és felbecsülhetetlen erényeikkel egyetemben a Forradalomban és a polgárháborúban nevelődtek. A szabad politikai tevékenységtől megfosztott fiatalság mindennek ellenére még kiváló vörös parancsnokokat ad. Másrészt az állam fokozatos elfajulása óhatatlanul érződött a parancsnokságban. Vorosilov egyik nyilvános előadásában, amelyet a parancsnokok alárendeltjeik előtti példaadása alapigazságainak szentelt, elismerte: „A legnagyobb sajnálatomra, ezzel nem dicsekedhetünk”; „a káderek sok esetben képtelenek követni azt a haladást, amit a legénység megtesz, a parancsnokok gyakran képtelenek alkalmazkodni az új helyzetekhez”. A hadsereg egyik, legalább névlegesen legfőbb vezetőjének eme keserű beismerései nyugtalanságot kelthetnek, de nem meglepőek: amit Vorosilov mond a katonai vezetésről, az vonatkozik az egész bürokráciára. Az igaz, hogy maga a szónok sem engedi, hogy a vezetőket az elmaradottak közé sorolják, hiszen azok mindig mindenkit megdorgáltak és állandóan parancsokat osztogatva igyekeznek a helyzet magaslatán maradni. De a valóság az, hogy ennek a siralmas állapotnak, a rutinnak és még sok egyébnek a legfőbb oka éppen az az ellenőrizhetetlen „főnöki” testület, amelyhez maga Vorosilov is tartozik.

A hadsereg a társadalom alkotóeleme, és annak minden betegségét végigszenvedi, különösen, ha az általános hőmérséklet növekszik. A hadimesterség túl szigorú ahhoz, hogy megszokja a fikciókat és a hamisításokat. A forradalom hadseregének, szüksége van a bírálat szabad levegőjére. A parancsnokságnak szüksége van a demokratikus ellenőrzésre. A Vörös Hadsereg vezetői már kezdettől fogva jól látták ezt és szükségesnek ítélték a parancsnokok választhatóságának az előkészítését. Az e téren hozott döntő párthatározat kimondja: „Az egységek csapatszellemének az, erősödése és a katonák kritikai szellemének a kialakulása saját magukkal és vezetőikkel szemben, kedvező feltételeket teremtett a parancsnokok választhatósága elvének az egyre szélesebb körű alkalmazására.” De tizenöt évvel e határozat elfogadása után – ennyi idő elégségesnek tűnhet az önbírálat megerősítéséhez – a szovjet vezetők az ellentétes utat választják.

1935. szeptemberében a művelt világ, barát és ellenség egyaránt, nagy megdöbbenéssel értesült arról, hogy a Vörös Hadseregnek ezentúl hadnaggyal kezdődő és marsallal záruló tiszti hierarchiája lesz. Tuhacsevszkij, a hadsereg tényleges parancsnoka kifejtette, hogy „a rendfokozatok visszaállítása szilárdabb alapot teremt a hadsereg technikai és parancsnoki káderei számára”. Szándékosan kétértelmű magyarázat. Mindenekelőtt az emberek bizalma szilárdítja meg a parancsnokságot. A Vörös Hadsereg éppen ezért kezdődött a tisztikar felszámolásával. A védelem érdekei egyáltalán nem követelik a hierarchikus kaszt visszaállítását. gyakorlatilag a parancsnoki helyzet a fontos, nem a rendfokozat. A mérnököknek és az orvosoknak nincs rendfokozatuk, és a társadalom mégis módot talál arra, hogy a megfelelő helyre állítsa őket. A folytonos és egyéni megítélést kívánó tehetség, jellem, ismeretek és tapasztalatok biztosítják a parancsnoki posztra való jogot. Az őrnagyi rendfokozat semmi pluszt nem ad a zászlóaljparancsnoki beosztáshoz. A marsalli csillagok nem adnak sem új tehetséget, sem több tekintélyt a Vörös Hadsereg öt főparancsnokának. Valójában nem a hadseregnek, hanem a tisztikarnak adtak „szilárd alapot” a hadseregtől való eltávolodás árán. Ennek a reformnak az a kizárólagos politikai célja, hogy társadalmi súlyt adjon a tisztikarnak. Molotov lényegében kimondja ezt, amikor a rendeletet „a hadsereg vezető káderei jelentőségének a növelésével” igazolja. Ez a folyamat nem korlátozódik csak a rendfokozatok visszaállítására. Sebtében építik a tiszti lakásokat. 1936-ban 47.000 szobát kell a tisztek rendelkezésére bocsátani; az előző évhez viszonyítva 57%-kal felemelték a fizetésükre előirányzott hiteleket. „A vezető káderek jelentőségének a növelése” tehát azt jelenti, hegy a tiszteket még jobban a vezető körökhöz láncolják, miközben gyengítik a hadsereghez fűző kapcsolataikat.

Figyelemre méltó tény, hogy a reformátorok nem tartották szükségesnek új elnevezéssel ellátni a rendfokozatokat. Ellenkezőleg, nyilvánvalóan utánozni kívánták a Nyugatot. De ezzel felfedték gyenge pontjukat is, mert nem merték visszaállítani a tábornoki rendfokozatot, ami oroszul túl sok gúnyt ébresztene fel. A szovjet sajtó, kommentálva az öt marsall előléptetését – jegyezzük meg mellesleg, hogy a választás sokkal inkább a Sztálinhoz fűződő személyes odaadásuk, mint a tehetségük és a szolgálataik miatt esett rájuk – szükségesnek tartotta a régi cári hadsereg felidézését, annak „kasztszellemével, a rendfokozatok iránti jámbor tiszteletével és a hierarchikus szolgalelkűségével”. Miért kellett akkor majmolni? Miközben a bürokrácia létrehozza az előjogokat, minden pillanatban azokat az érveket használja, amelyek valaha a régi előjogok lerombolását szolgálták. A szemtelenség így párosul a kishitűséggel és kiegészül az egyre nagyobb képmutatással.

Bármily váratlannak tűnhetett a „kasztszellem, a rendfokozatok iránti jámbor tisztelet és a hierarchikus szolgalelkűség” visszaállítása, a kormánynak valószínűleg nem volt más választása. A parancsnokok kijelölése a személyes érdemek alapján csak a közvélemény ellenőrzése alá helyezett hadseregben lehetséges, amelyben a bírálat és a kezdeményezés szabadon megnyilvánulhat. A kemény fegyelem nagyon jól megfér a széles körű demokráciával, sőt még támaszra is találhat abban. De egyetlen hadsereg sem lehet demokratikusabb annál a rendszernél, amely táplálja. A bürokratizmus, rutinjával és önteltségével egyetemben, nem a katonai szervezet különleges szükségleteiből származik, hanem a vezetők politikai szükségleteiből. Azonban ezek a szükségletek a hadseregben találják meg a legtökéletesebb kifejezésüket. A tiszti kaszt visszaállítása, tizennyolc évvel annak forradalmi eltávolítása után, változatlan erővel bizonyítja, hogy milyen szakadék keletkezett a vezetők és a vezetettek között, hogy a hadsereg mennyire elvesztette azokat az alapvető erényeket, amelyek megengedték a Vörös Hadsereg elnevezést, és hogy milyen nagy a bürokrácia cinizmusa, amely törvényt csinál ennek a demoralizáltságnak a következményeiből.

A burzsoá sajtó megértette és érdemei szerint értékelte ezt a visszájára fordított reformot. A Les Temps írta 1935. szeptember 25-én: „Ez a külső átalakulása egyike ama mélyreható átalakulás jeleinek, amely ma végbemegy az egész Szovjetunióban. A végérvényesen megerősödött rendszer fokozatosan megszilárdul. A szovjet családon és társadalmon belüli forradalmi szokások és életmód átadják helyüket azoknak az érzelmeknek és szokásoknak, amelyek továbbra is uralkodnak az ún. kapitalista országokban. A szovjetek elpolgáriasodnak.” Jóformán semmi hozzátennivalónk sincs ehhez az értékeléshez.

A háborús veszély csak egyik kifejezése a Szovjetunió függőségének a világgal szemben, következésképpen egyike az elszigetelt szocialista társadalom utópiája elleni érveknek. Félelmetes érv, amely ma az érdeklődés előterébe került.

Hiábavaló erőlködés lenne a népek következő összecsapásának összes tényezőit megjósolni: ha efféle számvetés lehetséges!enne, néhány békés számviteli ügylet mindig megoldhatná az érdekek viszályát. Túl sok az ismeretlen a háború véres egyenletében. Mindenesetre a Szovjetunió a múlttól örökölt, és az új rendszerrel létrehozott nagy előnyökkel rendelkezik. A polgárháború tapasztalatai bebizonyították, hogy miként a múltban is, a nagy terület előnyt biztosít Oroszországnak. A külföldi imperializmus néhány nap alatt megdöntötte a kis Magyar Tanácsköztársaságot igaz, hogy Kun Bélának, a szerencsétlen diktátornak a segítségével. A Szovjetek Oroszországa három évig ellenállt az intervenciónak, kezdettől fogva elvágva a saját határaitól: egyes esetekben a Forradalom területe majdnem a régi moszkvai Vajdaság területére zsugorodott, de mindez elegendő volt az ellenálláshoz, majd a győzelemhez.

Az embertartalék képezi a másik jelentős előnyt. Az évente 3 millió fővel szaporodó Szovjetunió lakossága meghaladta a 170 milliót. Egy fiatal korosztályban 1.300.000 fiatalember van. A legszigorúbb politikai és fizikai válogatás sem távolít el több, mint 400.000 főt. A 18-20 millióra becsült embertartalék gyakorlatilag kimeríthetetlen.

De a természet és az ember csak a háború nyersanyagát szolgáltatja. A katonai „potenciál” mindenekelőtt az állam gazdasági erejétől függ. Ebben a viszonylatban a Szovjetunió előnye óriási a régi Oroszországhoz viszonyítva. Már jeleztük, hogy a tervgazdálkodás eddig a legjobb eredményeket éppen a katonai téren nyújtotta. A távoli országrészeknek, főleg Szibériának az iparosítása új, fontos megvilágításba helyezi a nagy kiterjedésű sztyeppéket és erdőségeket. Mégis, a Szovjetunió elmaradott ország. A természeti kincsek, a nagy terjedelem és a lakosság létszáma csak részlegesen egyenlíti ki az alacsony munkatermelékenységet, a termelés középszerű minőségét és a szállítóeszközök gyengeségét. Békeidőben az ellentétes gazdasági rendszerek erőinek az összemérését késleltetni lehet – hosszú ideig, de nem örökre – a politikai kezdeményezések, főleg a külkereskedelmi monopólium révén. Háborúban a mérkőzés közvetlen, és a csatatéren zajlik le. Innen ered a veszély.

A vereségek távolról sem vezetnek mindig gazdasági összeomláshoz, bár szokás szent kiváltják a nagy politikai változásokat. Nem lehet szuronyokkal megdönteni azt a társadalmi rendszert, amely magas színvonalú kultúrát és nagy gazdaságot biztosít. Ellenkezőleg, azt láttuk, hogy a győztesek elsajátítják a legyőzött szokásait, amennyiben ez utóbbiak fejlettebbek: A háború nem változtathatja meg a tulajdon formáit, csak akkor, ha ez utóbbiak súlyos ellentmondásban vannak az ország gazdasági alapjaival. Németország veresége a Szovjetunió elleni háborúban elkerülhetetlenül Hitler bukásával, sőt a kapitalista rendszer összeomlásával járna. Másrészt nem lehet kételkedni abban, hogy egy vereség végzetes lenne a Szovjetunió vezetői és az ország társadalmi alapjai számára egyaránt. Németország jelenlegi rendszerének az ingatagsága onnan ered, hogy termelőerői még messze nem érik el a szocialista tulajdon színvonalát. A háború pontosan ugyanazon okok miatt fenyegeti a Szovjetunió társadalmi alapjait, amelyek miatt azoknak a békében szükségük van a bürokráciára és a külkereskedelmi monopóliumra, azaz a gyengeségük miatt.

Remélhető-e, hogy a Szovjetunió vereség nélkül kerül ki a következő háborúból? Válaszoljunk nyíltan a nyíltan feltett kérdésre: ha a háború csak egyszerű háború lenne, a Szovjetunió nem kerülhetné el a vereséget. A technika, a gazdaság és a hadművészet szempontjából az imperializmus lényegesen erősebb, mint a Szovjetunió. Ha a forradalom nem bénítja meg Nyugatot, le fogja rombolni az Októberi Forradalomban született rendszert.

Erre azt válaszolhatjuk, hogy az imperializmus csupán elvont fogalom, hiszen a saját ellentmondásai között vergődő rendszerről van szó. Ez igaz; enélkül a Szovjetunió már régóta letűnt volna a színről. A Szovjetunió diplomáciai és katonai egyezményei részben ezeken az ellentéteken nyugszanak. De súlyos hibát követne el az, aki nem akarná észrevenni azt, a határvonalat, amelyen túl ezek az ellentétek megszűnnek. Éppúgy ahogyan a legreakciósabb és a legszociáldemokratább burzsoá és kispolgári pártok harca is megszűnik a proletárforradalom veszélye láttán, az imperialista ellentmondásokat is mindig megoldják egy kompromisszummal, hogy megakadályozzák a Szovjetunió katonai győzelmét.

A diplomáciai egyezmények csak papírrongyok, mondotta némi igazsággal a Reich egyik kancellárja. Sehol nincs megírva, hogy egészen a háborúig érvényben maradnak. A Szovjetunióval kötött egyetlen egyezmény sem élné túl az Európa bármely pontján felbukkanó azonnali forradalom veszélyét. Elég lenne egy spanyolországi válság (Franciaországról nem is beszélve), hogy általános forradalmi folyamat kezdődjék, amelyben a Lloyd George által dicsőített „szabadító Hitlerbe” vetett reménység magával ragadná az összes burzsoá kormányt. Egyébként, ha spanyolországi, franciaországi és belgiumi bizonytalan helyzet a reakció győzelmével végződne, a szovjet szerződések nyomtalanul eltűnnének. Végül feltéve, hogy a „papírrongyok” érvényben maradnának a katonai műveletek első szakaszában, biztosak lehetünk abban, hogy a döntő szakaszban sokkal erősebb tényezők határozzák meg az erők csoportosulását, mint amilyenek az álnokságban specializált diplomaták ünnepélyes kötelezettségei.

A helyzet lényegesen megváltozna, ha a burzsoá kormányok anyagi biztosítékokat kaprának arra vonatkozóan, hogy a szovjet kormány az oldalukra áll nemcsak a háborúban, hanem az osztályharcban is. A két tűz közé került Szovjetunió nehézségeit kihasználva, a „béke” kapitalista „barátai” magától értetődően minden eszközt megragadnak majd, hogy kikezdjék a külkereskedelmi monopóliumot és a tulajdont szabályozó szovjet törvényeket. A franciaországi és csehszlovákiai orosz emigráció körében növekvő nemzetvédelmi mozgalom ezekből a reményekből táplálkozik. Ha arra kell számítani, hogy a háború oldja meg a világméretű harc kimenetelét, a szövetségeseknek nagy esélyük van céljuk elérésére. A forradalom beavatkozása nélkül a Szovjetunió társadalmi alapjai összeomlanak, győzelem vagy vereség esetén egyaránt.

Több mint két évvel ezelőtt „A IV. Internacionálé és a háború” című programirat a következő szavakban vázolta ezt a perspektívát: „A létfontosságú árucikkek égető szükségének e befolyása nyomán, amelyeket az állam is kénytelen eltűrni, megerősödnének a falusi gazdaság individualista tendenciái és a centrifugális erők hónapról hónapra növekednének a kolhozokban... El lehetünk készülve, hogy... a háború feszült légkörében... felhívást intéznek a „szövetséges” külföldi tőkéhez, támadást indítanak a külkereskedelmi monopólium ellen, gyengítik a trösztök állami ellenőrzését, elmélyül a trösztök közötti versengés, összeütközésre kerül sor a trösztök és a munkások között stb. Más szóval, ha a nemzetközi proletariátus tétlen maradna, egy hosszú háború arra vezetné, sőt arra kellene vezetnie a Szovjetuniót, hogy belső ellentmondásait bonapartista ellenforradalommal oldja meg.” A legutóbbi két esztendő eseményei csak megerősítették ezt a valószínűséget.

A fenti sorok azonban semmiképpen sem jogosítanak „pesszimista” következtetésekre. Nem akarunk szemet hunyni a kapitalista világ óriási anyagi fölénye előtt, elfelejteni sem akarjuk az imperialista „szövetségesek” óhatatlan álnokságát, és áltatni sem kívánjuk magunkat a szovjet rendszer belső ellentmondásai tekintetében. De egyáltalán nem hajlunk arra, hogy túlbecsüljük a kapitalista rendszer szilárdságát az ellenséges országokban csak úgy, mint a szövetségesekben. Sokkal előbb, mintsem az állóháború próbára tehetné az erőviszonyokat, szigorú vizsgálat alá fogja vetni ezeknek a rendszereknek a viszonylagos szilárdságát. A jövendő tömegmészárlás valamennyi komoly szakértője számol a forradalom valószínűségével, sőt bizonyosságával. A kis hivatásos hadseregek gondolata amelyet egyes körök egyre inkább a magukévá tesznek, és amely nem sokkal reálisabb a Dávid és Góliát történetéből ihletett párbaj gondolatánál, éppen azért, mert van benne valami fantasztikus, elárulja a felfegyverzett néptől való félelmet. Hitler minden alkalommal a béke iránti óhajáról nyilatkozik arra célozgatva, hogy a háború Nyugaton a kommunizmus elkerülhetetlen térhódításával járna. A levegőben lógó háború kitörését nem a Népszövetség vagy a pacifista népszavazások tartják vissza, hanem kizárólag a nagyhatalmak forradalomtól való üdvös félelme.

Mint minden jelenség, a társadalmi rendszerek is az összehasonlítás útján ítélhetők meg. Ellentmondásai ellenére, a szovjet rendszernek óriási előnyei vannak szilárdságát tekintve, szemben az esetleges ellenfeleivel. A német nép fölötti náci uralom lehetősége is a németországi társadalmi ellentmondások rendkívüli feszültségének tudható be. Nem hárították el, nem is csökkentették. A fasizmus prése csak összesajtolta ezeket az ellentmondásokat. A háború csak kiterjesztené. Hitlernek kevesebb esélye van a győzelemre, mint II. Vilmosnak volt. Németországnak egyedül a megfelelő időben kirobbanó forradalom takarítaná meg a háborút és az újabb kudarcot.

A világsajtó úgy mutatja be a japán katonatisztek minisztergyilkosságait, mint a szenvedélyes hazafiság meggondolatlan megnyilvánulásait. Valójában ezek a cselekmények, az ideológiai különbség ellenére, ugyanabba a rovatba tartoznak, mint a nihilistáknak a cári bürokráciára hajított bombái. Japán népe az ázsiai agrár-kizsákmányolás és az ultramodern kapitalizmus kettős igája alatt sínylődik. A katonai erőszak erjedésének első jeleire Korea, Mandzsúria és Kína fel fognak kelni a nippon zsarnokság ellen. A háború társadalmi kataklizmába fogja dönteni a császári birodalmat.

Lengyelország helyzete semmivel sem különb. Pilsudszkinak a lehető legmeddőbb rendszere még arra sem volt képes, hogy enyhítse a parasztok szolgaságát. Nyugat-Ukrajna (Galícia) kegyetlen elnyomásban sínylődik, amely valamennyi nemzete érzéseit sérti. A sztrájkok és a lázadások egymást érik a munkásközpontokban. A lengyel burzsoázia, amely jövője biztosítása érdekében Franciaország szövetségét és Németország barátságát keresi, ily módon csak sietteti a vesztét okozó háborút.

A háborús veszély és a Szovjetunió vereségének a veszélye realitás. Ha a forradalom nem akadályozza meg a háborút, a háború segítheti a forradalmat. A második szülés általában könnyebb, mint az első. Az első lázadás nem fog két és fél évig váratni magára a következő háborúban. Ha egyszer elkezdődnek, a forradalmak nem állnak meg félúton. A Szovjetunió sorsa végeredményben nem a vezérkari térképeken, hanem az osztályharcban dől el. Csak a „békebarát” és ellenséges burzsoáziával megingathatatlanul szembeállított európai proletariátus akadályozhatja meg, hogy „szövetségesei” meg ne semmisítsék vagy hátba ne döfjék a Szovjetuniót. Ha a proletariátus kivívná a győzelmet más országokban, még a Szovjetunió veresége is csak rövid epizód lenne. Ezzel szemben semmilyen katonai győzelem sem menti meg az Októberi Forradalom örökségét, ha az imperializmus fennmarad a világ többi részén.

A bürokrácia követői azt válaszolják, hogy „lebecsüljük” a Szovjetunió belső erejét, a Vörös Hadsereget stb., miként a múltban is azt állították, hogy „tagadtuk” a szocializmus felépítésének a lehetőségét egy országban. Ezek olyan gyenge érvek, hogy még a kevéssé termékeny eszmecserét sem teszik lehetővé. A Vörös Hadsereg nélkül már régóta kínai mintára feldarabolták volna a Szovjetuniót. Egyedül a hosszú, kitartó és hősies ellenállás tudná megteremteni az osztályharc kibontakozásának a kedvező feltételeit az imperialista országokban. A Vörös Hadsereg tehát felbecsülhetetlen értékű történelmi tényező. Elegendő lenne, ha a forradalomnak hatalmas erejű ösztönzést adna. De csak a forradalom lenne képes végrehajtani a döntő feladatot, amely meghaladja a Vörös Hadsereg erejét.

Senki sem követeli a Szovjetuniótól, hogy nemzetközi kalandokba bocsátkozzon, ne hallgasson a józan észre, és igyekezzen erőszakosan befolyásolni a nemzetközi eseményeket. A múltban történt effajta kísérletek (Bulgária, Észtország, Kanton) csak a reakciónak használtak, és annak idején a Baloldali Ellenzék elítélte ezt. A szovjet politika általános irányvonaláról van szó. A Szovjetunió külpolitikája és a világproletariátus, valamint a gyarmati népek közötti ellentmondás leggyászosabb kifejezése a Kommunista Internacionálé alárendeltsége a konzervatív bürokráciának és mozdulatlanságot jelentő új hitvallásának.

Az európai munkások és a gyarmati népek nem a status quo zászlaja alatt kelnek fel az imperializmus és ama háború ellen, amelynek ki kell törnie és el kell söpörnie a status quót azzal az elkerülhetetlenséggel, amellyel a születendő csecsemő is megrendíti a terhesség status quó-ját. A munkásoknak a legkevésbé sem érdekük a jelenlegi határok védelme, főleg Európában, akár a saját burzsoáziájuk ellenőrzi azokat, akár az ellenük felkelt forradalmárok. Európa hanyatlása éppen abból ered, hogy csaknem 40 olyan többé-kevésbé nemzeti állam között van gazdaságilag feldarabolva, amelyek vámhatárukkal, útlevelükkel, pénzrendszerükkel, a nemzeti különállás szolgálatában álló torz hadseregükkel az emberiség gazdasági fejlődésének és civilizációjának a legnagyobb kerékkötői.

Az európai proletariátus feladata nem a határok megörökítése, hanem forradalmi megszüntetése. Status quót? Nem! Európai Szocialista Egyesült Államokat!

Következő rész: Kilencedik fejezet

Tartalomjegyzék