Az Októberi Forradalom a nőt illetően is becsülettel a szavának állt. Az új hatalom nem elégedett meg azzal, hogy a nőknek a férfiakkal egyenlő általános és politikai jogokat adott, hanem – ami ennél sokkal többet jelent – minden tőle telhetőt megtett, és mindenesetre többet, mint bármely más rendszer azért, hogy a nő számára valóban megnyisson minden gazdasági és kulturális területet. Ám amint a „mindenható” angol parlament sem, a leghatalmasabb forradalom sem képes a nőből egy, a férfival azonos lényt alkotni, vagy jobb kifejezéssel élve, egyenlően megosztani a nő és társa között a terhesség, a szülés, a szoptatás és a gyermekek nevelésének a terhét. A forradalom hősies kísérletet tett a posványos, ósdi „családi körnek”, e rutinos, fullasztó őskori intézménynek a megsemmisítésére, amelyben a dolgozó osztályok asszonyai gyermekkoruktól halálukig tartó kényszermunkára voltak ítélve. A forradalmárok elképzelése szerint, a családot mint égy bezárt, kicsiny „vállalatot” a szociális közszolgáltatások rendszeré volt hivatva helyettesíteni: szülőotthonok, bölcsődék, óvodák, éttermek, tisztítóvállalatok, orvosi rendelők, kórházak, sportszervezetek, mozik, színházak stb. A család gazdasági funkcióinak a szocialista társadalom által vállalt teljes átvétele, amely egy egész nemzedéket fon össze a szolidaritás és a kölcsönös segítség révén, lehetővé kellett tegye az asszony, és így a házaspár igazi felszabadítását az évszázados járom alól. Mindaddig, amíg ez a mű nem nyer befejezést, a negyven millió szovjet család nagy többsége a középkori erkölcsöknek, az asszony szolgaságának és hisztériájának, a gyermek mindennapos megaláztatásának, mind az egyik, mind a másik babonáinak a zsákmánya marad. E tekintetben tilos minden illúzió. És éppen ezért, a szovjet csatád állapotában egymásra következő módosítások a legjobban jellemzik a szovjet társadalom igazi természetét és vezető rétegeinek a fejlődését.
A régi család azonnali ostroma nem sikerült. Nem a jó szándék híján. Nem mintha a családnak erős támasza lett volna a szívekben. Ellenkezőleg, az állammal, annak bölcsödéivel és óvodáival, különféle létesítményeivel szembeni tartózkodás rövid szakasza után a munkásnők, és őket követően a leghaladottabb parasztasszonyok is megértették a kollektív nevelés és a családi gazdálkodás társadalmasításának az óriási előnyeit. Fájdalom, a társadalom túlságosan szegény volt, és túl kevéssé civilizált. Az állam reális erőforrásai nem álltak összhangban a kommunista párt terveivel és szándékaival. A családot nem lehet lerombolni: azt helyettesíteni kell. A nő igazi felszabadítása lehetetlen a „társadalmasított nyomor” talaján. A gyakorlat nemsokára igazolta ezt a Marx által nyolcvan évvel azelőtt megfogalmazott szigorú igazságot.
Az éhínség éveiben a munkások, amennyire lehetett – némely esetben családjaikkal együtt – a gyári étkezőkben vagy az ennek megfelelő létesítményekben táplálkoztak, és ezt a tény hivatalosan a szocialista erkölcsök megszületése gyanánt értelmezték. Szükségtelen elidőznünk itt az ide vonatkozó különböző szakaszok – hadikommunizmus, NEP, első ötéves terv – sajátosságainál. Annyi tény, hogy 1935-ben, a kenyérjegyek megszüntetése után, a legjobban fizetett munkások visszatértek a családi asztalhoz. Hibás lenne ebben a visszavonulásban a próbára nem tett szocialista rendszer elítélését látni. Ugyanakkor azonban a munkások és asszonyaik kíméletlen ítéletet mondtak a bürokrácia által megszervezett „szocialista élelmezés” felett. Ugyanezt a következtetést kell levonni a társadalmasított mosodákat illetően, ahol inkább ellopják és tönkreteszik a fehérneműt, mintsem kimossák. Vissza az otthonba! Ám az otthoni főzés és mosás, amelyet némi zavarral dicsőítenek a szovjet szónokok és újságírók, az asszonyoknak a fazékhoz és a mosóteknőhöz, azaz a régi rabszolgasághoz való visszatérését jelenti. Erősen kétes, hogy ezek után a Kommunista Internacionálé határozata a „szocializmusnak teljes és végleges győzelméről a Szovjetunióban” meggyőzően hasson a külvárosok háziasszonyai számára!
A falusi család, mely nemcsak a házi gazdálkodáshoz kötött, hanem tetejében a földműveléshez is, mérhetetlenül elmaradottabb a városi családnál. Eleinte egyedül a csekély számú mezőgazdasági kommunákon belül létesítettek közös élelmezést és bölcsődéket. Azt erősítgették, hogy a kollektivizálás gyökeresen átalakítja majd a családot: a paraszt teheneinek a kisajátításával egy időben kisajátítják, ugyebár, a tyúkjait is? Mindenesetre nem hiányzottak a társadalmi élelmezésnek a falvakban észlelt diadalmenetéről szóló közlemények. De mihelyt a hátrálás kezdetét vette, a valóság azonnal eloszlatta a blöff ködét. A kolhoz a földművesnek általában csak a számára szükséges búzát és az áltatái igényelte takarmányt nyújtja. A húst, a tejtermékeket és a főzelékféléket csaknem teljesen a kolhoztagok egyéni parcellája szolgáltatja. Amikor a legfontosabb élelmezési cikkek a családi munka gyümölcsét képezik, nem beszélhetünk kollektív élelmezésről. Ilyenformán a törpe parcellák, melyek az otthon új alapját alkotják, kétszeres terhet rónak az asszonyra.
A bölcsődék állandó helyeinek a száma 1932-ben 600.000 volt, és a mezei munkák idejére mintegy négymillió ideiglenes hely állt rendelkezésre. 1935-ben a bölcsődékben közel 5.600.000 ágy volt, de az állandó helyek száma, mint azelőtt, ennél kevesebb. Mellesleg, a létező bölcsődék még Moszkvában, Leningrádban és a nagy központokban is, messze vannak attól, hogy akár a legszerényebb követelményeknek is eleget tegyenek. „Az olyan bölcsődék ahol a gyerekek rosszabbul érzik magukat, mint odahaza, nem egyebek rossz menhelyeknél”, írja az egyik nagy szovjet lap. Ezek után természetes, hogy a jól kereső munkások őrizkednek beadni oda gyermekeiket. Márpedig, még e „rossz menhelyek” is elégtelen számúak a dolgozó tömegek számára. A Végrehajtó Bizottság nemrég elhatározta, hogy az elhagyott gyermekeket és az árvakut magánszemélyeknek adják ki. A bürokrata állam ily módon a leghivatottabb szervén keresztül beismeri; hogy képtelen megoldani a legfontosabb szocialista feladatok egyikét. Az óvodákba felvett gyermekek száma öt év alatt, 1930-tól 1935-ig 370.000-ről 1.181.000-re nőtt. Az 1930-as adat jelentéktelensége megdöbbentő. Azonban az 1935-ös is messze elmarad a szovjet családok szükséglete mögött. Egy alaposabb tanulmány kimutatná, hogy az óvodák legnagyobb, de mindenesetre a legjobb része a funkcionáriusok, technikai szakemberek, a sztahanovisták stb. családjai részére van fenntartva.
A Végrehajtó Bizottság nemrégiben kénytelen volt azt is megállapítani, hogy „az elhagyott és elégtelen felügyelet alatt álló gyermekek helyzetének a rendezését célzó határozat végrehajtása gyengén folyik”. Mit rejt ez a fakó kifejezés? Csupán alkalomszerűen értesülhetünk a lapok kisbetűvel szedett apróhír rovatából, hogy ezernél több gyermek él Moszkvában „rendkívül keserves otthoni körülmények között”; hogy a főváros javítóintézeteiben 1.500 serdülőkorban lévő gyermek van, akinek a jövője bizonytalan, és akikre az utcagyerekek sorsa vár; hogy az ősszel két hónap alatt (1935) Moszkvában és Leningrádban „7.500 szülő ellen indítottak eljárást, mivel gyermekeik felügyeletét elhanyagolták”. Milyen eredménnyel jártak ezek az eljárások? Hány ezer más szülő kerülte el azokat? Hány „rendkívül keserves otthoni körülmények között” élő gyermeket nem jegyzett fel a statisztika? Miben különböznek a „rendkívül keserves” körülmények az egyszerűen keserves körülményektől? Megannyi felelet nélkül hagyott kérdés. A látható vagy kendőzött gyermekcsavargás óriási arányokat öltött társadalmi csapássá lett annak a nagy társadalmi válságnak a következtében, amelynek folyamán a régi család felbomlása sokkal gyorsabban halad annál az ütemnél, amellyel az új intézmények azt helyettesíthetnék.
A lapoknak már említett alkalomszerű apróhírei, együtt a bűnügyi krónikával, az olvasó tudomására hozzák, hogy a prostitúció, amely a fizetésképes férfi hasznára a női lealjasodás utolsó fokát képezi, létezik a Szovjetunióban. Múlt ősszel közölte váratlanul az Izvesztyija, hogy letartóztattak csaknem „ezer nőt, akik Moszkva utcáin testükkel folytatott titkos kereskedést űztek”. Közöttük: százhetvenkét munkásnő, kilencvenkét tisztviselőnő, öt diáklány stb. Mi volt az, ami őket a járdára dobta? A csekély bér, a kényszer, annak a szüksége, „hogy cipő- és ruhavásárlás céljára valami külön keresethez jussanak”. Arra irányuló próbálkozásaink, hogy e társadalmi betegség arányait akár hozzávetőlegesen is megismerjük, eredménytelenek maradtak. A szemérmes szovjet bürokrácia csendre inti a statisztikát. Ám ez a kényszerű csend elég bizonyság arra, hogy a szovjet prostituáltak „osztálya” nagy számú. Ez esetben nem lehet a múlt örökségéről beszélni, mivel a prostituáltak a fiatal nők közül kerülnek ki. Senkinek sem fog eszébe jutni, hogy különösen sérelmezze a szovjet rendszerben ezt a civilizációval egyidős fekélyt. De megbocsáthatatlan dolog a szocializmus győzelméről beszélni addig, amíg a prostitúció létezik. A lapok, amennyiben érinthetik ezt a kényes kérdést, azt állítják, hogy a prostitúció hanyatlóban van; lehetséges, hogy ez igaz, az éhínség és a bomlás éveihez (1931-33.) viszonyítva. Azonban a pénzre alapozott kapcsolatokhoz való visszatérés elkerülhetetlenül magával vonja a prostitúciónak és a gyermekcsavargásnak az újabb növekedését. Ahol kiváltságosok, ott páriák is vannak!
A csavargó gyermekek nagy száma az anya keserves helyzetének az egyik legtragikusabb és legcsalhatatlanabb bizonyítéka. E téren még az optimista Pravda is keserű beismerésre kényszerül. „Sok asszony számára komoly veszélyt jelent egy gyermek születése..." A forradalmi hatalom éppen ezért adta meg az asszonynak a magzatelhajtás jogát, – amely egyike az asszony legfontosabb polgár-, politikai és kulturális jogainak mindaddig, míg nyomor és családi elnyomás létezik, bármi legyen is erről mindkét nem heréltjeinek és aggszüzeinek a véleménye. Azonban ez a szomorú jog, a társadalmi egyenlőtlenség folytán előjoggá válik. Megdöbbentőek a magzatelhajtásról közölt részleges sajtó-felvilágosítások: „százkilencvenöt asszonyt tettek rokkanttá az angyalcsinálók”, akik közül harminchárom munkásnő, huszonnyolc tisztviselőnő hatvanöt kolhozparasztasszony, ötvennyolc háztartásbeli kerül be 1935-ben az egyik urali falusi kórházba. Ez a vidék csak annyiban különbözik a többitől, hogy a rá vonatkozó adatokat közölték. Hányra tehető az egész Szovjetunióban azoknak az asszonyoknak a száma, akiket a rosszul végrehajtott magzatelhajtások kapcsán megcsonkítanak?
Az állam, miután kimutatta, hogy képtelen a magzatelhajtásra szoruló asszonyokat a szükséges orvosi segítséggel és higiénikus berendezésekkel ellátni, hirtelen irányt változtat és a tilalmak útjára lép. Mint más esetekben, a bürokrácia ezúttal is erénynek próbálja feltüntetni az eszmei szegénységet. Soltz, a szovjet Legfelsőbb Bíróság egyik tagja, a házassággal kapcsolatos kérdéseknek a szakértője, a magzatelhajtási tilalommal foglalkozó, közeljövőben meghozandó rendelet indoklását abban keresi, hogy – mint mondja – mivel a szocialista társadalomban nincs munkanélküliség, a nőnek nem áll jogában visszautasítani „az anyaság örömeit”. Mi ez, ha nem papi filozófia amely ráadásul zsandárököllel rendelkezik? Az imént olvastuk a párt központi lapjában, hogy a gyerekszülés az asszony számára – és igazságosabb lenne azt mondani: a legtöbb asszony számára – „veszélyt jelent”. Az imént hallottuk egy magas állású szovjet személyiség megállapítását hogy „a csavargó és felügyelet nélküli gyermekek helyzetének a rendezése gyengén folyik”, ami minden bizonnyal a gyermekcsavargás növekedését jelenti; és íme egyik magasrangú köztisztviselő kijelenti, hogy az „édes élet országában” a magzatelhajtást börtönnel büntetik, pontosan úgy, mint a kapitalista országokban ahol szomorú az élet. Előrelátható, hogy a Szovjetunióban éppúgy, mint Nyugaton, többnyire éppen a munkásnők és a parasztasszonyok, a cselédek lesznek azok, akiknek nehéz lesz eltitkolni bűnüket, akik tehát a fegyőrök martalékává lesznek. Ami a „mi asszonyainkat” illeti, akiket a jó minőségű parfümök és más hasonló cikkek érdekelnek, ők továbbra is csinálják, ami nekik tetszik a jó akaratú igazságszolgáltatás orra előtt. „Szükségünk van az emberekre”, teszi hozzá Soltz, és behunyja szemét az elhagyott gyermekek láttán. A dolgozó nők milliói válaszolhatnának neki, ha a bürokrácia nem forrasztotta volna torkukra a szót: „Csináljatok magatok gyerekeket” Ezek az urak láthatólag elfelejtették, hogy a szocializmusnak ki kellene küszöbölnie a nőt magzatelhajtásra kényszerítő okokat, nem pedig aljasul rendőrt állítani a nő intimitása elé, hogy így kényszerítse rá „az anyaság örömeit”.
A magzatelhajtásról szóló törvénytervezetet nyilvános vitára bocsátották. A szovjet sajtó sűrű szűrője mégis kénytelen volt napvilágra juttatni jó néhány keserű panaszt és elnyomott tiltakozást. A vita ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan megkezdődött. A Végrehajtó Bizottság 1936. június 27-én egy aljas tervezetből háromszorosan aljas törvényt hozott. A bürokrácia több, kiváltságos helyzetet élvező ügyvédje került zavarba ennek kapcsán. Louis Fisher azt írta erről, hogy az új törvény végeredményben nem – más, mint egy siralmas félreértés. Az az igazság, hogy ez a törvény amely a nő ellen irányul, de a hölgyeket – kivételes bánásmódban részesíti, a thermidori reakció egyik törvényes gyümölcsét képezi.
A család ünnepélyes rehabilitálása, amely – gondviselésszerű egybeesés! – a rubelével, együtt történik, az állam anyagi és kulturális szegénységének a következménye. Ahelyett, hogy azt mondanák: túl szegények és túl tudatlanok vagyunk ahhoz, hogy megvalósítsuk az emberek közötti szocialista viszonyokat, majd megteszik ezt gyermekeink és unokáink – a rendszer vezetői összeragasztgatják a család törött fazekának a cserepeit, és a legszörnyűbb szigor fenyegetésével mindenkire rákényszerítik a családnak mint a győzelmes szocializmus szent alapjának a dogmáját. Nehéz felmérni ennek a visszavonulásnak a mélységét!
Az új fejlődés mindent és mindenkit magával ránt, az irodalmárt éppúgy, mint a törvényhozót, a bírót, a milíciát, a, sajtót és a közoktatást. Ha egy bátor és jóhiszemű fiatal kommunista bátorságot vesz magának és megírja a lapjának, hogy „jobban tennétek, ha megkísérelnétek e probléma megoldását: hogyan menekülhet meg a nő a család harapófogójából?” kap két pár jó pofont és elhallgat. A „Kommunizmus ABC”-jét baloldali túlzásnak minősítik. Az új erkölcs neve alatt újjászületnek a műveletlen középosztályok makacs és ostoba előítéletei.
Milyen lehet a hatalmas ország távoli zugainak a hétköznapi élete? A sajtó csak jelentéktelen mértékben tükrözi a thermidori reakció mélységét a család területén.
A prédikátorok nemes szenvedélye is akként növekszik, ahogyan az erkölcstelenség burjánzik; a hetedik parancsolat népszerűvé válik a vezetők körében. A szovjet moralistáknak csak imitt-amott kell megújítaniok a frazeológiát. Hadjárat indul a túl könnyű és túl gyakori válások ellen. A törvényalkotó már bejelenti azt a „szocialista” lépést, hogy megfizetteti a válási bejegyzést, és ismétlődés esetén emeli az illetéket. Tehát nem tévedtünk, amikor megjegyeztük, hogy a család újjászületése egybeesik a rubel nevelő szerepének a megerősödésével. Az illeték remélhetőleg nem jelent majd akadályt a vezető körök számára. Azok egyébként, akik szép lakásokkal, autókkal és a kényelem egyéb elemeivel rendelkeznek, magánügyeiket fölösleges zenebona, azaz bejegyzés nélkül elintézik. Csupán a szovjet társadatom alsó rétegeiben fellépő prostitúció homlokára ütnek megalázó és fájdalmas bélyeget; a társadagom csúcsán, ahol a hatalom egyesül a kényelemmel, a prostitúció a kölcsönös apró szolgálatok elegáns formáját, sőt a „szocialista család” képét ölti fel. Szosznovszkij megismertette velünk az „autó-hárem” tényezőjének a jelentőségét a vezetők elfajulásában. A Szovjetunió lírikus és akadémikus „barátainak” van szemük, de nem látnak. Pedig az Októberi Forradalom által intézményesített házassági törvénykezést, amely a maga idejében a forradalom jogos büszkesége volt, időközben megváltoztatták és eltorzították a burzsoá országok törvényhozási kincstárából nagy mértékben kölcsönvett elemekkel. Mintha egyesíteni kívánnák a gúnyt az árulással, ugyanezek az érvek amelyek egykor a magzatelhajtás és a válás feltétel nélküli szabadságának a védelmét szolgálták – „a nő felszabadítása”, az „egyén jogainak a védelme”, az „anyaság oltalma” ma az egyik megtiltására és a másik korlátozására szolgálnak.
A visszavonulása az undorító képmutatás formáját ölti és sokkal messzebb megy, mintsem a szigorú gazdasági szükségszerűség azt megkövetelné. Az objektív okokhoz amelyek szükségessé teszik az olyan burzsoá szabályok visszaállítását, mint például a gyermeknek fizetett tartásdíj, a vezető rétegeknek a burzsoá jog kiterjesztését célzó társadalmi érdeke is hozzájárul. A család jelenlegi kultuszát kiváltó legkényszerítőbb ok kétségkívül abban keresendő, hogy a bürokráciának szüksége van a kapcsolatok szilárd hierarchiájára, valamint a tekintély és a hatalom támpontjaként szolgáló negyven millió családi otthon által kordában tartott ifjúságra.
Ameddig a hatalom azt remélte, hogy a fiatal nemzedék nevelését az államra bízhatja, nem törődött az idősebbek, különösen az apa és az anya tekintélyének a támogatásával; ellenkezőleg, arra törekedett, hogy a gyermekeket leválassza a családról, és ezzel felvértezze őket a régi erkölcsök ellen. Még a közelmúltban, az első ötéves terv idején is, az iskola és a Komszomol gyakran felhívták a gyerekek figyelmét arra, hogy leplezzék le az iszákos apát vagy a hívő anyát, szégyenítsék meg, „neveljék át” őket. Más kérdés, hogy milyen sikerrel járt mindez... Ez a módszer mindenesetre magának a családi tekintélynek az alapját ingatta meg. Azóta gyökeres változás történt ezen az egyáltalán nem jelentéktelen területen. Az ötödik parancsolat [„Tiszteld apádat és anyádat!"] újra érvénybe lépett, egyidejűleg a hetedikkel, igaz hogy egyelőre még az isteni tekintély emlegetése nélkül; ám a francia iskola is megvan e sajátosság nélkül, ami nem zavarja abban, hogy a rutint és a maradi szellemet beoltsa az ifjúság lelkébe.
Az idősebbek tekintélye visszaállításának a gondja maga után vonta a vallással szembeni politika megváltozását. Istennek, papságáriák és csodatételeinek a tagadása volt az a legkomolyabb szétválasztó elem, amelyet a forradalmi hatalom az apák és a fiúk közé ékelt. Meghaladván a kultúra, a komoly felvilágosító munka és a tudományos nevelés ismérveit, a Jaroszlavszkij-féle emberek által vezetett egyház elleni harc gyakran a nevetségességbe fulladt, és zaklatásokká fajult. Az ég ostroma véget ért, ahogyan véget ért a család ostroma. A saját jóhírére gondosan vigyázó bürokrácia a fiatal ateistáknak a harc helyett az olvasást rótta ki feladatul. Ez csupán a kezdet. A vallás irányában lassanként bizonyos gúnyos semlegesség intézményesül. Ez az első szakasz. Nem lenne nehéz megjósolni a másodikat és a harmadikat, ha a dolgok folyása csupán az, állandósult tekintélyektől függne.
Az uralkodó nézetek képmutató volta mindig és mindenütt a társadalmi ellentmondások négyzetes vagy magasabb hatványai szerint növekszik: matematikai nyelven körülbelül ez az eszmetörténetnek a törvénye. A szocializmus, ha, egyáltalán megérdemli a nevét, az emberek közötti, érdektől mentes kapcsolatokat, az irigység és a cselszövés nélküli barátságot és a lealacsonyító számítástól mentes szerelmet jelenti. A hivatalos tan annál megfellebbezhetetlenebb módon állítja, hogy ezeket az ideális normákat már megvalósították, minél nagyobb energiával megcáfolja azt a való helyzet. A Komszomol 1936. áprilisában elfogadott programjában ez áll: „Az új család, amelynek a felvirágoztatásával a szovjet állam foglalkozik, a férfi és a nő közötti egyenlőség talaján születik”. Az egyik hivatalos magyarázat hozzáfűzi: „A mi ifjúságunkat a férj vagy a feleség kiválasztásában egyedül a szerelem irányítja. A burzsoá érdekházasság nem létezik a mi felnövő nemzedékünkben”. (Pravda, 1936. április 4.)
Ez eléggé igaz, ha munkásfiúkról és munkáslányokról van szó. Azonban az érdekházasság eléggé ritka a kapitalista országok munkásai között is. Ellenben egészen másként áll a helyzet a szovjet társadalom középső és felső rétegeiben. Az új társadalmi csoportok automatikusan maguknak rendelik alá a személyes kapcsolatok területét. A hatalom szülte bűnös hajlamok és a pénz, ami behálózza a szexuális kapcsolatokat, olyan virágzásnak indultak a szovjet bürokráciában, mintha az céljául- tűzte volna ki, hogy utolérje a nyugati burzsoáziát.
A Pravda imént idézett állításával teljes ellentmondásban, az érdekházasság feltámadt; a szovjet sajtó vagy szükségszerűségből, vagy túlzott őszinteségből, ezt elismeri. A hivatásnak, a fizetésnek, a beosztásnak, a karpaszományok számának egyre nagyobb a jelentősége, mivel a lábbeli, a prémes bunda, a lakás, a fürdő és – az álmok netovábbja – az autó birtoklása ehhez kapcsolódik. Egyedül a lakószobáért folytatott harc évente sok házaspárt egyesít és elválaszt Moszkvában. A rokonok kérdése kivételes jelentőségűvé vált. Hasznos, ha az ember apósa katonatiszt vagy befolyásos kommunista, ha az anyós egy nagy személyiségnek a húga. Ki csodálkozik ezen? Lehetséges ez másként?
A szovjet társadalom nagykönyvének igen drámai fejezetét képezi azoknak a szovjet családoknak a szétválása és felbomlása, amelyekben á párttag férj – aktív szakszervezeti tag, tiszt vagy hivatalnok – továbbfejlődött új igényei támadtak, míg a feleség, elnyomva a család béklyójában, megmaradt a régi színvonalán. A szovjet bürokrácia két nemzedékének az útját az elmaradt és elhagyott asszonyok tragédiái szegélyezik. Ugyanez a jelenség észlelhető ma a fiatal nemzedéknél. A legtöbb durvaság és kegyetlenség kétségtelenül a bürokrácia felsőbb rétegeiben található, ahol magas azoknak az alacsony kultúrával rendelkező felkapaszkodottaknak az aránya akik úgy tartják, hogy nekik mindent szabad. A levéltárak és az emlékiratok fel fogják egykor tárni azokat a valóságos bűntetteket, amelyeket a régi hitvesek és általában a nők ellen azok követtek el akik a családi erkölcsön és a törvény szemében sérthetetlen „anyaság” kötelező „örömeit” prédikálják.
Nem, a szovjet nő még nem szabad. A teljes egyenlőség még érezhetően több előnyt biztosít a felsőbb rétegekhez tartozó nőknek, akik hivatali, technikai, pedagógiai általában szellemi munkából élnek, mint a munkásnőknek és különösképpen a parasztasszonyoknak. Amíg a társadalom nem képes magára vállalni a család anyagi terheit, az anya csak akkor tud sikerrel helytállni egy társadalmi beosztásban, ha egy fehér rabszolga, dajka, cseléd szakácsnő vagy más áll a rendelkezésére. A szovjet lakosság negyven milliós családjának 5, talán 10%-a közvetlenül vagy közvetve a háztartási alkalmazottak rabszolgamunkája révén biztosítja jólétét. Ahhoz, hogy a nő helyzetét szocialista szempontból értékelhessük, éppúgy ismerni kellene a Szovjetunióban létező háztartási alkalmazattak pontos számát, mint a szovjet törvényhozást, bármennyire legyen az haladó. Ám pontosan ez okból rejti el a statisztika a háztartási alkalmazottakat a munkásnő vagy az „egyéb” rovatba!
Annak a köztiszteletben álló kommunista családanyának a helyzete, aki cselédet tart, telefonon rendel az üzletből, autóval közlekedik stb., vajmi kevéssé hasonlít annak a munkásasszonynak a helyzetéhez, aki bevásárolni szalad, vacsorát főz, hazahozza gyerekeit az óvodából – ha egyáltalán jut számára óvoda. Semmiféle szocialista címke nem képes elrejteni ezt a társadalmi ellentétet, amely nem. kisebb annál, mint ami bármely nyugati országban egy burzsoá hölgyet megkülönböztet egy munkásasszonytól.
Az igazi szocialista családnak, amelyet a társadalom felszabadít a nehéz és megalázó hétköznapi terhektől, nem lesz szüksége semmiféle szabályzatra, és a válásról meg a magzatelhajtásról szóló törvénynek még a gondolatát is annyiban fogja venni, mint a nyilvánosházak vagy az emberáldozatok rossz emlékét. Október törvényhozása merész lépést tett e csatád irányába. Az ország politikai és kulturális elmaradottsága kegyetlen reakciót váltott ki. A thermidori törvényhozás a burzsoá minták felé hátrál, miközben a visszavonulást az „új” család szentségéről szóló hazug mondatokkal kendőzi. Az ingatag szocialista máz megint a képmutató tisztesség mögé bújik.
Az őszinte megfigyelőket megdöbbenti az az ellentmondás, ami – különösen a gyermekek esetében – a fennkölt elvek és a szomorú valóság között mutatkozik. Csupán a csavargó gyermekek ellen hozott rendkívül szigorú büntető intézkedések ténye azt a gondolatot ébreszti, hogy a nő és a gyermek érdekét szem előtt tartó szocialista törvényhozás nem egyéb képmutatásnál. A más természetű megfigyelők viszont elragadtatással szólnak a cél nemességéről, amely a törvényekben és a hivatali szervekben ölt alakot; a nyomorral küszködő anyák, a prostituáltak és a gyermekek láttán ezek az optimisták azzal biztatják magukat, hogy az anyagi gazdagság növekedése lassanként húst és vért kölcsönöz majd a szocialista törvényeknek. Nem könnyű megállapítani, hogy e két gondolkodásmód közül melyik a hamisabb és a károsabb. Történelmi vakságban kell szenvedni ahhoz, hogy ne lássuk a történelmi szándék nagyszabású és merész voltát, beteljesülése első szakaszainak a jelentőségét és a megnyitott nagy távlatú lehetőségeket. Ám ugyanakkor felháborodással keli fogadni azoknak a passzív és közömbös optimizmusát, akik szemet hunynak a társadalmi ellentmondások növekedése előtt és egy olyan jövő perspektívájának a segítségével vigasztalják magukat, amelynek a kulcsát tiszteletteljesen a bürokrácia kezébe javasolják letenni. Mintha a bürokrácia szemében a férfi és a nő egyenlősége nem vált volna a mindén jog megtagadásának az egyenlőségévé! Mintha meg volna írva, hogy a bürokrácia nem intézményesíthet új jármot ahelyett hogy meghozná a szabadságot!
A történelem megtanít sok mindenre a nőnek a férfi és mindkettőjüknek a kizsákmányoló javára megtörtént szolgasorsba juttatását illetően; arra is, hogy a dolgozók miképpen kísérelték meg vérük árán is lerázni ezt a láncot, de valójában a régi láncot csak újjal cserélték fel. Végeredményben a történelem éppen erről a küzdelemről beszél. Ám arról, hogy miképpen lehet ténylegesen felszabadítani a – gyermeket, az asszonyt, a férfit, minderről nem találunk pozitív példát. A múlt minden tapasztalata negatív, és ez a dolgozókat mindenekelőtt az előjogokkal rendelkező és az ellenőrzésen felül álló gyámokkal szembeni bizalmatlanságra inti.
Minden forradalmi párt azonnal támaszra lel a feltörekvő osztály ifjú nemzedékében. A politikai szenilitás az ifjúság bevonása képességének az elvesztésében fejeződik ki. A színtérről eltávolított demokratikus burzsoázia pártjai arra kényszerülnek, hogy az ifjúságot a forradalomnak vagy a fasizmusnak hagyják. Az illegális bolsevik párt mindig az ifjúmunkások pártja volt. A mensevikek a munkásosztálynak a felső és az idősebb köreire támaszkodtak, és ezért bizonyos büszkeséggel lenézték a bolsevikokat. Az események kérlelhetetlenül rámutattak tévedésükre: a döntő pillanatban az ifjúság magával rántotta az idősebbeket sőt még az aggastyánokat is.
A forradalmi felfordulás hatalmas lendületet adott az új szovjet nemzedéknek, amelyet egyszerre kitépett a konzervatív szokások köréből és feltárta előtte a nagy titkot – a dialektika titkainak a legnagyobbikát – hogy a földön semmi sem örökkévaló és hogy a társadalom képlékeny anyag. Mennyire ostoba a változatlan fajtákról szóló elmélet korszakunk tapasztalatainak a fényében! A Szovjetunió egy csodálatos olvasztótégely, amelyben a nemzetiségek egész sorának a jellege újjáötvöződik. A „szláv lélek” mítosza elsodródott, mint a salak.
De a fiatal nemzedék elnyert lendülete még nem talált kibontakozást egy megfelelő történelmi műben. Igaz, hogy gazdasági területen az ifjúság nagyon tevékeny. A Szovjetuniónak 7 millió 23 évnél alacsonyabb korú munkása van: 3.140.000 az iparban, 700.000 a vasutakon, 700.000 az építkezéseken. Az új óriásüzemekben a munkaerőnek csaknem a felét ifjúmunkások alkotják. A kolhozokban ma 1.200.000 komszomolista dolgozik. Az utóbbi években több százezer komszomolistát mozgósítottak az építkezésekre, a szénbányákba, az erdőkbe, az aranylelőhelyekre, a sarkövbe, a Szahalinra vagy az Amur folyó partján épülő új városba, Komszomolszkba. Az új nemzedék szolgáltatja a rohammunkásokat, a kiváló munkásokat, a sztahanovistákat, a művezetőket, az alsó fokú adminisztrátorokat. Tanul, sőt az esetek többségében szorgalmasan. Nem kevésbé tevékeny, sőt buzgóbb a sport terén, főleg a merészséget igénylő ejtőernyős vagy a harciasságot kívánó lövészet sportjaiban. A vállalkozó szelleműek és az elszántak mindenfajta veszélyes expedícióval kelnek útra.
Schmidt, a sarkkörök jól ismert kutatója mondotta nemrég, hogy „ifjúságunk legjobb része szomjazik a nehéz munkára”. Bizonyára ez az igazság. Mégis, a forradalom utáni nemzedék minden területen gyámkodás alatt marad: Mit és hogyan csináljon – mindezt feljebbvalói sugalmazzák. A vezetés legfőbb formáját képező politika teljes egészében az úgynevezett. régi gárda kezében marad. Az öregek féltékenyen őrzik a monopóliumukat, miközben rendkívül szívélyes, néha nagyon hízelgő beszédeket tartanak az ifjúságnak.
Engels elképzelhetetlennek tartotta a szocialista társadalom fejlődését az állam „elhalása”, azaz valamennyi rendőri intézménynek a termelők és a fogyasztók önigazgatásával való helyettesítése nélkül. E feladat befejezését azonban az ifjú nemzedékre hárította, „amely a szabadságnak az új feltételei között fog felnőni és módjában lesz az államiság minden régi kacatját a lomtárba helyezni”. Lenin itt hozzáteszi: „minden államiságét, beleértve a demokratikus köztársaságét is...”. Ez volt Engels és Lenin eszméjének a magva a szocialista társadalom felépítésének a perspektívájáról: a hatalmat meghódított nemzedék, a régi gárda megkezdi az állam felszámolását, a következő nemzedék befejezi a munkát.
Hol tartunk a valóságban? A Szovjetunió népességének a 43%-a az Októberi Forradalom után született. Ha a nemzedékek határát a 23. évre rögzítjük, kitűnik, hogy a szovjet társadalomnak több mint 50%-a nem éri el ezt a határt. Tehát a lakosság több mint a felének csak a szovjet rendszerről vannak tapasztalatai. De éppenséggel ez a nemzedék nem a „szabadság feltételei között” nevelődik, miként azt Engels gondolta. Ellenkezőleg. Annak a vezető rétegnek az elviselhetetlen járma alatt, amely a hivatalos fikció szerint az Októberi Forradalmat végrehajtotta. Az üzemekben, a kolhozban, a laktanyában, az egyetemen, az iskolában, sőt még az óvodában is, ha csak nem a bölcsődében, az ember legkiválóbb erényeit a vezérhez való hűség és a vita nélküli engedelmesség képezik. Az utóbbi idők jó néhány pedagógiai aforizmáját akár Göbbelstől is másolhatták volna, ha maga Göbbels is nem éppen Sztálin munkatársaitól kölcsönözte volna azokat.
A formalizmus és a képmutatás hatja át a közoktatást és a iskolások, valamint az egyetemi hallgatók társadalmi életét. A gyermekek elsajátították a töméntelen értekezleten való részvételt, ahol az ember az elkerülhetetlen díszelnökség előtt elernyed az unalomtól. Megismerték ott a szeretett vezérek tömjénezését, azokkal az előzetesen tanulmányozott alkalmazkodó vitákkal egyetemben amelyek során, éppúgy, mint a felnőtteknél, mást mondanak, mint amit gondolnak. Az iskolások legártatlanabb körei, amennyiben megkísérelnek oázist teremteni ebben a sivatagban, a megtorlás kegyetlen intézkedéseit vonják maguk után. A GPU behatol az úgynevezett szocialista iskolákba, hogy ott a besúgás és az árulás révén elhintse a demoralizálás szörnyű elemeit. A megfontoltabb pedagógusok és a gyermekkönyvek szerzői, kincstári optimizmusuk ellenére sem mindig titkolják elszörnyedésüket az iskolát elárasztó kényszer, képmutatás és unalom láttán.
Az osztályharc és a forradalom tapasztalataitól megfosztott fiatal nemzedék csak annak a szovjet demokráciának a keretében lenne képes akár meghalni a társadalmi életben való részvételért, amelyben tanulmányozhatná a múlt tapasztalatait és a jelen tanulságait. Bírálat nélkül, az egyéni gondolat és a személyes jellem nem bontakozhat ki. Ám a szovjet ifjúságnak visszautasítják az eszmecsere, a tévedés, a saját és a mások hibái ellenőrzésének és kijavításának a legelemibb lehetőségét is. Minden kérdést, beleértve a saját problémáit is, nélküle döntenek el. Csak a végrehajtást és a hozsannázást engedik meg neki. A bürokrácia minden bíráló szóra a kritikus nyakának a kitekerésével válaszol. Mindazt, ami az ifjúságban tehetséges és engedetlen, módszeresen visszafojtják kiküszöbölik vagy fizikailag kiirtják. Ezzel magyarázható, hogy a Komszomol millió és millió tagja közül eddig egyetlen jelentős személyiség sem formálódott.
Az ifjúság beleveti magát a technikába, a tudományokba, az irodalomba, a sportba, a sakkjátszmákba, és ezzel a legnagyobb tevékenység inaskodásának a látszatát nyújtja. Ezeken a területeken vetélkedik a rosszul felkészült régi nemzedékkel, amelyet helyenként utolér, sőt meg is halad. Ám a politikával való minden egyes kapcsolat alkalmával megégeti az ujjait. Következésképpen három lehetőség marad a számára: beolvadás a bürokráciába és érvényesülés; a hallgatás és a gazdasági és a tudományos munkába vagy a szűk magánéletbe való bezárkózás; az illegalitásba vonulás, a harc megtanulása és a megedződés a jövő számára. A bürokratikus érvényesülés csak egy törpe kisebbség számára lehetséges. A másik végleten szintén egy törpe kisebbség csatlakozik az ellenzékhez. A közbeeső csoport nagyon heterogén. A gőzhenger nyomása alatt rejtett, de végtelenül jelentős folyamatok mennek végbe soraiban, amelyek nagy szerepet fognak játszani a Szovjetunió jövőjének a meghatározásában.
A polgárháború korának az aszkéta tendenciái a NEP idején az epikureus, hogy ne mondjuk, az élvetegebb szellemnek adták át helyüket. Az első ötéves terv ideje újra az önkéntes aszkétizmus kora lett, de csak a tömegek és az ifjúság számára; még a vezetőknek sikerült elhelyezkedniök a személyes jólét pozícióiban. Bizonyos, hogy a második ötéves terv idejét az aszkétizmus elleni élénk reakció színezi. A személyes jólét gondja meghódítja a lakosságot és főleg az ifjúságot. Tény, hogy a fiatal szovjet nemzedékből jövő és a tömegek fölé emelkedett törpe kisebbségnek megvan a lehetősége, hogy a vezető körökhöz csatlakozzék. Másrészt a bürokrácia tudatosan neveli és kiválasztja funkcionáriusait és törtetőit.
„A szovjet ifjúság nem ismeri a meggazdagodás vágyát, a kispolgári kicsinyességet, az alacsony önzést” – állította a Komszomol áprilisi kongresszusának a főszónoka. E szavak nyilvánvalóan hamisan csengenek a ma uralkodó jelszó: „bőség és jó élet”, a darabmunka módszerei, a prémiumok és a kitüntetések világában. A szocializmus nem aszkéta. Az e világhoz és a csak ahhoz való ragaszkodása folytán mélységesen szemben áll a keresztény aszkétizmussal, mint minden vallással. De a földi értékekről megvan a maga értékrendszere. Számára az emberi személyiség nem a jó élet gondjainál kezdődik, hanem éppen ott, ahol ezek a gondok már elenyésznek. Csakhogy semmiféle nemzedéknek nem adatott meg, hogy a saját fején keresztül ugorjon. Jelenleg az egész sztahanovista mozgalom az „alacsony önzésre” alapszik. Egyedüli mértéke a munka révén nyert nadrágok és nyakkendők száma, amely éppenséggel a „kispolgári kicsinyességet” bizonyítja. Hogy ez a szakasz történelmileg szükségszerű... – legyen! Ám akkor így is kell értékelni. A kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása vitathatatlanul az egyéni jólét megjavításának a lehetőségét adja. Ha a szovjet fiatalemberek többsége mérnök akar lenni, ez nem azért van így, mintha a szocializmus építése csábítaná őket, hanem sokkal inkább azért, mert a mérnököket jobban fizetik, mint az orvosokat és a tanítókat. Midőn az ilyesféle tendenciák a szellemi elnyomás és az ideológiai reakció légkörében kristályosodnak ki, mialatt a vezetők tudatosan bátorítják a karrierista ösztönöket, a „szocialista kultúra” kialakulása minden pillanatában a legantiszociálisabb önző nevelésre zsugorodik.
Mégis a szovjet ifjúság durva rágalmazása lenne, ha úgy mutatnók be, mintha kizárólag vagy főleg személyes érdekei vezetnék. Ez nem így van, mert ez az ifjúság egészében nagyszívű, vállalkozó szellemű és fejlett felfogó képességgel rendelkezik. A karrierizmus csak a felületét színezi. Mélyében változatos, gyakran még kialakulatlan tendenciák élnek, amelyek közt a természetében gyökerező hősiesség keres magának utat. Az új szovjet hazafiasság részben ezekből a törekvésekből táplálkozik. Ez bizonyára nagyon mély, őszinte és dinamikus. De ez is a fiatalok és az öregek közti meg nem értéstől szenved.
A táguló fiatal tüdők fojtónak találják a Thermidortól elválaszthatatlan képmutatásnak, azaz annak a reakciónak a légkörét, amely még arra kényszerül, hogy a Forradalom köpönyegét öltse magára. A szocialista címkék és az élő valóság közötti kiáltó ellentét lerombolja a hivatalos tanok iránti bizalmát. Sok fiatalember megvető magatartást tanúsít a politikával szemben és a maga módján gyakran durvaságra hajlik, sőt féktelenkedik. Sok esetben, talán az esetek többségében a közömbösség és a cinizmus annak a visszafojtott elégedetlenségnek és vágynak a kezdetleges kifejezései, amellyel a saját lábukon kívánnak járni. A fiatal „fehérgárdisták” és „opportunisták”, illetve bolsevik-leninisták százezreinek a kizárása a pártból és a Komszomolból, majd letartóztatásuk és száműzetésük bizonyítja, hogy a tudatos jobboldali vagy baloldali ellenzékiség nem apad ki. Ellenkezőleg, az utóbbi két vagy három év folyamán újult erővel tört fel. Végül a legtürelmetlenebbek, a leghevesebbek és a legkiegyensúlyozatlanabbak érzéseikben és érdekeikben megbántva a terrorista bosszú felé fordulnak. Körülbelül ilyen ma a szovjet ifjúság politikai szellemiségének a színképe.
A személyi terror története a Szovjetunióban erősen kidomborítja az ország általános fejlődésének a szakaszait. A szovjetek hatalmának a kezdetén, a polgárháborúnak a légkörében a fehérek és az eszerek terrorista merényleteket szerveztek. Amikor a régi birtokos osztályok a restauráció minden reményét elvesztették, a terrorizmus megszűnt. A legutóbbi időkig elhúzódó kulák merényleteknek helyi jellegük volt; kiegészítették a rendszer elleni gerillaharcot. A mostani terrorizmus nem támaszkodik sem a régi uralkodó osztályokra, sem a tehetős parasztokra. A legifjabb nemzedék terroristái kizárólag a szovjet ifjúságból jönnek, a Komszomolból és a pártból, gyakran a vezetők fiai közül. Annak ellenére, hogy a terrorizmus képtelen megoldani azokat a problémákat, amelyeket felvet, mégis rendkívül nagy a tüneti jelentősége, amennyiben jellemzi a bürokrácia és a széles népi tömegek, különösen az ifjúság közötti ellentmondásnak a nyerseségét.
Gazdasági szürkeség, ejtőernyősport, sarki expedíciók, tüntető közömbösség, „csibészromantika”, terrorista felfogás és alkalmi terrorista tettek – mindez az öregek elviselhetetlen gyámkodása elleni fiatalok elégedetlenségének a kirobbanását készíti elő. Természetesen egy háború eme elégedetlenség felgyűlt robbanóerőinek a biztonsági szelepe lehet. De nem sokáig. Az ifjúság gyorsan megszerezheti a harcosok edzettségét és azt a tekintélyt, amely ma még hiányzik neki. Ugyanakkor az öregek többségének a jó hírén jóvátehetetlen folt eshet. A legjobb esetben, is a háború csak halasztást adna a bürokráciának; az ellenségeskedések befejeztével a politikai válság csak élesebb tenne.
Természetesen egyoldalúság lenne, ha a Szovjetunió problémáját a nemzedékek kérdésére szűkítenők. A bürokráciának az öregek körében is jócskán vannak nyílt vagy rejtett ellenfelei, csakúgy, mint a fiatalok közt is százezrével vannak menthetetlen bürokraták. De bármilyen oldalról indul meg a vezető rétegek elleni támadás, Legyen ez jobbról vagy balról, a támadók az elfojtott, az elégedetlen és a politikai jogaitól megfosztott ifjúság saraiból fogják meríteni fő erejüket. A bürokrácia tökéletesen megérti ezt. Természetesen már eleve megkísérli biztosítani a helyzetét. Ezért szegezi pontosan az ifjúsággal szemben erődjeit és vasbeton platformjait.
Említést tettünk a Kremlben 1936. áprilisban összeült X. Komszomol kongresszusról. Természetesen senki nem kísérelte megmagyarázni, hogy az alapszabályokkal ellentétben miért nem hívták össze ezt a kongresszust öt éven keresztül. Viszont azonnal kitudódott, hogy a legnagyobb gonddal kiválogatott és megszűrt kongresszust most azért hívták össze, hogy politikai értelemben kisajátítsák az ifjúságot az új alapszabályok szerint a Komszomol a társadalmi életben való részvételnek még a formális jogát is elveszti. Ezentúl egyedüli tevékenységi köre a tanításra és a nevelésre korlátozódik. A Komszomol főtitkára feletteseinek a parancsára kijelentette: „meg kell szüntetnünk az ipari és a pénzügyi tervről, a termelési költségek csökkentéséről, az államháztartás egyensúlyáról, a vetésekről és más kormányfeladatokról a fecsegést, mintha egyáltalán mi határoznánk arról.” Az egész ország ismételhetné az utóbbi szavakat: „mintha mi határoznánk arról!” Ez a szemtelen parancs a „fecsegések megszüntetéséről!”, amely még a teljesen behódolt kongresszuson sem keltett semmiféle lelkesedést, annál meghökkentőbbnek látszik, mivel a szovjet törvény a politikai érettséget a 18. évre rögzíti, s ettől a kortól választójogot ad a mindkét nembeli fiatalembereknek. Mialatt a Komszomol-tagság korhatára a régi alapszabályok szerint 23 év volt, s méghozzá e kort a szervezet tagságának az egyharmada meg is haladta. A kongresszus egyidejűleg két reformot alkotott: jóváhagyta a felnőttek részvételét a Komszomolban, növelve ezzel a Komszomol-választók számát, és ugyanakkor megfosztotta a szervezetet nem csak attól a jogától, hogy beavatkozzék az általános politikába (erről szó sem lehetett), hanem még a folyó gazdasági ügyekbe sem. A korhatár felemelését az a rendkívül megnövekedett nehézség sugalmazta, amellyel a Komszomolból automatikusan a Pártba lehet jutni. Az utolsó politikai jogoknak, sőt a látszatuknak is a megszüntetése annak az akaratnak a következtében történt, amely teljesen és visszavonhatatlanul a megtisztított párt szolgálatába akarja állítani a Komszomolt. Ennek a nyilvánvalóan ellentmondó két rendszabálynak a közös oka az a félelem, amelyet a fiatal nemzedék sugároz a bürokrácia számára.
A kongresszus szónokai, ha hihetünk nekik, a Sztálin által rájuk rótt küldetést teljesítették – s a figyelmeztetések nyilvánvalóan a vita kizárását szolgálták – és a reform célját ugyancsak őszintén magyarázták meg: „nincs szükségünk második pártra”. Ez a vezetők részéről annak a beismerése volt, hogy a Komszomol, ha nem igázzák le, azzal fenyeget, hogy második párttá válik. E lappangó párt lehetséges tendenciáinak a meghatározásaként a szónok hozzáfűzte ezt a figyelmeztetést: „annak idején az ifjúságnak demagógiából udvarló Trockij megkísérelte annak a tudatába vésni égy második párt szükségességének az antileninista, antibolsevik eszméjét”. És így tovább. A szónok célzása anakronizmust rejt magába: az igazság szerint Trockij csupán arra szorítkozott, hogy figyelmeztessen arra a veszélyre, hogy a rendszer későbbi bürokratizálása elkerülhetetlenül az ifjúsággal való szakítást és egy második párt születését fogja maga után vonni. Nem fontos: miután az események igazolták ezt a figyelmeztetést, abból programot is csináltak. Az elfajult párt csak a karrieristák számára őrizte meg vonzerejét. A becsületes és gondolkodásra képes fiatalemberek és fiatal lányok meg kell undorodjanak a bizánci szolgaiságtól, az előjogokat és az önkényt fedező retorikától, az egymás tömjénezéséhez hozzászokott, bürokraták középszerű dicsekvéseitől, valamint e marsalloktól, akik ha a csillagokat nem is hozták le az égből, de legalább minden ruhavarratukat telerakták velük. Többé már nem a második párt létrejöttének a fenyegetéséről van szó, mint 12-13 évvel ezelőtt, hanem az ilyen pártnak a szükségességéről, mint az Októberi Forradalom folytatására egyedül alkalmas erőről. A Komszomol alapszabályainak a módosítása, még ha rendőri ténykedésekkel erősítik is meg, magától értetődően nem fogja megakadályozni az ifjúságot abban, hogy megemberesedjék és konfliktusba keveredjen a bürokráciával. Melyik oldalra fog állni az ifjúság egy politikai felfordulás esetén? Milyem zászlók alatt fog gyülekezni? Ebben a pillanatban senki nem tud biztos választ adni ezekre a kérdésekre, és maga az ifjúság a legkevésbé. Ellentmondó tendenciák munkálják öntudatát. Végeredményben a világjelentőségű történelmi események fogják állásfoglalásra bírni a tömegeket: a háború, a fasizmus új sikerei, vagy fordítva, a proletárforradalom győzelme Nyugaton. Mindenesetre, a bürokrácia meg fog győződni arról, hogy e a jogok nélküli ifjúság elsőrendű robbanóanyagot képez a történelemben.
Az orosz önkényuralom, amint azt 1894-ben a fiatal II. Miklós cár kifejezte, azzal válaszalt a zemsztvo-tagok félősen megfogalmazott óhajára a politikai életben való részvételről, hogy azok „értelmetlen álmok!” Emlékezetes szavak. 1936-ban a fiatal szovjet nemzedéknek még zavaros törekvéseire a bürokrácia a „szűnjenek meg a fecsegések!” brutális parancsával felel. Ezek a szavak is bejutnak a történelembe. A sztálinista rendszer sem fog érte kevesebbet fizetni, mint amennyit II. Miklós rendszere fizetett érte.
A bolsevizmus nemzeti politikája, miután biztosította az Októberi Forradalom győzelmét, abban is segítette a Szovjetuniót, hogy a belső széthúzó erők és a szomszédos országok ellenségeskedése ellenére is helytálljon. Az állam bürokratikus elfajulása súlyosan terhelte ezt a politikát. Pontosan a nemzeti kérdéssel kapcsolatban készült fel Lenin arra, hogy 1923. tavaszán, a XII. pártkongresszuson megindítsa Sztálin elleni első csatáját. De mielőtt a kongresszus összeült volna, betegsége miatt ki kellett válnia a munkából. Azokat a dokumentumokat, amelyeket akkor írt, hétpecsétes titokként kezelik. (Ezek egy részét csak 1956-ban, illetve azóta hozták nyilvánosságra. – a ford.)
A Forradalom által felébresztett nemzetek kultúrszükségletei megkövetelik a legszélesebb autonómiát. De a gazdaság csak akkor fejlődhet jól, ha az Unió minden része egy központosított tervnek veti alá magát. Ám a gazdaság és a kultúra közt nincs szigetelő fal. Megtörténik tehát, hogy a kulturális autonómiának és a gazdasági központosításnak a tendenciái konfliktusba kerülnek egymással. Mégsincs közöttük áthidalhatatlan ellentmondás. Ha e konfliktusok elsimítására nincs is és nem is lehet kész receptünk, mégis létezik az érdekelt tömegek rugalmas akarata. Így valamennyi adott szakaszban, kizárólag a saját sorsuk mindennapos eldöntésében való tényleges részvétesük képes megvonni a határt a gazdasági központosítás jogos- követelményei és a nemzeti kultúra életbevágó igényei között. Minden baj abból ered, hogy a különböző nemzeti elemek által megtestesített Szovjetunió lakosságának az akaratát az a bürokrácia hamisítja meg, amelyik a gazdaságot és a kultúrát csak a vezető réteg különleges érdekeinek és a kormányzati könnyebbségeknek a szemszögéből nézi.
Igaz, hogy ezen a két területen a bürokrácia továbbra is végrehajt bizonyos progresszív teendőket, bár óriási ráfizetéssel. Ez mindenekelőtt azokat az elmaradott nemzetiségeket érinti, amelyeknek szükségképpen keresztül kell haladniok a kölcsön, az utánzás és az elsajátítás hosszabb vagy rövidebb szakaszain. A bürokrácia hidat emel a számukra, hogy elsajátítsák a burzsoá, és részlegesen a burzsoázia előtti kultúra elemi vívmányait. Több vidék és nemzetiség tekintetében a bürokrácia nagyrészt azt a történelmi tettet hajtja végre, amelyet I. Péter az öreg Moszkoviával kapcsolatban; csupán sokkal nagyobb terjedelemben és sokkal gyorsabb ütemben.
A Szovjetunióban jelenleg mintegy nyolcvan nyelven folyik a tanítás. E nyelvek többsége részére meg kellett alkotni az ábécét, vagy a túlságosan arisztokratikus ázsiai ábécét a tömegek részére hozzáférhetőbb, latinizált ábécével kellett helyettesíteni. Ugyanennyi nyelven újságok jelennek meg, amelyek a nomád pásztorokkal és a primitív földművesekkel megismertetik a kultúra elemeit. A birodalomnak valaha elhanyagolt távoli vidékein ipar nő ki a földből. A traktor lerombolja a még nemzetségből fennmaradt régi szokásokat. Az írással egyidőben megjelenik az orvostudomány és az agronómia. Nem könnyű feladat értékelni az emberiség új rétegeinek eme szárnyra bocsátását. Marx nem tévedett, amikor azt mondta, hogy a forradalom a történelem mozdonya.
De még a leghatalmasabb mozdonyok sem képesek csodát művelni: nem változtatják meg a fajta törvényeit, csupán a folyamatot gyorsítják. Az a szükséglet, hogy az emberek tízmillióival megismertessék az ábécét, az újságot, a higiénia legegyszerűbb szabályait, megmutatja, hogy milyen nagy üt van még hátra ahhoz, hogy a valóságban az új szocialista kultúra kérdését fel lehessen vetni. A sajtó például közli, hogy a nyugat-szibériai ojrátoknak, akik eddig nem ismerték a mosakodást, ma már „több faluban fürdőik vannak, ahova harminc kilométeres körzetből járnak”. Ez a kultúra legalacsonyabb fokát jelző példa nagy erővel emeli ki a számos más vívmány terén mutatkozó színvonalat és nemcsak a távoli és (maradott vidékeken. Amikor a kormányfő, avégett, hogy bemutassa a kultúra növekedését, elmondja, hogy a „vaságy, az óra; a kötött fehérnemű, a pulóver és a kerékpár” iránti kereslet növekszik a kolhozokban, ez csak azt jelenti, hogy a tehetős parasztok megkezdik azoknak az iparcikkeknek a használatát, amelyek a nyugati parasztság életéhez már régóta hozzátartoznak. A sajtó napról-napra ismétli a „civilizált szocialista kereskedelemről” szóló prédikációit. A valóságban arról van szó, hogy az állati üzletéknek új, tiszta és vonzó jelleget adjanak, felszereljék, elegendő áruval lássák el, ne engedjék megrothadni a burgonyát, hanem ugyanakkor adják el amikor a harisnyafoltozáshoz szükséges cérnát, és végül, hogy az eladókat hozzászoktassák a vevő iránti figyelemre és udvariasságra, egyszóval, hogy elérjék a kapitalista kereskedelem szokásos színvonalát. Egyébként még messze vannak, hogy ezt a célt elérjék, amelyben különben egy mákszemnyi szocializmus sincs.
Ha egy pillanatra elfordulunk a törvényektől és az intézményektől és illúziók nélkül szemléljük a népesség nagy tömegének a mindennapi életét, kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy az önkényuralmi és kapitalista Oroszország szokásai még óriási fölényben vannak a szocializmus csíráival szemben. Maga a lakosság meggyőzően szemlélteti ezt ama sóvárgása révén, amellyel sorsának a legcsekélyebb javulása érdekében igyekszik megszerezni a Nyugat késztermékeit. A fiatal szovjet alkalmazottak és gyakran a munkások is azoknak az amerikai mérnököknek és technikusoknak a szokásait és ruházatát utánozzák, akikkel az üzemben éppen találkoznak. A női alkalmazottak és a munkásnők a szemükkel falják az idegen turistanőt, hogy hozzá hasonlóan öltözködjenek és szokásait utánozzák. Boldog az, akinek ez sikerül és a maga részéről ugyancsak utánzásra méltó személy lesz. A jobban keresők már tartős hullámot rakatnak a hajukba a régi hajcsavarós frizura helyett. Az ifjúság örömmel tanulja a „modern táncokat”. Bizonyos értelemben ezeket nevezik ott haladásnak. Ám ezek jelenleg nem a szocializmusnak a kapitalizmus feletti felsőbbrendűségét fejezik ki, hanem a burzsoá kultúrának a patriarchális kultúra feletti túlsúlyát, a városnak a falu felett, a központnak a vidék felett, a Nyugatnak a Kelet feletti fölényét.
Mégis a kivételezett szovjet körök a legfelsőbb kapitalista rétegek szokásait majmolják és azok a diplomaták, trösztigazgatók és mérnökök, akik gyakran járnak Európában és Amerikában e kérdés döntőbíróivá növik ki magukat. A szovjet szatíra egy szót sem ejt erről, mert szigorúan megtiltják a „tízezer” vezető érintését. Mi viszont nem tartózkodhatunk attól, hogy némi keserűséggel fel ne jegyezzük: a külföldre utazó szovjet főmegbízottak képtelenek voltak kialakítani a saját stílusukat, sőt akár csak egy kissé személyes magatartást is a kapitalista civilizációval szemben. Nem volt meg bennük az a belső szilárdság, amely lehetővé tette volna a feltűnő külsőségek megvetését és a távolság megőrzését. Általában véve arra törekednek, hogy a lehető legkevésbé különbözzenek a legtökéletesebb burzsoá sznoboktól. Egyszóval, többségükben nem az új világ képviselőinek, hanem az uborkafára felkapaszkodott újgazdagoknak érzik magukat, és ennek megfelelően viselkednek.
Ám az az állítás, hogy a Szovjetunió jelenleg azt a kulturális művet folytatja, amelyet kapitalista alapon a haladott országok már régóta befejeztek, csak a féligazság megfogalmazását jelentené. Az új társadalmi farmák egyáltalán nem közömbösek. Nemcsak arra szorítkoznak, hogy lehetővé tegyék egy elmaradott országnak a haladott országok utolérését, hanem azt is, hogy ezt sokkal hamarabb érje el, mint annak idején a Nyugat. E rejtély kulcsa könnyen megtalálható: a burzsoázia elődeinek fel kellett fedezni a technikát és meg kelleti tanulni annak alkalmazását a gazdaságra és a kultúrára, míg a Szovjetunió mindent készen talál, és hála a termelőeszközök társadalmasításának, nem részlegesen és lassanként alkalmaz, hanem egyszerre és tömegméretekben.
A múlt hadvezérei számtalanszor dicsérték a hadseregeknek, főleg a parasztok nevelésében betöltött civilizáló szerepét. Anélkül, hogy áltatnók magunkat a burzsoá militarizmus által elterjesztett különleges civilizációt illetően, mégsem lehet vitatni, hogy a hadsereg közvetítésével a haladásnak sok hasznos szokásé jutott el a néptömegekhez. Nem volt véletlen, hogy a katonák és az altisztek minden forradalmi mozgalomban, főleg a parasztmozgalmakban a felkelők élén állottak. A szovjet rendszer nemcsak a hadsereg révén befolyásolja a néptömegek életét, hanem az államnak, a pártnak, a Komszomolnak és az állammal összefolyt szakszervezeteknek valamennyi szerve révén is. A technika, a higiénia, a művészet, a sport valamennyi vívmányának az elsajátítása a tulajdon állami formái, a politikai diktatúra és a tervszerű irányítás következtében biztosítva van, méghozzá sokkal rövidebb idő alatt, mint amennyi ugyanezen vívmányuk kidolgozásához szükséges volt eredeti hazájukban.
Ha az Októberi Forradalom csupán ezt az ütem-gyorsulást nyújtotta volna, történelmi szempontból már igazolt lenne, mert a hanyatló burzsoá rendszer képtelennek mutatkozott arra, hogy az utóbbi negyedszázadban a világ bármely részén akár egyetlen elmaradott országot is a határozott fejlődéses ösztönözzön. Az orosz proletariátus sokkal határozottabb célok érdekében hajtotta végre a forradalmat. Bármilyem nagy legyen ma a ránehezedő politikai jártam, legjobb elemei nem mondtak le a kommunista programról, sem az általa képviselt nagy reményekről. A bürokrácia kénytelen alkalmazkodni a proletariátushoz politikájának a kialakításában és még inkább annak értelmezésében. Ezért minden egyes lépés előre a gazdaságban és a szokásokban, függetlenül annak a valóságos történelmi magyarázatától vagy a tömegek életére – való tényleges jelentőségétől, hivatalosan hallatán vívmánnyá válik, a „szocialista kultúra” példátlan szerzeményévé. Kétségtelen, hogy a fogkefe és a mosdószappan közkinccsé tétele azoknak a millióknak a körében, akik tegnap még a tisztaság legegyszerűbb követelményeit sem ismerték, egyik legnagyobb civilizációs mű. De sem a szappan, még csak az „asszonyaink” által követelt parfüm sem jelent szocialista kultúrát, főleg ha a civilizáció eme szegényes jegyei csak a lakosság 15%-a részére hozzáférhetők.
Az „emberek átalakulása”, amelyről olyan gyakran beszélnek a szovjet sajtóban, valójában nagy ütemben halad. Mennyiben szocialista ez az átalakulás? A múltban az orosz nép nem ismert sem nagy vallási reformokat, mint a németek, sem nagy burzsoá forradalmat, mint a franciák. Ha eltekintünk a XVII. századi brit szigetlakók forradalom-reformációjától, e két nagy olvasztótégelyben alakult ki a burzsoá egyéniség, az emberi egyéniség általános fejlődésének a legfontosabb állomása. Az 1905-ös és az 1917-es forradalmak szükségképp jelezték az egyéniség felébredését a tömegekben, és jelentkezését az elmaradott környezetben, tehát kisebb méretekben és sietve ugyan, de beteljesítették a Nyugat reformációinak és burzsoá forradalmainak a nevelő művét. De jóval azelőtt, hogy e mű, legalább nagy vonalaiban befejeződött volna, az osztályharc a szocializmus vágányaira taszította a kapitalizmus szürkületéből született orosz forradalmat. A kultúrában megnyilvánuló ellentmondások csak visszatükrözik és torzítják az ebből az ugrásból származó gazdasági és társadalmi ellentmondásokat. Ennélfogva, az egyéniség ébredése szükségképpen többé vagy kevésbé kispolgári jelleget nyer a gazdaságban, a családban és a költészetben, A bürokrácia a szélsőséges, néha féktelen individualizmusnak a megtestesítője lett. Megengedi és bátorítja a gazdasági individualizmust (darabbéres munka, háztáji gazdálkodás, prémiumok, kitüntetések), de ugyanakkor durván visszaszorítja a szellemi kultúrában jelentkező egyéniség progresszív megnyilvánulásait (bírálat, egyéni véleményalakítás, személyes méltóság).
Minél magasabb egy nemzeti csoport színvonala, annál fejlettebb a kulturális alkotómunkája, annál kedvesebbek számára a társadalomnak és az egyéniségnek a problémái, következésképpen annál fájdalmasabbak, ha nem elviselhetetlenebbek a bürokratikus béklyók. Valójában szó sem lehet a nemzeti kultúrák eredetiségéről, ha a karmester pálcaütése – pontosabban a rendőr gumibotja – igényli magának az Unió valamennyi népe értelmiségi tevékenységének a vezetését. Az ukrán, a fehérorosz, a grúz vagy a türkmén újságok (és könyvek) csak a bürokratikus parancsokat fordítják le e nyelvekre. A moszkvai sajtó naponként közli a nemzeti költők vezetőkhöz írt ódáinak az orosz fordítását, amelyek a valóságban nyomorúságos verselések, és csak a szolgaiság fokában és a jelentéktelenségben különböznek egymástól.
Az ettől a testőrrendszertől nem kevésbé szenvedő nagyorosz kultúra főleg a forradalom előtt nevelődött régi nemzedékből él. Az ifjúságot, így tűnik, letaposta a gőzhenger. Tehát nem az egyik nemzetiségnek a másik áltati elnyomásáról van itt szó tulajdonképpen, hanem a központosított rendőri apparátusnak az elnyomásáról, amely – a nemzeti kultúrákat egyaránt sújtja, kezdve a nagyorosszal. Mégsem hanyagolhatjuk el azt a tényt, hogy a Szovjetunió újságjainak a 90%-a orosz nyelven jelenik meg. Ha ez az arány kiáltó ellentétben áll az oroszoknak az egész lakosságon belüli számszerű arányával, jobban megfelel viszont az orosz civilizáció voltaképpeni befolyásának és az elmaradott népek, valamint a Nyugati közötti közvetítő szerepének. De vajon nem kell-e a kisadói politikában (és természetesen nemcsak ott) az oroszoknak adott túlzottan nagy rész láttán egy de facto nemzeti előjogra, a nagy nemzetnek a más nemzetiségek rovására biztosított előjogára gondolnunk? Ez nagyon lehetséges. De nem lehet olyan kategorikusan válaszolni erre a rendkívül komoly kérdésre, mert a kultúrák versengésében és kölcsönös megtermékenyülésében a gyakorlatban sokkal inkább dönt a bürokrácia ellentmondást nem tűrő önkénye, mint az együttműködés. S mivel hatalom a Kremlben fészkel, és a perifériának a központot kell utánoznia, a bürokrácia elkerülhetetlenül oroszosító vonást vesz fél. Egyetlen vitathatatlan jogot enged a többi nemzetiségnek: az önkény dicséretének a saját nyelvükön való megéneklését.
A kultúráról szóló hivatalos tan a gazdasági cikcakkokkal és az adminisztratív megfontolásokkal egyszerre változik, de mindeme variációkban megtartja a feltétlenül kategorikus jellegét. A szocializmus egy országban elmélettel egyidejűleg hivatalosan beiktatták az eladdig háttérben hagyott „proletárkultúráról” szóló elméletet. Ennek ellenfelei rámutattak arra, hogy a proletárdiktatúra szigorúan véve átmeneti; hogy a burzsoáziától eltérően, a proletariátus nem gondol a hosszú történelmi korszakon át tartó uralkodásra; hogy az új uralkodó osztály jelenlegi nemzedékének a feladata mindenekelőtt a burzsoá kultúra értékeinek az elsajátítása, hogy minél inkább megmarad a proletariátus mint proletariátus, más szóval, minél inkább magán viseli múltbeli leigázásának a vonásait, annál kevésbé képes a múlt öröksége fölé emelkedni; hogy az új alkotómunkának a lehetőségei ténylegesen csak abban a mértékben fognak megnyílni, amilyen mértékben a proletariátus beolvad a szocialista társadalomba. Mindez azt jelenti, hogy a szocialista kultúra – és nem valami proletárkúpúra – hivatott a burzsoá kultúra felváltására.
Vitatkozva a laboratóriumban előállított proletárművészet teoretikusaival, e sorok írója feljegyezte: „a kultúra a gazdaság nedveiből táplálkozik és ahhoz, hogy növekedjék, bonyolódjon és finomuljon, anyagi többletre van szükség.” Az elemi gazdasági problémáknak a legszerencsésebb megoldása „sem jelenti semmiképpen a szocializmusnak, az új történelmi elvnek a győzelmét”. A tudományos gondolatnak a népi alapon való fejlődése és az új művészetnek a kibontakozása egyedül azt bizonyítanák, hogy a mag többet tett, mint kihajtott és hogy a növény virágba borult. Ebből a szempontból „a művészet fejlődése egy korszak életképességének és jelentőségének a legnagyobb próbaköve”. (Az idézetek Trockij: Irodalom és Forradalom c. művéből valók, amely 1924-ben jelent meg a Szovjetunióban. – a ford.) Ezt a valaha elfogadott álláspontot az egyik hivatalos szövegben egyszerre „megalkuvónak” nyilvánították, amely a proletariátus teremtő ereje iránti „hitetlenségből” fakadt. Megnyílt a sztálini-buharini korszak, Buharin már régóta a proletárkultúra zászlóvivőjének a szerepét játszotta, Sztálin soha nem gondolt ilyesmire. Mindenesetre mindketten azt hirdették, hogy a szocializmus felé vezető úton „teknősbéka léptekkel” kell haladni, és hogy évtizedek állnak a proletariátus rendelkezésére saját kultúrája kialakításához. Ami e kultúra jellegét illeti, teoretikusaink eszméi éppoly zavarosak, mint igénytelenek voltak.
Az első ötéves terv viharos esztendei felforgatták a teknősbéka léptek perspektíváját. Már 1931-től, a kegyetlen éhínség előestéjén, az ország „belépett a szocializmus korába”. Mielőtt még a hivatalosan ajnározott írók és művészek megteremthették volna a proletárművészetet, vagy legalább ennék a művészetnek az első jelentős műveit, a kormány tudatta, hogy a proletariátus felszívódott az osztálynélküli társadalomba. Így hozzá kellett szokni ahhoz a tényhez, hogy a proletariátus a saját kultúrájának a kialakításához nem rendelkezett a nélkülözhetetlen idővel. Azonnal elfelejtették a tegnapi felfogást és napirendre tűzték a „szocialista kultúrát”. Már ismerjük ennek a tartalmát.
A szellemi alkotásnak szüksége van a szabadságra. Az a kommunista eszme, amely a természetet a technikának és a technikát a tervnek óhajtja alárendelni, és az anyagot arra kényszeríteni, hogy vonakodás nélkül mindazt megadja az embernek, amire szüksége van, sőt jóval többet – ez az eszme a legfennköltebb célt tűzi maga elé: az ember alkotó képességeinek a mindörökre való felszabadítását valamennyi béklyó alól, a megalázó függőségektől vagy a szigorú kényszertől. A személyes kapcsolatokra, a tudományra, a művészetre nem szabad semmiféle tervet erőszakolni, a kötelezettségnek semmilyen árnyékát sem kényszeríteni. Milyen mértékben lesz a szellemi alkotás egyéni vagy kollektív? Ez teljes egészében az alkotóktól függ.
Más dolog az átmeneti rendszer. A diktatúra a múlt barbárságát fejezi ki és nem a jövendő kultúrát. Szükségképpen szigorú megszorításokat kényszerít minden tevékenységre, beleértve a szellemi tevékenységet is. A Forradalom programja már kezdettől fogva átmeneti rosszat látott ebben, és az új rendszer megszilárdulásának a mértékében hozzáfogott, hogy Lépésről lépésre eltávolítsa a szabadság minden korlátozását. Mindenesetre, már a polgárháború legforróbb éveiben is a Forradalom vezetői jól látták, hogy bár a kormány politikai megfontolásból korlátozhatja ugyan az alkotói szabadságot, semmiképpen sem igényelheti a tudományos, az irodalmi és a művészeti élet vezérletét. Lenin eléggé „konzervatív” ízlésével is, a legnagyobb körültekintésről tett bizonyságot a művészeti kérdésekben, és szívesen idézte hozzá nem értését. Lunacsarszkij közoktatásügyi népbiztosnak a modernizmus különböző formái iránti gondoskodó politikája gyakran zavarta, de csak a magánbeszélgetésekben elejtett gúnyos megjegyzésekre szorítkozott és távol tartotta magát annak a gondolatától is, hogy irodalmi ízléséből törvényt csináljon. 1924-ben, az új szakasz küszöbén, e könyv szerzője a következő szavakkal fogalmazta meg az állam magatartását a művészeti irányzatokkal kapcsolatban: „mindenek fölé helyezze a forradalomért vagy ellene ismérvet, de saját területükön a művészetek teljes szabadságát engedélyezze”.
Mindaddig, amíg a diktatúra élvezte a tömegek támogatását és előtte volt a világforradalom perspektívája, nem félt a kísérletektől, a kutatásoktól, az iskolák harcától, mert megértette, hogy a kultúra új szakaszát csak ezen az úton lehet előkészíteni. A népóriásnak minden idege a pattanásig feszült. Ezer év óta először gondolkozott hangosan. Az élet átjárta a művészet legjobb fiatal erőit. Ezekben az első, a reményben és a merészségben gazdag években alkották a szocialista törvényhozásnak a legértékesebb mintáit, valamint a forradalmi irodalomnak a legjobb műveit. Ugyanebből a korszakból valók a legjobb szovjet filmek, amelyek a technikai eszközök szegénysége ellenére frissességükkel és erőtől duzzadó realizmusukkal meghökkentették a világot.
Az Ellenzék elleni párton belüli harc során egymás után elfojtották az irodalmi iskolákat. De nemcsak az irodalomról van szó. A pusztítás annál nagyobb energiával hatolt be az ideológia minden területére, minél öntudatlanabb volt. A jelenlegi vezetők úgy tekintik magukat, mint akik á szellemi életnek nemcsak a politikai ellenőrzésére hivatottak, hanem a fejlődésének az irányítására is. Éppúgy gyakorolják ellentmondást nem tűrő parancsnokságukat a koncentrációs táborokban, mint az agronómiában és a zenében. A párt központi lapja névtelen, a katonai vezetők parancsaihoz eléggé hasonlatos cikkeket közöl, amelyek szabályozzák az építészetet, az irodalmat, a dramaturgiát, a balettet, nem is beszélve a filozófiáról, a természettudományokról és a történelemről.
A bürokrácia babonásan retteg mindattól, amely nem őt szolgálja és amit nem ért. Nagy mértékkel mérve igaza van, ha kapcsolatot követel a természettudományok és a termelés között, de midőn a kutatóknak azt parancsolja, hogy közvetlen, napi célokat tűzzenek ki maguk elé, elakasztással fenyegeti az alkotás legértékesebb forrásait. S ezt még a gyakorlati felfedezések terén is, amelyek gyakorta előre nem látott módon következnek be. Fájdalmas tapasztalatokon okulva, a természettudósok, a nyelvészek, a hadművészet teoretikusai elkerülik az átfogó általánosításokat, mert attól félnek, hogy az egyik „vörös professzor”, aki a leggyakrabban tudatlan karrierista, nekik ront néhány Lenin- vagy Sztálin-idézettel. Ilyen esetekben a gondolat és a tudományos méltóság védelme holtbiztosan a megtorlás szigorát vonja maga után.
Leginkább a társadalmi tudományokkal bánnak el. A közgazdászokat, a történészeket, sőt, a statisztikusokat is főleg az foglalkoztatja, hogy ne kerüljenek, akár közvetve is, ellentmondásba a hivatalos politika éppen érvényes cikcakkjával. A szovjet közgazdaságot, a bel- és a külpolitikát csak oly módon lehet tárgyalni, ha a szerző fedezi a hátát és „szárnyait” a vezér beszédeiből kölcsönzött laposságokkal, és annak a bizonyítását tűzi ki célul, hogy minden úgy történik, vagy jobban, ahogyan azt előre látták. A száz százalékos konformizmus felszabadít a földi bajoktól, de magában rejti saját bűnhődését, a meddőséget.
Annak ellenére, hogy a Szovjetunióban a marxizmus a hivatalos tan, az utóbbi tizenkét esztendőben egyetlen olyan, a közgazdaságot, a szociológiát, a történelmet, a filozófiát tárgyaló marxista művet sem adtak ki, amely érdemes lenne a figyelemre vagy a más nyelvre való fordításra. A marxista irodalom nem lépi túl a skolasztikus tákolmányok kereteit, amelyek ismételgetik a kipróbált régi eszméket és a pillanat szükségleteinek megfelelően újra felhasználják, a régi szövegeket. Az állam terjeszti azokat a milliós példányszámban megjelenő könyveket és brosúrákat, amelyekre senkinek a legkisebb szüksége sincs, és amelyeket talpnyalással és egyéb lepedékes kellékkel tákoltak össze. Lakat alá tették vagy hallgatásra intették azokat a marxistákat, akik valami hasznosat és személyeset tudnának mondani. Mindez akkor, amikor a társadalmi formák alakulása minden pillanatban a nagyszabású problémák tömegét veti fel!
Elméleti munka nem létezik tisztesség nélkül, amelyet viszont lábbal tipornak. Minden új kiadás alkalmával töviről-hegyire átdolgozzák a Lenin írásaihoz fűzött magyarázó jegyzeteket avégett, hogy a kormányzó vezérkar személyes érdekeit szolgálják, dicsőítsék a „vezéreket”, befeketítsék az ellenlábasaikat, eltüntessenek bizonyos nyomokat... A párttörténetnek és a Forradalomnak a kézikönyvei ugyanilyen elbánásban részesülnek. Eltorzítják a tényeket, elrejtik az okmányokat, vagy ellenkezőleg, fabrikálják azokat, kovácsolják vagy lerombolják a jóhírt. Ugyanazon könyv tizenkét év alatti újabb és újabb kiadásainak az egyszerű összehasonlítása számot ad a vezetők gondolkodásának és öntudatának az elfajulásáról.
A totális rendszer nem kevésbé végzetes az irodalomra. Az irányzatok és az iskolák küzdelme a vezetői akarat értelmezésének adta át a helyét. Minden csoport kötelezően az egyetlen szervezethez, az egyfajta szépírói koncentrációs táborhoz tartozik. Klasszikusnak nyilvánítják az olyan középszerű, de jól helyezkedő írókat, mint Gladkov és Szerafimovics. Az idézetekkel felfegyverzett lelkiismeretlen mentorok kutyafalkái hajszolják azokat a tehetséges írókat, akik nem képesek a kívánt mértékben megerőszakolni magukat. Nagy művészek önkezükkel vetnek véget életüknek. Mások a távoli múltban keresik témáikat vagy elhallgatnak. A tisztességes és a tehetségre valló művek csak véletlenül jelennek meg, mintha csak a fojtogatásból szabadulnának; egyfajta csempészárut képviselnek.
A szovjet művészet élete a vértanúság. A Pravdának a formalizmus elleni iránycikke után az írók, a festők, a rendezők, sőt még az operaénekesek körében is valóságos bűnbánati járvány terjedt el. Mindegyikük elítéli tegnapi bűneit, de óvatosan tartózkodik attól, hogy meghatározza mi is az a formalizmus. Végül egy újabb intézkedéssel a hatóságoknak kellett megállítani a megtagadásoknak ezt a túl bő áradatát. Néhány héten belül revideálják az irodalmi állásfoglalásokat, átdolgozzák a kézikönyveket. Megváltoztatják az utcaneveket, és emlékműveket emelnek azért, mert Sztálin néhány magasztaló megjegyzést ejtett Majakovszkijról. Az a benyomás lesz a zeneszerzők tízparancsolata, amelyet egy opera gyakorol a főméltóságokra. A Komszomol titkára mondotta az egyik írói konferencián, hogy „Sztálin elvtárs útbaigazításai mindnyájunknak törvényt jelentenek”. S ezt megtapsolták, bár néhány résztvevőnek vörös volt a homloka a szégyentől. S mintha csak vérig akarnák sérteni az irodalmat, a stílus egyik klasszikusának nyilvánítják azt a Sztálint, aki képtelen leírni egy helyes orosz mondatot. Bohóc vonásai ellenére van valami mélységesen tragikus ebben a bizantinizmusban, ebben a rendőruralomban.
A hivatalos formula szerint a kultúra tartalmát tekintve szocialista kell legyen, formája szerint pedig nemzeti. A szocialista kultúra tartalma csak a többé-kevésbé szerencsés feltevések tárgya lehet. Senkinek sem adatott meg, hogy az elégtelen gazdasági alapba oltsa ezt a kultúrát. A művészet jóval kevesebb, mint a jövőt megsejteni képes tudomány. Bármint is legyen, a „jövő építésének a képviseletéről”, a „szocializmus útjának a megmutatásáról” és az „ember átalakításáról” szóló receptek alig nyújtanak többet a képzeletnek, mint a fűrész piaci ára vagy egy vasúti pózna.
A művészet népi formáját azonosítják a mindenki által értett és élvezett műveknek az alkotásával. A Pravda kijelenti, hogy „ami nem hasznos a népnek, annak nem lehet esztétikai értéke sem”. A tömegek művészeti nevelését elhárító eme narodnyik eszme annál reakciósabb jelleget nyer, minél inkább fenntartja magának a jogot a bürokrácia annak a meghatározására, hogy melyik művészetre van vagy nincs szüksége a népnek. Ez a réteg kénye-kedve szerint adja ki a könyveket és elrendeli kötelező eladásukat. A legkisebb választást sem engedi meg az olvasónak. Végül is minden arra zsugorodik, hogy a bürokrácia érdekei ihlessék a művészetet; és ez megtalálja annak az. eszközeit, hogy miképp tegye vonzóvá ezt a réteget a néptömegek előtt.
Hiába! Semmiféle irodalom nem oldja meg ezt a kérdést. Maguk a vezetők arra a beismerésre kényszerülnek, hogy „sem az első, sem a második ötéves terv nem hozta az irodalmi alkotásoknak hatalmasabb hullámát, mint amelyik az Októberi Forradalom után született”. Finomkodó körülírás. Az az igazság, hogy – néhány kivételtől eltekintve – a thermidori korszak a középszerűek, az udvari költők és az agyafúrtak éveiként kerül be a történelembe.