Miután a szovjetek hatalma a „szocialista elosztással” kezdte meg működését, 1921-ben arra kényszerült, hogy a piachoz forduljon. Az első ötéves terv idején az erőforrások rendkívüli hiánya újból az állami elosztáshoz, vagy a nagyobb méretekben felújított „hadikommunizmushoz” vezetett. Ám ez az alap is elégtelennek bizonyult. 1935-ben a tervszerű elosztás rendszere újfent átengedte helyét a kereskedelemnek. Kétszer is bebizonyosodott, hogy a termékek elosztásának életképes módszerei inkább függnek az adott anyagi erőforrások és a technika színvonalától, mint a tulajdon formáitól.
A munkatermelékenységnek főleg a darabbér folytán mutatkozó növekedése az árutömeg növekedésének és az árak csökkentésének a reményét kelti fel, amelyből a lakosság jólétének az emelkedése származhat. Ez a problémának csak egyik oldala, amely mint ismeretes, a régi rendszerben, a gazdasági fellendülés idején figyelhető meg. A társadalmi jelenségeket és folyamatokat kölcsönös viszonyukban és összefüggésükben kell vizsgálni. A munkatermelékenységnek az áruforgalom alapján elért növekedése az egyenlőtlenség növekedését is jelenti. A vezető rétegek jólétének a növekedése észrevehetően kezdi meghaladni a tömegekét. Mialatt az állam gazdagszik, előrehalad a társadalom tagozódásának a folyamata.
A hétköznapi életfeltételeket tekintve, a szovjet társadalom már napjainktól kezdve egy kiváltságos, a holnapra biztosított kisebbségre és a nyomorban vegetáló többségre oszlik. Ez az egyenlőtlenség megdöbbentő ellentéteket vált ki a két szembenálló póluson. A tömegek fogyasztására szánt termékek magas áraik ellenére nagyon rossz minőségűek, és minél jobban eltávolodik az ember a központtól, annál nehezebb azokat beszerezni. Ilyen körülmények között az üzérkedés, sőt a lopás társadalmi csapássá válik, s ha azelőtt kiegészítették a tervszerű elosztást, ma a szovjet kereskedelmet igazítják ki.
Szokásukhoz híven, a „Szovjetunió barátai” behunyt szemmel és csukott füllel jegyzik fel benyomásaikat. Nem lehet rájuk számítani. Az ellenség időről időre rágalmakat terjeszt. Kérjünk tehát felvilágosítást magától a bürokráciától. Nem lévén önmaga ellensége, a bürokrácia önvádjai, amelyeket mindenkor a sürgős és gyakorlati szükséglet kényszerít ki, végtelenül több hitelt érdemelnek, mint gyakori és hangoskodó dicsekvései.
Tudott dolog, hogy az 1935-ös ipari tervet túlteljesítették. De a lakóházak építésének a tervét csak 55,7%-os mértékben hajtották végre; és éppen a munkáslakások építése halad a leglassabban, ez a leghibásabb és a legelhanyagoltabb. A kolhozparasztok, miként a múltban, ma is kunyhókban élnek borjaikkal és svábbogaraikkal. Viszont a szovjet notabilitások arról panaszkodnak, hogy a részükre épített lakásokban nincs mindig „cselédszoba”.
Valamennyi rendszer építészetében és emlékműveiben fejezi ki önmagát. A jelenlegi szovjet korszakot a paloták és a nagy számban épített Szovjetházak, a bürokráciának (néha tízmilliókba kerülő) valóságos templomai jellemzik. Nagy költséggel színházakat, Vörös Hadsereg házait, főleg a tiszteknek fenntartott katonai klubokat, fényűző földalattit építenek azok részére, akik ezt meg tudják fizetni – mialatt a munkáslakások építése meg a bérkaszárnyáké is változatlanul rettenetesen elmarad.
Valóban sikereket értek el a vasutak terén. Ám az egyszerű szovjet állampolgár nem sokat nyert ezzel. A vezérek számtalan panasza minden alkalommal leleplezi a „vasúti kocsik és a közönség használatára szánt helyiségek piszkosságát”, „az utasellátó szolgálat felháborító hanyagságát”, „a jegyeladás alkalmával elkövetett visszaélések, lopások és csalások jelentékeny számát... az üzérkedés céljaira fenntartott szabad helyek elrejtését, a lekenyerezéseket... az utazás alatti csomaglopást”. Ezek a tettek „megszégyenítik a szocialista közlekedést”. Az igazat megvallva, ezeket a kapitalista közlekedés is úgy tekinti, mint a közrend elleni bűnöket vagy kihágásokat. Ékesszóló adminisztrátorunk ismételt panaszai kétségkívül tanúsítják a lakosság használatára szánt közlekedési eszközök elégtelenségét, a szállított cikkek szélsőséges ínségét és végül a vasutak vezetőinek mint a többi vezetőnek is a cinikus megvetését az egyszerű halandók iránt. A bürokrácia viszont kitűnően ellátja magát a földön a vízen és a levegőben, amit a rendelkezésre álló vasúti szalonkocsik, különleges vonatok és hajók nagy száma bizonyít, és amelyeket egyre inkább a kényelmesebb autókkal és repülőgépekkel helyettesít.
A szovjet ipar sikereit jellemezve Zsdanov, a Központi Bizottság leningrádi képviselője, a közvetlenül érdekelt hallgatóság tapsa kíséretében ígéri meg, hogy „a következő évben már nem mai szerény Ford kocsikkal, hanem limuzinokkal fognak aktivistáink a gyűlésékre járni”. A szovjet technika abban a mértékben, amelyben az ember felé fordul, mindenekelőtt a kivételezett kisebbség megnövekedett szükségleteinek a kielégítését kísérli meg. A villamosok – már ahol vannak – zsúfoltak, mint azelőtt.
Amikor Mikojan, az élelmiszeripar népbiztosa azzal dicsekszik, hogy a gyengébb minőségű cukorkákat fokozatosan jó minőségűek váltják fel, és hogy „asszonyaink” jobb parfümöt követelnek; ez csak azt jelenti, hogy a kereskedelemhez való visszatérést követően az ipar a minőségi fogyasztókhoz alkalmazkodik. Ez a piac törvénye, ahol a magas állású személyiségek asszonyainak a befolyása nem a legkisebb. Ugyanakkor megtudjuk, hogy az Ukrajnában leltározott 95 szövetkezet közül (1935) 68-ban egyáltalán nem volt cukorka, a cukrászipar készítményei iránti keresletet általában véve csak 15%-os arányban elégítik ki, és azt is a legrosszabb minőségben. Az Izvesztyija azon sajnálkozik, hogy „a gyárak nem veszik figyelembe a fogyasztó idényeit”, amikor természetesen a magát megvédeni képes fogyasztóról van szó.
Bach akadémikus a kérdést a szerves vegytan szemszögéből felvetve úgy találja, hogy „kenyerünk gyakran visszataszító minőségű”. Az erjedés titkaiba be nem avatott munkások és munkásnők véleménye ugyancsak megegyezik ezzel; a tiszteletreméltó akadémikussal ellentétben azonban ők nem fejthetik ki véleményüket a sajtóban.
A moszkvai ruházati ipari tröszt reklámot csinál a Modellházban rajzolt selyemruhamintáknak, ám a vidéken, sőt a nagy ipari központokban is á munkások nem tudják beszerezni sorbaállás nélkül a kartoninget. Olyan hiány van ebben; mint azelőtt! Sokkal nehezebb a szükségest a nagy számúaknak biztosítani, mint a fölöslegest a kis számúaknak. Az egész történelem ezt bizonyítja.
A vívmányokét felsorolva Mikoján tudatja, hogy a „margarinipar új”. Igaz, hogy a régi rendszerben nem volt margarinipar. Ne következtessünk ebből arra, hogy a helyzet megjavult: a nép akkor sem látta a vajat és ma sem. De a pótanyag megjelenése mindenesetre azt jelenti, hogy a Szovjetunióban két csoportja van a fogyasztóknak: az egyik jobban szereti a vajat, a másik megbarátkozik a margarinnal: „Korlátlanul szállíthatunk mahorkát”, jelenti ki Mikoján, de azt elfelejti hozzátenni, hogy sem Európában, sem Amerikában nem fogyasztanak ilyen végtelenül rossz minőségű dohányt.
Az egyenlőtlenségnek az egyik legfeltűnőbb, nem is szólva, hogy a legprovokatívabb megnyilvánulása a Moszkvában és más fontos városokban olyan áruházak megnyitása, amelyekben kiváló minőségű és a nagyon kifejező, bár az idegen „luxus” szót viselő árukat adnak el. De a moszkvai és a vidéki fűszerüzletek kirablásáról szóló szüntelen panaszok azt mutatják, hogy csak a kisebbség részére jutnak termékek, holott mindenki szeretné magát ellátni...
A gyermekes munkásnő társadalmi értelemben be van sorolva; és „fogyasztási” mértékét (amint azt a saját fogyasztásuk iránt nagyon figyelmes nagyurak megvetően mondják) végeredményben az határozza meg, aki mindenben dönt. A bürokrácia és a munkásnő közötti konfliktusban mi Marxszal és Leninnel együtt a munkásnő oldalára állunk szemben a bürokráciával, amelyik a kivívott eredményeket eltúlozza, az ellentmondásokat álcázza, és a munkásnőnek betömi a száját.
Feltételezzük, hogy a margarin és a mahorka ma szomorúan szükségesek. Ebben az esetben éppenséggel nincs szükség a dicsekvésre és az igazság elkendőzésére. Limuzinok az „aktivistáknak”, jó parfüm „asszonyainknak” – margarin a munkásoknak; luxusboltok a kiváltságosoknak, finom húsok kirakati látványa a plebsnek – ez a szocializmus csak visszájára fordított kapitalizmusnak tűnik a tömegek szemében. Nem is olyan hamis értékelés. A „társadalmasított nyomor” talaján a szükségletek kielégítéséért folytatott harc azzal fenyeget, hogy „minden régi kacatot” feléleszt, és azt részlegesen minden lépésnél fel is éleszti.
A mai piac abban különbözik a NEP (1921-1928) idejének piacától, hogy a közvetítők és a magánkereskedelem nélkül kell fejlődnie, szemtői szembe állítva az állami szerveket, a szövetkezeteket, a kolhozokat és az állampolgárokat. De ez csak elméletben van így. Az állami és a szövetkezeti kiskereskedelem gyors növekedése 1936-ban 100 milliárd rubel forgalmat kell lebonyolítson. A kolhozkereskedelem, amely 1935-ben 16 milliárdos forgalmat ért el, ez évben jelentékenyen kell megnövekedjen. Nehéz arról beszélni, hogy ezek mellett az adatok mellett milyen hely illeti meg az illegális és a féllegális közvetítőket. Az bizonyos, hogy semmiképpen nem jelentéktelen! Mint ahogy az egyéni földművelők, a, kolhozok és még inkább az egyes kolhoztagok is hajlamosak a közvetítőkhöz fordulni. A kisiparosok, a szövetkezetiek és a parasztokkal foglalkozó helyi ipar ugyanezt az utat követik. Időről időre egyszerre csak kiderül, kirogy a hús-, a vaj- és a tojás kereskedelme egész nagy körzetben a „síberek” kezébe került. A legszükségesebb cikkek, mint a só, a gyufa, a liszt, a petróleum, amelyek garmadával találhatók az állami tartalék raktáraiban, hetekig és hónapokig hiányoznak a bürokratizált falusi szövetkezetekből; világos, hogy a parasztok máshol szerzik be azokat. A szovjet sajtó állandóan emlegeti a viszonteladókat, mintha magától értetődő lenne, hogy ennek a rétegnek léteznie kell.
A magánkezdeményezés és a magánfelhalmozás más vonásai láthatóan kisebb szerepet játszanak. A fogattal rendelkező kocsisokat és a független kisiparosokat éppúgy, mint az egyéni gazdákat éppen csak megtűrik. A magánosokhoz tartozó moszkvai javító-iparosbódék létezése előtt behunyják szemüket, mert azok nagy réseket tömnek be. Végtelenül nagyobb számú magános dolgozik a szövetkezetek hamis cégtáblája alatt vagy a kolhozok védőszárnyai alá húzódva. A bűnügyi szervek, mintha tetszenék nekik a gazdaság gyíkjainak a felfedése, időnkért kiéhezett szegény nőket tartóztatnak le üzérekként, mert a saját maguk által kötött sapkákat vagy az általuk varrt kartoningeket adogatják el.
Az „üzérkedés alapjait leromboltuk országunkban" – jelentette ki Sztálin (1935. őszén) – „és ha még vannak síberek, ez csak a munkások osztályéberségének az elégtelenségével és egyes szovjet szerveknek az üzérek irányában tanúsított liberalizmusával magyarázható”. Íme az ideális bürokratikus okoskodás! Vajon lerombolták-e az üzérkedés gazdasági alapjait? Ebben az esetben nincs szükség éberségre. Ha például az állam megfelelő számú fodrászt tudna biztosítani, mi szükség lenne a szerencsétlen utcai fodrászok letartóztatására? Ezen túlmenően egyáltalán kétséges, hogy szükség van-e letartóztatásukra mindezzel együtt.
A magánkezdeményezés felsorolt kategóriái önmagukban véve nem veszedelmesek, sem mennyiségük, sem elterjedtségük miatt. A fuvarosoknak, sapkaárusoknak, órásoknak és tojás-viszonteladóknak az állami tulajdon bástyái elleni támadásától azért még nem kell félni! De a számtani arányok egyedül még nem oldják meg a kérdést. A kispolgári tendenciák állandó nyomását bizonyítja, hogy a hatóságok figyelmének a legcsekélyebb elernyedésére az üzérek minden fajtájának bősége és változatossága jelenik meg, mint a beteg testen a lázfoltok. Az üzérkedés eme bacillusainak ártalmassági fokát a jövendő számára az ország gazdasági és politikai szervezete ellenállásának az általános kapacitása határozza meg.
A munkásoknak és a kolhozparasztoknak, azaz a lakosság körülbelül 90%-ának a szellemét és magatartását első látásra a reálbérűk változásai határozzák meg. De nem kisebb a fontossága a keresetük és a kiváltságos társadalmi rétegek jövedelme közötti viszonynak sem. A relativitás törvénye a legközvetlenebbül a fogyasztás területén érződik! Valamennyi társadalmi viszonynak a pénz-számvitel nyelvén történő kifejezése felfedi a különböző társadalmi rétegek valóságos részét a nemzeti jövedelemben. Még ha feltételezzük az egyenlőtlenség történelmi szükségességét viszonylag elég hosszú ideig, akkor is minden konkrét esetben nyitva marad eme egyenlőtlenség eltűrhető határainak a kérdése éppúgy, mint társadalmi hasznossága korlátainak a kérdése is. A nemzeti jövedelemben való részesedésért folytatott elkerülhetetlen harc szükségképpen politikai harcot jelent, illetve azzá válik. A jelenlegi rendszer szocialista vagy nem? Ezt a kérdést nem a bürokrácia szofizmái döntik él, hanem a tömegnek, azaz a munkásoknak és a kolhozparasztoknak a magatartása.
Úgy tűnik, hogy a reálbért illető adatokat különös figyelemmel kellene tanulmányozni egy munkásállamban; a lakosság megoszlása szerinti jövedelem statisztikának világosnak és mindenki számára hozzáférhetőnek kellene lenni. A valóságban ezt a területet, amely a legközelebbről érinti a dolgozók létérdekeit, átlátszhatatlan köd fedi. Bármily hihetetlen, a megfigyelő számára sokkal nagyobb rejtélyt képez egy munkáscsalád költségvetése a Szovjetunióban, mint minden kapitalista országban. Hiába kísérelnők meg, hogy megvonjuk a különböző munkáskategóriák reálbérének a görbéjét az ötéves terv második időszakában. Az e téren érdekelt és hivatott hatóságok makacs hallgatása éppoly ékesszóló, mint a jelentőségétől megfosztott summázott adatok kiteregetése.
A nehézipari népbiztos, Ordzsonikidze jelentése szerint, az egy munkásra eső havi átlagos munkatermelékenység tíz év alatt, 1925-től 1935-ig, 3,2-szeres növekedést ért el, míg a munkabér négy és félszeresére emelkedett. Milyen rész illeti ebből az utóbbi, látszatra olyan szép adatból a szakértőket és a jól fizetett munkásokat? Mi ennek a névleges bérnek a valóságos értéke, ami nem kevésbé fontos dolog? Semmit nem tudunk meg sem a jelentésből, sem a sajtónak a kommentárjaiból. A szovjet ifjúság 1936. áprilisi kongresszusán a Komszomol titkára, Kosszarjov mondotta: „1931. januártól 1935. decemberig a fiatalok munkabére 340%-kal emelkedett.” De még a kitüntetett, gondosam kiválogatott és az éljenzésre hajlamos fiatalok között sem váltott ki tapsot ez a hencegés: a hallgatóság éppen olyan jól tudta, mint a szónok, hogy a piaci árakra való hirtelen áttérés súlyosbította a munkások nagy többségének a helyzetét.
Az évi átlagos munkabér, egyesítve a trösztigazgatónak és a takarítónőnek a bérét, 1935-ben 2.300 rubel volt, és 1936-ban körülbelül 2.500 rubelt kell elérnie, azaz névleges váltóárfolyamon számolva 7.500, vásárlóértékét tekintve mintegy 3-500 vagy 4.000 francia frankot. E nagyon szerény összeg még kevesebbre csappan, ha számításba vesszük azt a tényt, hogy az 1936-os béremelés nem egyéb, mint részleges kárpótlás a különböző szolgáltatások ingyenességének és kedvezményes árainak az eltörléséért. Mindebben az a lényeges, hogy még az évi 2.500 rubeles kereset, azaz havi 208 rubel is csak az átlag, azaz olyan számtani fikció, amelynek a rendeltetése a bérezésben uralkodó kegyetlen, egyenlőtlenség valóságának az álcázása.
Teljesen vitathatatlan, hogy a munkásosztály felső rétegének, főleg a sztahanovistáknak a helyzete az elmúlt év folyamán jelentősen megjavult; a sajtó részletesen tájékoztat arról, hogy a kitüntetett munkások mennyi öltönyt, hány pár cipőt, mennyi gramofont, kerékpárt, sőt konzervet is tudtak vásárolni. Ugyanezen alkalommal felfedezhető, hogy milyen nehezen hozzáférhetőek ezek a javak a közönséges munkás számára. Sztálin beszél a Sztahanov-mozgalom születését kiváltó okokról: „Jobban és vidámabban élünk. És amikor vidámabban él az ember, jobban megy a munka.” Ez a vezetőkre jellemző optimizmus a darabbéres munka bevezetésével kapcsolatban magába foglalja az igazság egy részét: a munkásarisztokrácia kialakítása valóban csak a megelőző gazdasági sikerek révén vált lehetővé. A sztahanovisták ösztönzője mégsem a „vidámság”, hanem a több kereset vágya. Molotov ebben az, értelemben módosította Sztálin állítását: „A sztahanovisták fokozott munkateljesítményének indítéka az az egyszerű vágy, hogy bérüket megnöveljék.” Valóban, a munkások egész kategóriája alakul ki néhány hónap alatt, amelyet az „ezreknek” neveztek, mert munkabérük meghaladja a havi ezer rubelt. Sőt, olyan sztahanovista is akad, aki több mint 2000 rubelt keres, míg az alacsonyabb kategóriába tartozó munkások gyakran 100 rubelnél is kevesebbet keresnek.
Úgy tűnik, hogy e munkabér-változatoknak egyedül a terjedelme is elegendő különbséget árul el a „tekintélyes” és a „közönséges”, munkás között. Ez nem elegendő a bürokráciának. A sztahanovistákat a szó szoros értelmében elhalmozzák kiváltságokkal. Új lakást adnak nekik, otthonaikban javításokat végeznek; kedvezményes, soron kívüli nyaralásban részesülnek az üdülőkben és a szanatóriumokban; ingyen küldik lakásukra a tanítókat és az orvosokat; ingyen mehetnek moziba; megtörténik, hogy ingyen vagy soron kívül borotválják őket a fodrásznál. Eme előjogok között jócskán van olyan, amelyikről úgy tűnik, hogy szándékosan az átlagmunkás bosszantására vezették be. A hatóságok jóindulatú alázatosságának az oka a rossz lelkiismeretben, de a karrierizmusban is keresendő; a helyi vezetők mohón kapnak azon a lehetőségen, hogy kiváltságokkal halmozzanak el egy munkásarisztokráciát, és ezáltal kilépjenek elszigeteltségükből.
Az eredmény az, hogy a sztahanovisták reálbére gyakran hússzorosan, harmincszorosan meghaladja az alacsony kategóriák keresetét. A legkegyeltebb szakértők jövedelme több esetben elegendő lenne 80-100 segédmunkás megfizetésére. A bérezésben uralkodó egyenlőtlenség terjedelmét tekintve a Szovjetunió utolérte és nagy mértékben meghaladta a kapitalista országokat.
A sztahanovisták legjobbjai, azok, akiket valóban szocialista indítékok ösztönöznek, ahelyett, hogy örülnének kivételezett helyzetüknek, inkább bosszankodnak miatta. Ez érthető: a különböző javak egyéni élvezete, az általános nyomor közepette, az ellenszenv és az irigység légkörét teremti meg körülöttük és megkeseríti életüket. A munkások közötti ilyen viszonyok távolabb vannak a szocialista erkölcstől, mint a kizsákmányolás elleni közös harc révén egybefogott munkások viszonyai a kapitalista gyárban.
A szakmunkás mindennapi élete nem könnyű, főleg a vidéken. Túl azon, hogy a hét órás munkanapot egyre inkább a munkatermelékenység növelésének áldozzák fel, sok időt elvon a létért folytatott kiegészítő küzdelem. Mint a jólét különleges jelét említik, hogy a szovhozok legjobb munkásai, a traktorok és a kombájnok vezetői már tehénnel és disznóval rendelkeznek, és észrevehető arisztokráciát alkotnak. Azt az elméletet tehát, amely szerint a szocializmus többet ér tej nélkül, mint a tej szocializmus nélkül, elvetették. Most elismerik, hogy állami gazdaságok munkásai, ahol úgy látszik, nem hiányzik a tehén és a disznó, létük biztosítására saját kicsinyke állattartással kell rendelkezzenek. A diadalmas bejelentés, amely szerint Harkov 96.000 munkása személyes konyhakerttel rendelkezik, nem kevésbé meghökkentő; a többi várost Harkov utánzására szólítják fel. Az „egyéni tehén” és az „egyéni konyhakert” micsoda szörnyű pazarlását jelenti az emberi erőnek, és micsoda teher a munkásnak, még nagyobb a feleségének és gyermekeinek ez a középkori, lapáttal, trágyával, földdel végzett munka!
Magától értetődik, hogy a munkások nagy többségének sem tehene, sem konyhakertje sincs, és gyakran éjszakai vacka sem. A segédmunkás évi keresete 1.200-1.500 rubel, néha kevesebb, ami a szovjet árakat tekintve egyenlő a nyomorral. A lakáskörülmények, az anyagi és a kulturális helyzet legjellemzőbb mutatói a lehető legrosszabbak és néha tűrhetetlenek. A munkások hatalmas többsége a kaszárnyáknál sokkal kevésbé felszerelt és sokkal kevésbé lakályos közös lakásokba zsúfolódik. A termelési kudarcoknak, a munkából való hiányzásoknak és a selejtnek az igazolásáról van szó? Újságíróik révén maguk a hatóságok adják a munkáslakások ilyen természetű viszonyainak a leírásait: „A munkások a padlón alszanak, az ágyak farészeit elözönlik a poloskák, a székek összetörve hevernek, nincs ivóedény” stb. „Két család él egy szobában. A tető át van fúrva. Amikor esik, teli vödrökkel szedik össze a vizet.” „Az árnyékszékek leírhatatlanok...” A végtelenségig lehetne idézni az ilyen természetű részleteket az egész országra vonatkozóan. Az elviselhetetlen létkörülmények következtében, írja például az olajipar vezetője, „a személyi fluktuáció nagyon nagy arányokat öltött... Számos kút működése a munkaerőhiány miatt szünetel...” Egyes elhagyatott vidékeken csak a máshonnan fegyelmezetlenség miatt elbocsátott munkások vállalják a munkát. Így a proletariátus legmélyén kialakul a mindén jogtól megfosztott nyomorultaknak egy kategóriája, a szovjet páriák, akiket az annyira fontos olajipar kényszerül nagy mértékben alkalmazni.
A munkabér-rendszernek az önkényesen létesített kiváltságok által súlyosbított kiáltó egyenlőtlenségei következtében, a bürokráciának sikerül nagyon éles ellentéteket kialakítani a proletariátuson belül. A sajtó jelenlegi beszámolói megrajzolják egy csökkentett polgárháború képét. „A gépek szabotázsa képezi a sztahanovista mozgalom elleni küzdelem kedvenc (!) eszközét”, írja például a szakszervezetek lapja. Az „osztályharc” minden lépésnél felidéződik. Ebben az „osztály”-harcban a munkások vannak az egyik oldalon, a szakszervezetek a másikon. Sztálin nyilvánosan javasolja, hogy az ellenállóknak „vágjanak a pofájába”. A Központi Bizottság más tagjai több alkalommal megsemmisítéssel fenyegetik a „szemérmetlen ellenséget”. A Sztahanov-mozgalom tapasztalata rendkívüli erővel juttatja kifejezésre, hogy milyen szakadék létezik a proletariátus és a hatalom között, és hogy a bürokrácia milyen féktelen állhatatossággal alkalmazza a szabályt: „oszd meg és uralkodj!” Viszont az a darabbéres munka, amely a fenti módon a kényszermunka jellegét ölti, „szocialista munkaverseny” lett a munkás vigasztalására. Maguk e szavak gúnyként hatnak. A haszon, az irigység és a kiváltságok szellemétől megtisztított munkaverseny kétségtelenül megmarad a kommunista rendszerben, mint a civilizáció legfontosabb motorja. De egy közelebbi, átmeneti szakaszban a szocialista társadalom valóságos megszilárdulása nem az elmaradott kapitalizmusnak ama megalázó módszerei révén jöhet létre és kell létrejönnie, amelyeket a szovjet kormány alkalmaz, hanem a szabad emberhez méltóbb eszközök révén, és mindenekelőtt a bürokrata bunkója nélkül. Mert maga ez a bunkó a múlt leggyűlöletesebb öröksége. Szét kell zúzni és nyilvánosan elégetni ahhoz, hogy a szocializmusról szégyenpír nélkül lehessen beszélni!
Ha az ipari trösztök „elvileg” szocialisták, nem lehetne ugyanezt mondani a kolhozokról. A kolhozok nem az állami, hanem a csoporttulajdon alapján állnak. A kisparcellás mezőgazdasághoz képest nagy haladást jelentenek. Vajon a szocializmushoz fognak vezetni? Ez a körülmények egész sorozatától függ, melyek egy része belső, más része külső, és az egész szovjet rendszert annak egészében érintik; van köztük égy, s nem a legkisebb, amelyik a világhelyzettel kapcsolatos.
A parasztok és az állam közötti harc még távol van a befejezéstől. A mezőgazdaság jelenlegi szervezete még nagyon ingatag, és nem egyéb, mint két ellenfélnek a szigorú polgárháború után alkalmilag megkötött kompromisszuma. Igaz, hogy a családok 90%-a a közös gazdálkodáshoz tartozik; a kolhozmezők szolgáltatják a mezőgazdasági termelés 94%-át. Még a valójában magánérdekeket rejtő bizonyos számú fiktív kolhozokat nem is számolva, úgy tűnik, el kell ismerni, hogy a parcellás gazdálkodás mintegy kilenctized részben vereséget szenvedett. De a falusi erők és irányzatok valóságos harca mindenképpen meghaladja az egyéni gazdák és a kolhozok egyszerű ellentétét.
A vidék megbékítése érdekében, az államnak nagy engedményeket kellett tennie az individualista irányzatoknak és a falusiak tulajdonos szellemének, kezdve a föld ünnepélyes átadásával a kolhozok örökös használatára, azaz a föld államosításának a felszámolásával. Jogi fikció vajon? Az erőviszonyoknak megfelelően valósággá válhat, és a közeli jövőben a tervgazdálkodás nagy akadályát képezheti. Mégis sokkal fontosabb, hogy az állam az egyéni, törpeparcellás, tehenekkel, disznókkal juhokkal, baromfikkal ellátott parasztgazdaságoknak a feltámasztására kényszerült. A társadalmasítás eme sérelmének és a kollektivizálás eme korlátozásának ellenében a paraszt békésen, bár jelenleg még nem nagy buzgalommal dolgozik a kolhozban, amely megadja a lehetőséget, hogy teljesítse az állammal szembeni kötelezettségeit és rendelkezzék bizonyos javakkal. Ezeknek az új viszonyoknak a formái még olyan pontatlanok, hogy nehéz lenne kifejezni azokat számokban, még akkor is, ha a szovjet statisztika tisztességesebb lenne. Ám számos körülmény arra enged következtetni, hogy a paraszt számára kicsinyke személyes javai jelenleg sokkal fontosabbak, mint a kolhoz. Ez azt jelenti, hogy az egyéni és a közösségi tendenciák közti harc még áthatja a falvak egész életét, és e harc kimenetele még nem dőlt el. Melyik irányba haladjanak inkább a parasztok? Maguk sem tudják jól.
A mezőgazdasági népbiztos 1935. végén ezt mondotta: „a legutóbbi időkig beleütköztünk a kulák ellenállásába a gabonatartalék képzése tervének a végrehajtása során”. Ami annyit jelent, hogy a „legutóbbi időkig” a kolhozparasztok többsége előnytelennek tekintette az államnak nyújtandó gabonaszolgáltatást, és inkább hajlott a magánkereskedelem felé. A kolhozjavakat magukkal a tagokkal szemben védő drákói törvények ugyanezt a jelenséget mutatják más téren. Ennél is épületesebb tények elárulják, hogy az állam 20 milliárd rubelre biztosította a kolhozok vagyonát, míg a kolhoztagok magánvagyonát 21 milliárdra. Ha ez a különbség nem is szükségképpen azt jelöli meg, hogy egyénenként véve a parasztok gazdagabbak, mint a kolhozok, mindenesetre megmutatja, hogy a földművelők nagyobb gonddal biztosítják egyéni javaikat, mint a közöst.
A bennünket foglalkoztató kérdés szempontjából nem kevésbé érdekes az állattenyésztés fejlődése. Míg a lóállomány 1935-ig egészében fokozatosan csökkent, és a kormány rendelkezéseinek a következtében csak ebben az évben mutat némi növekedést, a szarvasmarha-állomány növekedése már a múlt év folyamán 4 millió darab volt. Az 1935-ös kedvező évben a lótenyésztés tervét csak 94%-ra hajtották végre, ugyanakkor a szarvasmarha-tenyésztés tervét jelentékenyen túlteljesítették. Ezeknek az adatoknak a jelentőségét az a tény világítja meg, hogy csak a kolhozoknak vannak lovai, míg a parasztok nagy részének egyéni tulajdonában megtaláljuk a teheneket. Még azt kell hozzátenni, hogy azokon a szteppéken, ahol kivételes szabályként a kolhozparasztok egyénileg is tarthatnak lovat, a lóállomány növekedése sokkal gyorsabb náluk, mint a kolhozokban, amelyek egyébként ebben a vonatkozásban meghaladják az állami gazdaságokat. Mindebből helytelen lenne arra következtetni, hogy az egyéni kisgazdaság magasabbrendű, mint a közös. De az előbbinek– az utóbbiba való átmenete, a barbárságnak a civilizációba való átmenete számos nehézséggel jár, amelyeket nem lehet pusztán adminisztratív eszközökkel eltávolítani.
„A jog soha nem emelkedhetik a gazdasági rendszer és az e rendszer által meghatározott kulturális fejlettség fölé...” A törvény által tiltott földbérletet a valóságban nagyon elterjedt mértékben gyakorolják, méghozzá a bérletnek a legártalmasabb, a munkával fizetett formáiban. A kolhozok más kolhozoknak, néha magánosoknak, sőt a legvállalkozóbb szellemű tagjaiknak is bérbe adják a földeket. Bármilyen valószínűtlennek látszik, még a „szocialista” állami gazdaságok is bérbe adnak földeket, és ami a legépületesebb, éppen a GPU állami gazdaságai! A törvények betartásán őrködő előkelő intézmény oltalma alatt az állami gazdaságok igazgatói olyan feltételeket kényszerítenek a parasztbérlőkre, amelyek a földesurak által diktált régi szolgai szerződésekre hasonlítanak. S íme, tanúi vagyunk a parasztok kizsákmányolásának olyan bürokraták által, akik többé nem az állam megbízottaiként, hanem féllegális földesurakként viselkednek.
Anélkül, hogy túlozni akarnók az ilyen természetű rettenetes tényeket, amelyeket természetesen a statisztika nem képes visszaadni, nem hanyagolhatjuk el óriási tüneti jelentőségüket. Tévedhetetlenül bizonyítják a gazdaságnak a lakosság nagy többségét magába foglaló elmaradott ágában a burzsoá tendenciák erejét. A piac működése, a tulajdon új szerkezete ellenére súlyosbítja a falu társadalmi tagozódását.
1935-ben egy kolhozcsalád átlagos jövedelme 4.000 rubelre emelkedett. De az átlag még csalókább a parasztok esetében, mint a munkásokéban. Jelentették például a Kremlbe, hogy a közösen gazdálkodó halászok 1935-ben kétszer többet kerestek, mint 1934-ben, azaz munkásonként pontosan 1919 rubelt. Azok a tapsok, amelyek ezt a bejelentést köszöntötték, megmutatják, hogy mennyire meghaladja ez a jövedelem a kolhozok nagy részének átlagos keresetét. Másrészt vannak kolhozok, ahol a családonkénti jövedelem 30.000 rubelt ért el, nem számítva sem az egyéni gazdaságok pénzbeli vagy természetbeni bevételét, sem a közös gazdaság egészének a természetbeni bevételeit: az e kategóriába tartozó kolhoz nagytanyásának a jövedelme általában tízszer vagy tizenötször meghaladja a kolhozok „átlagos” vagy annál alacsonyabb jövedelmező munkásainak a keresetét.
A munka és a képességek elvének alkalmazása csak részlegesen határozza meg a jövedelmek fokozatosságát. A kolhozok éppúgy, mint az egyéni parcellák erősen egyenlőtlen feltételek között dolgoznak az éghajlat, a föld, a művelési ág, a városokhoz és az ipari központokhoz viszonyított helyzet szerint. A város és a falu közötti ellentét nemhogy enyhült volna az ötéves tervek idején, de a városok és az új ipari vidékek lázas növekedése folytán szélsőségesen kifejlődött. A szovjet társadalom eme alapvető ellentmondása elmerülhetetlenül megtermi a kolhozok közötti és a kolhozokon belüli ellentmondásokat, főleg a különbözeti földjáradék miatt.
A társadalmi tagozódásnak nem kevésbé hatalmas oka a bürokrácia korlátlan hatalma: A bürokráciának olyan emeltyűk állnak rendelkezésre, mint a bér, a költségvetés, a hitel, az árak és az adók. Az egyes közép-ázsiai kollektív gyapotgazdaságok túlzott nyeresége sokkal jobban függ az állami szabott árak közötti viszonytól, mint a parasztok munkájától. A lakosság egyes rétegeinek a kizsákmányolása mások által nem tűnt el, hanem elrejtőzött. Az első „jómódú” kolhozok – néhány tízezer – a kolhozok és a munkások egészének a rovására biztosították jólétüket. Valamennyi kolhoz jólétének a biztosítása jóval nehezebb és sokkal több időt igényel, mint a többség rovására a kisebbségnek nyújtott kiváltságok. 1927-ben a Baloldali Ellenzék megállapította, hogy „a kulák jövedelme észrevehetően jobban növekedett, mint a munkásoké”, és ez a helyzet ma is fennáll, igaz, hogy módosult formában: a kolhozok kivételezett kisebbségének a jövedelme végtelenül gyorsabban nőtt, mint a kolhoztömegeké és a munkásoké. Sőt, valószínűleg nagyobb a feltételek egyenlőtlensége ma, mint a kulák felszámolásának az előestéjén.
A kolhozokon belül végbemenő tagozódás részint az egyéni fogyasztásban, részint a családi magángazdálkodásban fejeződik ki tekintve, hogy a termelőeszközök társadalmasítva vannak. A kolhozok közötti tagozódásnak már mostantól fogva mélyebb következményei vannak, mert a gazdag kolhoz több műtrágyát és gépet használhat, következésképpen gyorsabban gazdagodhat. Gyakran megtörténik, hogy a jómódú kolhozok bérbe veszik a szegény kolhozok munkaerőit, miközben a hatóságok szemet hunynak. A véglegesen a kolhozoknak juttatott földek, különböző értékük folytán megkönnyítik a későbbi tagozódást, azaz az egyfajta „burzsoá kolhoz” vagy ahogy máris nevezik, a „milliomos kolhoz” kialakulását.
Bizonyos, hogy az állam szabályozóként közbeléphet a társadalmi tagozódás folyamatába. De milyen értelemben és milyen mértékben? A gazdag kulák-kolhozok elleni fellépés a vidék azon „leghaladóbb” elemeivel való új konfliktus kezdetét jelentené, melyek főleg most, egy fájdalmas közjáték után, különösen mohón vágyakoznak a „jó életre”. Azonkívül, s ez a döntő, az állam egyre kevésbé képes szocialista ellenőrzést gyakorolni. A mezőgazdaságban, mint az iparban is, az állam az erőseknek, a siker kegyeltjeinek, „a mezők sztahanovistáinak”, a „milliomos kolhozoknak” a barátságát keresi. Munkáját a termelőerőkkel való foglalatossággal kezdi, de elkerülhetetlenül saját magára gondolva fejezi be.
Éppen a mezőgazdaságban, ahol a fogyasztás olyannyira közel van a termeléshez, a kollektivizálás óriási lehetőségeket nyitott a bürokratikus élősdiség számára, amely máris elharapódzott a kolhozok vezetői között. A kolhozparasztok „ajándékai”, amelyeket a Kreml ünnepélyes gyűlésein a vezetőknek visznek, annak a semmiképpen nem jelképes adónak jelképes formája csupán, amelyet a parasztok a helyi hatalmasságoknak fizetnek.
És íme, a mezőgazdaságban sokkal inkább, mint az iparban, az alacsony termelési színvonal így kerül folytonos összeütközésbe a szocialista, sőt a szövetkezeti tulajdonnal. A bürokrácia, amely végeredményben ebből az ellentmondásból születik, azt a maga részéről csak súlyosbítja.
Gyakran látható, hogy a szovjet könyvek úgy ítélik el a „bürokratizmust”, mint valami ferde gondolkodásmódot vagy munkamódszert. (Ezeket az ítéleteket mindig a vezetők mondják az alárendeltek fölött és az előbbiek védelmi eljárását képezik.) De sehol nem található egyetlen tanulmány sem, amelyet a bürokráciának, a vezető köröknek, azok számbeli nagyságának, szerkezetének, testének-lelkének, kiváltságainak és étvágyának, a nemzeti jövedelemből általa felszívott résznek az elemzésére szentelnének. Jóllehet a bürokrácia ilyen viszonylatokban létezik. Az a tény, hogy ilyen gondosan rejtegeti társadalmi arculatát, leplezi különleges „vezető osztály” tudatát, ámbár a hatalomra való jog magabiztossága nélkül.
Teljesen lehetetlen a szovjet bürokráciát illető pontos számadatokat adni és ezt két okból; először, egy olyan országban, ahol az állam a csaknem egyedüli gazda, nehéz megmondani, hogy hol végződik a hivatali apparátus; másodszor, a szovjet statisztikusok, közgazdászok és publicisták, mint mondottuk, e kérdésben különösen mélyen hallgatnak. Ebben utánozzák a „Szovjetunió barátait”. Jegyezzük meg mellesleg, hogy Webbék súlyos kompilációjuk 1.200 oldalán egy pillanatra sem értelmezték társadalmi kategóriaként a szovjet bürokráciát. Mit kell ezen csodálkozni? A valóságban nem éppen annak a sugalmazására írták?
A hivatalos adatok szerint 1933. november elsején az állami központi hivatalokban körülbelül 55.000 vezető személyzeti tisztviselő volt. De ebben az utóbbi évek folyamán erősen megnövekedett számban nincsenek benne sem a hadseregnek, a hajóhadnak és a GPU-nak a szervei, sem a szövetkezeteknek és az ún. társaságoknak, mint az Osszoaviachim (Repülési és Vegyészeti Szövetség. – A magyarországi Honvédelmi Egyesülethez hasonló szervezet. – a ford.) és más szervezeteknek az igazgatóságai. Továbbá, minden köztársaságnak megvan a maga kormányzati apparátusa. Az államnak, a szakszervezeteknek, a szövetkezeteknek és más szervezeteknek a vezérkaraival párhuzamosan, azokkal részlegesen összefonódva, végül itt van a pártnak a hatalmas vezérkara. Bizonyára nem túlzunk, ha a Szovjetunió és az Unióhoz tartozó köztársaságok vezető köreit 400.000 főre becsüljük. Lehetséges, hogy számuk ma eléri a félmilliót. Ezek nem egyszerű hivatalnokok, hanem vezető funkcionáriusok, „vezérek”, akik a szó szoros értelmében olyan kasztot képeznek, amelyet a hierarchikusan kétségtelenül nagyon fontos vízszintes válaszfalak osztanak meg.
Széles és több arcú, súlyos adminisztratív piramis tartja ezt a felső társadalmi réteget. Az egyes vidékek, a városok, a járások szovjetjeinek a végrehajtó bizottságai, megkettőzve a párt, a szakszervezetek, a Komszomol, a közlekedés, a hadsereg, a hajóhad és az állambiztonság párhuzamos szerveivel, mintegy kétmillió embert felölelő létszámot kell adjanak. Ne felejtsük el a 600.000 község és falu szovjetjeinek az elnökeit sem.
1933-ban az iparvállalatok igazgatósága 17.000 igazgató és igazgatóhelyettes kezében volt. Az üzemek, gyárak és bányák hivatali és műszaki személyzete, beleértve az alsó kádereket egészen a művezetőkig, 250.000 főt tett ki (amelyből 54.000 szakember nem fejtett ki a szó tulajdonképpeni értelmében vett hivatali működést). Ehhez hozzá kell tenni a pártnak, a szakszervezetnek, és mint ismeretes, a gyári „háromszög” (igazgatóság, párt, szakszervezet) által irányított hivataloknak a személyzetét. Nem túlzás az elsőrendű vállalatok hivatali személyzetét félmillió emberre becsülni. Hozzá kellene tenni a nemzeti köztársaságok és a helyi szovjetek ügykörébe tartozó vállalatok személyzetét is.
Más megvilágításban a hivatalos statisztika az 1933-as évre az egész szovjet gazdaságban több mint 860.000 hivatalnokot és szakembert jelez. Ebből több mint 480.000 az iparban, több mint 100.000 a közlekedésben, 93.000 a mezőgazdaságban, 25.000 a kereskedelemben. E számok magukban foglalják a hivatali teendőkkel el nem látott szakembereket, de a szövetkezetek és a kolhozok személyzetét már nem. A két utóbbi esztendő folyamán nagy mértékben meghaladták e számokat.
Az elnököket és a kommunista szervezőket nem számítva, a 250.000 kolhoz egymillió hivatalnokot jelent. A valóságban ennél sokkal több van. Az állami gazdaságok és a traktor- és gépállomások igazgatóival együtt, a társadalmasított mezőgazdaság parancsnoki kara számban erősen meghaladja a milliót.
1935-ben az államnak 113.000, a szövetkezeteknek 200.000 kereskedelmi létesítménye volt. A valóságban mindegyiknek a vezetője voltaképpen nem megbízott, hanem funkcionárius, méghozzá egy állami monopóliumnak a funkcionáriusa. Maga a szovjet sajtó időnként arról panaszkodik, hogy a „szövetkezeti vezetők nem tekintik többé megbízóiknak a kolhozparasztokat”. Mintha a szövetkezet mechanizmusa minőségileg különbözhetne a szakszervezetekétől, a szovjetekétől és a pártétól!
Az a társadalmi kategória, amely közvetlen termelő munka nélkül parancsol, adminisztrál, vezet, kiosztja a büntetéseket és a jutalmakat (nem értjük ide a tanítókat) öt vagy hatmillió főre becsülhető. Ez a globális szám, csak úgy, mint összetevői, nem lép fel a pontosság igényével; az első becslés értékével bír csupán, és azt bizonyítja, hogy az „általános vonalnak” a szelleme nem légies.
Az alulról felfelé vizsgált hierarchia különböző fokain a kommunisták a 20-90 százalék arányában helyezkednek el. A bürokrata tömegben a kommunisták és a komszomolcok másfél-kétmillió emberből álló blokkot alkotnak; jelenleg, a szüntelen tisztogatások következtében inkább kevesebbet. Ez a hatalomnők a csontváza. Ugyanezek az emberek képezik a pártnak és a Komszomolnak is a csontvázát. A volt bolsevik párt többé már nem a proletariátusnak az élcsapata, hanem a bürokráciának a politikai szervezete. A párt és a Komszomol tagjainak az egésze csak az aktivistákat szolgáltatja; más szóval, ez a bürokrácia tartaléka. A pártonkívüli aktivisták ugyanezt a szerepet játsszák.
Mint bizonyító feltevés, megengedhető az az állítás, hogy a munkás- és a kolhozarisztokrácia körülbelül ugyanolyan számos, mint a bürokrácia: azaz öt- vagy hatmillió fő (sztahanovisták, pártonkívüli aktivisták, bizalmi emberek, rokonok és cinkosok). E két egymásba folyó társadalmi réteg családokkal együtt húsz-huszonöt millió embert foglalhat magába. Szerény becslést adunk itt a családokról, figyelembe véve azt a tényt, hogy a férj, a feleség, néha a fiú vagy a lány is gyakran a bürokratikus apparátushoz tartozik. Egyébként a vezető körök asszonyai sokkal könnyebben megvalósítják a születéskorlátozást, mint a munkásnő és főleg a parasztasszony. A bürokrácia jelenlegi magzatelhajtás elleni kampánya nem érinti ezeket az asszonyokat. A lakosság 12, talán 15 százaléka, íme ez az abszolutista vezető körök valódi társadalmi bázisa.
Midőn a magánhasználatra szánt szoba, a megfelelő élelmezés és ruházat csak egy kicsiny kisebbség számára hozzáférhető, a kicsiny és nagy bürokraták milliói igyekeznek mindenekelőtt saját jólétük biztosítására kihasználni a hatalmat. Innen ered ennek a társadalmi rétegnek a hallatlan önzése, az erős összetartása, a tömegek elégedetlenségétől való félelme, a határtalan állhatatossága mindén bírálat megtorlásában, és végül annak a „vezérnek” az álszent módon vallásos imádata, aki megtestesíti és védelmezi az új gazdák kiváltságait és hatalmát.
Maga a bürokrácia még kevésbé homogén, mint a proletariátus vagy a parasztság. Szakadék tátong a falusi szovjetelnök és a Kreml nagy személyisége között. A különböző kategóriák alsóbbrendű funkcionáriusainak a létfeltételei nagyon primitívek. Alacsonyabbak, mint egy nyugati szakmunkásé. De minden viszonylagos: a környező lakosság életszínvonala még ennél is sokkal alacsonyabb. A kolhozelnöknek, a kommunista szervezőnek, az alapszervezeti szövetkezetesnek a sorsa éppúgy, mint a kissé magasabb beosztású funkcionáriusoknak a sorsa is semmiben sem függ a „választóktól”. Valamennyi funkcionáriust a fölöttese minden pillanatban feláldozhat avégett-, hogy kissé csillapítsa az elégedetlenséget. Viszont minden egyes funkcionárius alkalmilag előléphet egy fokkal. A Kremllel együtt vállalt kollektív felelősségük összefonja őket, legalábbis az első komoly megrázkódtatásig.
Létfeltételeiket tekintve, a vezető körök minden fokozatot képviselnek, a legvidékibb kispolgárságtól kezdve a városok polgárságáig. A szokások, az érdekek és a gondolkodásmód megfelelnek az anyagi feltételeknek. A mai szovjet szakszervezeti vezetők nem nagyon különböznek a Citrine-, Jouhaux- és a Green-féle típusoktól. Hagyományaik eltérnek, más a szójárásuk, de a tömegek felé ugyanaz a megvető, kioktató magatartás, a kicsiny manőverekben ugyanaz a lelkiismeretlen ügyeskedés, ugyanaz a konzervativizmus, ugyanaz a szűk látókör, a kenyerük iránt ugyanaz az önző gond, és végül a burzsoá kultúra legútszélibb formáinak ugyanaz a hódolata jellemzi őket. A szovjet ezredesek és tábornokok kevéssé különböznek az öt világrész többi tisztjétől, mindenesetre mindent elkövetnek, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak azokhoz. A szovjet diplomaták a frakkon kívül átvették nyugati kollégáiknak a gondolkodásmódját is. A szovjet újságírók, bár saját módjuk szerint járnak el, éppúgy becsapják olvasóikat, mint más országok újságírói.
Ha nehéz is számszerű értékeléseket adni a bürokráciáról, még nehezebb jövedelmeit felbecsülni. Az Ellenzék már 1927-től tiltakozott az ellen, hogy „a felduzzadt és kiváltságos adminisztratív apparátus az értéktöbbletnek nagyon jelentős részét emészti fel”. Az Ellenzék platformja megjelölte, hogy egyedül a kereskedelmi apparátus „a nemzeti jövedelem óriási részét felemésztette: az össztermelésnek több mint egytizedét.” A hatalom azonnal meghozta az elővigyázatossági rendszabályokat, hogy lehetetlenné tegyen hasonló számításokat. Ami pontosan azt eredményezte, hogy a költségek növekedtek ahelyett, hogy csökkentek volna.
Más területeken sem jobb a helyzet. Amint Rakovszkij írta 1930-ban, a párt és a szakszervezetek, valamint a bürokraták közötti időleges civakodásra volt szükség ahhoz, hogy a lakosság megtudja: a 400 millió rubeles szakszervezeti költségvetésből az irodák 80 milliót emésztettek fel. Ezen kívül, a szakszervezeti bürokrácia, a barátság jeleként pénzben, lakásokban, közlekedési eszközökben kifejezett ajándékokat kap az ipari bürokráciától. „Mibe kerül a párt, a szövetkezetek, a kolhozok, az állami gazdaságok, az ipar, az államgépezet irodáinak az eltartása, azok valamennyi elágazásával együtt?” – kérdezte Rakovszkij, és így felelt: „Erről még hozzávetőleges adataink sincsenek”.
A mindenfajta ellenőrzés hiányának az az elkerülhetetlen következménye, hogy elburjánzik a visszaélés, és elsősorban a túlzott kiadás. 1935. szeptember 29-én a kormány arra kényszerült, hogy ismét felvesse a szövetkezetek hibás munkáját. Ez alkalommal a Sztálin és Molotov aláírásával megjelent cikk megállapította „a nagyban menő lopásokat és pazarlásokat, és sok falusi szövetkezet ráfizetéses munkáját”. A Szovjetunió Végrehajtó Bizottságának 1936 januári ülésén a pénzügyi népbiztos arról panaszkodott, hogy a helyi végrehajtó bizottságok teljesen önkényesen használják fel az állami erőforrásokat. A népbiztos azért hallgatott a központi szervekről, mert maga is ott foglal helyet.
Semmi lehetőségünk sincs annak a kiszámítására, hogy a nemzeti jövedelemnek vajon mekkora részét sajátítja ki a bürokrácia. Nemcsak azért, mert rejtegeti törvényes jövedelmét, mert szüntelenül súrolva a visszaélést, abba gyakran beleesve, nagy törvénytelen jövedelemre is szert tesz, de főleg azért, mert a társadalmi haladás egészében véve – városrendezés, kényelem, kultúra, művészet – elsősorban, hacsak nem kizárólag a vezető körök érdekei szerint megy végbe.
A bürokráciáról mint fogyasztóról némi kiigazítással azt lehetne mondani, amit a burzsoáziáról: semmi okunk sincs arra, hogy eltúlozzuk fogyasztását az elsőrendű szükségleti cikkekből. A kérdés gyökeresen megváltozik, mihelyt tekintetbe vesszük, hogy a civilizáció valamennyi régi és új vívmányát monopolizálja. Formális szempontból ezek a vívmányok az egész, legalábbis a városi lakosság számára hozzáférhetők; a valóságban a lakosság csak kivételképpen részesül azokból. Ellenben a bürokrácia tetszése szerint rendelkezik velük, mint személyes javaival. Ha a járandóságokhoz minden anyagi előnyt hozzáadunk, valamint minden féllegális kiegészítő hasznot, és végezetül tekintetbe vesszük a bürokráciának a látványosságokban, a nyaralásban, a kórházakban, szanatóriumokban, üdülőkben, múzeumokban, klubokban, sportlétesítményekben való részesedését, kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy a lakosság eme 15 vagy 20 százaléka legalább annyi jólétben részesül, mint a másik 80 vagy 85 százalék.
Vajon a „Szovjetunió barátai” gondolnak-e arra, hogy elvitassák e számokat? Hozzanak akkor más, pontosabb adatokat. Érjék el, hogy a bürokrácia közzétegye a szovjet társadalom bevételeit és kiadásait. Addig fenntartjuk véleményünket. A föld javainak az elosztása a Szovjetunióban sokkal demokratikusabb, mint az a régi cári rendszerben volt, sőt, amint az a legdemokratikusabb nyugati országban is van; de még csaknem semmi köze sincs a szocializmushoz.