A Szovjetunió történelmének a tanulmányozója elkerülhetetlenül arra a megállapításra fog jutni, hogy a bürokrácia politikája a kor nagy kérdéseiben ellentmondásos és sorozatos cikcakk volt. Ezeknek a cikcakkoknak a „körülmények megváltozása” általi magyarázata vagy igazolása láthatóan tarthatatlan. A kormányozás, legalábbis bizonyos mértékben, előrelátást jelent. A sztálini frakció a lehető legkevésbé sem látta megelőre a fejlődés elkerülhetetlen eredményeit, amelyek annyiszor lesújtottakrá. A csapásokra adminisztratív eszközökkel válaszolt, utólag megteremtve fordulatának az elméletét, és nem törődve saját előzetesen hirdetett tanaival. A tények és a kétségbevonhatatlan okmányok arra a megállapításra fogják kényszeríteni az adott történészt, hogy a Baloldali Ellenzék az országban folyamatban lévő fejlődésről összehasonlíthatatlanul pontosabb elemzést nyújtott és ennek a fejlődésnek a későbbi fejleményeit is sokkal jobban előrelátta.
Ez az állítás, úgy tűnik, első tekintetre ellentmond annak az egyszerű ténynek, hogy a kevésbé előrelátó pártfrakció folyamatos győzelmeket aratott, míg a sokkal mélyebben látó csoport kudarcot kudarcra halmozott. Ez az óhatatlanul felmerülő ellenvetés csak azok számára meggyőző, akik – a racionális gondolkodást alkalmazva a politikára – abban csupán logikai harcot avagy sakkjátszmát látnak. Holott a politikai harc alapjában véve az érdekek és az erők harca, nem pedig az érveké. A vezetők tulajdonságai a harc kimenetele szempontjából egyáltalán nem közömbösek, de nem jelentik az egyetlen, sőt a döntő tényezőt. A harcban álló felek különben is a saját képmásukra formált vezetőket követelnek.
Ha a februári forradalom Kerenszkijt és Ceretelit hatalomra juttatta, eznem azért történt, mintha „tehetségesebbek” vagy „okosabbak” lettek volna a cári kamarillánál, hanem mert ők képviselték, legalábbis ideiglenesen, a régi rendszerrel szembenálló forradalmi tömegeket. Ha Kerenszkij illegalitásba kényszeríthette Lenint és börtönbe vethetett számos bolsevik vezetőt, ezt sem felsőbbrendű személyes képességeinek köszönhette, hanem annak, hogy ebben az időben a munkások és a katonák többsége még a hazafias kispolgárságot követte. Kerenszkij „személyes felsőbbsége”, ha egyáltalán lehet így nevezni, éppen abban állt, hogy nem látott tovább, mint a nagy többség. Továbbá, amikor a bolsevikok legyőzték a kispolgári demokráciát, győzelmük nem a vezetők fölényében találja magyarázatát, hanem az erők átcsoportosulásában, mivel a proletariátusnak sikerült magával ragadnia az elégedetlen parasztságot a burzsoáziával szemben. A nagy francia forradalom szakaszainak az egymásra következése, felfelé ívelésében és hanyatlásában egyaránt, meggyőzően bizonyítja, hogy a „vezetők” és „hősök” ereje mindenekelőtt az őket támogató osztályokkal vagy társadalmi rétegekkel való kölcsönös egyetértésükből adódott. Ez az egyetértés, és nem holmi korlátlan felsőbbség tette tehetővé valamennyiüknek, hogy bizonyos történelmi szakaszokra rányomják egyéniségük bélyegét. A hatalomban egymást felváltó Mirabeau, Brisset, Robespierre, Barras és Bonaparte történetében sokkal hatalmasabb objektív törvényszerűség játszik szerepet, mint maguknak ezeknek a történelmi személyiségeknek a jellemvonása.
Eléggé köztudomású, hogy minden eddigi forradalom maga után vonta a reakcióját, sőt az ellenforradalmat, amely igaz, hogy soha nem tudta visszavetni a nemzetet a forradalom előtti állapotokba, azonban mégis elragadta tőle hódításainak az oroszlánrészét. Szinte általános szabály, hogy a reakció első hullámának áldozatul esnek azok, akik a forradalom kezdeti szakaszában a tömegek élén álltak, akik kezdeményeztek és vezettek, míg helyüket a másodrangból feltörtek foglalják el, szövetkezve a forradalom tegnapi ellenségeivel. A főszereplők között a politika színpadán lezajló drámai párviadalok elfedik az osztályok egymáshoz való viszonyában bekövetkező csuszamlásokat, sőt, ami nem kevésbé fontos, a tegnap még forradalmi tömegek lelkületében beállott mély változásokat...
Számos elvtársnak, akik csodálkozva kérdezték, hogy mivé lett a bolsevik párt és a munkásosztály tevékenysége, hova lett forradalmi kezdeményezésük, plebejus büszkeségük, honnan bukkant fel e tulajdonságok helyébe annyi ocsmányság, gyávaság, kishitűség és törtetés, Rakovszkij felidézte a XVIII. századi francia forradalom fordulatait és Babeuf példáját, aki az abbaye-i börtönből szabadulva megdöbbenve kérdezte, hogy mivé lett a párizsi külvárosok hősi népe. A forradalom az egyéni és a kollektív erők hatalmas pusztítója. Az idegek tönkremennek, az öntudat megbicsaklik, a jellem elkopik. Az események túl gyorsak ahhoz, hogy az új erők tódulása kiegyenlítse a veszteségeket. Az éhínség, a munkanélküliség, a forradalmi harcosok elvesztése, a tömegeknek a vezető szerepből való eltávolítása a külvárosok oly erkölcsi és fizikai vérveszteségét vonta maga után, hogy több mint harminc évre volt szükség újbóli talpraállásukhoz.
A szovjet közírók alapigazságnak szánt állítása, miszerint a polgári forradalom törvényei „nem alkalmazhatók” a proletárforradalomra, semmi tudományosságot nem tartalmaz. Az Októberi Forradalom a nemzetközi helyzet és az adott belső erőviszonyok eredményeként nyerte el proletárforradalom jellegét. De maguk az oroszországi osztályok a cári barbárság és egy elmaradott kapitalizmus viszonyai között formálódtak, és nem voltak rendelésre előgyártva a szocialista forradalomra. Ellenkezőleg: éppen azért, mert az orosz munkásosztály több tekintetben még elmaradott volt és néhány hónap alatt a történelemben példátlan ugrást hajtott végre a félfeudális monarchiából a proletárdiktatúrába; a reakció elkerülhetetlenül éppen az ő soraiba igyekezett beférkőzni. Ereje a forradalmat követő háborúk során tovább növekedett. A külső körülmények és az események szüntelenül táplálták. Az egyik intervenció követte a másikat. A nyugati országokból nem jött közvetlen segítség. A várva várt jólét helyébe hosszú időre a nyomor vert tanyát az országban. A munkásosztály legkiválóbb képviselői elpusztultak a forradalomban, avagy néhány fokot emelkedve elszakadtak a tömegektől. Így a csodálatos erőfeszítések, a remények és ábrándok után a fáradtság, a levertség és a csalódás hosszú korszaka következett. A „plebejus büszkeség” apálya a kishitűség és a törtetés dagályát vonta maga után. Ez az áradat a vezetők új rétegét sodorta a hatalomra.
A bürokrácia kialakulásában jelentős szerepet játszott az ötmilliós Vörös Hadsereg leszerelése is. A győzelmes parancsnokok elfoglalták a legfontosabb állásokat a helyi szovjetekben, a termelésben és az iskolákban, hogy mindenhová konokul bevezessék azt a rendszert, amely lehetővé tette számukra a polgárháború megnyerését. A tömegeket fokról-fokra mindenütt kiszorították a hatalom gyakorlásából.
A proletariátus soraiban fejét felütő reakció nagy reményeket és biztonságérzetet adott a város és a falu kispolgári rétegeinek, amelyeket a NEP hívott életre, és amelyek egyre merészebbek lettek. A fiatal bürokrácia, amelyet kezdetben a proletariátus szolgálatára alakítottak, az osztályok közötti döntőbírónak érezte magát. Hónapról-hónapra önállóbbá vált.
A nemzetközi helyzet alakulása is nagy erővel mutat ugyanebben az irányba. A szovjet bürokrácia olyan mértékben nyert önbizalmat, amilyen mértékben a nemzetközi munkásosztály a legsúlyosabb vereségeket szenvedte. E két folyamat és tény között a kapcsolat nem csak időrendi, hanem okozati és kölcsönösségi is: a mozgalom bürokratikus irányítása hozzájárult a vereséghez, a vereség megszilárdította a bürokratikus vezetést. A bolgár felkelés leverése és a német munkások dicstelen visszavonulása 1923-ban, egy felkelési kísérlet csődje Észtországban 1924-ben, az angol általános sztrájk álnok felszámolása és a lengyel kommunisták szégyenteljes magatartása a Pilsudszki-féle államcsíny idején 1926-ban, a kínai forradalom szörnyűséges bukása 1927-ben, a még súlyosabb vereségek amelyek Németországban és Ausztriában követték ezeket – ezek azok a történelmi csapások, amelyek lerombolták a tömegek bizalmát a világforradalomban és lehetővé tették a szovjet bürokráciának, hogy olyan magasra emelkedjék, mint egy világítótorony, amely az üdvösséghez vezető utat mutatja.
A világproletariátusnak az utóbbi tizenhárom év során elszenvedett vereségei okait illetően e sorok írója kénytelen hivatkozni előzetesen írt munkáira, amelyekben a Kreml konzervatív vezetőinek valamennyi ország forradalmi mozgalmaiban játszott gyászos szerepét megkísérelte kimutatni. Számunkra itt az a tanulságos és kétségbevonhatatlan tény a legérdekesebb, hogy az európai és ázsiai forradalmak sorozatos bukása, meggyengítve a Szovjetunió nemzetközi helyzetét, rendkívüli módon megszilárdította a szovjet bürokrácia hatalmát. Ebben a történelmi sorozatban főleg két dátum emlékezetes. 1923. második felében a szovjet munkások szenvedélyes figyelme Németországra összpontosult, ahol úgy tűnt, hogy a proletariátusnak sikerül kezébe ragadni a hatalmat; a kommunista párt pánikszerű visszavonulása a szovjet munkástömegeknek kínos csalódást jelentett. A szovjet bürokrácia azon nyomban megindította a „permanens forradalom” elleni hadjáratát, és első kegyetlen vereségét mérte a Baloldali Ellenzékre. 1926-27-ben újabb reményhullám járta át a Szovjetunió népét, amely most keletre, a kínai forradalom drámai színtere felé tekintett. A Baloldali Ellenzék az első csapásból talpra állt és új tagokat toborzott. 1927. végén a kínai forradalmat az a hóhér Csang Kaj-sek döfte hátba, akinek a Kommunista Internacionálé vezetői a szó szoros értelmében kiszolgáltatták a kínai munkásokat és parasztokat. A szovjet tömegeket a kiábrándulás jeges hulláma járta át. A bürokrácia, miután a gyűléseken és a sajtóban fergeteges hadjáratot folytatott az Ellenzék ellen, végre elszánta magát, hogy tömegével letartóztassa annak tagjait (1928).
Igaz, hogy a forradalmárok tízezrével gyülekeztek a leninista bolsevikok zászlaja alá. A munkások rokonszenvvel szemlélték az Ellenzéket. Ez a rokonszenv azonban tétlen maradt, mert már nem hittek abban, hogy harccal meg lehet változtatni a helyzetet. A bürokrácia fennen hirdette, hogy „az Ellenzék újabb forradalmi háborúba akar minket rángatni a világforradalomért. Elég volt a felfordulásokból. Megérdemeltünk némi pihenőt. Fel fogjuk építeni a szocialista társadalmat. Számítsatok ránk, akik a vezetőitek vagyunk.” Ez a pihenés-propaganda összekovácsolta a funkcionáriusok és katonák blokkját, és nem lehet kétségbevonni, hogy visszhangra talált a kimerült munkások és méginkább a parasztok tömegeiben. Felmerült a kérdés, hogy az Ellenzék nem szándékozik-e valóban feláldozni a Szovjetunió érdekeit a permanens forradalomért? Igaz, hogy valóban a Szovjetunió érdekei forogtak kockán. Tíz éven belül a Kommunista Internacionálé téves politikája biztosította Hitler győzelmét Németországban, vagyis a Nyugatról jövő háború súlyos veszélyét; egy nem kevésbé téves politika a japán imperializmust erősítette meg, ami a legnagyobb mértékben növelte a veszélyt Keleten. De a reakció korszakait leginkább a szellemi bátorságnak a hiánya jellemzi.
Az Ellenzék elszigetelődött. A bürokrácia addig ütötte a vasat, amíg az meleg volt. Kihasználta a dolgozók tétovázását és tétlenségét, azok legfejlettebb elemei ellen fordította a legelmaradottabbakat, egyre merészebben támaszkodott a kulákságra és általában a kispolgári szövetségeseire, s néhány éven belül sikerült diadalt aratnia a proletariátus forradalmi élcsapata felett.
Együgyűség lenne azt hinni, hogy a tömegek által nem ismert Sztálin hirtelen bukkant fel a színfalak mögül. Nem. Mielőtt még saját maga rájött volna rendeltetésére, a bürokrácia már felfedezte. Minden kívánható biztosítékkal rendelkezett: régi bolsevik dicsfénye, határozott jellemvonás, szűk látókör, az irodákhoz fűződő széttéphetetlen kapcsolat, ami személyes befolyásának az egyetlen forrását szolgáltatta. Kezdetben magát Sztálint is meglepte saját sikere. Ez a siker annak az új vezetőrétegnek az egyöntetű hozzájárulását jelentette, amely a tömegek ellenőrzéséhez hasonló régi elvektől kívánt felszabadulni, és amely a belső ügyeiben biztos döntőbírót keresett. Sztálin, a tömegek és a forradalom szempontjából másodrangú személy, a thermidori bürokraták kétségbevonhatatlan fejének bizonyult, elsőnek a thermidoriánusok között.
Nemsokára azonban kiderült, hogy az új vezető rétegnek saját eszméi, sajátságos érzései és ami a legfontosabb, különálló érdekei is vannak. A jelenlegi bürokrácia tekintélyes többsége az Októberi Forradalom idején a barikád túlsó oldalán foglalt helyet (csupán a szovjet diplomatákat tekintve megemlíthetjük Trojanovszkijt, Majszkijt, Potemkint, Szuricot, Kincsukot és másokat), avagy a legjobb esetben a háttérben lapult. Akik közülük Október napjaiban a bolsevikokkal tartottak, többségükben jelentéktelen szerepet játszottak. A fiatalokat viszont az idősebb bürokraták választották ki és nevelték, gyakran a saját rokoni körükből. Ezek az emberek nem tudták volna végrehajtani a forradalmat. Annál alkalmasabbak tehát annak a kihasználására.
A történelmi fejezetek eme változását természetesen egyéni tényezők is befolyásolták. Bizonyos, hogy Lenin betegsége és halála meggyorsította ezt a kibontakozást. Ha Lenin tovább élt volna, a bürokratikus hatalom előretörése lassúbb lett volna, legalábbis a kezdeti években. De Krupszkaja már 1926-tól mondotta a baloldali ellenzékieknek: „Ha Lenin élne, biztosan a börtönben lenne”. Lenin előrelátásai és aggodalmai akkor még frissek voltak az emlékezetében és így nem voltak arról illúziói, hogy akár Lenin is mindenható lehetne a történelem viharaival és ellenáramlataival szemben.
A bürokrácia nemcsak a Baloldali Ellenzéket győzte le, hanem a bolsevik pártot is. Legyőzte Lenin programját, amelyik a fő veszélyt abban látta, hogy az állami szervezetek „a társadalom szolgálóiból a társadalom uraivá válnak". Összes ellenfelét – az Ellenzéket és a lenini pártot – legyőzte nem az érvek és az eszmék segítségével, hanem a saját társadalmi súlyának a gőzhengerével. A forradalom vonatának ólmozott vége súlyosabbnak bizonyult, mint az eleje. Ez a magyarázata a szovjet Thermidornak.
A bolsevik párt előkészítette és győzelemre vitte a forradalmat. Felépítette a szovjet államot, és annak szilárd csontozatot adott. A párt elfajulása az állam bürokratizálódásának volt az oka és a következménye. Ha röviden is, de szükséges vázolni, miképp ment ez végbe.
A bolsevik: párt belső rendszerét a demokratikus centralizmus módszerei jellemzik. Ennek a két fogalomnak az összekapcsolása semmi ellentmondást nem foglal magába. A párt vigyázott arra, hogy sorait szigorúan elhatárolja, de magától értetődőnek tartotta, hogy mindazoknak, akik soraiba léptek, valóban joguk legyen meghatározni a politikai irányvonalat. A szabad bírálat és az eszmék harca alkotta a pártdemokráciának a sérthetetlen tartalmát. Az a jelenlegi tan, amelyik a bolsevizmussal összeférhetetlennek hirdeti a frakciók létezését, ellentmondásban van a puszta tényekkel. Ez a hanyatlásnak a mítosza. A bolsevik párt története a valóságban azonos a frakciók harcának a történetével. De hogyan is képzelhető el egy olyan valóban forradalmi szervezet élete és növekedése ideológiai válságok, csoportosulások és átmeneti frakciók nélkül, amelyik a világ felforgatását tűzi ki célul, és zászlaja alá tömöríti a tagadókat, lázadókat és a merész harcosokat? A tisztánlátó pártvezetés számtalan esetben tompítani és csökkenteni tudta a frakcióharcokat, de többet nem tehetett. A Központi Bizottság erre a pezsgő életre támaszkodott, és innen merítette a határozathozatalhoz és a rendelkezéshez szükséges merészséget. A kritikus szakaszokban elfoglalt álláspontjának a nyilvánvaló helyessége kölcsönözte számára azt a nagy tekintélyt, amely a centralizmus értékes erkölcsi tőkéje.
A jelenlegi Kommunista Internacionálé, a felülről lefelé kinevezett vezetőivel, parancsszóra végrehajtott fordulataival, ellenőrizetlen hivatalaival; a párttömegeknek a megvetése, amely a Kreml iránti szolgalelkűséggel párosul – mindez merő ellentéte a bolsevik pártéletnek, főleg a hatalom átvétele előtti időknek. Bármelyik bolsevik, Sztálint beleértve, alávaló rágalmazónak tekintett volna mindenkit, aki a hatalom átvételét követő első években, amikor a pártot a bürokratikus rozsda éppen csak kikezdte, olyannak vetítette volna előre annak későbbi képét, amilyenné tíz-tizenöt évvel később vált.
Leninnek és munkatársainak a legfontosabb gondja volt, hogy megóvják a bolsevik párt sorait a hatalom züllesztésétől. Mégis, a különböző párt- és államszerveknek a szoros kapcsolata és gyakran az egybeolvadása már az első években káros hatással volt a belső pártélet szabadságára és rugalmasságára. Amilyen mértékben növekedtek a nehézségek, olyan mértékben csökkent a demokrácia. A párt először a tanácsokban akarta és remélte megőrizni a politikai harcok szabadságát. A polgárháború azonban szigorúan közbeszólt. Az ellenzéki pártokat egymás után betiltották. Ezekben az intézkedésekben, amelyek nyilvánvaló ellentmondásban álltak a tanácsdemokrácia szellemével, a bolsevik vezetők nem elvi határozatokat láttak, hanem csupán a védelem átmeneti szükségességét.
A kormányzópárt gyors növekedése a hatalmas és újszerű feladatok jelentkezésével együtt elkerülhetetlenül különböző nézeteltéréseket hozott felszínre. Az ország leszorított ellenzéki áramlatai különböző formában nyomást gyakoroltak az egyetlen törvényes pártra, ami kiélezte és elkeseredettebbé tette a frakciós harcokat. A polgárháború végén ez a harc olyan éles formákat öltött, hogy magát a hatalmat is megdöntéssel fenyegette. 1921. márciusában, amikor a kronstadti felkelés számtalan bolsevikot is magával ragadott, a X. pártkongresszus kénytelen volt a frakciók betiltásának eszközéhez folyamodni, azaz átvinni a vezető párt belső életébe az állam politikai rendszerét. Ismétlem azonban, hogy a frakciók betiltását mindenki olyan kivételes rendszabálynak tartotta, amely az általános helyzet első komolyabb javulásával érvényét veszíti. A Központi Bizottság különben is rendkívüli körültekintéssel járt el az új törvény alkalmazásában, és főleg gondosan vigyázott arra, nehogy megfojtsa a belső pártéletet.
De amit kezdetben a pillanatnyi súlyos körülmények következményének tartottak, később annak a bürokráciának az ízlésével találkozott, amely a párt belső életét csupán a vezetés kényelme szempontjából fogta fel. Már 1922-től, amikor egészségi állapota átmenetileg javult, Lenin döbbenten tapasztalta a bürokrácia fenyegető terjeszkedését, és ellentámadást készített elő ama sztálini frakció ellen, amely a pártapparátus után az államgépezetet is igyekezett a hatalmába keríteni. Lenin második rohama, majd halála lehetetlenné tette, hogy összemérje erejét a reakcióval.
Ettől kezdve Sztálin minden erőfeszítése arra irányult, az akkor még vele tartó Kamenyevvel és Zinovjevvel, hogy a pártapparátust megszabadítsa a párttagok ellenőrzésétől. Sztálin a Központi Bizottság „megszilárdításáért” folytatott harcban következetesebbnek és határozottabbnak bizonyult, mint adott szövetségesei. A nemzetközi kérdésektől sem kellett eltekinteni, mivel mindaddig nem is foglalkozott velük. Az új vezetőréteg szűk kispolgári szemlélete megfelelt a sajátjának. Mélységesen hitt abban, hogy a szocializmus felépítése nemzeti és adminisztrációs feladat. A Kommunista Internacionálét szükséges rossznak tartotta, amit azonban a lehetőségek szerint fel kell használni a külpolitika céljaira. Számára a bárt értékét csupán az adta,.hogy a hivatalok engedelmes alapját szolgáltatta.
A „szocializmus egy országban” elmélettel egy időben, a bürokrácia használatára egy másik elméletet is megfogalmaztak, miszerint a bolsevizmus számára a párttal szemben mindent a Központi Bizottság jelent. Ez a második elmélet mindenesetre több sikerrel valósult meg, mint az első. Lenin halálát kihasználva, a bürokrácia megindította a „lenini behívónak” nevezett tagtoborzó hadjáratot. A párt mindaddig szigorúan őrzött kapui tágra nyíltak: a munkások, alkalmazottak és funkcionáriusok tömegesen tódultak be rajta.
Politikailag ez a forradalmi élgárda feloldását jelentette egy személyiség és tapasztalat nélküli embertömegben, amely azonban megszokta a vezetők iránti engedelmességet. A számítás bevált. Felszabadítva a bürokráciát a proletariátus forradalmi élcsapata ellenőrzésétől, a „lenini behívó” halálos csapást mért a lenini pártra. A hivatalok kivívták a számukra szükséges függetlenséget. A demokratikus centralizmus átadta helyét a bürokratikus centralizmusnak. A belső pártszerveket fentről lefelé gyökeresen átszervezték. A bolsevik fő erénye az engedelmesség lett. Az Ellenzék elleni harc címén a forradalmárok helyére funkcionáriusokat raktak. A bolsevik párt története a saját gyors elfajulásának a történetévé vált.
A lezajlott küzdelem politikai jelentősége sokak számára ködössé vált, mivel a három irányzat, a jobboldal, a közép és a baloldal vezetői ugyanabban a vezérkarban, a Kremlben és a Politikai Bizottságban foglaltak helyet: a felületes szemlélők ezért a Lenin „utódlásáért” folytatott személyes versengésre véltek következtetni. A vaskemény parancsuralom alatt azonban a társadalmi ellentétek kezdetben csak az uralkodópárt intézményein keresztül nyilvánulhattak meg. Nem egy thermidoriánus jött annak idején a jakobinus pártból, kezdve Napóleonnal; az első konzul, majd a franciák császára a volt jakobinusok soraiban találta leghűségesebb szolgálóit. Az idők változnak, s vele a jakobinusok, beleértve a XX. század jakobinusait is.
A Lenin korabeli Politikai Bizottságból csak Sztálin maradt: két tagja, Zinovjev és Kamenyev, akik a száműzetés hosszú évei alatt Leninnek legközelebbi munkatársai voltak, midőn e sorokat írom, tízéves börtönbüntetésüket töltik egy olyan bűntettért, amelyet soha nem követtek el; a másik hármat, Rikovot, Buharint és Tomszkijt a hatalomból teljesen eltávolították, habár beletörődésük jutalmaként valami másodrangú funkciót élveznek; végezetül, a jelen sorok írója száműzetésbe kényszerült. Krupszkaját, Lenin özvegyét állandóan gyanúsítják, mert legjobb szándékai ellenére képtelen volt Thermidorhoz alkalmazkodni.
A Politikai Bizottság jelenlegi tagjai a bolsevik párt történetében csak másodrangú szerepet játszottak. Ha a forradalom első éveiben valaki megjósolta volna jelenlegi feltörésüket, még saját maguk is őszintén megdöbbentek volna. Ám ettől az a szabály, hogy a Politikai Bizottságnak mindig igaza van, csorbát nem szenved, legalábbis az, hogy ellenében senkinek nem lehet igaza, hanem még nagyobb szigorral nyer alkalmazást. Sztálinnal szemben egyébként a Politikai Bizottságnak sem lehet igaza, hiszen ő tévedhetetlen; ám akinek ily módon saját magával szemben sem lehet igaza.
A maga korában az összes ellenzéki csoportosulásnak a legkonokabb és a legkétségbeesettebb követelése a pártdemokráciához való visszatérés volt. Az 1927-es Baloldali Ellenzék platformja törvénykönyvbe akarta iktatni azt a követelését, hogy „államellenes súlyos bűntettként kell büntetni minden személyt, aki közvetlenül vagy közvetve üldöz egy munkást a véleményw miatt...” Később viszont egy másik cikkelyt találtak a törvénykönyvben, amit az Ellenzékkel szemben alkalmaztak.
A pártdemokráciából csupán a régi nemzedék emlékei maradtak. Vele együtt tűnt el a tanácsok, a szakszervezetek, a szövetkezetek, a sport- és a kultúregyesületek demokráciája is. Mindenki és minden felett a titkárok rangsora uralkodik. A rendszer totális jelleget öltött, mielőtt a kifejezést évekkel később Németországra alkalmazták volna. „Erkölcstelen eszközök segítségével, amelyek a gondolkodó kommunistákat automatákká változtatják, amelyek megölik az akaratot, a jellemet és az emberi méltóságot, a kormányzó klikk eltávolíthatatlan és sérthetetlen oligarchiává változott, és az osztály és a párt helyébe lépett” – írta Rakovszkij 1928-ban. Amióta e méltatlankodó sorokat írták, az elfajulás rendkívül súlyosbodott. A GPU a párt belső életének döntő tényezőjévé vált. Ha Molotov 1936. márciusában örömét fejezhette ki egy francia újságíró előtt, hogy az uralkodó párt nem ismer többé frakcióharcokat, ez egyedül annak köszönhető, hogy a nézeteltéréseket ezentúl a politikai rendőrség mechanikus közbelépése rendezi. A régi bolsevik párt meghalt, semmilyen erő nem fogja feltámasztani.
A párt politikai elfajulásával párhuzamosan növekedett a minden ellenőrzéstől megszabadult bürokráciának a korrupciója. A kiváltságos, magas rangú funkcionáriusokra alkalmazott kifejezés: „szovbur” – szovjet burzsuj – korán bekerült a munkásság szótárába. A NEP-pel a polgári irányzatok kedvezőbb talajra találtak. 1922. márciusában Lenin óva intette a XI. pártkongresszust a vezetőkörök korrupciója ellen. A történelemben többször előfordult, mondotta, hogy a győztesek átvették a legyőzöttek civilizációját, ha ez magasabbrendű volt az övékénél. Az orosz burzsoázia és bürokrácia kultúrája kétségkívül nyomorúságos volt. Ám sajnos az új vezetőrétegek még e kultúra előtt is behódolnak. „4.700 felelős kommunista vezeti Moszkvában az államgépezetet. Ki vezet és kit? Határozottan kétségbe vonom, hogy a kommunisták vezetnek...” Lenin többé nem tudott felszólalni a párt kongresszusain. De élete utolsó hónapjainak minden gondolata arra irányult, hogy elő kell készíteni, fel kell fegyverezni a munkásosztályt az elnyomás, az önkény, a bürokratikus korrupció ellen. A baj első jeleinek a megfigyelésénél több nem adatott meg Leninnek.
Hrisztyian Rakovszkij, az ukrajnai Népbiztosok Tanácsának volt elnöke, aki később a Szovjetunió londoni és párizsi nagykövete lett, 1928-ban már a deportálásból küldte el barátainak a bürokráciáról írt rövid tanulmányát, amelyből már idéztünk néhány sort, mert a legjobb az e témakörben eddig írt tanulmányok közül. „Leninnek és valamennyiünknek a szellemében a pártvezetés célja az volt – írja Rakovszkij –, hogy megőrizze a pártot és a munkásosztályt a hatalomból nyilvánvalóan folyó bomlasztó kiváltságoktól, előnyöktől és kegyektől, megőrizze őket a régi nemességhez és kispolgársághoz való közeledéstől, a NEP demoralizáló befolyásától, a burzsoázia erkölcseinek és ideológiájának a csábításaitól... Őszintén, nyíltan és világosan meg kell mondanunk, hogy ezt a feladatot a párt szervezetei egyáltalán nem hajtották végre hogy a megóvás és a nevelés kettős szerepében teljes tehetetlenségről adtak bizonyságot, csődöt mondottak, megszegték kötelességüket...”
Igaz, hogy Rakovszkij, a bürokratikus megtorlástól megtörve, megtagadta bírálatát: De a Szent Inkvizíció harapófogójában a 70 éves Galilei is kénytelen volt megtagadni Kopernikusz rendszerét, ami viszont nem akadályozta meg a Földet forgásában. Nem hiszünk a 60 éves Rakovszkij tagadásában, mert ő maga nem egyszer kíméletlenül elemezte az ilyenfajta önbírálatokat. Politikai kritikája a tárgyilagos tényekben sokkal biztosabb talajra talált, mint szerzőjének a személyes szilárdságában.
A hatalom meghódítása nemcsak a többi osztály felé módosítja a proletariátus magatartását, hanem megváltoztatja a saját belső osztályszerkezetét is: A hatalom gyakorlása egy társadalmilag meghatározott csoport specialitása lesz, amely annyival inkább igyekszik megoldani saját „társadalmi kérdéseit”, minél nagyobb véleménnyel van küldetéséről. „A proletárállamban, ahol a vezető párt tagjainak nincs megengedve a kapitalista felhalmozás, a tagozódás előbb funkcionális, majd később társadalmivá válik. Nem állítom, hogy ez osztálytagozódássá válik, hanem társadalmivá...” Rakovszkij megmagyarázza: „Annak a kommunistának a társadalmi helyzete, akinek autója, jó lakása, rendszeres fizetett szabadsága és a párt által meghatározott maximális fizetése van, különbözik arra kommunistáétól, aki a szénbányákban ötven-hatvan rubel havi fizetésért dolgozik.”
A hatalmon lévő jakobinusok elfajulásának okait felsorolva: meggazdagodás, az állami szállítások stb., Rakovszkij idézi Babeufnek egy érdekes megjegyzését arról a szerepről, amelyet ebben a fejlődésben a jakobinusok körében igen keresett arisztokrata nők játszottak. „Mit cselekedtek, gyáva plebejusok? – kiáltott Babeuf – ma megcsókolnak, holnap elvágják a torkotokat.” A szovjet vezetők feleségeinek az összeírása hasonló képet nyújtana. Szosznovszkij, ismert szovjet újságíró utalt arra a szerepre, amelyet a bürokrácia kialakulásában az autóhasználati jog játszott. Igaz, hogy Rakovszkijjal együtt Szosznovszkij is megtért és visszatért Szibériából. Ettől azonban a bürokraták erkölcse nem javult meg. Ellenkezőleg, egy Szosznovszkij bűnbánata a demoralizálás fejlődését bizonyítja. Szosznovszkij régi cikkei, amelyeket kézirat formájában kézről-kézre adtak, az új vezetők életének felejthetetlen részleteit tartalmazzák, s jól megmutatják, hogy a győztesek mennyire magukévá tették a legyőzöttek erkölcseit. Hogy mégse térjünk vissza a túlhaladott évekhez – Szosznovszkij 1934-ben végleg felcserélte ostorát a lantra – szorítkozzunk a szovjet újságokból kölcsönzött új példákra; nem a „visszaéléseket” keresve, hanem a közvélemény által mintegy hivatalosan is elfogadott közönséges tényeket.
Egyik moszkvai gyár ismert kommunista igazgatója a Pravdában megelégedését fejezte ki üzeme kulturális színvonalának a fejlődéséről. Egyik szerelő telefonál neki: „Hogyan parancsolja, leállítsam a Martin-kemencét vagy várjak?” – „Azonnal válaszolok – mondja az igazgató – várj egy percet...” A szerelő tisztelettel beszél hozzá, az igazgató viszont tegezi a szerelőt. Ezt a felháborító párbeszédet, amely elképzelhetetlen egy civilizált kapitalista országban, az igazgató maga meséli el, mint egy teljesen köznapi dolgot. A szerkesztőség nem tesz ellenvetést, észre sem veszi; az olvasók sem tiltakoznak, már megszokták. Ne csodálkozzunk mi sem: a Kreml ünnepi fogadásain a „vezetők” és a népbiztosok tegezik alárendeltjeiket, a kitüntetésre meghívott gyárigazgatókat, kolhozelnököket, művezetőket, munkásokat. Lehetetlen nem emlékezni a régi rendszer idejének egyik legnépszerűbb forradalmi jelszavára, amelyik azt követelte, hogy a vezetők ne tegezzék az alárendelteket.
A megdöbbentően nagyúri gátlástalan párbeszéd, amelyet a Kreml vezetői a néppel folytatnak, minden lehetséges tévedést kizáróan bizonyítja, hogy az Októberi Forradalom, a termelőeszközök államosítása, a kollektivizálás, a „kulákság mint osztály felszámolása” ellenére, az embernek közötti viszony – és pontosan a szovjet piramis csúcsán – távolról sere jutott el a szocializmusig, sőt, több szempontból a kulturáltabb kapitalizmus színvonalát sem éri el. Az utóbbi évek folyamán ezen a rendkívül fontos területen hatalmas lépést tettek hátrafelé azáltal, hogy a szovjet Thermidor a kevéssé művelt bürokráciának ellenőrzéstől mentes teljes függetlenséget adva és a tömegekre a csend és az engedelmesség híres parancsát kényszerítve kétségtelenül a régi orosz barbárságba való visszaesést okozta.
Nem gondolunk a diktatúra elvont fogalmának a demokrácia elvont fogalmával való szembeállítására, hogy kölcsönös értékviszonyukat a tiszta ész mérlegén lemérjük. Minden viszonylagos ebben a világban, ahol csak a változás állandó. A bolsevik párt diktatúrája a történelemben a fejlődésnek az egyik leghatalmasabb eszköze volt. De itt a költő szerint „Vernunft wird Unsinn, Wehltat Plage” (Az értelem értelmetlenség lesz, a jótett kín — Goethe: Faust). Az ellenzéki pártok betiltása a frakciók betiltását vonta maga után; a frakciók betiltása a csalhatatlan vezérétől különböző gondolkodás betiltásához vezetett. A párt rendőrileg biztosított egyöntetűségét a bürokrácia büntetlensége követte, ami a maga részéről a demoralizálás és a korrupció mindenféle változatának az oka lett.
A szovjet Thermidort úgy határoztuk meg, mint a bürokrácia győzelmét a tömegek felett. Megkíséreltük bemutatni ennek a győzelemnek a történelmi feltételeit. A forradalmi proletariátus élgárdája részben felszívódott az állami szervezetekben és fokról-fokra demoralizálódott, részben megsemmisült a polgárháborúban, illetve kiküszöbölték és szétzúzták. A fáradt és csalódott tömegek közömbösen szemlélték a vezető körökben végbemenő eseményeket. Ezek a feltételek, bármilyen fontosak is voltak, önmagukban még egyáltalán nem magyarázzák meg, hogyan sikerült a bürokráciának a társadalom fölé emelkedni és hosszú időre kézbe venni a sorsát; a saját akarata mindenesetre elégtelen volt ehhez; egy új vezető réteg kialakulásának sokkal mélyebb társadalmi okai kell legyenek.
A XVIII. századbeli thermidoriánusoknak a jakobinusok felett aratott győzelméhez is hozzájárult a tömegek elernyedése és a káderek demoralizálódása. De eme, valójában csak időleges események mögött egy sokkal mélyebb szerves és történelmi folyamat ment végbe. A jakobinusok a hatalmas hullám által felemelt kispolgári körök alsó rétegeiben találták támaszukat; márpedig a XVIII. századi forradalom, válaszolva a termelőerők fejlődésére, végezetül a nagypolgárságot kellett, hogy hatalomra juttassa. Thermidor ennek a fejlődésnek csupán az egyik elkerülhetetlen állomása volt. Milyen társadalmi szükséglet fejeződik ki vajon a szovjet Thermidorban?
Az egyik előbbi fejezetben megkíséreltünk egy előzetes magyarázatot adni a csendőr győzelméről. Itt kénytelenek vagyunk folytatni a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet feltételeinek és ebben az állam szerepének az elemzését. Hasonlítsuk össze még egyszer az elméleti előrelátást a valósággal. „Még szükséges kényszert gyakorolni a burzsoázia ellenében – írta Lenin 1917-ben arról az időszakról, amely a hatalom átvételét kell kövesse – de a kényszer szervezete immár a lakosság többsége és nem a kisebbség, mint ahogy ez mindeddig volt... Ebben az értelemben az állam kezd elhalni.” Miben fejeződik ki elhalása? Először abban, hogy a „kiváltságos kisebbséghez tartozó intézmények” (kivételezett funkcionáriusok, az állandó hadsereg vezérlete) helyett maga a többség „betöltheti” a kényszer funkcióit. Később Lenin axiomatikus formában megfogalmaz egy vitathatatlan tételt: „A hatalom funkciói minél inkább az egész nép funkcióivá válnak, annál kevésbé szükséges maga ez a hatalom.” A termelőeszközök magántulajdonának a megszüntetése kiküszöböli a történelem által kialakított állam legfőbb feladatát: a kisebbség tulajdona kiváltságainak a védelmét szemben az óriási többséggel.
Lenin szerint az állam elhalása a kisajátítók kisajátításának már a másnapján megkezdődik, azaz előbb mintsem az új rendszer gazdasági és kulturális feladatához hozzáfogott volna. E feladatok végrehajtásában elért minden siker egy lépést jelent az államnak a szocialista társadalomba való felszívódása útján. E felszívódás foka a szocialista építés mélységének és hatásosságának a legjobb mutatója. Ily módon egy szociológiai tétel fogalmazható: a tömegek által gyakorolt kényszer a munkásállamban egyenesen arányos a kizsákmányolásra és a kapitalista restaurációra törekvő erőkkel, és fordítottan arányos a társadalmi szolidaritással és az új rendszer iránti odaadással. A bürokrácia – más szóval a „kiváltságos funkcionáriusok és az állandó hadsereg vezérlete” az erőszak egy különleges változatának felel meg, amelyet a tömegek vagy nem tudnak vagy nem akarnak alkalmazni, és amelyet ilyen vagy olyan módon ellenükben gyakorolnak.
Ha a demokratikus tanácsok napjainkig megőrizték volna erejüket és függetlenségüket, s arra lettek volna kényszerítve, hogy ugyanolyan mértékben folyamodjanak a kényszerhez, mint az első években, ez a tény elegendő lett volna, hogy komolyan nyugtalanítson bennünket. Mily nagy tehát nyugtalanságunk az olyan helyzet láttán, amelyben a tömegek tanácsai végképp letűntek a színről és kényszerfunkcióikat a Sztálin-Jagoda cégre hagyták. És milyen kényszerfunkciókat! Kezdésképp tegyük fel a kérdést, hogy vajon mi a társadalmi oka az állam eme makacs életképességének és mindenekelőtt a „csendőrösítésének”? A kérdés fontossága önmagától nyilvánvaló: a válasz szerint vagy gyökeresen revideálnunk kell általában a szocialista társadalomról alkotott hagyományos eszméinket, vagy éppoly radikálisan el kell vetnünk a Szovjetunióról terjesztett hivatalos értékeléseket.
Vegyük az egyik moszkvai újság nem régi számából a jelenlegi szovjet rendszer szokványos jellemzését, amelyet napról napra ismételnek és amelyet az iskolások könyv nélkül megtanulnak. „A kapitalisták, földbirtokosok és gazdagparasztok élősdi osztályait mindörökre felszámolták a Szovjetunióban, ahol ezzel mindörökre véget vetettek az ember ember általi kizsákmányolásának. Az egész nemzet gazdaság szocialista lett, és a növekvő Sztahanov-mozgalom előkészíti a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet feltételeit.” (Pravda, 1936. április 4.) A Kommunista Internacionálé világsajtója éppenséggel nem mond mást. De ha a kizsákmányolásnak „mindörökre” véget vetettek, azaz az ország már ténylegesen rátért a szocializmus útjára, sőt a szocializmus felső foka felé tart, nincs más hátra, mint hogy a társadalom végre ledobja magáról az állam kényszerzubbonyát. Ehelyett – és ez alig felfogható ellentét! – a szovjet állam bürokratikus és totális jelleget nyer.
Ugyanezt a végzetes ellentmondást tünteti fel a párt sorsának a felidézése. A kérdés körülbelül ekként fogalmazható meg: miért vitathatták meg szabadon, félelem nélkül a pártban a politikának valamennyi súlyos kérdését 1917-21-ben, amikor a régi uralkodó osztályok még fegyverrel a kézben ellenálltak, amikor az egész világ imperialistái ténylegesen támogatták őket, és amikor a fegyveres kulákok szabotálták a védelmet és az ország ellátását? Miért nem lehet megengedni az elmozdíthatatlan vezetőknek címzett legkisebb bírálatot sem most, az intervenció befejezése, a kizsákmányoló osztályok veresége, az iparosítás vitathatatlan sikerei és a parasztok nagy többségének a kollektivizálása után? Miért zárják ki azonnal mindazokat a bolsevikokat, akik a párt szervezeti szabályzatának megfelelően a kongresszus összehívását mernék követelni? Minden állampolgárt, aki hangosan kifejezné kétségeit Sztálin csalhatatlanságáról, azon nyomban körülbelül úgy kezelnének, mint egy terrorista összeesküvés résztvevőjét. Honnan ered a megtorlásnak és a rendőri apparátusnak ez a rémséges, ez a szörnyű, ez az elviselhetetlen hatalma?
Az elmélet nem váltó, amelyet minden pillanatban le lehetne számítoltatni. Ha hibás, akkor helyes revideálni vagy kiegészíteni. Leplezzük le azokat a valóságos társadalmi erőket, amelyek létrehozták a szovjet valóság és a hagyományos marxizmus közötti ellentmondást. Mindenesetre, az ember nem tévelyeghet a homályban, ismételgetve a szertartásos mondatokat, amelyek talán hasznosak a vezetők presztízsének, de arcul csapják az élő valóságot. Azonnal meg fogjuk ezt látni, hála egy meggyőző példának.
A Népbiztosok Tanácsának elnöke 1936. januárjában kijelentette a Végrehajtó Bizottság előtt hogy „a nemzetgazdaság szocialista lett. [tapsok] Ebben a tekintetben (?) megoldottuk az osztályok felszámolásának a problémáját. [tapsok] De a még „alapvetően ellenséges elemeket”, a hajdani uralkodó osztályok maradványait örököltük a múlttól. Mi több, a kolhozok dolgozói, az állami funkcionáriusok, sőt néha a munkások között is még megtalálhatók a „kicsiny üzérek”, az „állam és a kolhozok javainak pocsékolói”, a „szovjetellenes fecsegés házalói”, stb. Innen a diktatúra megszilárdításának még fennálló szükségessége. Ellentétben Engels várakozásával, a munkásállam ahelyett, hogy „elszenderülne”, egyre éberebb kell legyen.
A szovjet államfő által festett kép a legnagyobb mértékben megnyugtató lenne, ha nem foglalna magában egy halálos ellentmondást. A szocializmus véglegesen berendezkedett az országban: „ebben a tekintetben” az osztályok meg vannak semmisítve (ha ez igaz ebben a tekintetben, akkor igaz minden egyéb tekintetben is). Kétségtelen, hogy a társadalmi harmóniát itt-ott a múlt alakja és maradványai zavarják meg. Ám arra mégsem lehet gondolni, hogy a szétszórt, a hatalomtól megfosztott, a kapitalizmus restaurációjáról álmodó emberek meg tudnák dönteni az osztályok nélküli társadalmat a „kicsiny üzérek” (még csak nem is egyszerűen üzérek, hanem „kicsiny” üzérek!) segítségével. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van. De még egyszer kérdezzük, miért kell ebben az esetben a bürokrácia vasdiktatúrája?
Azt kell hinni, hogy a reakciós álmodozók lassanként eltűnnek. A valóban demokratikus tanácsok jól ellátnák a „kicsiny üzérek” és a „fecsegők” dolgát. „Nem vagyunk utópisták – válaszolt Lenin 1917-ben a bürokratikus állam burzsoá és reformista teoretikusainak – semmiképpen nem vitatjuk az egyének által elkövetett kicsapongások lehetőségét és elkerülhetetlenségét, valamint e kicsapongások elnyomásának a szükségességét... De erre a célra egyáltalán nincs szükség különleges megtorló apparátusra, a felfegyverzett nép ugyanolyan könnyedséggel és egyszerűen el fogja ezt intézni, mint ahogy a civilizált tömeg szétválasztja a verekedő férfiakat vagy nem engedi sértegetni a nőket.” Úgy tűnik, hogy Leninnek e szavait az állam élén álló egyik követőjének a címére szánták. A Szovjetunió iskoláiban tanulmányozzák Lenint, de a Népbiztosok Tanácsában láthatóan nem. Másként egyszerűen megmagyarázhatatlan az a határozat, amelyhez Molotov gondolkodás nélkül azokat az érveket használja, amelyek ellen Lenin csípős fegyverét irányította. Szembeszökő ellentmondás az alapító és az epigonok között! Míg Lenin lehetségesnek tartotta. még a kizsákmányolók osztályainak a felszámolását is bürokrata apparátus nélkül, Molotov, avégett, hogy az osztályok felszámolása után igazolja a népi kezdeményezés elfojtását a bürokratikus gépezet által, semmi jobbat nem talál, mint a felszámolt osztályok „maradványainak” a felidézését!
De annál nehezebbé válik e „maradványokra” hivatkozni, minél inkább a bürokrácia hivatott képviselőnek a bevallása szerint, a tegnapi osztályellenség sikerrel beolvad a szovjet társadalomba. Posztisev, a Központi Bizottság egyik titkára, 1936. áprilisban mondotta a Komszomol kongresszusán: „Számos szabotőr őszintén megbánta bűneit... és visszatért a szovjet nép soraiba...” Tekintve a kollektivizálás sikereit, „a kulákok gyermekei nem lehetnek felelősek szüleikért”. Ez nem minden: „semmi kétség, hogy ma maga a kulák sem hisz abban, hogy visszanyerheti falusi kizsákmányoló helyzetét.” A kormány nem ok nélkül kezdte meg a társadalmi származásból fakadó törvényes megszorítások eltörlését! De ha van értelme Posztisev állításainak, amelyeket Molotov fenntartás nélkül helyesel, ez csak egy lehet: a bürokrácia szörnyű anakronizmussá vált és az állami kényszernek nincs többé célja a szovjetek földjén. Ám sem Molotov, sem Posztisev nem ismerik el ezt a szigorúan logikus következtetést. Szívesebben megtartják a hatalmat, legyen ez akár önellentmondások árán is.
Valójában nem tudnak arról lemondani. Objektív szavakkal kifejezve: a jelenlegi szovjet társadalom nem tudja az államot nélkülözni, sőt – bizonyos mértékben – a bürokráciát sem. Nem a múlt nyomorúságos maradványai, hanem a jelennek hatalmas áramlatai teremtik ezt a helyzetet. A szovjet államnak mint a kényszer gépezetének az igazolása abban áll, hogy a jelenlegi átmeneti szakasz még telve van olyan társadalmi ellentmondásokkal, amelyek a fogyasztás területén – a mindenki számára legközelebbi és legérzékenyebb területen – rendkívül súlyos jelleget öltenek, minden pillanatban azzal fenyegetve, hogy a termelés területére is behatolnak. A szocializmus győzelméről tehát sem végleges, sem biztosított értelemben nem lehet beszélni.
A bürokratikus tekintély alapja a fogyasztási cikkek ínsége és az ebből fakadó mindenki elleni harc. Midőn az üzletekben elegendő áru van, a vevő minden. Pillanatban jöhet. Amikor kevés az áru, a vevők sorbaállni kényszerülnek. Mihelyt e sor túl hosszú lesz, a rend fenntartása végett azon nyomban szükséges egy rendőr jelenléte. Ez a szovjet bürokrácia kiindulópontja. S ez a bürokrácia jól tudja, hogy kinek adjon és kinek kell türelmesen várnia.
Az anyagi és kulturális helyzet javulásának az első pillantásra kisebbíteni kellene a kivételek szükségességét, csökkenteni a „burzsoá jog” területét, és ezáltal kihúzni a talajt a bürokráciának, e jogok őrzőjének a lába alól. Mégis ennek az ellenkezője történt: a termelőerők növekedése eddig együtt járt az egyenlőtlenség és a kivételek minden formájának, valamint a bürokráciának a szélsőséges fejlődésével. Ez szintén nem ok nélkül történt így.
Vitathatatlan, hogy a szovjet rendszer jellege az első időkben sokkal inkább egyenlőségi és kevésbé bürokratikus volt, mint ma. De egyenlősége a közös nyomor egyenlősége volt. Az ország erőforrásai olyan korlátozottak voltak, hogy nem tették lehetővé még a csekély kiváltságokkal rendelkező körök leszakadását sem a tömegektől. Az „egyenlő” bér; amely megszüntette az egyéni ösztönzést, így a termelőerők fejlődésének is a gátjává vált. A szovjet gazdaságnak ki kellett kissé törnie ínségéből, hogy a kiváltságoknak nevezett zsiradék felhalmozása lehetővé váljon. A termelés jelenlegi állapota még messze van attól, hogy mindenkinek biztosítsa a szükségest. De azt már lehetővé teszi, hogy a kisebbségnek fontos előnyöket juttasson és hogy a többség számára az egyenlőtlenséget ösztökeként használja. Ez az elsőrendű oka annak, hogy a termelés növekedése mindeddig az állam burzsoá és nem szocialista vonásait erősítette meg.
Ez nem az egyedüli ok. Ama gazdasági tényező mellett, amely a jelenlegi szakaszban a munka bérezésének a kapitalista módszereihez való visszatérést igényli, politikai tényező is működik, amely magában a bürokráciában testesül meg. Ez jellegénél fogva megteremti és védelmezi az előjogokat. A kezdet kezdetén úgy tűnik fel, mint, a munkásosztály burzsoá szerve. Miután kialakítja és megszilárdítja a kisebbség előjogait, természetesen a legjobb részt hasítja ki magának. Aki elosztja a javakat, még soha nem rövidítette meg magát. A társadalom szükségletéből így születik egy szerv, amely jóval meghaladva szükséges társadalmi funkcióját, önálló tényezővé, és ugyanakkor az egész társadalmi szervezet számára nagy veszélyek forrásává is válik.
A szovjet Thermidor jelentősége kezd kikristályosodni előttünk. A tömegek szegénysége és műveletlensége újból egy hatalmas bunkóval ellátott fegyveres vezér fenyegető alakjában materializálódik. A valaha eltávolított és megszégyenített bürokrácia a társadalom szolgálójából annak urává lett. Ezzel társadalmilag és erkölcsileg olyan messzire távolodott a tömegektől, hogy többé tettei és jövedelme fölött semmiféle ellenőrzést nem engedhet meg.
A bürokráciának az első látásra titokzatos félelme a „kicsiny üzérektől”, a lelkiismeretlen és „fecsegő” emberektől ebben leli természetes magyarázatát. A lakosság elemi szükségleteinek a kielégítése nem lévén módjában, a szovjet gazdaság minden lépésnél megszüli az érdekre alapozott üzérkedés és csalás tendenciáit. Másrészt az új arisztokrácia kiváltságai arra ösztönzik a tömegeket, hogy felfigyeljenek a „szovjetellenes” hírekre, azaz az önkényes és kielégíthetetlen tekintélyeknek még a félhangosan fogalmazott bírálatára is. Tehát nem a múlt kísérteteiről van szó, annak a maradványairól, ami nincs, egyszóval a tavalyi hóról, hanem az egyéni felhalmozásra irányuló új és hatalmas, szüntelenül újjászülető tendenciákról. A nagyon szerény jólétnek az első jelei, pontosan szerénységük következtében nem meggyengítették, hanem megerősítették ezeket a széthúzó tendenciákat. Ám a nem kiváltságosaknak növekszik a hallgatag vágya arra, hogy kíméletlenül csökkentsék az új notabilitások étvágyát. A társadalmi harc ismét súlyosabb lesz. Ez a bürokrácia hatalmának a forrása. Ez ugyancsak az ezt a hatalmat fenyegető veszélyek forrása is.