Megkíséreltük próba alá vetni a szovjet rendszert az állam szempontjából. Ugyanezt megtehetjük a pénzforgalom szempontjából is. Az állam és a pénz problémájának különböző közös vonásai vannak, mert mindkettő végeredménybena kérdések kérdésére, a munka termelékenységére vezethető vissza. Az állami és a pénzügyi kényszer az osztályokra tagolt társadalomtól kapott örökséghez tartozik, amely az emberek közötti viszonyokat csak vallásos vagy laikus fétisek segítségével tudja meghatározni, e fétiseket a fogai közti nagy késsel jelképezett állam félelmetesebb védelme alá helyezve. A kommunista társadalomban az állam és a pénz el fognak tűnni. Fokozatos elhalásuk meg kell tehát kezdődjék a szocialista társadalomban. A szocializmus valóságos győzelméről csak attól a történelmi pillanattól kezdve lehet beszélni, amikor az állam már csak félig lesz állam, és a pénz kezdi elveszíteni bűvös hatalmát. Ez azt jelenti, hogy a kapitalista fétisektől megszabadult szocializmus megkezdi az emberek közötti tisztább, szabadabb és méltóbb kapcsolatok kialakítását.
A pénz és a bérmunka „eltörlésének” vagy az állam „kiküszöbölésének” az anarchizmusra jellemző követelései csupán a mechanikus gondolkodás mintáiként tarthatnak számot érdeklődésre. A pénzt nem lehet önkényesen „eltörölni”, és az államot vagy a családot sem lehet „kiküszöbölni”; be kell töltsék történelmi küldetésüket, el kell, hogy veszítsék jelentőségüket, mielőtt eltűnnének. A pénz bűvös jellege csak akkor fogja megkapni a kegyelemdöfést, amikor a társadalmi gazdagság szakadatlan növekedése a kétlábúakat felszabadítja a minden perc munkatöbblet iránti zsugori magatartás alól, valamint az adagjaik nagysága iránt érzett megalázó félelemtől. A pénz, elvesztve boldogságot hordozó és az embert porba sújtó képességét, a statisztika és a terv számára kényelmes számviteli eszközzé válik. Ezt követően valószínűleg ezt a fajta nyugtát is el fogják vetni. Ám ezt a gondot a nálunk okosabb ükunokáinkra hagyhatjuk.
A termelőeszközök és a hitel államosítása, a belkereskedelemnek a szövetkezetek és az állam révén való lefoglalása, a külkereskedelmi monopólium, a mezőgazdaság kollektivizálása, az örökségre vonatkozó törvénykezés, mindez a pénz személyes felhalmozásának a szűk kereteit feltételezi, és zavarja a pénznek magántőkévé való átalakulását (uzsora, kereskedelmi és ipari tőke). A pénznek ezt a kizsákmányoláshoz kötött funkcióját mégsem számolják fel már a proletárforradalom kezdetén, hanem más, új formában az államra ruházzák, amely az egyetemes kereskedő, bankár és gyáros szerepét játssza. Másfelől a pénz legelemibb funkciói: értékmérő, forgalmi- és fizetési eszköz, megmaradnak, sőt a kapitalista rendszerben ismert működésnél szélesebb tevékenységi körre terjednek.
Az adminisztratív tervezés eléggé megmutatta erejét, de ugyanakkor erejének a határait is. Egy a priori kidolgozott gazdasági terv, főleg egy elmaradott, 170 millió lakosú országban, amely a város és a falu közti mély ellentmondásoktól szenved, nem változhatatlan dogma, hanem olyan munkahipotézis, amelyet a végrehajtás folyamán ellenőrizni kell és át kell alakítani. Mi több, szabályként állíthatjuk, minél „szorosabb” az irodai utasítás, annál kellemetlenebb a gazdaság vezetőinek a helyzete. A terv szabályozását és alkalmazását két emeltyűnek kell szolgálnia: az egyik politikai, amelyet az érdekelt tömegeknek a vezetésben való valóságos részvétele hoz létre s amely elképzelhetetlen szovjet demokrácia nélkül; a másik pénzügyi, amely az a priori számításoknak a tényleges ellenőrzéséből ered az általános értékmérő segélyével, s ami lehetetlen szilárd pénzügyi rendszer nélkül.
Távol attól, hogy a szovjet gazdaságban a pénz szerepe megszűnjön, még alaposan fejlődnie kell. A kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti szakasz, egészét tekintve nem az áruforgalom csökkenését, hanem annak széles kiterjesztését követeli. Az ipar valamennyi ága átalakul és nagyobbodik, szünet nélkül új iparágak keletkeznek, és valamennyinek mennyiségileg és minőségileg meg kell határoznia kölcsönös helyzetét. A helyi fogyasztásra termelő és a befelé forduló család falusi gazdaságának a felszámolása mindannak a munkaenergiának a társadalmi forgalomba, innen a pénzforgalomba való belépését jelenti, amelyet azelőtt egy tanya vagy egy faluhely falai által határolt helyen használtak fel. Most először a történelemben valamennyi terméket és szolgáltatást ki lehet egymás ellenében cserélni.
Másrészt, a sikerrel koronázott szocialista építés nem képzelhető el a termelő és a fogyasztó egoizmusának, a közvetlen személyes érdeknek a tervrendszerbe való ágyazása nélkül, amelyek hasznos tényezőként csak a szokásos, biztos és rugalmas eszköznek, a pénznek a birtoklásával jelentkeznek. A munkatermelékenységnek az emelése és a termelés minőségének a javítása teljesen lehetetlen a gazdaság minden pórusába szabadon behatoló értékmérő, azaz szilárd pénzegység nélkül. Ebből világosan következik, hogy az átmeneti gazdaságban éppúgy mint a kapitalizmusban az az egyetlen valóságos pénz az, amelyik az aranyon alapul. Minden más pénz csak pótlék lenne. Igaz, hogy a szovjet állam egyformán gazdája az árutömegnek is, meg a pénzkibocsátó szerveknek is. Ez azonban mit sem változtat: az áruk rögzített árait illető adminisztrációs mesterkedések egyáltalán nem teremtenek szilárd pénzegységet, azt nem is pótolják sem a belkereskedelem, még kevésbé a külkereskedelem számára.
A Szovjetunió pénzrendszere tiszta alapjától, azaz az aranyalaptól megfosztva természetesen zárt jellegű; a rubel nem létezik a világpiac számára. Ha a Szovjetunió sokkal jobban elviseli az ilyen jellegű rendszer hátrányait, mint Németország vagy Olaszország, ez részben a külkereskedelmi monopóliumnak köszönhető, de főleg természeti gazdagságának: egyedül ez a gazdagság teszi lehetővé, hogy nem roppan össze az autarchia harapófogójában. De a történelmi feladat nem az összeroppanás elleni sikeres ellenállásban van, hanem – szemben a világpiac legmagasabbrendű vívmányaival – egy olyan hatalmas, teljesen ésszerű gazdaság megteremtésében, amely az idő legjobb felhasználását és ezzel a kultúra magasfokú szárnyalását biztosítja.
A szovjet gazdaság éppenséggel olyan szervezet, amelyik szüntelen technikai forradalmakat és nagyszabású kísérleteket él át, és így a leginkább szüksége van a szelíd értékmérő segélyével végzett állandó ellenőrzésre. Elméletileg semmi kétség, hogy amennyiben a Szovjetunió rendelkeznék arany-rubellel, az ötéves tervek eredménye végtelenül jobb lenne. De nem lehet arról véleményt mondani, ami hiányzik. A szegénységből azonban mégse csináljunk erényt, mert ez új veszteségekhez és új gazdasági tévedésekhez vezetne.
A szovjet pénzrendszer története a gazdasági nehézségeknek, de ugyanakkor a sikereknek és a kudarcoknak, valamint a bürokratikus gondolkodás cikcakkjainak a története.
A rubel helyreállítása 1922-24-ben a NEP-re való áttérés során, a fogyasztási cikkek elosztásának a terén széttéphetetlenül összekapcsolódott a „burzsoá jog szabályainak” a helyreállításával. A kormány figyelmét mindaddig a cservonyec kötötte le, amíg kulákbarát politikát folytatott. Viszont az ötéves terv első időszakában az infláció valamennyi zsilipje megnyílt. Az 1925 elején kibocsátott rubelmennyiség összege 0,7 milliárdról 1928 elején a még viszonylag szerény 1,7 milliárdra nőtt, utolérve ezzel a cárizmusnak a háború előestéjén elért papírpénz forgalmát, de természetesem a régi fémalap nélkül. Később, az inflációs görbe évről-évre a következő lázas ugrásokat hajtotta végre: 2,0 – 2,8 – 4,3 – 5,5 – 8,4. Az utóbbi számot, 8,4 milliárd rubelt, 1933 elején érte el. Itt kezdődnek a megfontolás és a visszavonulás évei: 6,6 – 7,7 – 7,9 milliárd (1935).
Az 1924-es rubel hivatalosan 13 frankkal jegyezve, 1935-ben 3 frankra, kevesebb mint a negyedére esett, ami csaknem a háború utáni francia frank színvonala. A régi és az új jegyzés erősen konvencionális; a világpiaci áron számított rubel vásárlóértéke valószínűleg nem éri el az 1,5 frankot. De az elértéktelenedés foka megmutatja, milyen volt 1934-ig a szovjet deviza szédítő zuhanása. Gazdasági kalandorsága teljében Sztálin megígérte, hogy a NEP-et, azaz a piacot az „ördögbe” küldi. Az egész szovjet sajtó, éppúgy, mint 1918-ban, az adásvételnek azzal a „közvetlen szocialista elosztással” való végleges felváltásáról beszélt, amelynek külső jele az élelmiszerjegy volt. Az inflációt úgy tagadták, mint ami általában véve idegen a szovjet gazdaságtól. „A szovjet deviza szilárdságát – mondotta Sztálin 1933. januárjában – mindenekelőtt az az állam által birtokolt nagymennyiségű áru biztosítja, amelyet szabott áron hoz forgalomba.” Bár ezt a rejtélyes aforizmát nem fejlesztették tovább és meg sem magyarázták (s részben éppen ennek a következtében), ez lett a szovjet pénzügyi elméletnek, pontosabban a tagadott inflációnak az alapvető törvénye. A cservonyec ezentúl már nem általános egyenérték volt, hanem a „nagymennyiségű” áru általános árnyéka; ami persze lehetővé tette, hogy mint minden árnyék, ez is meghosszabbodjék. Ha e vigasz-elméletnek volt egyáltalán értelme, az csak ez lehetett: a szovjet pénz megszűnt pénz lenni; nem volt többé értékmérő sem; a „szilárd árakat” a kormány szabta meg; a cservonyec a tervgazdálkodás konvencionális jele lett csupán, az egyetemes elosztásnak egyfajta jegye; egyszóval, a szocializmus „végleges és visszavonhatatlan” győzelmet aratott.
Újra felbukkantak a hadikommunizmus idejének legutópisztikusabb eszméi; igaz, hogy kissé fejlettebb, de sajnos a pénz felszámolásához még teljesen elégtelen gazdaság alapján. A vezető körökben az a nézet uralkodott, hogy a tervgazdálkodásban nem kell félni az inflációtól. Ez körülbelül ugyanazt jelenti, mintha azt mondanók, hogy a partközelben nem veszélyes a hajózás, ha az embernek iránytűje van. A valóságban a pénz inflációja elkerülhetetlenül a hitel inflációjára vezet, s így fiktív értékekkel helyettesíti a valódi értékeket, azaz a tervgazdálkodást belülről emészti fel.
Szükségtelennek tűnik annak leszögezése, hogy az infláció a dolgozó tömegek rendkívül súlyos adóját jelentette. Ami a szocializmusra háramló előnyeit illeti, ez erősen kétes. Igaz, hogy a termelő apparátus gyorsan növekedett, de az újonnan épített hatalmas vállalatok gazdasági hatásosságát nem a gazdaság, hanem a statisztika eszközeivel értékelték. A bürokrácia, parancsolva a rubelnek, ami azt jelentette, hogy azt önkényesen felruházta különböző vásárlóerővel a lakosság különböző rétegei előtt, a saját sikereinek és kudarcainak az objektív méréséhez szükséges eszköztől fosztotta meg magát. A pontos számvitel hiányában, amelyet viszont papíron a „konvencionális rubelben” való számításokkal lepleztek, a valóságban elvesztették az egyéni ösztönzőt és így alacsony termelékenységet, valamint még rosszabb áruminőséget értek el.
A baj már az ötéves terv első időszakában fenyegető méreteket öltött. 1931. júliusában Sztálin megfogalmazta ismert „hat feltételét”, amelynek a célja a termelési költség csökkentése volt. E „feltételek” (az egyéni termelékenységnek megfelelő bér, a termelési költség számítása stb.) egyáltalán nem voltak újak: a „burzsoá jog szabályai” a NEP elejéről valók, amelyeket 1923 elején a XII. pártkongresszus fejlesztett tovább. Sztálin az ipari beruházások csökkenő hatás fokának a befolyására csak 1931-benütközött beléjük. Az elkövetkező két esztendőben a szovjet sajtóban úgyszólván egyetlen cikk sem jelent meg, amely ne idézte volna e „feltételeket” üdvözítő hatalmát. Holott az infláció folytatódott, és ígyaz általa kiváltott betegségeket ez a gyógymód nem győzhette le. A szabotőrök ellen hozott szigorú rendszabályok sem jártak több eredménnyel.
Ma csaknem valószínűtlennek tűnik, hogy az „ismeretlenség”, az„egyenlősdiség”, azaz a mindenki számára „egyenlő” bérrel fizetett átlagos munka elleni hadüzenettel egyidőben, a bürokrácia az „ördögbe” küldte a NEP-et, más szóval az áruknak, beleértve a munkaerőt, pénz révén történő becslését. A kereskedelemnek a „fenntartott áruházakkal” való helyettesítése és az árak zűrzavara szükségképpen eltüntetett minden kapcsolatot az egyéni munka és az egyéni bér között; és ezzel megölték a munkás személyes érdekének az ösztönzőjét.
Így a gazdasági számításokat, a termékek minőségét, a termelési költségeketés a munkatermelékenységet érintő legszigorúbb előírások a levegőben lógtak. Ami egyáltalán nem akadályozta meg a vezetőket abban, hogy a kudarcokért a Sztálin által ajánlott hat recept szándékos mellőzését okolják. Az inflációra tett legóvatosabb célzás is bűnné vált. A hatóságok ugyanilyen buzgalommal esetenként azzal vádolták a tanítókat, hogy elhanyagolják a higiéniát, de azt megtiltották, hogy a szappanhiányt emlegessék.
A cservonyec rendeltetésének a kérdése a bolsevik párt frakcióharcaiban az első helyet foglalta el. Az Ellenzék platformja (1927) a „pénzegység abszolút szilárdságát” követelte. E követelés maradt a következő évek vezérszólama. „Vaskézzel megállítani az inflációt – írta 1932-ben az Ellenzék külföldi lapja – és helyreállítani a szilárd pénzegységet” ,történjen ez akár „a beruházások merész csökkentése árán is”. Úgy látszott,hogy a „teknősbéka sebesség” dicsérői és a szuperiparosítók felcserélték a szerepet. Az „ördögbe küldött” piaccal kapcsolatos hencegésre válaszolva az Ellenzék azt javasolta a Tervbizottságnak, hogy szögezze ki helyiségeiben: „az infláció a tervgazdálkodás vérbaja”.
Az infláció nem kevésbé súlyos következményekkel járt a mezőgazdaságban. A kulákpártoló parasztpolitika idejében feltételezték, hogy a NEP alapjain a mezőgazdaság szocialista átalakítása a szövetkezetek révén évtizedekig tart. A tartalékképzés, a hitel és az eladás területeit magába foglaló szövetkezet végül a termelés társadalmasítására kellett vezessen. Az egészet „Lenin szövetkezeti tervének” nevezték. Tudjuk, hogy a valóság egészen más, inkább ellentétes utat követett, az erőszakos kisajátítás és a teljes kollektivizálás útját. Szó sem volt többé a különböző gazdasági funkciók olyan mértékű fokozatos társadalmasításáról, amelyet az anyagi és a kulturális erőforrások lehetővé tennének. A kollektivizálás úgy ment végbe, mintha azonnal a mezőgazdaság kommunista rendszerének a megvalósításáról lett volna szó.
Az állatállomány több mint a felének a megsemmisülésén kívül ennek még súlyosabb következménye az volt, hogy a kolhoztagok teljesen közömbössé váltak a társadalmasított vagyon és saját munkájuk eredményei iránt. A kormány rendezetlen visszavonulást hajtott végre. A parasztoknak ismét lehetett tyúkjuk, disznójuk, juhuk és tehenük. Lakóhelyük közelében parcellákat kaptak. A kollektivizálás filmje fordítva pergett.
Az egyéni gazdaságok eme visszaállításával a kormány kompromisszumot fogadott el és a váltságdíj felét a paraszt individualista tendenciáinak fizette ki. A kolhozok fennmaradtak. Így ez a visszavonulás első látásra másodlagosnak tűnhetett. A valóságban viszont nehéz lenne túlbecsülni a jelentőségét. Figyelmen kívül hagyva a kolhoz arisztokráciát, az átlagosparaszt „saját magának” végzett munkája jelenleg nagyobb mértékben fedezi mindennapos szükségleteit, mint a kolhozban való részvétele. Gyakran megtörténik, hogy az egyéni parcellájának jövedelme, főleg ha ipari növénytermesztésére, kertészetre vagy állattenyésztésre adja magát, kétszer vagy háromszor magasabb, mint a kollektív gazdaságban kapott bére. Ez a tény, amelyet a szovjet sajtó is bizonyít, nagy erővel emeli ki részint az emberek tízmilliói és méginkább a nők munkaerejének egész barbár pazarlását a törpegazdaságokban, részint a kolhozokban lévő nagyon alacsony munkatermelékenységet.
A nagy kollektív mezőgazdaság fejlesztése érdekében a paraszthoz ismét a saját nyelvén kellett szólni, más szóval a terményadóról a kereskedelemhez kellett visszatérni, újra meg kellett nyitni a piacokat, egyszóval visszakérni az ördögtől az idő előtt rendelkezésére bocsátott NEP-et. Így a többé-kevésbé szilárd pénzügyi számvitelre való áttérés a mezőgazdaság későbbi fejlődésének a szükséges feltétele lett.
Ismeretes, hogy Minerva baglya a szürkületkor kezdi meg repülését. Ilymódon a „szocialista” pénzrendszer elmélete is csak az infláció illúzióinak szürkületében nyeri el teljes jelentését. Az engedelmes professzoroknak sikerült Sztálin szavaiból egész elméletet felépíteniük, amely szerint a szovjet ár, ellentétben a piaci árral, kizárólag a terv vagy a rendeletek nyomán alakul ki. Az ár tehát nem gazdasági kategória, hanem adminisztratív, amely a szocializmus érdekében a nemzeti jövedelem jobb elosztásának a szolgálatára rendeltetett. A professzorok azt viszont elfelejtették megmagyarázni, hogyan lehet az árakat „irányítani” a valóságos termelési költségek nem ismeretében, és hogyan lehet kiszámítani ezt az árat, ha minden ár ahelyett, hogy az árucikkek termeléséhez társadalmilag szükséges munkamennyiséget fejezné ki, a bürokrácia akaratát tükrözi? Voltaképpen a kormány a nemzeti jövedelem új elosztásának olyan hatalmas emeltyűivel rendelkezik, mint az adók, a költségvetés és a hitelrendszer. Az 1936-os kiadási költségvetés szerint közvetlenül több mint 37,6 milliárdot fordítanak a gazdaság különböző ágaira; más milliárdok közvetve áramlanak oda. A költségvetés és a hitel mechanizmusa teljességgel elegendő a nemzeti jövedelem tervszerű elosztásához. Ami az árakat illeti, annál jobban szolgálják a szocializmus ügyét, minél tisztességesebben fejezik ki a mai gazdasági kapcsolatokat.
A tapasztalat döntő ereje már megmutatkozott. Az „irányított” ár nem vált olyan hatásossá az életben, mint a tudós könyvekben. Különböző kategóriájú árakat szabtak meg ugyanarra az árura. Ennek az árrendszernek tátongó réseiben az üzérkedés, a kedvezés, az élősdiség és más bajok minden fajtája szabadon elhelyezkedett, inkább rendszerint, mint kivételként. Még acservonyec is, amely pedig a szilárd árak szilárd árnyéka kellett volnalegyen, csak a saját árnyéka lett.
Ismét váratlanul meg kellett változtatni a politikai vonalat, ezúttal a gazdasági sikerekből fakadt nehézségek miatt. Az 1935-ös esztendő a kenyérjegy eltörlésével kezdődött; októberben eltörölték a többi termékre vonatkozó élelmiszerjegyet, s 1936. januárjában az elsőrendű szükségleti cikkek ellátási jegyei is eltűntek. A városok és falvak dolgozóinak az államhoz való gazdasági viszonyát újra a pénz nyelvére fordították. A rubel a népesség gazdasági tevékenységének az eszközévé lett, kezdve a fogyasztási cikkek mennyiségével és minőségével. A szovjet gazdaságot semmiféle más módon nem lehet racionalizálni.
A Tervbizottság elnöke 1935. decemberében kijelentette: „A bankok és a gazdaság közötti viszony jelenlegi rendszerét felüt kell vizsgálni. A bankoknak valójában az a rendeltetésük, hogy a rubel révén az ellenőrzést gyakorolják.” Így múlt ki az adminisztratív terv babonája és az adminisztratív ár illúziója. Ha a pénz területén a szocializmushoz való közeledés a rubelnek és az elosztási jegyeknek az egyesítését jelentené, az 1935-ös reformokat a szocializmustól való eltávolodásként kellene értékelni. Ez azonban durva hiba lenne. A jegyrendszer kiküszöbölése a rubel révén csak egy fikcióról való lemondást jelentett, valamint az elosztás burzsoá módszereihez való visszatérés képében annak a nyílt beismerését, hogy szükséges megteremteni a szocializmus alapjait.
A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának 1935. januári ülésén a pénzügyi népbiztos kijelentette: „A szovjet rubel olyan szilárd, mint a világ egyetlen más devizája sem.” Hiba lenne ebben csak hencegést látni. A Szovjetunió költségvetése minden évben a kiadások feletti bevételi többlettel zárul. A külkereskedelem, igaz, hogy kevéssé jelentékeny, de mégis aktív mérleget mutat. A rubel-bank aranyfedezete ma meghaladja a milliárdot. Az aranykitermelés gyorsan növekszik; ebből a szempontból a Szovjetunió 1936-ra az első helyet szándékszik elérni a világon. Az áruforgalom növekedése meggyorsult a piac újjászületése óta. 1934. után az inflációt gyakorlatilag megállították. A rubel bizonyos megszilárdításának az elemei adva vannak. A pénzügyi népbiztos nyilatkozata mégis csak bizonyos optimizmus-inflációval magyarázható. Ha a szovjet rubelnek a gazdaság általános fejlődése hatalmas támaszt nyújt, a szélsőséges termelési költségek viszont az Achilles sarkát képezik. Csak akkor válik a világ legszilárdabb pénzegységévé, ha a szovjet munkatermelékenység meg fogja haladni a világszínvonalat, azaz, amikor a pénzegységnek már a saját halálára kell gondolnia.
Technikai szempontból a rubel még ennél is kevesebb igényt tarthat a paritásra. Több mint egymilliárd aranyfedezettel, az országban csaknem nyolcmilliárdnyi papírpénz van forgalomban; a fedezet tehát csak 12,5%-os. Az Állami Bank aranya jelenleg sokkal inkább a háború esetére fenntartott érinthetetlen tartalék, mint a pénzrendszer alapja. Kétségtelen, hogy a fejlődés magasabb szakaszán az aranyparitáshoz való visszatérés, abból a célból, hogy a gazdasági tervek pontosabbak és a külfölddel való kapcsolatok egyszerűbbek legyenek, elméletileg nincs kizárva. Kimúlása előtt a pénzrendszer még egyszer visszanyerheti színarany ragyogását. Mindenesetre ez a probléma nem holnap jelentkezik.
Közelebbi jövőben szó sem lehet aranyparitásról. De abban a mértékben, amelyben a kormány aranyfedezetet teremtve megkísérli akár csak elméletben is, hogy növelje a fedezet-aranyát; abban a mértékben, amelyben a pénzjegykibocsátás a bürokrácia akaratától független, objektív okok miatt korlátozva van, a szovjet rubel legalább viszonylagos szilárdságot el tud érni. Ennek előnyei óriásiak lennének. Így a pénzrendszer, határozottan elvetve az inflációt, bár meg van fosztva az aranyparitás előnyeitől, mégis hozzájárulna azoknak a mély sebeknek a bekötözéséhez, amelyek a megelőző évek bürokratikus szubjektivizmusából háramlottak a gazdasági szervezetre.
Marx azt mondja, hogy „végeredményben az egész gazdaság az idő gazdaságára redukálódik”, azaz a civilizáció minden fokán az embernek a természet elleni harcára vezethető vissza. Elemi alapjára redukálva a történelem a munkaidő gazdaságosságáért folytatott küzdelem története. A szocializmust egyedül a kizsákmányolás eltörlése nem igazolja; a társadalomnak nagyobb idő-gazdaságosságot kell biztosítania, mint a kapitalizmus. Ha nem elégíti ki ezt a feltételt, a kizsákmányolás eltörlése nem lenne egyéb, mint egy jövőjétől megfosztott drámai epizód. A szocialista módszer első történelmi tapasztalata megmutatta hatalmas lehetőségeit. De a szovjet gazdaság még távolról sem tanulta meg az időnek, a civilizáció eme legértékesebb nyersanyagának a kihasználását. A behozott technika, az időtakarékosság legfőbb eszköze, szovjet földön még nem adja azokat az eredményeket, amelyeket kapitalista hazájában rendszerint felmutat. Ebben az egész civilizáció számára döntő értelemben a szocializmus még nem győzött. Bebizonyította, hogy tud győzni és győznie kell. De ma még nem győzött. Minden ellenkező állítás vagy a tudatlanságnak, vagy a szélhámosságnak a gyümölcse.
Molotov, aki – adjuk meg neki ezt az igazságot – néha jobban lerázza magáról a rituális frázisokat, mint a többi szovjet vezető. 1936. januárjában ezt mondta a Végrehajtó Bizottság ülésén: „Nálunk (...) amunkatermelékenység átlagos színvonala még jelentékenyen alacsonyabb, mint Amerikában és Európában”. Pontosabbá kellett volna ezt tenni körülbelül ezekkel a szavakkal: ez a színvonal háromszor, ötször, sőt tízszer alacsonyabb, mint Európában és Amerikában, ami azt okozza, hogy nálunk a termelési költségek jóval magasabbak. Molotov megteszi ezt az általános beismerést: „Munkásaink átlagos kultúrszínvonala még alacsonyabb a különböző kapitalista országok munkásaiénál”. Hozzá kellene tenni: átlagos anyagi létfeltételeik szintén. Felesleges aláhúzni azt a könyörtelen pontosságot, amellyel e világos és mellékesen elejtett szavak megcáfolják a hivatalos személyek dicsekvéseit és a külföldi „barátok” édeskés mellébeszéléseit.
A szovjet kormány tevékenységének a lényegét a munkatermelékenység-emeléséért folytatott harc, valamint a honvédelem gondja képezi. A Szovjetunió fejlődésének különböző szakaszain e harc különböző formát öltött. Az első ötéves terv végrehajtása alatt és a másodiknak az elején alkalmazott „rohambrigádok” módszerét az agitációra, a személyes példára, az adminisztrációs kényszerre és a csoportoknak nyújtott mindennemű bátorításra és előjogokra alapozták. Azok a kísérletek, amelyek az 1931-es „hat feltétel” alapján a darabbér egy fajtáját akarták bevezetni, a fantompénzbe és a különböző árakba ütköztek. A bérezés rugalmas differenciáltságát a termékek állami elosztásának a rendszere a „prémiumokkal” helyettesítette, amely a gyakorlatban egyenlő volt a bürokratikus önkényességgel. Az előjogok vadászata növekvő számban vitte a rohammunkások soraiba a nagy protekcióval rendelkező ügyeskedőket. Így az egész rendszer a saját céljaival ellentétes helyzetbe került.
Egyedül a jegyrendszer eltörlése valamint a rubel megszilárdításának és az árak egységesítésének a kezdeti lépései tették lehetővé a darabra vagy a feladatra végzett munka bevezetését. Ezen az alapon váltotta fel a rohambrigádokat a sztahanovista mozgalom. A reálisabb jelentőséget nyert rubelt hajszolva a munkások figyelmesebbek lettek a gépek iránt és gazdaságosabban használták fel idejüket. A sztahanovista mozgalom jelentős mértékben a munka fokozására, sőt a munkanap meghosszabbítására redukálódik: a sztahanovisták munkapadjukat és szerszámjaikat rendbeteszik, előkészítik a nyersanyagot (a brigádvezetők) útmutatásokkal látják el a brigádokat a munkaidőn kívül. A hét órás munkanapból gyakran csak a név marad meg.
A darabbéres munkának, ennek a látható kényszer nélküli fokozott kizsákmányolási rendszernek a titkát nem a szovjet hivatalnokok találták fel. Marx ezt úgy tekintette, mint amelyik a „legjobban megfelel a kapitalista termelő módnak”. A munkások rokonszenv nélkül, sőt nyílt ellenszenvvel fogadták ezt a találmányt; természetellenes lett volna részükről más magatartást várni. Mégsem vitatható, hogy a sztahanovista mozgalomban való részvételben valódi szocialista lelkesedés is van. Persze azt nehéz megállapítani, hogy mennyivel több a karrierista és a csaló. A munkások többsége az új munkadíjazást a rubel szemszögéből közelíti meg és gyakran meg kell állapítsa, hogy a rubel kimerült.
Bár a szovjet kormány visszatérése a darabbéres munkára a „szocializmusnak döntő és visszavonhatatlan” győzelme után első látásra visszavonulásnak tűnhet, valójában azt kell itt ismételni, amit a rubel rehabilitálásával kapcsolatban mondottunk: nem a szocializmusról való lemondásról, hanem a durva illúziók elhagyásáról van szó. Egyszerűen a munkabér formája jobban idomul az ország valóságos erőforrásaihoz: „Soha a jog nem emelkedhetik a gazdasági rendszer fölé.”
De a Szovjetunió vezető körei nem tudnak meglenni a társadalmi álcázás nélkül. A Tervbizottság elnöke Mezslauk az 1936-os Végrehajtó Bizottsági ülésen kijelentette, hogy „a bérezés szocialista (!) elve végrehajtásának a rubel lett az egyedüli és valóságos eszköze”. Ha a régi monarchiákban, egészen a Vespasianusig minden királyi volt, ebből nem kell arra következtetni, hogy egy munkásállamban a dolgok erejénél fogva minden szocialistává válik. A rubel a bérezés kapitalista elve alkalmazásának az „egyedüli és valóságos eszköze”, még a szocialista tulajdonformák alapján is; ismerjük már ezt az ellentmondást. A „szocialista” darabmunka mítoszát igazolandó, Mezslauk hozzáfűzte: „A szocializmus alapelve, hogy mindenki képességei szerint dolgozik, és szolgáltatott munkája után kapja a fizetését.” A valóságban ezek az urak nem zavartatják magukat az elmélettől. Amikor a munkaütemet a rubelvadászat szabja meg, az emberek nem a „képességeik”, azaz izmaik és idegeik állapota szerint dolgoznak, hanem erőszakolják magukat. Szigorúan véve, ezt a módszert csak a kemény szükséggel lehet igazolni; ebből a „szocializmus alapelvét” kovácsolni annyit jelent, hogy lábbal tiporjuk az új, magasabb rendű kultúra eszméit azért, hogy a kapitalizmus szokványos sarába tiporjuk.
Ezen az úton Sztálin, még egy lépést tesz előre, amikor a sztahanovista mozgalmat úgy mutatja be, mint amelyik „a szocializmusnak a kommunizmusba való átmenete feltételeit készíti elő”. Az olvasó most látja, hogy mennyire fontos volt megadni a fogalmak tudományos meghatározását, amelyeket a Szovjetunióban az adminisztratív szükségletek kielégítésére használnak. A szocializmus vagy a kommunizmus alsó foka kétségtelenül megköveteli a munka és a fogyasztás szigorú ellenőrzésének a fenntartását, de mindenesetre feltételezi, hogy a tőke kizsákmányoló szelleme által feltalált ellenőrzési formáknál humánusabbakat alkalmaznak. Ám a Szovjetunióban a kapitalizmustól kölcsönzött technika használatára könyörtelenül beidomított, elmaradott emberanyagot látunk. Az európai és amerikai színvonalért folytatott küzdelemben a kizsákmányolás klasszikus módszereit, mint a darabbért, olyan brutális és meztelen formákban alkalmazzák, hogy azt még a reformista szakszervezetek sem tűrnék a burzsoá országokban. Az a megjegyzés, hogy a Szovjetunió munkásai „saját maguknak” dolgoznak, csak történelmi perspektívában és, azzal a feltétellel igazolt – mondjuk mi, utalva ezzel a későbbi elemzésre – hogy azt nem öli meg a mindenható bürokrácia. Mindenesetre a termelőeszközök állami tulajdona a ganét nem változtatja arannyá és nem födi be dicskoszorúval azt az izzadságrendszert, amely kimeríti a fő termelőerőt, az embert. Ami a „szocializmusnak a kommunizmusba való átmenete” előkészítését illeti, ez éppen áz ellenkező ponton kezdődik, azaz nem a darabmunka bevezetésével, hanem ennek a munkának, a barbárság örökségének az eltörlésével.
Túl korai lenne még a sztahanovista mozgalom mérlegét megvonni. De meg lehet különböztetni jellemző vonásait, amelyek egészében véve az egész rendszert jellemzik. A munkások által elért bizonyos eredmények kétségkívül rendkívül érdekesek annyiban:, amennyiben megmutatják az egyedül a szocializmus által elérhető lehetőségeket. De ezen eredmények és az egész gazdaságra való kiterjesztésük között még nagy utat kell megtenni. A termelőfolyamatok szoros egymásra utaltságában a munka szakadatlanul növekvő termelékenysége nem lehet pusztán egyéni erőfeszítések gyümölcse. Az átlagos termelékenység emelése lehetetlen a gyári termelés újjászervezése és a vállalatok közti kapcsolatok újjászervezése nélkül. Végtelenül nehezebb a dolgozók milliói technikai ismeretének néhány fokkal való emelése, mint néhány száz haladott munkás ösztönzése.
Hallottuk, hogy maguk a főnökök panaszkodnak a szovjet munkások elégtelen munkakultúrájára. Ez az igazságnak csak az egyik, méghozzá a kisebbik része. Az orosz munkás leleményes, értelmes és elég ügyes. Például az amerikai termelési feltételek között az orosz munkás bármely százas csoportjának csak néhány hónapra vagy hetekre volna szüksége ahhoz, hogy le ne maradjon az amerikai munkás megfelelő kategóriái mögött. A nehézség a munka általános megszervezésében és szervezetében van. A termelés modern feladatait illetően a szovjet igazgató-személyzet rendszerint sokkal elmaradottabb, mint a munkások.
Az új technika révén a darabbér elkerülhetetlenül a jelenleg vagyon alacsony munkatermelékenység emelkedésére vezet. De az ehhez szükséges feltételek megteremtése az igazgatás részéről magasabb minősítést követel, kezdve a műhelyfőnöktől egészen a Kreml-vezetőkig. A sztahanovista mozgalomcsak nagyon kis mértékben elégíti ki ezt a szükségletet. A bürokrácia elkerülhetetlenül megkísérli azoknak a nehézségeknek az átugrását, amelyeket nem képes felülmúlni. A darabbér önmagától nem hozza létre azokat a csodákat, melyeket várnak tőle. Ezért súlyos igazgatási nyomás jön a segítségére: prémiumok és reklámozás egyrészt, büntetések másrészt.
A mozgalom kezdetét a technikai személyzet elleni tömeges megtorló intézkedések jelezték. A mérnököket és munkásokat ellenállással, szabotázzsal és bizonyos esetekben sztahanovisták meggyilkolásával vádolták. E rendszabályok szigora bizonyította az ellenállás erejét. A vezetők az állítólagos „szabotázst” politikai ellenállással magyarázták; valójában annak okai gyakrabban eredtek azokból a technikai, gazdasági és kulturális nehézségekből, amelyeknek nagy részét maga a bürokrácia idézte fel. Úgy tűnik, hogy a „szabotázst” serényen megtörték. Az elégedetlenek megijedtek, a tisztánlátók elhallgattak. Példa nélküli győzelmeket jelentő táviratok esője hullott. Tény, hogy amíg elszigetelt úttörőkről volt szó, a helyi igazgatás, a kapott parancsoknak engedelmeskedve nagy figyelemmel könnyítette meg a sztahanovisták munkáját, még a bánya vagy a műhely többi munkása érdekeinek a feláldozása árán is. De attól kezdve, hogy a munkások százai és ezrei bekapcsolódtak a sztahanovista mozgalomba, az igazgatási szervek zavara teljes lett. Nem tudták, hogyan lehetne rövid idő alatt rendbetenni a termelési apparátust, amelynek egyébként az objektív lehetőségei is hiányoztak ehhez. Ilyen esetekben kísérletet tettek a munkaerőnek és a technikának a megerőszakolására. Amikor a karóra szerkezete lelassítja járását, így ösztönzik szöggel a kis fogaskerekeket. A sztahanovista „napok” és dekádok eredménye sok vállalat életébe a teljes káosz bevezetését jelentette. Ami megmagyarázza azt az első látásra meghökkentő tényt, hogy a sztahanovisták számának a növekedése gyakran a vállalatok általános termelékenységének nem a növekedésével, hanem a csökkenésével járt együtt.
A mozgalom „hősies” korszaka ma meghaladottnak tűnik. Megkezdődött a mindennapos tevékenység. Tanulni kell. Főleg azoknak kell sokat tanulni, akik másokat tanítanak. De éppen ezeknek van ehhez a legkevesebb kedvük. A szovjet gazdaságnak azt a műhelyét, amelyik megbénítja és hátráltatja a többit, bürokráciának nevezik.