Az orosz burzsoázia gyengesége következtében az elmaradott Oroszország demokratikus célkitűzéseit, így a monarchiának és a jobbágyságból alig kilépett parasztság szolgaságának a felszámolását csak a proletárdiktatúra valósíthatta meg. De a proletariátus, amely a paraszttömegek élére állva meghódította a hatalmat, nem szorítkozhatott csupán a demokratikus átalakításra. A burzsoá forradalom egybefolyt a szocialista forradalom első szakaszával. Ez nem volt véletlen. Az utóbbi évtizedek története meggyőző erővel bizonyítja, hogy a kapitalizmus hanyatlásának körülményei között az elmaradott országok nem tudják a tőke régi anyaországainak a színvonalát elérni. A zsákutcába került civilizálók elzárják a civilizálódók útját. Oroszország nem azért lépett a proletárforradalom útjára, mintha a szocialista átalakulás szempontjából gazdasága a fejlettebb lett volna, hanem azért, mert ez a gazdaság kapitalista alapon már fejlődésképtelen volt. A termelőeszközök társadalmasítása a barbárság megszüntetésének a legfontosabb feltétele lett. Ez az elmaradott országok kombinált fejlődésének a törvénye. A cárok birodalma, mint „a kapitalista lánc leggyengébb láncszeme” (Lenin) megkezdte a szocialista forradalmat. De még ma is, tizenkilenc évvel a forradalom után „utol kell érnie és meg kell haladnia” – mindenekelőtt utolérnie – Európát és Amerikát, azaz a termelésnek és a technikának azokat a problémáit kell megoldania, amelyeket a fejlett kapitalizmus már régóta megoldott.
De lehetett volna-e másképpen? A régi uralkodó osztályok megdöntése, ahelyett, hogy megoldotta volna, voltaképpen csak: felfedte ezt a problémát: a barbárságból kultúrszintre emelte. A forradalom rendkívül nagy hatású, új gazdasági módszerek alkalmazását tette lehetővé, mivel a termelőeszközök tulajdonát az állam kezébe összpontosította. Kizárólag a tervgazdálkodásnak köszönhető, hogy a forradalom országa rövid idő alatt mindazt újjáépítette, amit a háború és a polgárháború lerombolt, sőt hatalmas új vállalatokat, új ipart, sőt iparágakat alkotott.
A bolsevik párt vezetői a világforradalom közeli kirobbanására számítottak. De a forradalom rendkívüli késése óriási nehézségeket támasztott a Szovjetunióban, míg ugyanakkor felfedte a belső erőforrásait és kivételes lehetőségeit is. Ám ennek ellenére az elért eredmények pontos értékelése – éppúgy a nagyságuk, mint az elégtelenségük szempontjából – csak nemzetközi szinten lehetséges. Eljárásunk módszere történelmi és társadalomtudományi magyarázat, nem pedig a statisztikai tények felhalmozása. Kiindulópontunk mégis néhány fontosabb statisztikai adat összefoglalása lesz.
Csaknem az egész kapitalista világ egy helyben topogásával és hanyatlásával ellentétben, a Szovjetunió iparosításának a nagysága kitűnik az alábbi, összesített adatokból. Németország ipari termelése csak a fegyverkezési láznak köszönhetően éri el az 1929-es szintet. Ugyanebben az időben Nagy-Britannia termelése, amelyet pedig állami támogatással is segítettek, csak 3-4%-kal nőtt. Az Egyesült Államok ipari termelése mintegy 25%-kal csökkent, Franciaországé több mint 30%-kal. Japán, a fegyverkezési láznak és a rablásainak köszönhető sikerei révén az első helyet foglalja el a kapitalista országok között: termelése csaknem 40%-kal nőtt. De még ez a kivételes eredmény is elhalványul a Szovjetunió fejlődési üteme mellett, amelynek ipari termelése ugyanezen idő alatt három és félszeresére emelkedett, ami 250%-os növekedésnek felel meg. Az utóbbi tíz esztendőben (1925-1935), a szovjet nehézipar megtízszerezte termelését. Az ötéves terv első évében a tőkebefektetések 5,4 milliárd rubelre emelkedtek; 1936-ban el kell hogy érjék a 32 milliárd rubelt.
Amennyiben elhagyjuk a pénzügyi becsléseket, tekintve a rubelnek mint mértékegységnek a bizonytalanságát, más, sokkal vitathatatlanabb tényekkel kell számolnunk. 1913 decemberében a Donyec-medence 2.275.000 tonna szenet adott, 1935 decemberében 7.125.000 tonnát. Az utóbbi három év folyamán az öntvénytermelés kétszeresére nőtt, az acél- és hengerelt áru termelése csaknem két és félszeresére. Az olaj-, a szén- és a vasércbányászat aháború előttinek a háromszorosára vagy a három és félszeresére nőtt. 1920-ban, amikor az első villamosítási tervet kidolgozták, az országban tíz helyi erőmű dolgozott 253.000 kilowatt összteljesítménnyel. 1935-ben már 95 helyi erőmű dolgozott 4.345.000 kilowatt összteljesítménnyel. 1925-ben a világ villamosenergia-termelésében a Szovjetunió a tizenegyedik helyet foglalta el; 1935-ben már csak Németország és az Egyesült Államok előzik meg. A széntermelésben a tizedik helyről a negyedikre lépett, az acéltermelésben a hatodikról a harmadikra. A traktor-termelésben az első helyet foglalja el, csakúgy, mint a cukortermelésben.
Az iparban elért hatalmas eredmények, a mezőgazdaság fellendülésének biztató kezdetei, a régi ipari városok kivételes fejlődése és újakalkotása, a munkások számának gyors emelkedése, a kultúrszínvonalnak és a szükségleteknek a növekedése, íme ezek annak az Októberi Forradalomnak a vitathatatlan eredményei, amely forradalomban a régi világ prófétái a civilizáció sírját vélték látni. Vége van a burzsoá közgazdász urakkal folytatott vitának: a szocializmus bebizonyította a győzelemre való jogát. Nem a Tőke lapjain, hanem a világ területének az egyhatod részét kitevő gazdasági porondon; nem a dialektikának, hanem a vasnak, a cementnek és a villamosságnak a nyelvén. Még abban az esetben is, ha a Szovjetunió külső támadás vagy vezetőinek a hibái miatt elbukna – amitől reméljük, hogy megkímélnek minket – a jövő zálogaként megmaradna az a vitathatatlan tény, hogy egy elmaradott országnak egyedül a proletárforradalom tette lehetővé a történelemben példátlan eredmények elérését.
Ezzel lezárul a munkásmozgalmon belül a reformistákkal folytatott vita. Vajon össze lehet-e hasonlítani, akár egy pillanatra is kicsinyes agitációjukat a forradalom által új életre hívott nép titáni művével? Ha 1918-ban a német szociáldemokrácia nem a kapitalizmus megmentésére, hanem a szocialista forradalom végrehajtására használta volna fel a munkások által rákényszerített hatalmat, az orosz példára alapozva nem nehéz felfogni, hogy milyen legyőzhetetlen gazdasági hatalom lenne ma Közép- és Kelet-Európa szocialista tömbje és Ázsiának tekintélyes része. A világ népei még új háborúkkal és új forradalmakkal fogják megfizetni a reformizmus történelmi bűneit.
A szovjet ipar dinamikus fejlődésének együtthatói példátlanok, de sem ma, sem később nem döntik el a kérdést. A Szovjetunió rendkívül alacsony színvonalról emelkedik, míg a kapitalista országok nagyon magas színvonalról csúsznak le. Jelenlegi erőviszonyukat mégsem a növekedés üteme határozza meg, hanem e két ellenfél teljes hatalmának az összevetése, ahogy az kifejeződik az anyagi tartalékokban, a technikában, a kultúrában és mindenekelőtt az emberi munka hatásfokában. Mihelyt a problémát ebből a statisztikai nézőpontból vizsgáljuk, a helyzet azonnal megváltozik a Szovjetunió legnagyobb hátrányára.
A Lenin által felvetett kérdést: „Ki győz?” – a Szovjetunió és a világ forradalmi proletariátusa vagy a belső ellenséges erők és a világkapitalizmus – a közöttük lévő erőviszony dönti el. A Szovjetunió gazdasági sikerei lehetővé teszik a megerősödését, a fejlődését, a fegyverkezését és – ha vissza kell vonulnia – a kitartását. De önmagábanvéve a „ki győz” kérdése – nemcsak katonai, hanem elsősorban gazdasági értelemben – a Szovjetunió számára nemzetközi összefüggésben jelentkezik. A fegyveres intervenció veszélyes. A kapitalista hadseregeket követő olcsó áruk intervenciója végtelenül veszélyesebb lenne. Magától értetődő, hogy a proletariátus győzelme egy nyugati országban azonnal maga után vonná az erőviszonyok [és a nemzetközi hozzáállás] gyökeres megváltozását [a Szovjetunióra nézve]. De mindaddig, amíg a Szovjetunió elszigetelt marad, s ami rosszabb: mindaddig, amíg az európai proletariátus egyik vereséget a másik után szenvedi és visszavonul, a szovjet rendszer ereje végeredményben a munkateljesítményben mérhető, amely az árutermelés közvetítésével a termelési költségekben és az eladási árban [azaz: az áruk darabszámának — az adott idő alatti munkateljesítmény növekedésével arányos — növekedésében, tehát az egyenkénti súlyozott eladási ár-átlag csökkenésében] fejeződik ki. Az erőviszonyok egyik legfontosabb mutatója a belső árak és a világpiaci ár közötti különbség. S valóban, a szovjet statisztikának tilos érintenie ezt a kérdést akár a legcsekélyebb mértékben is. Azért, mert a kapitalizmus, pangása és poshadása ellenére, még óriási fölénnyel rendelkezik a technikában, a munka szervezetében és kultúrájában.
Ismeretes a szovjet mezőgazdaság hagyományos elmaradottsága. Egyetlen ágazatában sem ért el az ipar sikereit akár csak megközelítő eredményeket. 1935 végén Molotov sajnálkozva jelentette ki, hogy „a cukorrépatermelésben még nagyon el vagyunk maradva a kapitalista országoktól”. 1934-ben a Szovjetunióban 82 mázsát termeltek hektáronként; 1935-ben, egy kivételesen jó termés idején Ukrajnában 131 mázsát. Ám Csehszlovákiában és Németországban egy hektár csaknem 250 mázsát hoz, Franciaországban több mint 300 mázsát. Molotov sajnálkozása túlzás nélkül kiterjeszthető a mezőgazdaság minden ágára, akár technikáról, akár a szemesterményekről, vagy mi több, az állattenyésztésről legyen szó. A jól átgondolt vetésforgók, a vetőmagvak válogatása, a vegyszerek, a traktorok, a tökéletesített mezőgazdasági szerszámok használata, a fajpéldányok tenyészete, mindez valójában óriási mezőgazdasági forradalmat készít elő. De pontosan ezen a legkonzervatívabb területen a forradalomnak időre van szüksége. A kollektivizálás ellenére, jelenleg a legfontosabb feladat a kis, egyéni parcellákra tagolt kapitalista Nyugat fejlettebb modelljének a megközelítése.
A munka termelékenységének a növeléséért folytatott küzdelem az iparban két vonalon halad: a fejlett technika elsajátítása és á munkaerő jobb kihasználása révén. A legmodernebb típusú nagyüzemek néhány alábbi felépítését egyrészt a kapitalista Nyugat fejlett technikája, másrészt a tervgazdálkodás rendszere biztosította. E téren a mások által elért eredmények átvételének lehettünk a tanúi. Az a tény, hogy a szovjet ipar és így a Vörös Hadsereg felszerelése is gyors ütemben növekedett, óriási helyzeti előnyöket jelent. A gazdaság nincs abban a kényszerhelyzetben,hogy elöregedett szerszámparkot tartson el, mint Angliában és Franciaországban, és a hadsereg sem kényszerül arra, hogy ósdi fegyverzetet használjon. De ennek a lázas növekedésnek árnyoldalai is vannak: a nemzetgazdaság különböző ágazatai nem kapcsolódnak harmonikusan egybe; a munkaerő technikailag elmaradott; az igazgatás nem áll feladata-magaslatán. Mindez a nagyon magas termelési költségékben, valamint a termékek rossz minőségében fejeződik ki.
Az olajipar vezetője írja, hogy „olajkútjaink ugyanazokkal a szerszámokkal rendelkeznek, mint az amerikai kutak, de a fúrás szervezése elmaradott, a káderek minősége elégtelen.” A balesetek nagy számát „a nemtörődömség, a hozzá nem értés és a technikai megelőzés elégtelensége” magyarázza. Molotov arról panaszkodik, hogy „nagyon el vagyunk maradva az építkezések szervezésében... A szerszámokat és a gépeket botrányosan elhanyagolják, és leggyakrabban a rutinra hagyatkoznak”. Az egész szovjet sajtó tele van ilyen beismerésekkel. A Szovjetunióban a modern technika távolról sem nyújtja ugyanazokat az eredményeket, mint kapitalista hazájában. A nehézipar globális sikereit kivételes eredményként könyvelhetjük el: csak ezen az alapon lehet építeni. Ám a modern gazdaságot éppen a legfinomabb részletek termelésében lehet felismerni. És pontosan ebben a vonatkozásban még jelentős az elmaradottság. A legkomolyabb eredményeket nemcsak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is, a hadiipar érte el; a hadsereg és a haditengerészet a legbefolyásosabb és a legkövetelőbb megrendelők. A hadsereg vezetői, beleértve Vorosilovot, mégis arról panaszkodnak, hogy „nem vagyunk mindig elégedettek a Vörös Hadseregnek adott termékek minőségével”. Az óvatos szavak mögött nem nehéz felfedezni a nyugtalanságot.
A gépgyártásnak – írja hivatalos jelentésében a nehézipar vezetője – „jó minőségűnek kell lennie, amit sajnos nem állíthatunk a mi esetünkben...” Továbbá: „Nálunk a gép drága.” A jelentés írója ezúttal is, mint mindig, tartózkodik a világtermeléshez viszonyított pontos összehasonlító adatok közlésétől.
A szovjet ipar büszkesége a traktor. De a traktorok kihasználásának a foka nagyon alacsony. A legutóbbi gazdasági évben a traktorok 80%-a alapvető javításokat igényelt, és nagy részük éppen a mezei munkák kellős közepén maradt hasznavehetetlen. Egyes számítások szerint a gép- és traktorállomások csak a hektáronkénti 20-22 mázsás szemterméssel fedezik költségeiket. Mármost tekintve, hogy a hektáronkénti átlagtermés ennek csak a felét éri el, az állam kénytelen fedezni a milliárdokra rúgó deficitet.
A közúti szállítás helyzete még rosszabb. Amerikában egy tehergépkocsi évente 60-, 80-, sőt 100.000 kilométert is befut, a Szovjetunióban mindössze 20.000 kilométert, azaz háromszor vagy négyszer kevesebbet. Száz gépkocsiból csak ötvenöt van úton, a többi javításban vagy a javítását várva vesztegel. A javítások költségei kétszeresen meghaladják az új gépkocsik termelésének az összköltségeit. Nincs abban semmi csodálatos, hogy az Ellenőrzési Kormánybizottság szerint „a gépkocsi-szállítás kivételes terhet ró a termelési költségekre”.
A vasúti szállítás kapacitásának a növelése, amint a Népbiztosok Tanácsának elnöke tanúsítja, „nagyszámú balesettel és szerelvénykisiklással” jár együtt. Az alapvető ok mindig ugyanaz: a múltból örökölt rossz minőségű munka. A vasutak megfelelő karbantartásáért folytatott küzdelem valóságos hősi tetté vált, amelyről a megjutalmazott váltóőrök egyenesen a Kremlben tesznek jelentést a hatalom legfőbb képviselőinek. A legutóbbi évek eredményei ellenére a tengeri szállítás elmaradt a vasúti mögött. Az újságokban rendszeresen felfedezzük a kis híreket a „tengeri szállítás sajnálatos munkájáról”, „a flottában végrehajtott javítások valószínűtlenül alacsony minőségéről” stb.
A könnyűiparban a helyzet még kedvezőtlenebb, mint a nehéziparban. A szovjet iparnak egyik eléggé különös törvénye például akként fogalmazható meg, hogy általában véve a termékek annál rosszabbak, minél közelebb vannak a fogyasztóhoz. Ha hihetünk a Pravdának, a textiliparban „a selejtszázalék megszégyenítő, gyenge a választék és rossz a minőség”. A szovjet sajtó rendszeres témája az elsőrendű közszükségleti cikkek rossz minőségéről szóló panaszok közlése: „a bádogáru kidolgozása ügyetlen”; a „bútorok csúnyák, szögelésük rossz, és össze vannak csapva”; „nem lehet elfogadható gombokat találni”; „a közétkeztetési vállalatok sajnálatos munkát végeznek” stb.
Az iparosítás sikereit kizárólag mennyiségi mutatókkal jellemezni körülbelül annyit jelent, mintha egy ember anatómiáját a mellbőség megjelölése nélkül, egyedül a magassága alapján akarnók meghatározni. A szovjet gazdaság fejlődésének a pontosabb becslése egyébként azt is megköveteli, hogy a minőség figyelembevételével mindig emlékezetben tartsuk: az egyik területen elért gyors siker együtt jár más területek elmaradásával. A nagy autógyárak létesítését az úthálózat elégtelensége és elhanyagolása kíséri. „Útjaink elhanyagolása rendkívüli” – állapítja meg az Izvesztyija – „az annyira fontos Moszkva-Jaroszlavl úton képtelenség tíz kilométeres sebességnél többet elérni.” A Tervbizottság elnöke bizonyítja, hogy az ország még az „útnélküli századok” hagyományait őrzi.
A községi gazdálkodás helyzete hasonló. Rövid idő alatt új ipari városok születnek, de a régiek tucatjait a legnagyobb mértékben elhanyagolják. A fővárosok és az ipari városok növekednek és szépülnek, itt-ott színházakat és drága klubokat emelnek, de a lakáskérdés tűrhetetlen, és a lakásviszonyok rendszerint elviselhetetlenek.
„Rosszul és drágán építkezünk, a lakások elhasználódnak, nincs karbantartás, kevés és rossz a javítás.” (Izvesztyija) Ez az aránytalanság az egész gazdaságra jellemző. Bizonyos értelemben elkerülhetetlen, hiszen a legfontosabb területeken kellett kezdeni, és még ma is ott kell. De az is igaz, hogy az egyes részek elmaradottsága nagy mértékben hátráltatja a más részeken folyó munkát és annak hatásfokát. Ha egy ideális irányított gazdaságot képzelünk el, amely nemcsak egyes gazdasági ágak gyorsfejlődését biztosítja, hanem az egész gazdaság mind nagyobb eredményeit, a növekedés statisztikai együtthatója ugyan kisebb lesz az első időszakban,de a gazdaság egésze és a fogyasztó is nyer általa. Következésképpen a gazdaság általános fejlődési üteme is nyer.
A hivatalos statisztikában a gépkocsik termelésének és javításának az adatait összeadják avégett; hogy megkapják az ipari termelés egészének a képét: A gazdasági hatásosság szempontjából jobb lenne itt a kivonás eszközével élni, mint az összeadáséval: Ez a megállapítás más iparágakra is érvényes. Ezért a rubelben megadott átfogó becsléseknek csak viszonylagos értékük van: nem tudni, hogy mi a rubel értéke, és azt sem lehet mindig tudni, hogy valóságos gyártmány vagy korai géptörés van-e mögötte. Ha „szilárd” rubelben számolva a nehézipar globális teljesítménye a háború előtti termeléshez viszonyítva meghatszorozódott, a tonnában kifejezett olaj-, szén- és öntvénytermelés csak a háromszorosára vagy a három és félszeresére növekedett. Ennek az aránytalanságnak az a legfőbb oka; hogy a szovjet ipar a cárok Oroszországában ismeretlen, új iparágakat teremtett. De a statisztikai adatok szándékos összekeverésében egy járulékos okot kell keresni. Ismeretes, hogy minden bürokráciának szerves igénye a valóság kendőzése.
A Szovjetunióban még nagyon alacsony az átlagos egyéni munkateljesítmény. A legjobb vasipari üzemben, az igazgató bevallása szerint, az egy munkásra eső öntvény- és acéltermelés háromszor alacsonyabb az Egyesült Államok hasonló átlagánál. A két ország átlagainak az összehasonlítása valószínűleg az egy az öthöz vagy még az ennél is kedvezőtlenebb viszonyszámot adná. Ilyen körülmények között teljesen értelmetlen az az állítás, hogy a Szovjetunióban a Martin-kemencéket „jobban” kihasználják, mint a kapitalista országokban. A technikának a célja az emberi munka megtakarítása. Az erdőiparban és az építkezésben a helyzet még rosszabb, mint a vasiparban. Az Egyesült Államokban egy kőfaragó munkás évi teljesítménye 5.000 tonna, a Szovjetunióban 500 tonna, azaz tízszer kevesebb. Ilyen kiáltó különbséget a rossz munkaszervezés jobban megmagyaráz, mint a munkások elégtelen szakképzettsége. A bürokrácia teljes erejével ösztönzi a munkásokat, de ugyanakkor képtelen arra, hogy a munkaerőt jól használja ki. Ebből a szempontból a mezőgazdaság, mint ez magától értetődő, rosszabb helyzetben van, mint az ipar. A gyenge teljesítménynek a következménye az alacsony nemzeti jövedelem, azaz a néptömegek alacsony életszínvonala. Amikor azt mondják, hogy 1936-ban a Szovjetunió ipari termelése Európában az első helyet éri el – önmagában véve nagy eredmény – nemcsak a minőségről és a termelési költségekről feledkeznek meg, hanem egyáltalán a lakosság számáról is. Holott az ország általános fejlődésének a színvonalát és különösképpen a tömegek anyagi életfeltételeit még nagy vonalakban is csak úgy lehet meghatározni ha a termelés adatait elosztjuk a fogyasztók számával. Kíséreljük meg ezt az egyszerű számtani műveletet.
Nincs szükség annak bizonyítására, hogy a vasutak milyen nagy szerepet játszanak a gazdaságban, a kulturális életben és a háborúban. A Szovjetunióban a vasútvonalak hossza 83.000 kilométer, szemben Németország 58.000, Franciaország 63.000 és az Egyesült Államok 417.000 kilométerével. Ez azt jelenti, hogy Németországban 8,5 kilométer, Franciaországban 15,2; az Egyesült Államokban 33,1; a Szovjetunióban viszont csak 5 kilométer jut minden 10.000 lakosra. A vasútjait tekintve a Szovjetunió a civilizált világ országai között az utolsó helyek egyikét foglalja el. A kereskedelmi hajózás, amely az utóbbi öt év folyamán megháromszorozódott, jelenleg körülbelül Spanyolország és Dánia színvonalán áll. Vegyük ehhez az utak hiányát. 1935-ben a Szovjetunió 1.000 lakosonként 0,6 gépkocsit gyártott; Nagy Britannia (1934-ben) ugyanannyi lakosra mintegy 8 gépkocsit, Franciaország 4,5 gépkocsit, az Egyesült Államok 23-at (szemben az 1928-as 36,5-tel).
Vasútjainak, folyami szállításának és gépkocsijainak a rendkívüli elmaradottsága ellenére a Szovjetuniónak még a lóállománya sem haladja meg Franciaországét, sem az Egyesült Államokét. Ellenkezőleg, ezen a téren is messze elmarad tőlük, még az állatok minősége tekintetében is.
Az összehasonlító adatok a nehéziparban is kedvezőtlenek, holott itt érték el a legjelentősebb sikereket. Az egy főre eső széntermelés 1936-ban csaknem 0,7 tonna volt; Nagy-Britanniában ez majdnem 5 tonnát ért el; az Egyesült Államokban csaknem 3 tonnát (szemben az 1913-as 5,4 tonnával), Németországban majdnem 2 tonnát. Acél: az egy főre eső termelés 67 kilogramm; az Egyesült Államokban csaknem 250. Az arányok hasonlóak az öntvény- és a hengerelt acéltermelésben is. A Szovjetunióban az egy főre eső villamosenergia-termelés 1935-ben 153 kilowattóra volt; Nagy-Britanniában 443 (1934-ben), Franciaországban 363, Németországban 472.
Ugyanezek a mutatók általában véve még alacsonyabbak a könnyűiparban. 1935-ben az egy főre eső gyapjúszövet gyártása valamivel kevesebb volt ötven centiméternél, azaz nyolcszor-tízszer kevesebb, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Csak a kivételezett szovjet állampolgárok juthatnak lepedőhöz. A tömegeknek meg kell elégedniük a kartonnal, amelyet fejenként tizenhat méterével gyártanak, és úgy használnak, mint valaha régen, még a téli ruhához is. A Szovjetunió cipőgyártása jelenleg fél pár cipőt készít évente és fejenként; Németországé több mint egy párat, Franciaországé másfél párat, az Egyesült Államoké csaknem három párat és nem ismerjük a minőségi mutatót, amely csak növelné a különbséget. Bizonyára feltételezhető, hogy a több pár cipővel rendelkezők aránya jóval magasabb a kapitalista országokban, mint a Szovjetunióban; sajnos a mezítlábasok arányát tekintve a Szovjetunió még az első helyek egyikét foglalja el.
Az utóbbi évek vitathatatlan sikerei ellenére ugyanezeket az arányokat; sőt esetenként kedvezőtlenebbeket találunk az élelmiszer-termelésben. A konzerv, a kolbász, a sajt, nem beszélve a kekszről és a cukorkáról, egyelőre teljesen elérhetetlen a lakosság nagy többsége számára. Még rosszabb a helyzet a tejtermékek vonatkozásában. Franciaországban és az Egyesült Államokban minden ötödik lakosra egy vagy megközelítőleg egy tehén jut. Németországban minden hatodikra, a Szovjetunióban minden nyolcadikra; és a tejhozam szempontjából két szovjet tehén voltaképpen csak egynek számít. Ha az egy főre eső termelést vizsgáljuk, a Szovjetunió egyedül a szemestermények termelésében, főképp a burgonya és a rozs termelésében haladja meg jelentős mértékben az európai országokat és az Egyesült Államokat. De a rozskenyér és a burgonya mint a népesség legfőbb tápláléka az ínség klasszikus mutatója.
A papírfogyasztás a kultúrszínvonal egyik legfontosabb mértéke. 1935-ben a Szovjetunióban az egy főre eső papírtermelés kevesebb mint négy kilót tett ki; az Egyesült Államokban több mint harmincnégy kilót (szemben az 1928-as 48 kilóval), Németországban több mint negyvenhét kilót.
Míg az Egyesült Államokban minden lakosra évente tizenkét ceruza jut, a Szovjetunióban mindössze négy, és olyan rossz minőségűek, hogy hasznos munkájuk legfeljebb csak egynek vagy kettőnek az értékét éri el. Az újságok állandóan arról panaszkodnak, hogy az ábécéskönyvek, a papír és a ceruza hiánya megbénítja az iskolai munkát. Így nincs azon sem mit csodálkozni, hogy az Októberi Forradalom tizedik évfordulójára előirányzott célt, az analfabétizmus megszüntetését távolról sem valósították meg.
Ezt a kérdést általánosabb megfontolások alapján is megvilágíthatjuk. Az egy főre eső nemzeti jövedelem jóval alacsonyabb, mint a nyugati országokban. Mivel a termelésre előirányzott összegek ennek a 25-30%-át felemésztik, azaz összehasonlíthatatlanul nagyobb részét, mint bárhol másutt, a néptömegek fogyasztási alapja természetszerűleg jóval alacsonyabb, mint az iparilag fejlett kapitalista országokban.
Igaz, hogy a Szovjetunióban nincsenek birtokos osztályok, amelyeknek a pazarlását alacsony fogyasztásnak kellene ellensúlyoznia. Ennek a megjegyzésnek a súlya azonban kisebb, mintsem az az első pillanatra látszik. A kapitalista rendszer alapvető fogyatékossága nem a birtokos osztályok tékozlásában van, bármilyen undorító is ez magában véve, hanem abban, hogy a burzsoázia biztosítani akarván a pazarláshoz való jogát, fenntartja a termelési eszközök magántulajdonát, és ezzel a nemzetgazdaságot anarchiára és felbomlásra ítéli. A burzsoázia magától értetődően birtokolja a luxuscikkek fogyasztásának a monopóliumát. De a dolgozó tömegek döntő fölényben vannak az elsőrendű közszükségleti cikkek fogyasztásában. Később látni fogjuk, hogy bár a Szovjetunióban a szó szoros értelmében nincsenek birtokos osztályok, mégis van egy kivételezett vezető réteg, amely a fogyasztás oroszlánrészét magának kaparintja meg. Ha a Szovjetunióban az egy főre eső közszükségleti cikkek termelése kisebb, mint a fejlett kapitalista országokban, ez azt jelenti, hogy ott a tömegek életszínvonala alacsonyabb a kapitalizmus által elért színvonalnál.
Ezért az állapotért a történelmi felelősség természetesen Oroszország súlyos és sötét múltját terheli, valamint mindazt, amit a nyomorúság és a tudatlanság örökbe hagyott. A haladásnak nem volt más útja, mint a kapitalizmus megdöntése. Ennek a bizonyítására elegendő egy pillantást vetni a balti országokra és Lengyelországra, amelyek valaha a cári birodalom legfejlettebb részei voltak, és ma mégsem képesek kijutni az anyagi csődből. A szovjet rendszer elévülhetetlen érdeme a százados barbárság elleni szigorú és általában véve hatásos küzdelmében van. Ám a későbbi haladásnak az első feltétele az elért eredmények helyes értékelése.
A szovjet rendszer a szemünk előtt éli át azt az előkészítő szakaszt, amelynek során megismeri, átveszi és befogadja a Nyugat technikai és kulturális vívmányait. A termelés és a fogyasztás viszonylagos együtthatói azt bizonyítják, hogy ez az előkészítő szakasz távolról sem fejeződött be; még a kapitalizmus teljes legyengülésének kevéssé valószínű feltételezése esetén is, ez a szakasz egy egész történelmi korszakot vesz igénybe. Ez az első rendkívül fontos következtetés, amelyhez még vissza fogunk térni e tanulmány során.