A szovjet gazdaság fejlődésére nem a rendszeres növekedés a jellemző. Az új rendszer tizennyolc esztendős történetében több, éles válságokkal elhatárolt szakaszt lehet megkülönböztetni. A helyzet értékelése, valaminta jövőbeli lehetőségek szempontjából egyaránt szükséges, hogy röviden szemügyre vegyük a szovjet gazdaság történetét, összefüggésben a kormánypolitikájával.
A forradalom utáni első három esztendő a nyílt és elkeseredett polgárháború jegyében telt el. A gazdasági élet a front szükségleteinek volt alárendelve. Az anyagi eszközök végtelen szerénysége következtében, a kultúrélet, amelyet mindenekelőtt a lenini alkotó gondolat kiteljesedése jellemzett, háttérbe szorult. Ez az, amit a „hadikommunizmus” korának (1918-1921), a kapitalista országok „hadiszocializmusa” hősi megfelelőjének neveznek. A szovjetek hatalmának gazdasági céljai,főleg a hadiipar támogatására és arra szorítkoztak, hogy a létező csekély tartalékot a legmegfelelőbben használják fel az éhség leküzdésére és a városi lakosság megmentésére. A hadikommunizmus tulajdonképpen egy ostromlott vár fogyasztásának a szabályozása volt.
Ám el kell ismerni, hogy eredeti szándékai ennél messzebb terjedtek. A szovjetek kormánya remélte és meg is kísérelte, hogy ezekből a szabályozásokból egy irányított gazdaságot alakítson ki a termelés és a fogyasztás területén egyaránt. Más szóval arra gondolt, hogy lassanként, a rendszer módosítása nélkül, áttér a „hadikommunizmusból” az igazi kommunizmusra. A bolsevik pártnak 1919-ben elfogadott programja szerint: „Az elosztás területén a szovjetek hatalma megingathatatlanul kitart a termékek elosztásának országos színvonalon szervezett tervszerűsége mellett, szemben a kereskedelemmel.”
De a valóság és a „hadikommunizmus” programja között egyre inkább kiütközött az ellentét: a termelés állandóan csökkent; nemcsak a hadiesemények káros következményeként, hanem annak folytán is, hogy elmaradt a termelők egyéni érdekének az ösztönzése. A város gabonát és nyersanyagokat kért a falutól, de cserébe nem adott többet, mint a régi szokás szerint pénznek nevezett színes cédulákat. A muzsik elásta tartalékait. A kormány fegyveres munkásosztagokat küldött a gabonaelkobzására. A muzsik kevesebbet vetett. A polgárháború végét követő évben, 1921-ben, a termelés a legjobb esetben is csak egyötöde volt a háború előttinek. Az acéltermelés 4,2 millió tonnáról 183.000 tonnára csökkent, azaz huszonháromszor kevesebbre. 1922-ben a mezőgazdasági össztermelés 801 millió mázsáról 503 millióra csökkent. Az éhség rettenetes volt. A külkereskedelem forgalmi értöke 2,9 milliárd rubelről valósággal lezuhant 30 millióra. A termelőerők pusztulása mindazt meghaladta, amit eddig a történelem ismert. Az ország és vele együtt a hatalom a tönk szélére jutott.
A hadikommunizmus utópikus reményei utólag többoldalú, rendkívül szigorú és igazságos bírálatban részesültek. A kormányzó párt által elkövetett elméleti hiba mégis teljesen megmagyarázhatatlan maradna, ha szem elől tévesztenők, hogy abban az időben valamennyi számítás a nyugati forradalom közeli kirobbanására alapult. Az ember magától értetődőnek vélte, hogy a győzelmes német proletariátus ellátná a szovjetek Oroszországát gépekkel, ipari cikkekkel, valamint jól képzett munkások, technikusok és szervezők tízezreivel számítva arra, hogy mindezt élelmiszerekben és nyersanyagokban később visszakapná. Nem kétséges, hogy ha a forradalom győzött volna Németországban – amit egyedül a szociáldemokrácia akadályozott meg – a Szovjetunió gazdasági fejlődése csakúgy, mint magáé Németországé, óriási léptekkel haladt volna előre. Olyannyira, hogy Európának és a világnak a sorsa ma kedvezőbb megvilágításban állna előttünk. Mégis teljes bizonyossággal mondható, hogy még e szerencsés esetben is le kellett volna mondani a termékek állami elosztásáról, és vissza kellett volna térni a kereskedelem módszereihez.
A piac visszaállításának szükségességét Lenin azzal indokolta, hogy az országban milliónyi elszigetelt parasztgazdaság létezik, amely hozzászokott ahhoz, hogy a környező világgal való kapcsolatát a kereskedelem határozza meg. A parasztságot és az államosított ipart az áruforgalomnak kellett „összeforrasztani”. Az „összeforrasztás” elméleti formulája nagyon egyszerű: az iparnak olyan áron kell nyújtani a falu részére szükséges árucikkeket, hogy az állam lemondhasson a mezőgazdasági termékek lefoglalásának politikájáról.
Kétségtelen, hogy a NEP legsürgősebb és legkényesebb feladatát a faluhoz fűző gazdasági kapcsolatok megjavítása képezte. A tapasztalat hamarosan megmutatta, hogy még az államosított iparnak is szüksége van a kapitalizmus által kidolgozott pénzügyi számvetés módszereire. A tervet nem lehet kizárólag a megértés és a belátás tényezőire alapozni. A kereslet és a kínálat játéka még hosszú ideig nélkülözhetetlen anyagi alapja, valamint javításának az eszköze marad.
A törvényesített piac a rendbehozott pénzügyi rendszer támogatásával kezdte meg művét. Hála a faluról jövő első ösztönzésnek, az ipar már 1923-tól kezdve feléledt és azon nyomban nagyfokú tevékenységről tett bizonyságot. Elegendő arra utalni, hogy az 1922-ben és 1923-ban megduplázódott termelés 1926-ban elérte a háború előtti színvonalat, ami azt jelenti, hogy 1921 óta ötszörösére nőtt. A mezőgazdasági termelés ezzel párhuzamosan, de sokkal szerényebben növekedett.
A fordulópontot jelentő 1923-as évtől kezdve a vezető pártban még inkább elmélyültek az ipar és a mezőgazdaság kapcsolatáról már korábban is jelentkezett nézeteltérések. Olyan országban, amelyik tartalékait és készleteit kimerítette, az ipar csak akkor képes fejlődni, ha a szemesterményeket és a nyersanyagokat kölcsönveszi a parasztságtól. A nagymérvű „kényszerkölcsönök” azonban elfojtották a munka ösztönzőjét: a paraszt nem hitt a jövő boldogságban, és vetéssztrájkkal válaszolt a gabonaelkobzásokra. A kisebb mérvű kölcsönök viszont a termelés pangáságnak a lehetőségével fenyegettek: nem kapván ipari termékeket, a parasztok csak saját szükségleteik kielégítésének a mértékéig dolgoztak, és visszatértek a kézművesség régi formáihoz. A párton belüli nézeteltérések azzal a kérdéssel kezdődtek, hogy mit kell a falutól elvenni az ipar részére ahhoz,hogy a gazdaság dinamikus egyensúlyát ki lehessen alakítani. A vita a falu társadalmi szerkezetének a kérdéseivel bonyolódott.
1923. tavaszán a Baloldali Ellenzék képviselője – aki egyébként még nem viselte ezt a címet (azaz Trockij maga. – a ford.) – felszólalt a pártkongresszuson, és egy nyugtalanító táblázat révén rámutatott az ipari és a mezőgazdasági árak közötti eltolódásra. Ennek a jelenségnek akkor az „olló” nevet adta, ami később bejutott a nemzetközi szóhasználatba. (Magyarországon „agrárolló” néven ismeretes. Az elnevezés és a jelenség magyarázata tehát Trockijtól ered. – a ford.)
Ha, miként az előadó mondotta, az ipar továbbra is elmarad, az olló egyre jobban kinyílik, azaz a város és a falu közötti szakadás elkerülhetetlenné válik.
A parasztok világos különbséget tettek a bolsevikok által végrehajtott demokratikus agrárforradalom és ama politika között, amellyel ugyanezek a bolsevikok a szocializmust kívánták megalapozni. A magán- és állami uradalmak kisajátítása évente több mint félmilliárd aranyrubelt hozott a falusiaknak. De a parasztok többet vesztettek az állami ipar magas árai miatt. Mindaddig, míg, az Októberben szilárdan egyesült két forradalomnak, a demokratikusnak és a szocialistának a mérlege a parasztok számára évente több száz millió rubel veszteséggel zárult, a két osztály egysége problematikus maradt.
A múlttól örökölt elaprózott mezőgazdaság az Októberi Forradalom következtében tovább aprózódott; az utóbbi tíz év alatt a parcellák száma 16 millióról 25 millióra nőtt, ami természetesen megerősítette a parasztok többségének ama törekvését, hogy kizárólag egyéni szükségleteit kielégítésére termeljenek. Ez volt a mezőgazdasági termények hiányának az egyik oka.
A kisárutermelés elkerülhetetlenül létrehozza a kizsákmányolókat. Amilyen mértékben feléledt a falu, olyan mértékben nőttek a különbségek a paraszttömegeken belül: az emberek követték a könnyű felemelkedés régi útját. A kulák gyorsabban gazdagodott, mint ahogy az egész mezőgazdaság gyarapodott. Az „Irány a falu!” jelszavát kitűző kormánypolitika valójában a kulákra vett irányt. A szegényparaszt adója sokkal súlyosabb volt, mint a tehetősé, aki azonkívül az állami hitelt is lefölözte. Gabonafeleslegük főleg a leggazdagabb parasztoknak volt, amit a szegényebbek elnyomására használtak fel, és spekulációs áron adták el a városi kispolgárságnak. Buharin, a vezető frakció akkori teoretikusa kiadta híres jelszavát a parasztoknak: „Gazdagodjatok!”. Ez elméletileg feltételezte a kulákok fokozatos belenövését a szocializmusba. A gyakorlatban a kisebbség gazdagodását jelentette az óriási többség rovására.
A kormány saját politikájának rabjaként a lépésről-lépésre végrehajtott visszavonulásra kényszerült a falusi kispolgárság előtt. 1925-ben törvényesítették a mezőgazdasági bérmunkás-foglalkoztatottságot és a földbérletet. A parasztság a kiskapitalista és a napszámos között polarizálódott. Az ipari áruval nem rendelkező állam így kiszorult a falusi piacról. A kulák és a kisiparos között megjelent a közvetítő. Maguk az állami vállalatok is nyersanyag-szükségletük kielégítése végett kénytelenek voltak egyre gyakrabban a kereskedőkhöz fordulni. Érezni lehetett a mindenünnen feltörekvő kapitalizmus áradatát. Minden gondolkodó ember könnyen meggyőződhetett arról, hogy a tulajdon formáinak az átalakítása távol van attól, hogy megoldja a szocializmus kérdését, azt voltaképpen csak felveti. 1925-ben, miközben teljes gőzzel folyt a kulákpártoló politika, Sztálin megkezdte az előkészületeket a föld államosításának a felszámolására. Egy szovjet újságírónak arra a kérdésére, hogy „A mezőgazdaság érdekében nem lenne-e üdvös minden termelőnek átadni parcelláját tíz évre?” – Sztálin ezt válaszolja: „Sőt, negyven évre!” A grúz köztársaság mezőgazdasági népbiztosa, Sztálin személyes kezdeményezésére a föld államosításának felszámolását célzó törvényjavaslatot nyújtott be. Ennek az lett volna a célja, hogy bizalmat keltsen a parasztban a jövő iránt. Holott már 1926 tavaszától kezdve, a kereskedelemnek szánt gabona 60%-át a földművelők 6%-a tartotta kézben. Az államnak hiányzott a külkereskedelem részére, sőt az ország szükségleteinek a fedezésére nélkülözhetetlen gabona. A jelentéktelen export így arra kényszerítette, hogy lemondjon az iparcikkek behozataláról, és még a nyersanyagok, valamint a gépek behozatalát is a minimumra szorítsa.
A kulákpártoló politikának, amely gátolta az iparosítást, és a parasztság nagy többségének károkat okozott, már 1924-26-tól kezdve félreérthetetlenül feltárultak a politikái következményei. Rendkívüli önbizalmat adott a városi és, a falusi kispolgárságnak, amely számos helyi szovjetet meghódított; megnövelte a bürokrácia erejét és biztonságát; egyre súlyosabban nehezedett a munkásokra; a párton, belül és a szovjet társadalomban egyaránt a demokrácia teljes felszámolásával járt együtt. A kulák növekvő hatalma megrémítette – bizonyára nem véletlenül – a két legfontosabb proletárközpont, Moszkva és Leningrád szovjetje elnökeit, a vezetőcsoport két jeles tagját Zinovjevet és Kamenyevet. De a vidék és főleg a bürokrácia Sztálin mellett tört lándzsát. A nagygazda bátorításának a politikája győzelmet aratott. 1926-ban Zinovjev és Kamenyev, híveikkel együtt az 1923-as (úgynevezett trockista) ellenzékhez csatlakozott.
Magától értetődik, hogy a vezető frakció „elvileg” soha nem vetette el amezőgazdaság kollektivizálását. De annak tíz esztendős perspektívát szabott. Jakovlev, a mezőgazdaság későbbi népbiztosa 1927-ben azt írta, hogy amennyiben a vidék szocialista átalakítása csak a kollektivizálás révén lehetséges, „ez nem történhet egy, két vagy három év alatt, sőt talántíz év alatt sem...” Majd arról írt, hogy „a kolhozok és a kommunák csakszigetecskék a parcellák gyűrűjében és bizonyosan még hosszú ideig azokmaradnák...” Valóban, a parasztcsaládoknak csupán 0,8%-a élt a kollektívgazdaságokban.
Az úgynevezett „általános vonalért” folytatott párton belüli harc 1923-ban láthatóvá vált, és 1926-tól különösen makacs és szenvedélyes formát öltött. Az Ellenzék a következőket írta a gazdaság és a politika minden problémáját magába foglaló széles platformjában: „A párt könyörtelenül el kell, hogy ítéljen minden kísérletet, amely a föld államosításának, a proletárdiktatúra egyik alapjának a felszámolására vagy a meggyengítésére irányul.” Az Ellenzék e pontban győzelmet aratott: megszűntek a föld államosítása elleni közvetlen támadások. De nem kizárólag a földtulajdon formájáról volt szó.
„A mezőgazdasági magángazdaságok növekedésével szembe kell állítani a kollektív gazdaságok gyorsabb növekedését” – mondotta továbbá az Ellenzék platformja. „Helyes lenne évről évre jelentős összegeket megszabni a kollektív gazdaságokba szervezett szegényparasztok támogatására.” „...A szövetkezet egész tevékenységét át kell, hogy hassa a kistermelés átalakításának a szükségessége nagy kollektív termeléssé.” E javaslat ellenére, a vezetőség makacsul továbbra is utópiának tekintett minden, a közelebbi jövőre vonatkozó kollektivizálást. Az Ellenzék kizárására szánt XV. pártkongresszus előkészítése idején Molotov, a Népbiztosok Tanácsának jövendő elnöke azt ismételgette, hogy: „A jelenlegi feltételek között nem szabad a szegényparasztok által táplált illúzióba esni (!) a nagy tömegek kollektivizálásának a lehetőségéről.” A naptár 1927. végét mutatta. A vezető frakció még el sem tudta képzelni azt a falusi politikát, amelyet rövidesen végrehajtott.
Ugyanezek az évek (1923-28.) a hatalmon lévő koalíciónak (Sztálin, Molotov, Rikov, Tomszkij, Buharin; – Zinovjev és Kamenyev 1926. elején az Ellenzékhez csatlakoztak) a harcát is jelentették a „szuperiparosító” terv-követelők ellen. A jövő történésze módfelett csodálkozni fog, ha felfedezi,hogy milyen rosszindulatú gyanú jellemezte a szocialista állam kormányánakaz észjárását minden merész gazdasági kezdeményezéssel szemben. Aziparosítás ütemét empirikusan, a külső befolyások hatására növelték.Valamennyi számítást durva módon félrerúgtak, hogy azt azután munka közbenújra elvégezzék; ezzel rendkívüli módon növelték a költségeket. Az Ellenzék már 1923-tól kezdve követelte az ötéves terv kidolgozását. Ezt azzal a gúnnyal fogadták, amelynek a forrása az „ismeretlenbe való ugrás” kispolgári szellemű félelme. Még 1927. áprilisában is Sztálin azt állítottaa Központi Bizottság ülésén, hogy a dnyeperi nagy elektromos központ építése számunkra és a muzsik számára azt jelentené, hogy gramofont veszünk tehén helyett. Ez a szárnyaló aforizma egész programot fejezett ki. Nem felesleges itt arra emlékeztetni, hogy a burzsoá világ sajtója, és utána a szocialista sajtó milyen rokonszenvvel ismételgette a baloldali Ellenzék ipari romantikájáról szóló hivatalos vádaskodásokat.
Mialatt a párt zajosan vitatkozott, a paraszt egyre ádázabb sztrájkkal válaszolt az iparcikkek hiányára: nem vitte piacra a gabonát, és nem növelte a vetésterületet. A jobboldal (Rikov, Tomszkij, Buharin), amely akkoriban a vidék kapitalista tendenciáinak a hangadója volt, több szabadságot követelt: növelni kell a gabona árát akkor is, ha ez az intézkedés az ipari fejlődés csökkenését eredményezi. E politika elfogadása esetén az egyetlen megoldás a parasztok által exportra szállított nyersanyagok cseréjeként az iparcikkek importja lett volna. Ez nem a parasztgazdaságnak a szocialista iparhoz való forrasztását, hanem a gazdagparasztnak a világkapitalizmushoz való forrasztását jelentette volna. Ezért nem lett volna érdemes megvívni az Októberi Forradalmat!
Az 1926-os pártkonferencián az Ellenzék képviselője (ismét magáról Trockijról van szó. – a ford.) azzal érvelt, hogy „az iparosítás meggyorsítása és különösképpen a kulák erősebb megadóztatása több iparcikket ad, ami megengedni az árak leszállítását... Ezáltal a munkások és a parasztok is nyernek... Fordulatunk a falu felé nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk az iparnak, hanem azt, hogy az ipar fordul a falu felé, mert a falu nem az ipartól mentes állam ábrázatára kíváncsi.”
Feleletképpen Sztálin félretolta az „Ellenzék fantasztikus terveit”; az iparnak nem szabad „túlságosan előrenyomulni, elszakadva a mezőgazdaságtól,és figyelmen kívül hagyva az országban végmenő felhalmozás ütemét”. A párthatározatok a meggazdagodott parasztok szükségleteihez idomított alapigazságokat ismételgették. Az 1927 decemberében összeült XV. pártkongresszus avégett, hogy határozott vereséget mérjen a „szuperiparosítókra”, figyelmeztetett „a nagy ipari építkezésekbe valótúlságosan befektetés veszélyére”. A vezető frakció még nem akart más veszélyt látni.
Az 1927-28-as gazdasági évvel lezárult az úgynevezett újjáépítési korszak, amelynek során az ipar főleg a forradalom előtti felszereléssel, a mezőgazdaság pedig a régi eszközeivel dolgozott. A későbbi fejlődés nagyméretű ipari építést követelt. Lehetetlenné vált tapogatózva, terv nélkül kormányozni.
A szocialista iparosítás feltevésszerű lehetőségeit az Ellenzék már 1923-25-től kezdve elemezte. Általános következtetése az volt, hogy a szovjet ipar, miután kimerítette a burzsoáziától örökölt felszerelés által nyújtott lehetőségeket, a szocialista felhalmozás révén képes lesz a kapitalizmus által elérhetetlen ütemű növekedésre. A vezető frakció nyíltan gúnyolódott az Ellenzék által óvatosan becsült 15-18%-os növekedési ütem felett, mintha valami ismeretlen jövő fantasztikus zenéjéről lenne szó. Akkoriban ebből állt a „trockizmus” elleni harc.
Végre 1927-ben elkészült az Ötéves terv első, hivatalos vázlata, amely nevetségesen kicsinyes szellemről tett tanúságot. Az ipari termelés növekedésének évről évre csökkenő ütemben, 9 és 4% körül kellett volna mozognia. Öt év alatt az egyéni fogyasztás csak 12%-kal nőtt volna! E felfogás valószínűtlen bátortalansága jobban szembetűnik, ha figyelembevesszük, hogy a számítások szerint az ötéves terv végén az állami költségvetés a nemzeti jövedelemnek csak 16%-át foglalta volna le, holott a cári Oroszország költségvetése, amely pedig bizonyára nem gondolt a szocializmus építésére, e jövedelemnek 18%-át emésztette fel! Talán nem felesleges hozzátenni, hogy e terv mérnök és közgazdász szerzőit néhány évvel később a bíróság úgy ítélte el, mint egy idegen hatalom parancsainak engedelmeskedő szabotőröket. Ha merték volna, a vádlottak azt felelhették volna erre, hogy a terv kidolgozásának a munkájában annak a Politikai Bizottságnak az „általános vonalával” való teljes egyetértésben jártak el, amelytől az utasításokat kapták. Az irányzatok küzdelme a számok nyelvén fejeződött ki. „Az Októberi Forradalom tizedik évfordulójára egy ennyire kicsinyes, ilyen mélységesen pesszimista tervet kidolgozni annyit jelent – mondotta az Ellenzék platformja, mint valójában a szocializmus ellen dolgozni.” Egy évvel később a Politikai Bizottság az ötéves tervnek új változatát hagyta jóvá, amelyben az átlagos évi növekedésnek 9%-át kellett volna elérnie. A valóságos fejlődés makacsul a „szuperiparosítók” számításainak a megközelítése irányában haladt. Egy évvel később, amikor a kormány politikája radikálisan megváltozott, a Tervbizottság egy harmadik változatot szabott meg, amelynek az üteme sokkal inkább egybevágott az Ellenzék 1925-ös feltételezett prognózisával, mintsem azt előre látni lehetett volna.
Amint látható, a Szovjetunió gazdaságpolitikájának a valóságos története mélységesen különbözik a hivatalos legendától. Sajnáljuk, hogy olyan tisztes szerzők, mint a Webb-házaspár, erről a legkevésbé sem vettek tudomást
Az egyéni parasztgazdaságokkal kapcsolatos tétovázás, a nagy tervekkel szembeni bizalmatlanság, a csökkentett ütemű fejlődés védelme, a nemzetközi kérdések semmibevétele – íme ezek azok az elemek együttesen, amelyek a „szocializmus egy országban” elméletét kialakították és amelyet Sztálin először a német proletariátus veresége után, 1924. őszén fogalmazott meg. Ne siessünk az iparosítással, ne vesszünk össze a muzsikkal, ne számítsunk a világforradalomra, és mindenekelőtt, óvjuk meg minden bírálattól a bürokratikus hatalmat! A parasztság osztálytagozódása nem egyéb, mint az Ellenzék találmánya. A már idézett Jakovlev felszámolta a Központi Statisztikai Irodát, amelynek a táblázatai nagyobb teret szenteltek a kuláknak, mintsem azt a hatalom kívánta volna. Mialatt a vezetők megnyugtató nyilatkozatokat terjesztettek az áruhiány megszűnéséről, az elkövetkező „fejlődés nyugodt üteméről”, a gabonafélék ezentúl „kielégítőbb” tárolásáról stb., a megerősödött kulák, magával ragadva a középparasztot, megtagadta a városoktól a gabonát. 1928. januárjában a munkásosztály a közvetlen éhséggel nézett szembe. A történelem néha kegyetlen tréfát űz. Pontosan abban a hónapban, amikor a kulák torkonragadta a forradalmat, a baloldali Ellenzék képviselőit börtönbe vetették vagy Szibériába küldték, mert a kulákveszély felidézésével „pánikot keltettek”.
A kormány megkísérelte a dolgot úgy beállítani, mintha a gabonasztrájk a szocialista állammal szembenálló kulák ellenségességének lett volna a következménye (honnan jött azonban a kulák?); azaz általános politikai okokkal magyarázta. De a zsíros parasztra nem hat az efféle „idealizmus”. Azért rejtette el a gabonáját, mert számára kedvezőtlen volt annak az előadása. Ugyanez volt az oka annak is, hogy sikerült megnövelnie befolyását a falusiak között. A módos parasztok szabotázsa elleni megtorló intézkedések nyilvánvalóan kevésnek bizonyultak; meg kellett változtatni a politikát. A habozás időbe került.
Rikov, aki még ekkor kormányfő volt, nem állott egyedül véleményével, midőn 1928. júliusában kijelentette, hogy „az egyéni parasztgazdaságokfejlesztése... a párt legfontosabb feladatát képezi”. Sztálin visszhangozta: „Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy az egyéni parcellák már idejüket múlták, és nem érik meg a bátorítást... Ezeknek az embereknek semmi közük pártunk általános vonalához”. Nem egészen egy évvel később, a párt általános vonalának semmi köze nem volt többé e szavakhoz: földerengett a teljes kollektivizálás hajnala.
Az új irányvétel éppen olyan empirikus intézkedésekből alakult ki, mint az előző, és a kormányzati csoporton belüli néma küzdelem következményeként született. „A jobboldal csoportjait és a centrumot az Ellenzékkel szembeni közös állásfoglalásuk kovácsolta egybe; ez utóbbinak a kizárása szükségképpen siettetni fogja amazok összecsapását.” (Az Ellenzék ezt a figyelmeztetést írta platformjában.) Így is történt. A szétesésben lévő kormányzati blokk vezetői azonban semmiképpen nem akarták elismerni, hogyaz Ellenzéknek ez a figyelmeztetése is csakúgy megvalósult, mint a többi. 1928. október 19-én Sztálin még kijelentette: „Ideje véget vetni a jobboldal létezéséről szóló mendemondának, amellyel szemben Központi Bizottságunk Politikai Bizottsága elnézőnek mutatkoznék”. Ám a két csoport már a pártszervezetek felé puhatolódzott. A lefojtott életű párt a zavaros hírek és feltételezések légkörében tengődött. Eltelt néhány hónap, majd a hivatalos sajtó szokásos szemtelenségével hírül adta, hogy a kormány feje, Rikov „a szovjetek hatalmának a nehézségeire spekulált”; hogy Buharin, a Kommunista Internacionálé vezetője a „liberális-burzsoá befolyás ügynökének” bizonyult; hogy Tomszkij, a Szakszervezetek Központi Tanácsa elnöke nem egyéb hitvány trade-unionistánál. Rikov, Buharin és Tomszkij, mind a három a Politikai Bizottság tagja volt. Míg a baloldali Ellenzékkel szembeni előző harcban a jobboldal fegyvertárából kölcsönzött érvekkel folyt a küzdelem, most Buharin az igazság megsértése nélkül vádolhatta Sztálint azzal, hogy a jobboldallal szemben az elítélt Ellenzék platformjának a töredékeit használja fel.
Így vagy úgy, a fordulat bekövetkezett. A „Gazdagodjatok!” jelszavát és a kuláknak a szocializmusba való fájdalommentes belenövése elméletét, késéssel ugyan, de annál nagyobb energiával elítélték. Napirendre került az iparosítás. Az önelégült nyugalom helyét a pánikkal teli féktelenség foglalta el. Leninnek félig elfelejtett jelszavát „utolérni és meghaladni”, most kiegészítették: „a legrövidebb időn belül”. A pártkongresszus által elvileg már jóváhagyott minimalista tervet újjal cserélték fel, amelynek főelemeit teljes egészében a nemrég vereséget szenvedett Baloldali Ellenzék platformjából kölcsönözték. A még tegnap gramofonhoz hasonlított Dnyeprosztroj, ma a figyelem középpontjába került.
A kezdeti sikerek első jeleire új jelszót adtak ki: ötéves tervet négy év alatt! A feldúlt empirikusok azt hitték, hogy ezentúl számukra minden lehetséges. Az opportunizmus, miként az számtalanszor megesik a történelemben, saját ellentétévé, a kalandorszellemmé változott. A még 1923-28-ban a „teknősbéka-ritmus” buharini filozófiájával is megbarátkozni hajlandó Politikai Bizottság ma könnyedén ugrott a 20-30%-os évi növekedés álláspontjára, igyekezvén minden pillanatnyi sikert szabállyá változtatni, szem elől tévesztve a különböző gazdasági ágak összefüggéseit. A kinyomtatott címkék betömték a terv pénzügyi hasadékait. Az ötéves terv első szakaszában a forgalomban lévő papírpénz 1,7 milliárd rubelről 5,5 milliárdra nőtt, hogy a második szakasz kezdetére elérje a 8,4 milliárdot. A bürokrácia nemcsak azoknak a tömegeknek az ellenőrzését rázta le magáról, amelyek számára az erőltetett ütemű iparosítás elviselhetetlen terhet jelentett, hanem a cservonyec automatikus ellenőrzése alól is felszabadította magát. A NEP elejére megerősödött pénzügyi rendszer újból mélységesen megrendült.
Ám a legnagyobb veszély a kormányzatra és a tervre a falu felől jelentkezett.
1928. február 15-én a lakosság megdöbbenéssel vette tudomásul a Pravda vezércikkéből, hogy a vidék egyáltalán nem olyan, ahogyan azt eddig a hatóságok lefestették, hanem inkább ahhoz a képhez hasonlít, amit akongresszus által kizárt Ellenzék rajzolt róla. A sajtó, amely még tegnap szó szerint tagadta a kulák létezését, ma felülről jövő jelzésre, egyszeriben felfedezte nemcsak a faluban, hanem a párton belül is. Kitudódott, hogy a pártsejteket gyakran gazdag parasztok vezették, a mezőgazdasági szerszámok tulajdonosai, akik bérmunkásokat alkalmaztak, száznyi, sőt ezernyi pud gabonát rejtegettek, és a „trockista” politika elszánt ellenfeleinek bizonyultak. Az újságok egymást múlták felül a kulákokról szóló szenzációs hírekkel a helyi bizottságok titkárairól, akik a szegényparasztok és a napszámosok előtt bezárták a párt kapuit. Valamennyi régi értek felborult. A több és a kevesebb felcserélődött.
A városok élelmezésére el kellett venni a kuláktól a mindennapi kenyeret. Ezt csak erőszakkal lehetett megtenni. A gabonatartalékok kisajátítását nemcsak a kuláktól, hanem a középparaszttól is, a hivatalos nyelvezet „kivételes rendszabálynak” minősítette. Ez azt jelentette, hogy holnap vissza fognak térni a régi kerékvágásba. De a vidék nem hitt a szép szavaknak, és igaza volt. A gabona erőszakos elkobzása elvette a módos termelők kedvét a vetésterület növelésétől. A napszámos és a szegényparaszt munka nélkül maradt. A mezőgazdaság és vele együtt az állam újra zsákutcába került. Az „általános vonalat” gyökeresen és minden áron át kellett alakítani.
Sztálin és Molotov – az első helyet továbbra is fenntartva az egyéniparcelláknak – hangsúlyozni kezdték az állami (szovhoz) és a parasztokkollektív tulajdonát képező (kolhoz) gazdaságok kiterjesztésének aszükségességét. Mivel azonban a nagyon súlyos élelmiszerhiány nem engedte meg a vidékre küldött katonai expedíciók megszüntetését, az egyéni parcellák megerősítésének a programja a levegőben lógott. A gabonaelkobzására hozott átmeneti „kivételes rendszabályok” anélkül, hogy azt bárki várta volna, a „kuláknak mint osztálynak a felszámolása” programjához vezettek. A kenyéradagoknál bővebben burjánzó ellentmondó rendelkezések felfedték, hogy egyáltalán nincs agrárprogram, nemhogy öt évre, de öt hónapra sem.
Az ellátási válság hatására kidolgozott terv szerint, az ötödik év végére a mezőgazdasági családok 20%-át kellett kollektív gazdaságba szervezni. Ezt a programot, amelynek méreteire jellemző, hogy a megelőző tíz év alatt a családoknak kevesebb mint egy százaléka tartozott a kollektív mezőgazdasághoz, az ötéves tervidőszak közepére már messze meghaladták.
1929. novemberében Sztálin habozásának véget vetve bejelentette a parcellákra szabdalt mezőgazdaság végét: „egész falvanként, járásonként, sőt kerületenként lépnek be a parasztok a kolhozba”. Jakovlev, aki két évvel előbb még azt bizonygatta, hogy a kolhozok még hosszú évekig „csupán szigetként léteznek a számtalan parcella között”, most mint a mezőgazdaság Népbiztosa feladatként kapta a „gazdag parasztoknak, mint osztálynak a felszámolását”, és „a legrövidebb időn belüli” teljes kollektivizálás végrehajtását. 1929-ben a kolhozba belépett családok aránya 1,7%-ról 3,9%-ra emelkedett; 1930-ban elérte a 23,6%-ot, 1931-ben az 52,7%-ot, és 1932-ben a 61,5%-ot.
Valószínű, hogy senki nem fogja ismételni azt a liberális zagyvaságot, hogya teljes kollektivizálás kizárólag az erőszak gyümölcse volt. Valaha a parasztok a földért folytatott harcban fellázadtak a földesurak elfen, és időnként elmentek feltörni a szűzföldeket; avagy vallásos szektákat alapítottak, amelyek a földhiányt az egek ürességével pótolták a muzsik számára. A nagy uradalmak kisajátítása és a földek szélsőséges felparcellázása óta, a földnek nagyobb egységekbe való tömörítése a parasztoknak és a mezőgazdaságnak, de az egész társadalomnak is élet-halál kérdésévé vált. De ez az általános történelmi megfontolás nem oldja meg a kérdést. A kollektivizálás reális lehetőségeit nem a termelők kiúttalan helyzete vagy a kormány adminisztrációs buzgalma határozza meg, hanem mindenekelőtt az adott termelői kapacitás, azaz annak a mértéke, hogy az ipar miképpen tudja ellátni szerszámmal a nagy mezőgazdasági üzemeket. Ezek az anyagi adottságok hiányoztak. A kolhozokat a leggyakrabban olyan felszereléssel szervezték, amely csak az egyéni parcellákat elégítette ki. Ilyen körülmények között a túlzottan siettetett kollektivizálás kalanddá vált.
A saját fordulatának méreteitől meglepett kormány a legkisebb mértékben sem volt képes, de nem is tudta politikai értelemben előkészíteni új állásfoglalását. Miként a parasztok, a helyi hatóságok sem tudták, hogy mit várnak tőlük. A parasztokat elkeserítették az állatállomány „lefoglalásáról” szállongó hírek. Ez a hír közel járt az igazsághoz, amint csakhamar kitudódott. Az a kép, amit azelőtt az Ellenzék elgondolásának a kifigurázására festettek, most valósult meg: a bürokrácia „kirabolta a vidéket”. A paraszt számára a kollektivizálás mindenekelőtt a teljes kisajátítást jelentette. Nemcsak a lovakat, teheneket, juhokat és sertéseket, hanem a kiscsibéket is szocializálták. Egy szemtanú írta külföldön, hogy „a kuláktól még a kisgyerekektől elvett nemezcsizmákig is mindent kisajátítottak”. Mindennek az volt az eredménye, hogy a parasztok alacsony áron tömegesen adták el állataikat vagy levágták őket a húsért és a bőrért. 1930. januárjában Andrejev, a Központi Bizottság tagja, a moszkvai kongresszus előtt a kollektivizálásról a következő képet festette: egyrészt, hogy ez a hatalmas mozgalom, amely az egész országra kiterjed „minden akadályt elhárít útjából”; másrészt, hogy a belépés előtt eladott szerszámok, állatok, sőt vetőmagvak mint a parasztnak a fényűzést hajszoló magatartása, „határozottan fenyegető arányokat ölt”. E két állítás, bármennyire ellentétes két ellentétes nézőpontból, mégis helyesen határozza meg a kétségbeesett rendszabályként született kollektivizálás járványjellegét. „A teljes kollektivizálás – írta a már idézett kritikus megfigyelő – a gazdaságot olyan nyomorba taszította, amelyre már csak nagyon régen volt példa; mintha hároméves háború dúlta volna a vidéket”.
Azt a huszonöt millió elszigetelt és önző parasztcsaládot, amely tegnap még a mezőgazdaság motorja volt – gyenge mint a muzsik gebéje, de mégiscsak a motorja –, a bürokrácia megkísérelte egy kézmozdulattal helyettesíteni. S mivel? A kétszázezer kolhoz-igazgatási tanáccsal, melyeknek nem voltak technikai eszközei, sem mezőgazdasági ismeretei, sőt, amelyek maguknak a falusiaknak a támogatását is nélkülözték. Ennek a kalandnak aztán éveken keresztül érződtek a romboló következményei. Az 1930-ban elért 835 millió mázsás gabonatermés a következő két esztendőben 700 millióra csökkent. Ez a különbség önmagában véve nem látszik katasztrofálisnak; ám pontosan az éhségfejadaghoz még hozzá nem szokott városok gabonaszükségletének az elvesztését jelentette. Az ipari növények termelésének a helyzete még rosszabb volt. A kollektivizálás előestéjén a cukortermelés csaknem 109 millió pud volt (1 pud = 16,8 kg), amely két évvel később, a teljes kollektivizálás tetőpontján, a cukorrépa-hiány következtében 48 millió pudra, a felénél kevesebbre csökkent. A legpusztítóbb vihar azonban az állatállományt érte. A lóállomány 55%-kal csökkent; az 1929-es 34,6 millióról 1934-ben 15,6 millióra; a szarvasmarha-állomány 30,7 millióról 19,5 millióra, azaz 40%-kal csökkent; a sertésállomány 55%-kal, a juhállomány 66%-kal. Az éhség, a hideg, a járványok és a megtorlóintézkedések következtében az emberéletben esett veszteségekről sajnos nincs olyan pontos kimutatás, mint az állatokról. De ez is milliókra rúg. A felelősséget nem a kollektivizálásban, hanem azokban a vak, kockázatos és erőszakos módszerekben kell keresnünk, amelyekkel azt végrehajtották. A bürokrácia semmit nem látott előre. Még a kolhoz alapszabályát is, amely megkísérelte a paraszt egyéni érdekeit a közös érdekhez fűzni, csak a vidék egyetlen feldúlása után hozták nyilvánosságra.
Az új politika erőszakolása abból a kényszerű szükségből fakadt, hogy megszabaduljanak az 1923-28-as évek politikájának a következményeitől. Mégis lehetett volna ésszerűbb ütemet és jobban kiszámított formákat adni a kollektivizálásnak. A hatalommal és az iparral rendelkező bürokrácia végrehajthatta volna a kollektivizálást anélkül, hogy az országot a tönk szélére sodorja. Az ország technikai és morális felkészültségének jobbanmegfelelő ütemet lehetett és kellett volna megszabni. „Kielégítő belső és nemzetközi feltételek esetén – írta 1930-ban a Baloldali Ellenzék lapja külföldön – 10 vagy 15 év alatt a mezőgazdaság anyagi és technikai helyzetét gyökeresen meg lehet változtatni, és a kollektivizálásnak termelési bázist biztosítani. De ama évek során, amelyek ettől még elválasztanak bennünket, a szovjetek hatalmát is többször meg lehet dönteni...” Ez a figyelmeztetés nem volt túlzott: soha azelőtt a halál szele nem érintette olyan közelről az Októberi Forradalom földjét, mint a teljes kollektivizálás éveiben. Az elégedetlenség, a bizonytalanság és a megtorlás gyötörte az országot. A pénzügyi rendszer felbomlott. Az állam általrögzített maximális árak, a „hagyományos” árak és a szabadpiaci árak egymás melletti létezése, az állam és a parasztok közti kereskedelem holmi utánzatáról való áttérés a gabonaadóra, az élet-halál harc a kolhozvagyon lopása és e lopások rejtegetése ellen, miután „likvidálták” a kulákot, a jegyrendszerhez és az éhségfejadaghoz való visszatérés, és végül a belső útlevél rendszerének visszaállítása – mindeme rendszabály újra meghonosította, az országban a már régóta befejezett polgárháború légkörét.
Az üzemek nyersanyagellátása egyre rosszabbodott. A tűrhetetlen létfeltételek a munkaerő vándorlását, a hiányzásokat, a rossz munkát, a géptörést, a magas selejtszázalékot, a gyártmányok rossz minőségét eredményezték. A munkatermelékenység átlaga 1931-ben 11,7%-kal csökkent. Molotovnak egyik elszólása szerint, amelyet az egész szovjet sajtó felkapott, 1932-ben az ipari termelés csak 8,5%-kal növekedett a terv által előírt 36% helyett. Igaz, a világ később megtudta, hogy az ötéves tervet négy év és három hónap alatt teljesítették. Ami csak azt jelenti, hogy a bürokrácia cinizmusa a statisztika és a közvélemény irányában nem ismer határt. De mégsem ez a legfontosabb dolog: e játszma tétje nem az ötéves terv, hanem magának a rendszernek a sorsa volt.
S ez tartotta magát. Az érdem az övé, hiszen gyökereit mélyen a népi talajba eresztette. Az érdem legalább ennyire a kedvező külső körülményeké is. A gazdasági zűrzavar és a falusi polgárháború eme éveiben a Szovjetunió valójában meg volt bénítva a külső ellenség előtt. A parasztok elégedetlensége a hadseregre is kiterjedt. A bizonytalanság és az ingadozás elcsüggesztette a bürokráciát és a parancsnoki kádereket. Egy Nyugatról vagy Keletről jövő támadás végzetes következményekkel járhatott volna.
Szerencsére az ipari és a kereskedelmi válság első évei a tétovázás és várakozás álláspontjára taszították a kapitalista világot. Senki nem volt háborúra felkészülve, senki nem merte azt megkockáztatni. Egyébként az ellenség táborában senki nem adott számot magának elég világosan azokról a társadalmi megrázkódtatásokról, amelyek az „általános vonal” tiszteletére kirendelt hivatalos zenebona kíséretében a szovjetek országát felforgatták.
Reméljük, hogy történelmi vázlatunk rövidsége ellenére megmutatja, hogy az állandó és folytatólagos sikerek idillikus képe mennyire távol van a munkásállam valóságos fejlődésétől. Később, e válságban gazdag múltból fontos utalásokat fogunk levonni a jövőre vonatkozóan. A szovjetek kormánya gazdaságpolitikájának és e politika „cikcakk“-jainak a történelmi tanulmányozása szükséges annak az individualista fétisnek a lerombolása végett, amely a valóságos vagy a hamis sikerek okait a vezetők kivételes tulajdonságaiban, és nem a forradalom, valamint a társadalmasított tulajdon által teremtett körülményekben keresi.
Az új társadalmi rend objektív előnyei természetesen a vezetés módszereiben is kifejeződnek; de ezek a módszerek nem kisebb mértékben kifejezik az ország gazdasági és kulturális elmaradottságát is és annak a vidéki kispolgárságnak a hangulatát, amelyben a vezetők nevelődtek.
Durva hiba lenne ebből arra következtetni, hogy a szovjet vezetők politikája csak a harmadrangú tényező szerepét tölti be. Nincs a világon még egy olyan kormány, amely ennyire a kezében tartaná az ország sorsát. Egy kapitalista egyén sikere vagy kudarca nagy mértékben, néha döntő módon, bár soha nem teljesen, a személyes tulajdonságaitól függ. Mutatis mutandis, a szovjet kormány az egész gazdaságot tekintve abba a helyzetbe került, mint az egyes kapitalista az elszigetelt vállalatot tekintve. A gazdaság központosítása a hatalmat rendkívül fontos tényezővé avatta. De éppen ezért a kormány politikáját nem az elnagyolt értékelések vagy a statisztika meztelen számai alapján kell megítélni, hanem a tudatos előrelátásnak és a tervszerű vezetésnek az eredmények elérésében játszott különleges szerepe alapján.
A kormánypolitika „cikcakk“-jai ugyanakkor visszatükrözték a helyzet ellentmondásait, de a vezetők elégtelen képességét is az ellentmondások megértésére és a megelőzésre. A vezetés tévedéseit nem egykönnyen lehet könyvelői becslésekkel méricskélni. Ám egyedül a cikcakkok eme sematikus előadása is arra a helyénvaló következtetésre kell vezessen, hogy a szovjet gazdaság mindezért óriási árat fizetett.
Mégis, legalábbis a történelem racionalista nézőpontjából, megmagyarázhatatlan marad, hogyan és miért éppen az eszmékben leggyarlóbbés a hibákban a legsúlyosabban terhelt csoport győzhette le a többi frakciót, és tudhatott határtalan hatalmat összpontosítani a kezében. E rejtély kulcsát a későbbi elemzés nyújtja. Látni fogjuk azt is, hogy a teljhatalmú kormány bürokratikus módszerei miképp kerülnek egyre nagyobb ellentmondásba a gazdaság és a kultúra igényeivel, és milyen szükségszerűen következnek ebből a Szovjetunió fejlődésének újabb válságai és megrázkódtatásai.
De a „szocialista” bürokrácia kettős szerepének a tanulmányozása előtt a következő kérdésre kell felelnünk: vajon miben áll az elért vívmányok általános mérlege? Létrejött-e valójában a szocializmus? Avagy óvatosabban fogalmazva: az elért gazdasági és kulturális sikerek felvérteznek-e bennünket a kapitalista restauráció veszélyével szemben, ahogyan például a kapitalista társadalom fejlődésének bizonyos fokán már fel volt vértezve a feudalizmus és a szolgaság restaurációjával szemben?