A modern szocializmus, tartalmát tekintve, mindenekelőtt egyrészt a vagyonosok és vagyontalanok, a tőkések és bérmunkások között a mai társadalomban uralkodó osztályellentétek, másrészt a termelésben uralkodó anarchia felfogásának a terméke. De elméleti formáját tekintve eleinte a XVIII. század nagy francia felvilágosítói által felállított alapelveknek a messzebbre menő, állítólag következetesebb továbbvitelének tűnik. Mint minden új elméletnek, a szocializmusnak is mindenekelőtt a korát megelőző gondolati anyaghoz kellett kapcsolódnia, bármennyire az anyagi gazdasági tények talajában gyökerezett is. Azok a nagy férfiak, akik Franciaországban az elméket az eljövendő forradalom számára megvilágosították, maguk is felettébb forradalmian léptek fel. Nem ismertek el külső tekintélyt, bármiféle legyen is az. Vallást, természetszemléletet, társadalmat, államrendet, mindent a legkíméletlenebb bírálatnak vetettek alá; mindennek igazolnia kellett létezését az ész ítélőszéke előtt, vagy lemondania létezéséről. A gondolkodó értelmet vették mindennek egyedüli mércéjéül. Ez volt az az idő, amikor, mint Hegel mondja, a világot feje tetejére állították¹, először abban az értelemben, hogy az emberi fej és gondolkodása révén talált tételek igényt támasztottak arra, hogy minden emberi cselekvés és társadalmasulás alapzatának számítsanak; utóbb azonban abban a tágabb értelemben is, hogy a valóságot, amely e tételeknek ellentmondott, csakugyan tetejétől talpáig felfordították. Minden eddigi társadalmi és államformát, minden régről hagyományozott képzetet mint ésszerűtlent a lomtárba dobtak; a világ mindaddig csupán csak az előítéletei alapján hagyta magát vezetni; minden múlt csak szánalmat és megvetést érdemelt. Csak most jött el a napvilágnak, az ész birodalmának a hajnalhasadása, mostantól kezdve a babonát, a jogtalanságot, a kiváltságot és az elnyomást ki kell szorítania az örök igazságnak, az örök igazságosságnak, a természetben megalapozott egyenlőségnek és az elidegeníthetetlen emberi jogoknak. Ma tudjuk, hogy ez az ész birodalma semmi egyéb nem volt a burzsoázia eszményített birodalmánál; hogy az örök igazságosság a burzsoá igazságszolgáltatásban találta megvalósulását; hogy az egyenlőség a törvény előtti polgári egyenlőségre lyukadt ki; hogy az emberi jogok egyik leglényegesebbjének kikiáltották a polgári tulajdont; és hogy az ész-állam, a Rousseau-féle társadalmi szerződés² mint polgári, demokratikus köztársaság lépett életbe és léphetett csak életbe. Akárcsak valamennyi elődjük, a XVIII. század nagy gondolkodói sem tudták áthágni a korlátokat, melyeket saját korszakuk szabott nekik.

De a feudális nemesség és az egész rajta kívüli társadalom képviselőjeként fellépő polgárság közti ellentét mellett fennállt a kizsákmányolok és kizsákmányoltak, gazdag henyélők és dolgozó szegények közti általános ellentét. Hiszen éppen ez a körülmény tette a burzsoázia képviselői számára lehetővé, hogy ne egy konkrét osztály, hanem az egész szenvedő emberiség képviselőinek tüntessék fel magukat. Sőt, mi több. A burzsoázia keletkezésétől kezdve terhelt volt ellentétével: tőkések nem állhatnak fenn bérmunkások nélkül, és amilyen arányban a középkori céhpolgár modern burzsoává lett, ugyanolyan arányban fejlődött a céhlegény és a nem-céhes napszámos is proletárrá. És ha nagyjában és egészében a polgárság igényt tarthatott is arra, hogy a nemeséggel folytatott harcában egyúttal a kor különböző dolgozó osztályainak érdekeit is képviselje, minden nagy polgári mozgalomnál mégis előtörtek annak az osztálynak, amely a modern proletariátus többé vagy kevésbé kifejlődött elődje volt, az önálló megmozdulásai. Így a német reformáció és parasztháború korában az újrakeresztelők és Thomas Münzer, a nagy angol forradalomban a levellerek, a nagy francia forradalomban Babeuf³. A még ki nem alakult osztály e forradalmi zászlóbontásait megfelelő elméleti megnyilatkozások kísérték, a XVI. és XVII. században eszményi társadalmi állapotok utópikus leírásai, a XVIII. században már egyenest kommunista elméletek (Morelly és Mably⁴). Az egyenlőség követelését többé nem korlátozták a politikai jogokra, hanem azt akarták, hogy kiterjedjen az egyesek társadalmi helyzetére is, nem csupán az osztálykiváltságokat akarták megszüntetni, hanem magukat az osztálykülönbségeket. Egy aszketikus, minden életélvezetet kárhoztató, Spártához kapcsolódó kommunizmus volt így az új tan első megjelenési formája. Azután a három nagy utópista következett: Saint-Simon, akinél a burzsoá irányzat a proletár irányzat mellett bizonyos fokban még érvényesült, Fourier és Owen, aki a legfejlettebb tőkés termelés országában és az ezáltal létrehozott ellentétek benyomása alatt közvetlenül a francia materializmushoz kapcsolódva rendszeresen kifejtette javaslatait az osztálykülönbségek kiküszöbölésére.

Mindhármukban közös, hogy nem az időközben történelmileg létrejött proletariátus érdekeinek képviselőiként lépnek fel. Mint a felvilágosítók, ők is mindenekelőtt nem egy bizonyos társadalmi osztályt, hanem mindjárt az egész emberiséget akarják felszabadítani. Mint azok, ők is az ész és az örök igazságosság birodalmát akarják bevezetni, de birodalmuk úgy különbözik a felvilágosítók birodalmától, mint ég a földtől. Az a polgári világ, amely e felvilágosítók alapelvei szerint van berendezve, szintén ésszerűtlen és igazságtalan s ezért ugyanúgy az elvetendő dolgok fazekába vándorol, mint a feudalizmus és az összes korábbi társadalmi állapotok. Hogy a valóságos ész és igazságosság eleddig nem uralkodott a világon, az csak onnan ered, hogy nem ismerték fel őket helyesen. Hiányzott ugyanis a lángeszű egyéniség, aki most íme fellépett, és aki felismerte az igazságot, hogy most lépett fel, hogy az igazságot éppen most ismerték fel, az persze nem a történelmi fejlődés összefüggéséből szükségszerűen következő, elkerülhetetlen esemény, hanem tisztán szerencse. Éppúgy születhetett volna 500 évvel korábban is, és akkor megkímélte volna az emberiséget 500 esztendő tévelygésétől, küzdelmeitől és szenvedéseitől.

Láttuk, hogy a XVIII. század francia filozófusai, a forradalom előkészítői miként apelláltak az észhez, mint minden fennállónak egyetlen bírá- jához. Arról volt szó, hogy ésszerű államot, ésszerű társadalmat teremtsenek, hogy mindent, ami az örök észnek ellentmondott, könyörület nélkül kiküszöböljenek. Láttuk azt is, hogy ez az örök ész a valóságban nem volt más, mint az éppen akkoriban burzsoává továbbfejlődő középpolgárnak az eszményített értelme. Ezért amikor a francia forradalom megvalósította ezt az ész-társadalmat és ezt az ész-államot, kiderült, hogy az új beren- dezkedések, bármily racionálisak voltak is a korábbi állapotokhoz képest, korántsem voltak abszolúte ésszerűek. Az ész-állam teljesen csődöt mondott. A rousseaui társadalmi szerződés a rémuralomban találta megvalósulását, amelyből a saját politikai rátermettségében már nem bízó polgárság előbb a direktórium korrupciójába és végül a napóleoni despotizmus védelme alá menekült. A megígért örök béke átcsapott végnélküli hódító háborúba. Az ész-társadalom sem járt jobban. Gazdag és szegény ellentéte, ahelyett, hogy általános jólétben oldódott volna fel, még kiéleződött az el- lentétet áthidaló céhes és egyéb kiváltságok és az azt enyhítő egyházi jóté- konysági intézmények kiküszöbölésénél fogva; a „tulajdon szabadsága” a feudális bilincsektől, mely most igazsággá vált (a kispolgár és kisparaszt számára, mint kiderült) azt a szabadságot jelenti, hogy ezt a nagytőke és a nagy földbirtok elhatalmasodott konkurenciájától agyonnyomott kistulajdont ugyanezeknek a nagyuraknak eladhassa, s ilymódon a tulajdon szabadsága a kispolgár és kisparaszt számára a tulajdontól való megszabadulássá változhatott át, az iparnak tőkés alapzaton való fellendülése a dolgozó tömegek szegénységét és nyomorát a társadalom életfeltételévé tette. A készpénzfizetés lett mindinkább, Carlyle kifejezése szerint, a társadalom egyetlen összekötő kapcsa. A bűntettek száma évről évre emelkedett. Bár az azelőtt fényes nappal szégyenkezés nélkül elkövetett feudális bűnök nem semmisültek meg, egyelőre mégis háttérbe szorultak, helyettük azonban annál bujábban szöktek virágba az eddig csak csendben meglapulva űzött polgári bűnök. A kereskedelem mindinkább becsapássá fejlődött. A forradalmi jelmondat „testvérisége” a konkurenciaharc [t.i a „szabad verseny“] fondorlataiban és irigykedésében valósult meg. Az erőszakos elnyomás helyébe a korrupció, a kardnak mint a társadalmi hatalom első emelőjének helyébe a pénz lépett. Az első éj joga a hűbérúrról a polgári gyárosra szállott. A prostitúció eddig hallatlan mértékben elterjedt. Maga a házasság pedig továbbra is megmaradt a prostitúció törvényesen elismert formájának, hivatalos leplének, s ráadásul bőséges házasságtöréssel egészült ki. Kurtára fogva, a felvilágosítók pompázatos ígéreteivel összehasonlítva az „ész győzelme” által létrehozott társadalmi és politikai berendezkedések keserűen kiábrándító torzképeknek bizonyultak. Már csak azok az emberek hiányoztak, akik ezt a kiábrándulást megállapítsák, s ezek is megjöttek a századfordulóval. 1802-ben megjelentek Saint-Simon genfi levelei, 1808-ban megjelent Fourier első műve, bár elméletének alapzata már 1799-ből kelteződött, 1800 január elsején Robert Owen átvette New Lanark vezetését.

Ez idő tájt azonban a tőkés termelési mód és vele együtt burzsoáziának és proletariátusnak az ellentéte még igen fejletlen volt. A nagyipar, mely Angliában alighogy létrejött, Franciaországban még ismeretlen volt. De csak a nagyipar fejleszti ki egyfelől azokat a konfliktusokat, amelyek kényszerítő szükségszerűséggé emelik a termelési mód forradalmasítását, tőkés jellegének kiküszöbölését — s ezek nemcsak az általa létrehozott osztályoknak, hanem maguknak az általa megalkotott termelőerőknek és csereformáknak is a konfliktusai — és másfelől a nagyipar fejleszti ki éppen ezekben az óriási termelőerőkben e konfliktusok megoldásának eszközeit is. Ha tehát 1800 körül az új társadalmi rendből fakadó konfliktusok még csak létrejövőben voltak, még sokkal inkább igaz volt ez megoldásuk eszközeiről. Ha Párizs vagyontalan tömegei a rémuralom alatt egy pillanatra meghódíthatták az uralmat és ezzel a polgári forradalmat győzelemre vihették, még a polgárság ellen is, ezzel csak azt bizonyították be, hogy milyen lehetetlen volt huzamos időre uralmuk az akkori viszonyok között. Az ezekből a vagyontalan tömegekből egy új osztály törzseként épphogy elkülönülő proletariátus, mely önálló politikai akcióra még teljesen képtelen volt, elnyomott, szenvedő rendként jelentkezett, amelynek, képtelen lévén önmagán segíteni, legfeljebb kívülről, felülről lehetett segítséget nyújtani.

Ez a történelmi helyzet uralkodott a szocializmus alapítóin is. A tőkés termelés éretlen állapotának, az éretlen osztályhelyzetnek az éretlen elméletek feleltek meg. A társadalmi feladatoknak a még fejletlen gazdasági viszonyokban rejtve lappangó megoldását fejből akarták létrehozni. A társadalom csak visszásságokat mutatott, ezek kiküszöbölése a gondolkodó ész feladata volt. Arról volt szó, hogy a társadalmi rend új, tökéletesebb rendszerét találják fel és ezt kívülről, propaganda útján, lehetőleg mintakísérletek példája révén a társadalomra erőszakolják. Ezek az új szociális rendszerek eleve arra voltak kárhoztatva, hogy utópiák legyenek. Minél tovább kidolgozták őket részleteikben, annál inkább tiszta fantasztaságba kellett veszniük.

Ezt megállapítván, nem időzünk tovább egy pillanatra sem a kérdésnek ennél a most már teljesen a múlthoz tartozó oldalánál. Átengedhetjük az irodalmi szatócsoknak, hogy ünnepélyesen turkáljanak ezekben a ma már csak mosolyt keltő fantasztaságokban és saját józan gondolkodásmódjuk fölényét fitogtassák az ilyen „őrülettel” szemben. Mi inkább örvendünk a zseniális gondolatcsíráknak és gondolatoknak, melyek a fantasztikus lepel alól mindenütt előtörnek, s melyekre ezek a filiszterek vakok.

Saint-Simon a nagy francia forradalom fia volt, melynek kitörésekor nem volt még harmincéves sem. A forradalom a harmadik rend győzelme volt, azaz a nemzetnek a termelésben és a kereskedelemben tevékeny nagy tömegéé, az addig kiváltságos henyélő rendé, a nemesség és papság felett. De a harmadik rend győzelméről hamarosan kiderült, hogy e rend egy kis része aratott kizárólagos győzelmet, hogy a politikai hatalmat e rend társadalmilag kiváltságos rétege, a vagyonos burzsoázia hódította meg. Éspedig ez a burzsoázia még a forradalom alatt gyorsan kifejlődött, a nemesség és az egyház elkobzott és azután eladott földbirtokával űzött spekuláció révén, valamint a hadseregszállítók által a nemzettel szemben elkövetett csalás révén. Éppen e szélhámosoknak az uralma volt az, ami a direktórium alatt Franciaországot és a forradalmat a bukás szélére sodorta, és ezzel Napóleonnak megadta az ürügyet az államcsínyéhez. Ilymódon a harmadik rend és a kiváltságos rendek ellentéte Saint-Simon fejében „munkások” és „henyélők” ellentétének formáját öltötte. A henyélők, ezek nemcsak a régi kiváltságosok voltak, hanem mindazok is, akik termelésben és kereskedelemben való részvétel nélkül járadékokból éltek. És a „munkások”, ezek nemcsak a bérmunkások voltak, hanem a gyárosok, a kereskedők, a bankárok is. Hogy a henyélők elvesztették képességüket a szellemi vezetésre és politikai uralomra, az megállapított dolog volt, és azt a forradalom végérvényesen megpecsételte. Hogy a vagyontalanoknak nem volt meg ez a képességük, az Saint-Simon előtt a rémuralom tapasztalatai által bebizonyítottnak látszott. De akkor ki vezessen és uralkodjon? Saint-Simon szerint a tudomány és az ipar, egybefűzve egy új vallási kötelék által, amelynek az a rendeltetése, hogy a vallási szemléleteknek a reformáció óta szétrombolt egységét helyreállítsa, egy szükségképpen misztikus és szigorúan hierarchikus „új kereszténység” által. De a tudomány az iskolák tudósait s az ipar elsősorban az aktív burzsoákat, gyárosokat, kereskedőket, bankárokat jelentette. Ezeknek a burzsoáknak egyfajta közhivatalnokokká, társadalmi bizalmi férfiakká kellene ugyan átváltozniuk, a munkásokkal szemben azonban mégis parancsnokló és gazdaságilag is kiváltságos helyzetet kellene megtartaniuk. Nevezetesen a bankárok lennének hivatva arra, hogy a hitel szabályozásával az egész társadalmi termelést szabályozzák. Ez a felfogás teljesen megfelelt egy olyan idó'nek, amikor Franciaországban a nagyipar s vele burzsoáziának és proletariátusnak az ellentéte épphogy keletkezőben volt. Amit azonban Saint-Simon különösen hangsúlyoz, az a következő: ő mindenütt és mindenkor elsősorban „a legszámosabb és legszegényebb osztály” (la classe la plus nombreuse et la plus pauvre) sorsával törődik.

Saint-Simon már genfi leveleiben felállítja azt a tételt, hogy „minden em- ber dolgozzék”. Ugyanebben az írásában már tudja, hogy a rémuralom a vagyontalan tömegek uralma volt. „Nézzétek meg” — kiáltja oda nekik —, „mi történt Franciaországban abban az időben, mikor társaitok uralkodtak ott; az éhínséget idézték elő.” De a francia forradalmat úgy felfogni, mint osztályharcot, mégpedig nem csupán nemesség és polgárság, hanem nemesség, polgárság és vagyontalanok között, ez 1802-ben felettébb zseniális felfedezés volt. 1816-ban a politikát a termelésről szóló tudománynak jelenti ki és azt jósolja, hogy a politika teljesen felolvad majd a gazdaságban. Ha ebben az a felismerés, hogy a gazdasági helyzet a politikai berendezkedések bázisa, még csak csírájában mutatkozik is, mégis itt már világosan ki van mondva az emberek feletti politikai uralom átváltozása dolgok igazgatásává és termelési folyamatok irányításává, tehát az állam eltörlése, melyet újabban oly sok hű-hóval csépelnek laposra. Ugyanígy felette állva kortársainak, hirdeti 1814-ben, közvetlenül a szövetségeseknek Párizsba való bevonulása után, és még 1815-ben, a száznapos háború alatt is, hogy Franciaországnak Angliával és másodsorban mindkét országnak Németországgal való szövetsége Európa sikeres fejlődésének és békéjének egyetlen biztosítéka. Az 1815-ös fran- ciáknak szövetséget prédikálni a waterlooi győzőkkel, ehhez valójában ugyan- annyi bátorság, mint történelmi előrelátás kellett.

Míg Saint-Simonnál a zseniálisan széles látókört fedezzük fel, amelynek folytán a későbbi szocialistáknak csaknem valamennyi nem szigorúan gazdasági gondolata csírájában már megvan nála, Fourier-nál a fennálló társadalmi állapotok igazi franciásan szellemes, de azért nem kevésbé mélyre hatoló bírálatát találjuk meg. Fourier a burzsoáziát, forradalom előtti lelkes prófétákat és forradalom utáni érdekek hozsannázóit szavukon fogja. Könyörtelenül felfedi a polgári világ anyagi és morális nyomorúságát, szembeállítja ezzel mind a korábbi felvilágosítók csillogó ígéreteit arról a társadalomról, amelyben csak az ész uralkodik majd, a mindeneket boldogító civilizációról, a határtalan emberi tökéletesedő képességről, mind pedig a kortárs burzsoá ideológusok szépítgető szólamait, kimutatja, hogy a leghangzatosabb frázisnak hogyan felel meg mindenütt a legszánalmasabb valóság, és maró gúnnyal árasztja el a frázisnak ezt a menthetetlen kudarcát. Fourier nemcsak kritikus, örökké vidám természete szatirikussá, mégpedig minden idők egyik legnagyobb szatirikusává teszi őt. A forradalom alkonyával felvirágzó szédelgő spekulációt, akárcsak az akkori francia kereskedelem általános szatócskodását éppoly mesterien, mint mulattatóan ábrázolja. Még mesteribb a nemi viszonyok polgári alakulásáról és a nőnek a polgári társadalomban való helyzetéről adott kritikája. Ő mondja ki először, hogy egy adott társadalomban a nők emancipációjának foka a természetes mértéke az általános emancipációnak. De a legnagyszerűbbnek Fourier a társadalomtörténetének felfogásában mutatkozik. A társadalom történetének egész eddigi lefolyását négy fejlődési fokra osztja: vadság, patriarchátus, barbárság, civilizáció, mely utóbbi egybeesik a mai úgynevezett polgári társadalommal, tehát a XVI. század óta bevezetett társadalmi renddel, és kimutatja, „hogy minden bűnt, amelyet a barbárság egyszerű módon gyakorol, a civilizált rend összetett, kétértelmű, kétszínű, képmutató létezési módra emel”, hogy a civilizáció „hibás körben” mozog, ellentmondásokban, melyeket folyvást újonnan létrehoz, anélkül, hogy le tudná küzdeni őket, úgyhogy folyvást az ellenkezőjét éri el annak, amit elérni akar, vagy amiről azt állítja, hogy el akarja érni. Úgyhogy például „a civilizációban a szegénység magából a bőségből fakad”. Fourier, mint látjuk, éppoly mesterien kezeli a dialektikát, mint kortársa, Hegel. Ugyan- ilyen dialektikával emeli ki, a határtalan emberi tökéletesedő képességről szóló fecsegéssel szemben, hogy minden történelmi fázisnak megvan a felszálló, de megvan a leszálló ága is, és ezt a szemléletmódot az egész emberiség jövőjére is alkalmazza. Ahogy Kant a Föld eljövendő pusztulását a természettudományba, úgy vezette be Fourier az emberiség eljövendő pusztulását a történelemszemléletbe.

Mialatt Franciaországban a forradalom orkánja söpörte ki az országot, Angliában csendesebb, de azért nem kevésbé hatalmas forradalmasodás ment végbe. A gőz és az új szerszámgépi berendezés átváltoztatták a manufaktúrát a modern nagyiparrá és forradalmasították ezzel a polgári társadalom egész alapzatát. A manufaktúra-idő álmos fejlődésmenete a termelés igazi Sturm und Drang-időszakává változott át. Egyre növekvő gyorsasággal végbement a társadalom szétválása nagy tőkésekre és vagyontalan proletárokra, akik között, a korábbi stabil középrend helyett, most kézművesek és kiskereskedők állandótlan tömege, mint a népesség leghullámzóbb része, tengette ingatag létét. Az új termelési mód a felszálló ágának csak a kezdetén volt, még ez volt a normális, szabályszerű, az adott körülmények között egyedül lehetséges termelési mód. De már akkor égbekiáltó társadalmi visszásságokat hozott létre: otthontalan népességet zsúfolt össze nagyvárosok legrosszabb lakhelyein — felbomlasztotta a leszármazás, a patriarchális alárendeltség, a család minden hagyományos kötelékét — ijesztő mértékben megnövelte a túlmunkát, különösen a nőkét és gyermekekét — tömegesen demoralizálta a hirtelen teljesen új viszonyok közé, a faluból a városba, a földművelésből az iparba, stabil életfeltételekből napról napra változó bizonytalan életfeltételek közé került dolgozó osztályt. Ekkor lépett fel reformátorként egy huszonkilenc éves gyáros, a fennköltségig gyermekien egyszerű jellemű férfiú és egyszersmind oly született irányítója embereknek, mint csak kevesen. Robert Owen magáévá tette a materialista felvilágosítók tanítását, hogy az ember jelleme egyrészt veleszületett szervezetének és másrészt azoknak a körülményeknek a terméke, amelyek az embert életideje, különösen pedig fejlődési időszaka [fiatalkora] folyamán körülveszik. Az ipari forradalomban burzsoá-társainak legtöbbje csak zűrzavart és káoszt látott, amely arra jó, hogy a zavarosban halásszanak és gyorsan meggazdagodjanak. Ő alkalmat látott benne arra, hogy valóra váltsa kedvenc tételét és ezzel rendet vigyen a káoszba. Már Manchesterben egy gyár ötszáz munkásának irányítójaként sikerrel megkísérelte ezt, 1800-tól 1829-ig a skóciai New Lanark-beli nagy gyapotfonodát mint igazgató-társtulajdonos ugyanebben az értelemben vezette, csak a cselekvés nagyobb szabadságával és olyan sikerrel, amely európai hírnevet szerzett neki. Egy fokozatosan 2500 főre növekedő, eredetileg a legvegyesebb és legnagyobbrészt erősen demoralizált elemekből összetevődő népességet tökéletes mintatelepüléssé változtatott át, ahol ittasság, rendőrség, büntetőbíró, pereskedés, szegénygondozás, a jótékonykodás szükséglete ismeretlen dolgok voltak. Mégpedig egyszerűen annálfogva, hogy az embereket emberhez méltóbb körülmények közé juttatta és különösen a felnövekvő nemzedéket gondosan neveltette. Ő találta fel és itt vezette be először a bölcsődéket. Második életévüktől kezdve a gyermekek az óvodába kerültek, ahol olyan jól elszórakoztak, hogy alig lehetett őket onnan hazavinni. Míg konkurensei napi tizenhárom-tizennégy órát dolgoztattak, New Lanarkban tíz és fél órát dolgoztak csak. Amikor egy gyapotválság négyhónapi szünetelésre kényszerítette az üzemet, a nem-dolgozó munkásoknak tovább fizették a teljes bért. És emellett a vállalat több mint megkétszerezte az értékét és mindvégig bőséges nyereséget hozott a tulajdonosoknak.

Mindezzel Owen nem érte be. A létfeltételek, melyeket munkásainak megteremtett, az ő szemében még korántsem voltak emberhez méltók; „az emberek rabszolgáim voltak”; a viszonylag kedvező körülmények, melyek közé juttatta őket, még messze voltak attól, hogy módot adjanak a jellem és az értelem mindenoldalú, racionális kifejlődésére, szabad élettevékenységről nem is szólva.

„És mégis, e 2500 személy [...] dolgozó része [...] ugyanannyi valóságos gazdagságot termelt a társadalom számára, mint amennyit alig fél évszázaddal előbb még 600 000-es népesség [...] tudott megalkotni. Azt kérdeztem magamtól: mi lesz a különbözetből a 2500 személy által elfogyasztott gazdagság és a között a gazdagság között, amelyet a 600 OOO kellett volna hogy elfogyasszon?” A felelet világos volt. Arra használták fel, hogy a vállalat birtokosainak a befektetett tőkére öt százalék kamatot és ezenkívül még több mint 300 000 font sterling (6 000 000 márka) nyereséget hozzon. S ami New Lanarkra állt, még nagyobb mértékben állt Anglia összes gyáraira. „E nélkül az új, a gépek által megalkotott gazdagság nélkül [...] nem lehetett volna a Napóleon megdöntéséért és az arisztokratikus társadalmi elvek fenntartásáért vívott [...] háborúkat viselni. És mégis, ez az új hatalom a dolgozó osztály teremtménye volt.”⁵)

Őt illetnék ezért a gyümölcsök is. Ezek az új, hatalmas termelőerők, amelyek eddig csak egyesek meggazdagodására és a tömegek leigázására szolgáltak, nyújtották Owen szemében az alapzatát egy társadalmi újjáalakulásnak, és az volt a rendeltetésük, hogy az összesek közös tulajdonaként csakis az összesek közös jólétéért dolgozzanak.

Ilyen tisztára üzletszerű módon, úgyszólván a kereskedői számítás gyümölcseképpen keletkezett az oweni kommunizmus. Ezt a gyakorlatias jellegét mindvégig megtartja. Így Owen 1823-ban javasolta, hogy az ír nyomort kommunista települések útján szüntessék meg, és javaslatához teljes számításokat csatolt a befektetési költségekről, az évi kiadásokról és az előrelátható hozadékokról. A végleges jövő-tervében a részletek technikai kidolgozása, beleértve alaprajzot, homlokrajzot és madártávlati nézetet, olyan szakismerettel van kivitelezve, hogy aki egyszer a társadalmi reform oweni módszerét elfogadta, a részletbeli berendezés ellen még szakértői álláspontról is alig tehetett kifogást.

A kommunizmushoz való előrehaladás volt a fordulópont Owen életében. Amíg puszta emberbarátként lépett fel, csakis gazdagságot, tetszést, tiszteletet és dicsőséget aratott. Európa legnépszerűbb embere volt. Nemcsak burzsoá-társai, hanem államférfiak és fejedelmek is tetszéssel hallgatták. Amikor azonban kommunista elméleteivel előállt, megfordult a kocka. Három nagy akadály torlaszolta el szerinte mindenekelőtt a társadalmi reformhoz vezető utat: a magántulajdon, a vallás és a házasságnak a jelenlegi formája. Tudta, mi vár rá, ha ezeket megtámadja: általános kiközösítés a hivatalos társadalom részéről, egész társadalmi pozíciójának elvesztése. De nem riadt vissza attól, hogy mindezt kíméletlenül megtámadja, és úgy történt, amint előrelátta. A hivatalos társadalomból száműzve, a sajtóban nem közölve, elszegényedve amerikai balul sikerült kommunista kísérletei miatt, amelyekre egész vagyonát rááldozta, közvetlenül a munkásosztályhoz fordult és ennek körében még harminc éven át tevékenykedett. Minden társadalmi mozgalom, minden valóságos előrehaladás, mely Angliában a munkások érdekében létrejött, Owen nevéhez fűződik. Így 1819-ben öt évi erőfeszítés után vitte keresztül az első törvényt, amely korlátozta a női és gyermekmunkát a gyárakban. Így elnökölhetett az első kongresszuson, amelyen egész Anglia trade unionjai [szakszervezetei] egyetlen nagy szakszervezeti szövetségbe egyesültek. Így a társadalom teljesen kommunista berendezésére vivő átmeneti intézkedésekként vezette be egyrészt a szövetkezeti társaságokat (fogyasztási és termelőszövetkezeteket), melyek azóta legalábbis gyakorlati bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy a kereskedő is, a gyáros is nagyon jól nélkülözhető személyek, másrészt a munkabazárokat, intézményeket a munkatermékek cseréjére munka-papírpénz révén, amelynek egysége a munkaóra volt; olyan intézmények voltak ezek, melyeknek szükségképpen hajótörést kellett szenvedniük, melyek azonban mindenben előfutárai voltak a jóval későbbi proudhoni cserebanknak, de attól éppen abban különböztek, hogy nem az összes társadalmi bajok egyetemes ellenszerét jelentették, hanem csak első lépést a társadalom jóval radikálisabb átalakításához.

Az utópisták szemléletmódja sokáig uralkodott a XIX. század szocialista elképzelésein és uralkodik rajtuk részben még ma is. Ennek a szemléletmódnak hódolt a legutóbbi időkig is az összes francia és angol szocialista, ezt tette magáévá Weitlinggel egyetemben a korábbi német kommunizmus is. A szocializmus mindegyikük szemében az abszolút igazság, ész és igazságosság kifejezése, és csak fel kell fedezni, hogy saját erejével meghódítsa a világot; minthogy az abszolút igazság időtől, tértől és emberi, történelmi fejlődéstől független, ezért puszta véletlen, mikor és hol fedezik fel. Emellett aztán az abszolút igazság, ész és igazságosság megint minden iskolaalapítónál különböző; és minthogy az abszolút igazság, ész és igazságosság konkrét fajtáját mindegyiküknél megintcsak az szubjektív értelme, életfeltételei, ismereteinek és gondolkodási iskolázottságának mértéke szabja meg, az abszolút igazságok e konfliktusában nem lehetséges más megoldás, mint az, hogy egymáson kölcsönösen elkopnak. Ebből aztán nem jöhetett ki más, mint valamiféle eklektikus langymeleg-szocializmus, ahogy az valóban mindmáig uralkodik Franciaország és Anglia legtöbb szocialista munkásának fejében, egy felette változatos árnyalatokat megengedő keverék a különböző szektaalapítók kevésbé megbotránkoztató kritikai megnyilatkozásaiból, gazdasági tantételeiből, társadalmi jövőelképzeléseiből, amely keverék annál könnyebben összeáll, minél inkább lecsiszolódnak a vita sodrában az egyes alkotórészekről a határozottság éles szegletei, mint kerek kavicsokról a patakban. Ahhoz, hogy a szocializmusból tudományt lehessen csinálni, előbb reális talajra kellett állítani.

¹ A francia forradalomra vonatkozó passzus a következő: „A jog gondolata, fogalma egyszerre jutott érvényre, és ezzel szemben a jogtalanság ósdi váza nem tudott ellenállást kifejteni. A jog gondolata szerint építettek tehát most alkotmányt, és immár mindennek ezen a bázison kell majd alapulnia. Amióta a nap az égboltozaton áll és a bolygók körötte keringenek, még senki nem látott olyat, hogy az ember a fejére, azaz a gondolatra álljon és a valóságot eszerint építse fel. Anaxagorasz mondotta elsőként, hogy a Nusz, az Ész, kormányozza a világot; de csak most jutott el az ember annak a felismeréséhez, hogy a gondolatnak kell a szellemi valóságot kormányoznia. Gyönyörű napfelkelte volt hát ez. Minden gondolkodó lény együtt ünnepelte ezt a korszakot. Fennkolt megindultság uralkodott abban az időben, a szellem lelkesültsége borzongatta meg a világot, mintha csak most érkezett volna el az isteninek a világgal való kiengesztelődése.” (Hegel: „Philosophie der Geschichte”, 1840, 535. old.) — Nem legfőbb ideje-e, hogy a néhai Hegel professzor ily közveszélyes felforgató tanai ellen mozgásba hozzák a szocialista-törvényt? [a szerző megj.]

²Rousseau szerint az emberek eredetileg természeti állapotban éltek, amelyben mindannyian egyenlők voltak. A magántulajdon kialakulása és egyenlőtlen birtokviszonyok kifejlődése elvezetett a természeti állapotból az állampolgári állapotba való átmenethez és az állam létrejöttéhez, amely egy társadalmi szerződésen alapszik. A politikai egyenlőtlenség továbbfejlődése azonban e társadalmi szerződés megszegéséhez és egyfajta új természeti állapot keletkezéséhez vezetett. Ennek kiküszöbölésére hivatott az ész-állam, amely egy új társadalmi szerződésen alapszik. Ennek az elméletnek a kifejtése: „Discours sur l’origine et les fondements de l’inégalité parmi les hommes” (1755) [Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól] és „Du contrat social, ou principes du droit politique” (1762) [A társadalmi szerződés].

³ Münzer, Thomas (1490-1525) — német prédikátor, a reformáció és a parasztháború egyik legradikálisabb vezetője; teljes vagyonközösséget hirdetett.
Levellerek (egyenlősítők): politikai csoportosulás az angol forradalom idején; elsősorban kézműveseket és parasztokat ölelt fel és nagy befolyást gyakorolt Cromwell hadseregének katonáira. A levellerek szerint az emberek születésüknél fogva szabadok és egyenlők. Általános választójogot követeltek, a királyság eltörlését és a „bekerített” földek visszaadását a parasztoknak. A legforradalmibb elemek a nép elviselhetetlen viszonyai, a kiéleződő politikai helyzet és a leveller-követelések korlátozott volta miatt később leváltak a levellerek pártjáról; ezek voltak az „igazi levellerek” vagy „diggerek" (ásók). Az „igazi levellerek” a legszegényebb falusi és városi néprétegek érdekeit képviselték és azt hirdették, hogy a dolgozó népnek közös földművelést kell folytatnia, mégpedig bérleti díj fizetése nélkül. Néhány faluban önhatalmúlag elfoglaltak megműveletlen földeket és termővé tették őket. Az „igazi levellerek” nem tudtak elég széles tömegbázist találni, és ezért elszigetelhették és leverhették őket; amikor Cromwell katonái rájuk támadtak, nem tanúsítottak ellenállást, mert harcukban csak a békés eszközöket és a meggyőzés jogosságát ismerték el.
Babeuf, François-Noël („Gracchus Babeuf“) (1760—1797) — francia forradalmár, utópikus kommunista, az „Egyenlők” összeesküvésének megszervezője.

⁴ Morelly (XVIII. sz.) — francia társadalomfilozófus; utópikus kommunista. — Code de la nature etc. (A természet kódexe stb.), Párizs 1841.
Mably, Gabriel Bonnot de (1709—1785) — francia társadalomfilozófus; utópikus kommunista. De la législation, ou principes des loix (A törvényhozásról vagy a törvények alapelvei), Amszterdam 1776.

⁵ A „Revolution in Mind and Practice” című, „Európa összes vörös republikánusaihoz kommunistáihoz és szocialistáihoz” intézett és az 1848-as francia ideiglenes kormánynak, de „Viktória királynőnek és felelős tanácsosainak” is megküldött emlékiratból [21-22. old.]

Következő rész: II

Tartalomjegyzék