Időközben a XVIII. század francia filozófiája mellett és után létrejött az újabb német filozófia és Hegelben megtalálta lezárását. Legnagyobb érdeme a dialektikának mint a gondolkodás legmagasabb formájának újrafelvétele volt. A régi görög filozófusok valamennyien született, természetadta dialektikusok voltak, és a legegyetemesebb koponya közöttük, Arisztotelész már vizsgálta a dialektikus gondolkodás leglényegesebb formáit is. Az újabb filozófia ellenben, bár a dialektikának benne is voltak ragyogó képviselői (például Descartes és Spinoza), különösen angol befolyásra mindinkább megrekedt az úgynevezett metafizikai gondolkodásmódban, amely a XVIII. század franciáit is, legalábbis sajátlag filozófiai munkáikban, csaknem kizárólagos uralma alatt tartotta. A tulajdonképpeni filozófián kívül ők is képesek voltak a dialektika mesterműveit nyújtani; csak Diderot „Rameau unokaöccse” és Rousseau „Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről” című művére emlékeztetünk. Itt röviden megadjuk, ami lényeges a két gondolkodási módszerben.
Ha a természetet vagy az emberiség történelmét vagy saját szellemi tevékenységünket gondolkodó vizsgálódásnak vetjük alá, mindenekelőtt összefüggések és kölcsönhatások végtelen egymásbafonódásának képe tárul elénk, amelyben semmi sem marad meg, ami, ahol és ahogy volt, hanem minden mozog, változik, létrejön és elmúlik. Mindenekelőtt tehát az összképet látjuk, melyben az egyes részletek még többé-kevésbé háttérben maradnak, inkább magára a mozgásra, az átmenetekre, az összefüggésekre koncentrálunk, semmint arra, ami mozog, átmegy és összefügg. Ez az eredeti, naiv, de magát a dolgot tekintve helyes szemlélet a világról a régi görög filozófiáé, s először Hérakleitosz mondta ki világosan: Minden van és egyben nincs is, mert minden folyik [panta rhei], állandó változásban, állandó létrejövésben és elmúlásban van. De ez a szemlélet, bármily helyesen ragadja is meg a jelenségek összképének általános jellegét, arra mégsem elég, hogy megmagyarázza az egyes részleteket, amelyekből ez az összkép egybetevődik; és amíg ezeket nem ismerjük, addig az összképpel sem vagyunk tisztában. Hogy ezeket az egyes részleteket megismerjük, ki kell őket emelnünk természeti vagy történelmi összefüggéseikből és mindegyiküket magáértvalóan mibenlétük, különös okaik és okozataik stb. szerint kell megvizsgálnunk. Ez mindenekelőtt a természettudomány és a történetkutatás feladata; oly kutatási ágaké, melyek a klasszikus kor görögjeinél igen jó okokból csak alárendelt rangot töltöttek be, mert ezeknek mindenekelőtt még össze kellett hordaniuk ehhez az anyagot. Csak miután a természeti és történelmi anyag bizonyos fokig összegyűlt, lehet nekifogni a kritikai megrostálásnak, az összehasonlításnak, illetőleg az osztályokba, rendekbe és fajtákba való beosztásnak. Az exakt természetkutatás kezdeteit ennélfogva csak az alexandriai időszak görögjei és később, a középkorban, az arabok fejlesztik tovább; ámde a komoly természettudomány csak a XV. század második felétől kelteződik és ettől fogva folyvást növekvő sebességgel haladt előre. A természetnek egyes részeire való szétbontása, a különböző természeti folyamatoknak és természeti tárgyaknak meghatározott osztályokba való elkülönítése, a szerves testek belsejének változatos anatómiai alakulásaik szerinti vizsgálata volt annak az óriási előrehaladásnak az alapfeltétele, amelyet az utolsó négyszáz esztendő a természet megismerésében számunkra eredményezett. De ez azt a szokást is örökbe hagyta, hogy a természeti dolgokat és természeti folyamatokat elszigeteltségükben, a nagy egyetemes összefüggésen kívül fogjuk fel; ennélfogva nem mozgásukban, hanem nyugalmi állapotukban, nem lényegileg változékony, hanem szilárd állagokként, nem életükben, hanem holtukban. És azzal, hogy — amint ez Bacon és Locke révén történt — ez a szemléletmód a természettudományból átment a filozófiába, megteremtette az utolsó évszázadok sajátos korlátoltságát, a metafizikai gondolkodásmódot.
A metafizikus számára a dolgok és gondolati képmásaik, a fogalmak elszigetelt, egymás után és egymás nélkül szemügyre veendő szilárd, merev, egyszer s mindenkorra adott tárgyai a vizsgálatnak. A metafizikus csupa közvetítés nélküli ellentétekben gondolkodik; az beszéde: igen igen, nem nem, ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon. Számára egy dolog vagy létezik, vagy nem létezik: egy dolog éppoly kevéssé lehet egyidejűleg önmaga és egy másik. Pozitív és negatív abszolúte kizárják egymást; ok és okozat éppígy merev ellentétben állanak egymással. Ez a gondolkodásmód azért jelenik meg szemünkben első pillantásra szerfelett valószerűnek, mert ez az úgynevezett egészséges emberi értelem gondolkodásmódja. Csakhogy az egészséges emberi értelem, bármilyen tisztes legény is a maga négy fal övezte házatáján, egészen csodálatos kalandokba keveredik, mihelyt kimerészkedik a kutatás tágas világába; és a metafizikai szemléletmód, bármily tágas, a tárgy természetének megfelelően kiterjedt területeken jogosult, sőt szükséges is, előbb vagy utóbb mégis mindenkor sorompóba ütközik, amelyen túl egyoldalúvá, korlátolttá, elvonttá válik és megoldhatatlan ellentmondásokba téved, mert az egyes dolgoktól feledi az összefüggéseket, létüktől a létrejövésüket és elmúlásukat, nyugalmuktól a mozgásukat, mert a sok fától nem látja az erdőt. Mindennapi esetekben például tudjuk és határozottsággal meg tudjuk mondani, hogy egy állat létezik-e vagy sem; pontosabb vizsgálatnál azonban azt találjuk, hogy ez némelykor felettébb bonyolult dolog, mint ezt nagyon jól tudják a jogászok, akik hasztalan vesződtek azzal, hogy ésszerű határvonalat találjanak, amelyen túl a gyermeknek az anyaméhben való elpusztítása gyilkosság; és éppily lehetetlen megállapí- tani a halál pillanatát, mivel a fiziológia kimutatja, hogy a halál nem egy- szerre végbemenő, pillanatnyi esemény, hanem igen hosszadalmas folya- mat. Éppígy minden szerves lény minden pillanatban ugyanaz és nem ugyan- az; minden pillanatban feldolgoz kívülről kapott anyagokat és másokat ki- választ, testében minden pillanatban elhalnak sejtek és újak képződnek; hosszabb-rövidebb idő után e test anyaga teljesen megújult, más anyagatomokkal pótlódott, úgyhogy minden szervezett lény folyvást ugyanaz és mégis más. Pontosabb vizsgálódásnál azt is találjuk, hogy egy ellentét két pólusa, mint pozitív és negatív, éppúgy elválaszthatatlan egymástól, mint ahogyan ellentett, s hogy minden ellentétességük ellenére egymást kölcsönösen áthatják; ugyanígy, hogy ok és okozat olyan képzetek, amelyek csak az egyes esetre való alkalmazásukban érvényesek mint ilyenek, hogy azonban, mihelyt az egyes esetet a világ egészével való általános összefüggésében tekintjük, összefolynak, feloldódnak az egyetemes kölcsönhatás szemléletében, ahol okok és okozatok folytonosan helyet cserélnek, s ami most vagy itt okozat, ott vagy máskor okká lesz és megfordítva.
Mind e folyamatok és gondolkodási módszerek nem illenek bele a metafizikai gondolkodás keretébe. A dialektika számára ellenben, amely a dolgokat és fogalmi képmásaikat lényegileg összefüggésükben, láncolatukban, mozgásukban, keletkezésükben és elmúlásukban fogja fel, az olyan folyamatok, mint a fentiek, saját módszerének igazolásai. A természet a dialektika próbája, s el kell ismernünk, hogy a modern természettudomány e próba számára szerfelett gazdag, napról napra halmozódó anyagot szolgáltatott s ezzel bebizonyította, hogy a természetben, végsősoron, dialektikusan, nem pedig metafizikusan mennek a dolgok, hogy a természet nem egy folyvást ismétlődő körnek az örök egyformaságában mozog, hanem valóságos történelmen megy át. Mindenekelőtt Darwint kell itt megneveznünk, aki a metafizikai természetfelfogásnak a leghatalmasabb döfést adta annak kimutatásával, hogy az egész mai szerves természet, növények és állatok és ezzel az ember is, egy évmilliók óta folytatódó fejlődési folyamat terméke. Minthogy azonban ez ideig ujjainkon megszámlálhatjuk azokat a természetkutatókat, akik megtanultak dialektikusán gondolkodni, a felfedezett eredményeknek a hagyományos gondolkodásmóddal való eme konfliktusa megmagyarázza azt a határtalan zűrzavart, amely most az elméleti természettudományban uralkodik, és amely tanítókat és tanítványokat, írókat és olvasókat egyaránt kétségbeejt.
A világ-egésznek, fejlődésének és az emberiség fejlődésének, valamint az e fejlődésről az emberek fejében kialakuló tükörképnek a pontos ábrázolása tehát csak dialektikus úton, a létrejövés és elmúlás, az előre- vagy visszalépő változások általános kölcsönhatásainak állandó tekintetbe vételével jöhet létre. És ebben az értelemben lépett is fel nyomban az újabb német fi- lozófia. Kant azzal kezdte pályafutását, hogy a stabil newtoni naprendszert és ennek — a hírhedt első lökést egyszer megadatván — örök tartamát törté- nelmi folyamattá oldotta fel: a napnak és valamennyi bolygónak forgó ködtömegből való keletkezésévé. Emellett már azt a következtetést is levonta, hogy ezzel a keletkezéssel egyúttal a Naprendszer jövendő pusztulása ugyancsak szükségszerűen adva van. Kant nézetét fél évszázaddal utóbb Laplace matematikailag megalapozta és további fél évszázaddal később a spektroszkóp kimutatta ilyen izzó, a sűrűsödés különböző fokain álló gáztömegek létezését a világtérben.
Ez az újabb német filozófia a hegeli rendszerben zárult le, amely az egész természeti, történelmi és szellemi világot első ízben — és ez a nagy érdeme — ábrázolta folyamatnak, vagyis állandó mozgásban, változásban, átalakulásban és fejlődésben levőnek, és megkísérelte, hogy e mozgásban és fejlődésben a belső összefüggést kimutassa. E nézőpontból az emberiség történelme többé nem értelmetlen erőszakcselekedetek vad zűrzavaraként jelent meg — amelyek a most megérett filozófus-ész ítélőszéke előtt mind egyaránt elvetendők és amelyeket legjobb mihamarább elfelejteni —, hanem magának az emberiségnek a fejlődési folyamataként, s a gondolkodás feladata most az lett, hogy e folyamat lassú, fokozatos menetét minden tévútján át nyomon kövesse és minden látszólagos véletlenségen keresztül kimutassa belső törvényszerűségét.
Hogy a hegeli rendszer a maga elé tűzött feladatot nem oldotta meg, itt közömbös. Korszakalkotó érdeme volt, hogy egyáltalán kitűzte. Oly feladat ez, amelyet egyes ember soha nem tud megoldani. Hegel, jóllehet Saint-Simon mellett korának legegyetemesebb koponyája, mégis korlátozva volt először saját ismereteinek szükségszerűen határolt terjedelme, másodszor korszakának terjedelemben és mélységben ugyancsak korlátozott ismeretei és nézetei által. Ehhez azonban még egy harmadik dolog járult. Hegel idealista, azaz számára fejének gondolatai nem a valóságos dolgok és folyamatok többé-kevésbé elvont képmásainak számítottak, hanem megfordítva, a dolgok és fejlődésük számítottak csak a valahogyan már a világ előtt létezett „eszme” megvalósult képmásainak. Ezzel mindent a feje tetejére állított és a világ valóságos összefüggését teljesen visszájára fordította. És ennélfogva bármily helyesen és zseniálisan fogott is fel Hegel némely egyes összefüggéseket, a megadott okokból mégis sok minden elkerülhetetlenül a részletekben is foltozottan, mesterkélten, konstruáltan, egyszóval visszásán ütött ki. A hegeli rendszer, mint ilyen, kolosszális koraszülött volt — azonban az utolsó is a maga fajtájában. Ugyanis még egy gyógyíthatatlan belső ellentmondásban szenvedett: egyrészt lényeges előfeltétele volt az a történelmi szemlélet, miszerint az emberi történelem fejlődési folyamat, amely természeténél fogva nem lelheti intellektuális lezárását egy úgynevezett abszolút igazság felfedezése által; másrészt azonban e rendszer azt állítja magáról, hogy éppen ennek az abszolút igazságnak a foglalata. A természet és történelem megismerésének egy mindent átfogó, egyszer s mindenkorra lezáró rendszere ellentétben áll a dialektikus gondolkodás alaptörvényeivel; ami azonban legkevésbé sem zárja ki, hanem ellenkezőleg, magában foglalja, hogy az egész külső világ rendszeres megismerése nemzedékről nemzedékre óriási léptekkel haladhat előre.
Az eddigi német idealizmus teljes visszásságának felismerése szükségképpen a materializmushoz vezetett, de hangsúlyozzuk, nem a XVIII. század pusztán metafizikai, kizárólagosan mechanikus materializmusához. Minden korábbi történelemnek naivan forradalmi, egyszerű elvetésével szemben a modern materializmus a történelemben az emberiség fejlődési folyamatát látja, melynek mozgástörvényeit felfedezni az feladata. A mind a XVIII. század franciáinál, mind még Hegelnél uralkodó természet-elképzeléssel szemben, mely szerint a természet szűk körpályákon mozgó, állandóan vál- tozatlanul maradó egész — örök égitestekkel, ahogy Newton, és a szerves lé- nyek változhatatlan fajtáival, ahogy Linné tanította —, a modern materializ- mus összefoglalja a természettudomány újabb eredményeit, miszerint a természetnek szintén megvan a maga időbeli történelme, s az égitestek éppúgy, mint az őket kedvező körülmények között benépesítő szervezetek fajtái is, keletkeznek és elmúlnak, a körpályák pedig, amennyiben a továbbiakban egyáltalán szó lehet róluk, mérhetetlenül nagyobb kiterjedéseket öltenek. E modern materializmus mindkét esetben lényegileg dialektikus és nincs többé szüksége a többi tudomány felett álló filozófiára. Mihelyt minden egyes tudomány elé az a követelmény lép, hogy tisztázza helyzetét a dolgoknak és a dolgok ismeretének az egyetemes összefüggésében, az egyetemes összefüggésnek minden különálló tudománya felesleges. Ami akkor az egész eddigi filozófiából még önállóan fennmarad, az a gondolkodásnak és a gondolkodás törvényeinek tana — a formális logika és a dialektika. Minden más felolvad a természet és a történelem pozitív tudományában.
Míg azonban a természetszemléletbeli átlendülés csak abban a mértékben mehetett végbe, amelyben a kutatás a megfelelő pozitív ismeretanyagot szolgáltatta, jóval korábban már olyan történelmi események jutottak érvényre, amelyek döntő fordulatot idéztek elő a történetfelfogásra nézve. 1831-ben Lyonban lezajlott az első munkásfelkelés; 1838—42 közt csúcspontját érte el az első nemzeti munkásmozgalom, az angol chartisták mozgalma. A proletariátus és a burzsoázia közti osztálybarc Európa legfejlettebb országai történelmének előterébe lépett, ugyanolyan mértékben, amilyenben ott egyrészt a nagyipar, másrészt a burzsoáziának újonnan meghódított politikai uralma kifejlődött. A polgári gazdaságtannak a tőke és a munka érdekazonosságáról, a szabad konkurencia következményeképpen létrejövő általános harmóniáról és általános népjólétről hirdetett tanításait mind csattanósabban hazudtolták meg a tények. Mind e dolgokat nem lehetett immár elutasítani, éppoly kevéssé, mint a francia és angol szocializmust, mely elméleti, habár felette tökéletlen kifejezésük volt. De a régi idealista történelemfelfogás, mely még nem szorult ki, nem ismert anyagi érdeken nyugvó osztályharcokat, egyáltalában nem ismert anyagi érdeket; a termelés, valamint minden gazdasági viszony csak úgy mellékesen, a „kultúrtörténet” alárendelt elemeként fordult elő benne.
Az új tények kényszerítő hatására az egész eddigi történelmet új vizsgálatnak kellett alávetni, s ekkor megmutatkozott, hogy minden eddigi történet, az ősállapotok kivételével, osztályharcok története volt, hogy a társadalom ez egymás ellen harcoló osztályai mindenkor a termelési és érintkezési viszonyoknak, egyszóval korszakuk gazdasági viszonyainak termékei; hogy tehát a társadalom mindenkori gazdásági szerkezete az a reális alapzat, amelyből mindegyik történelmi időszakasz jogi és politikai berendezkedéseinek, valamint vallási, filozófiai és egyéb elképzelésmódjának egész felépítménye végső fokon magyarázandó. Hegel a történelemfelfogást megszabadította a metafizikától, dialektikussá tette — de az ő történelemfelfogása lényegileg idealista volt. Most az idealizmust kiűzték utolsó menedékéből, a történelemfelfogásból, adva volt egy materialista történelemfelfogás és megtalálták az utat ahhoz, hogy az emberek tudatát létükből, ahelyett hogy, mint idáig, létüket tudatukból magyarázzák.
Eszerint a szocializmus most már nem úgy jelent meg, mint az egyik vagy másik zseniális koponya véletlen felfedezése, hanem mint két történelmileg keletkezett osztály, a proletariátus és a burzsoázia harcának szükségszerű terméke. Feladata többé nem az volt, hogy elkészítse a társadalomnak egy lehető legtökéletesebb rendszerét, hanem hogy megvizsgálja azt a történelmi gazdasági folyamatot, amelyből ezek az osztályok és összeütközésük szükségszerűséggel fakadtak, és az ezáltal megteremtett gazdasági helyzetben felfedezze a konfliktus megoldásának eszközeit. Ezzel a materialista felfogással azonban az eddigi szocializmus éppúgy nem fért össze, mint a francia materializmus természetfelfogása a dialektikával és az újabb természettudománnyal. Az eddigi szocializmus bírálta ugyan a fennálló tőkés termelési módot és következményeit, de megmagyarázni nem tudta, nem tudott tehát végezni sem vele; egyszerűen csak mint rosszat elvetni tudta. Minél hevesebben agitált a munkásosztálynak a tőkés termelési módtól elválaszthatatlan kizsákmányolása ellen, annál kevésbé volt képes világosan megjelölni, miben áll ez a kizsákmányolás és miképpen keletkezik. A feladat azonban az volt, hogy ezt a tőkés termelési módot egyrészt történelmi összefüggésében és egy meghatározott történelmi időszakaszra szóló szükségszerűségében — tehát pusztulása szükségszerűségét is — ábrázolják, másrészt pedig az is, hogy felfedjék e termelési mód belső jellegét, amely még mindig rejtve volt. Ez az értéktöbblet feltárásával történt meg. Bebizonyították, hogy a meg nem fizetett munka elsajátítása a tőkés termelési módnak és a munkás általa végbevitt kizsákmányolásának alapformája; hogy a tőkés, még akkor is, ha munkása munkaerejét teljes értékén vásárolja meg, amellyel az mint áru az árupiacon bír, mégis több értéket sajtol ki belőle, mint amennyit érte fizetett; s hogy ez az értéktöbblet alkotja végső fokon azt az értékösszeget, amelyből az állandóan növekvő tőketömeg a vagyonos osztályok kezeiben felhalmozódik. Mind a tőkés termelésnek, mind a tőke termelésének a lefolyása magyarázatot nyert.
Ezt a két nagy felfedezést: a materialista történelemfelfogást és a tőkés termelés titkának az értéktöbblet révén való felfedését Marxnak köszönhetjük. E felfedezések által a szocializmus tudománnyá lett, s mármost arról van szó, hogy ezt a tudományt valamennyi részletében és összefüggésében mindenekelőtt tovább kell fejlesztenünk.