Dühring úr leginkább idevágó írásai: az ő „Kursus der Philosophie”-ja, az ő „Kursus der National- und Sozialökonomie”-ja és az ő „Kritische Geschichte der Nationalökonomie und des Sozialismus“-а.¹ Először is főként az első mű érdekel bennünket.

Mindjárt az első oldalon Dühring úr bejelenti magáról, hogy ő

„az az ember, aki ennek a hatalomnak” (a filozófiának) „a képviseletére a maga korában és az ez idő szerint belátható további kibontakozása során igényt tart”.

Ilymódon a jelen és a „belátható” jövő egyetlen igazi filozófusának nyilvánítja magát. Aki tőle tér el, az igazságtól tér el. Sokan gondoltak már önmagukról ilyesmit Dühring úr előtt, de — Richard Wagneren kívül — alighanem ő az első, aki ezt önmagáról nyugodt hangon kijelenti.² Mégpedig az az igazság, amiről nála szó van,

„megfellebbezhetetlenül végérvényes igazság”.

Dühring úr filozófiája

„a természetes rendszer vagy a valóságfilozófia [Wirklichkeitsphilosophie] [...] amelyben a valóság olyan módon van elgondolva, amely minden hajlamot kizár egy álomszerű és szubjektivisztikusan korlátozott világfelfogásra”.

Ez a filozófia tehát olyan természetű, hogy Dühring urat személyes-szubjektív korlátozottságának saját maga által sem tagadható korlátai fölé emeli. Ez persze szükséges is, ha képes akar lenni arra, hogy megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokat állapítson meg, habár eddig még nem látjuk át, hogy ezt a csodát miképpen fogja elérni.

„A szellem számára magán-valóan [an sich] értékes tudásnak ez a természetes rendszere”, „anélkül, hogy a gondolat mélységéből bármit is feláldozott volna, biztonsággal megállapította a lét alapformáit”. Az ő „valóban kritikai álláspontjáról” e rendszer „egy valóságos — és ehhez mérten a természet és az élet valóságára irányított — filozófia elemeit” nyújtja, „amely nem tűr meg semmiféle pusztán látszólagos látóhatárt, hanem a maga hatalmasan forradalmasító mozgásában a külső és belső természet minden földét és egét felgöngyölíti”; ez „új gondolkodásmód”, s eredményei „alapjukban sajátságos eredmények és szemléletek [...] rendszeralkotó gondolatok [...] megállapított igazságok”. Benne „olyan munka” áll előttünk, „amely a koncentrált kezdeményezésben kell hogy keresse erejét” — bármit is jelentsen ez; „gyökerekig hatoló vizsgálat [...] gyökeres tudomány [...] dolgok és emberek szigorúan tudományos felfogása [...] mindenoldalúan beható gondolati munka [...] a gondolat uralma alá vethető előfeltételek és következmények alkotó felvázolása [...] az abszolúte fundamentális”.

Gazdasági-politikai területen nemcsak

„történelmileg és szisztematikusan átfogó munkákat” nyújt nekünk, melyek közül a történelmiek ráadásul „az én [ti. Dühringé] nagystílű történetírásom” által tűnnek ki, s melyek a gazdaságtanban „teremtő fordulatokat” hoztak létre,

hanem a jövendő társadalomnak egy saját, teljesen kidolgozott szocialista tervével is végzi, amely

„egy világos és a legmélyebb gyökerekig hatoló elméletnek gyakorlati gyümölcse”

és ezért éppoly csalhatatlan és egyedül üdvözítő, mint a dühringi filozófia; mert

„csak abban a szocialista alakulatban, melyet én az én »Kursus der National- und Sozialökonomie«-mban [...] jellemeztem, léphet egy valódi saját tulajdon a pusztán látszólagos és ideiglenes vagy pedig erőszakos tulajdon helyébe”. A jövőnek pediglen ehhez kell igazodnia.

Dühring úr e Dühring úr általi dicsőítéseinek csokrát könnyűszerrel tízszeresére lehetne szaporítani. E csokor alkalmasint máris felébreszthetett némi kétségeket az olvasóban aziránt, vajon csakugyan filozófussal van-e dolga, vagy valami █████ de kérnünk kell az olvasót, függessze fel ítéletét, míg közelebbről meg nem ismerkedett a mondott gyökerességgel. A fenti csokrot is csak azért adjuk, hogy megmutassuk, nem közönséges filozófus és szocialista áll előttünk, aki gondolatait egyszerűen kimondja és a további fejlődésre bízza, hogy értékük felől döntsön, hanem egy egészen rendkívüli lény, aki nem kevésbé csalhatatlannak állítja magát, mint a pápa, és akinek egyedül üdvözítő tanát egyszerűen el kell fogadnunk, ha nem akarunk a legelvetendőbb eretnekségbe esni. Semmiképp nem ama munkák egyikével van dolgunk, amelyekben minden szocialista irodalom, s újabban a német is, bővelkedik, amely munkákban különböző kaliberű emberek a világ legőszintébb módján igyekeznek tisztába jönni olyan kérdésekkel, melyeknek megválaszolására talán többé vagy kevésbé hiányzik az anyaguk; amely munkákban — bármilyenek legyenek is tudományos és irodalmi hiányosságaik — a szocialista jóakarat mindig elismerésre méltó. Ellenkezőleg, Dühring úr olyan tételeket nyújt nekünk, amelyeket megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságoknak nyilvánít, amelyek mellett tehát minden más vélemény már eleve hamis; s miként övé a kizárólagos igazság, övé a vizsgálat egyetlen szigorúan tudományos módszere is, amely mellett a többi mind tudománytalan. Vagy igaza van — és akkor minden idők legnagyobb lángelméje, az első emberfeletti, mert csalhatatlan ember előtt állunk. Vagy nincs igaza, s akkor, bármilyen legyen is az ítéletünk, esetleges jóakaratának jóindulatú tekintetbevétele még mindig a leghalálosabb sértés volna Dühring úr számára.

Ha valaki birtokában van a megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságnak és az egyetlen szigorú tudományosságnak, magától értetődően meglehetős megvetéssel kell viseltetnie a rajta kívüli tévelygő és tudománytalan emberiség iránt. Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, ha Dühring úr a legvégletesebb lekicsinylés hangján beszél elődeiről, és ha csak kevés, kivételképpen maga által kinevezett nagy ember talál kegyelmet az ő gyökerességének [Wurzelhaftigkeit] színe előtt.

Hallgassuk meg legelőször is, mit mond a filozófusokról:

„A minden jobb érzület híján való Leibniz [...] ez a minden lehetséges [...] udvaronc-filozófusok legjobbika.”

Kantot valahogy még csak tűri; utána azonban minden fenekestül felfordult:

következtek a „legközelebbi epigonok, tehát nevezetesen egy Fichte és Schelling vad zagyvaságai és éppoly bárgyú, mint széllelbélelt balgaságai [...] tudatlan természetbölcselődészet szörnyűséges torzképei [...] a Kant utáni szörnyűségek” és „lázfantáziák”, melyekre „egy Hegel” tette fel a koronát. Ez „Hegel-zsargont” beszélt és elterjesztette a „Hegel-kórságot” a maga „ezenfelül még formában is tudománytalan modora” és „fövetlenségei” révén.

A természetkutatók sem járnak jobban, de csak Darwint említi meg név szerint, s így nekünk is őrá kell szorítkoznunk:

„Darwinisztikus félköltészet és metamorfózis-készség a felfogás durván érzéki szűkösségével és a megkülönböztetőerő tompaságával [...] Véleményünk szerint a sajátos darwinizmus, amiből természetesen a lamarcki megállapításokat ki kell vennünk, nem egyéb, mint egy adag az emberiesség ellen irányuló brutalitás.”

A legrosszabbul azonban a szocialisták járnak. (Kivéve mindenesetre Louis Blanc-t — valamennyiük közül a legjelentéktelenebbet.) Mindvalahányan bűnösök és híjával vannak annak a dicsőségnek, amely Dühring úr előtt (vagy mögött) megillethetné őket. És nemcsak igazságukat és tudományosságukat, ó nem, jellemüket tekintve is. Babeuf és néhány 1871-es kommünár kivételével egyetlen „férfi” sincs köztük. A három utópistát „társadalmi alkimistáknak” nevezi. Közülük Saint-Simonnal még annyiban kíméletesen bánik, hogy csupán „túlfeszítettséget” vet a szemére és részvevően céloz arra, hogy vallási tébolyban szenvedett. Fourier-nál ellenben végképp kifogy Dühring úr türelme. Mert Fourier

„tanújelét adta az őrület minden elemének [...] eszmék, amelyeket máskülönben leginkább a bolondok házában talál meg az ember [...] legvadabb álmok [...] az őrület termékei [...] A kimondhatatlanul bárgyú Fourier”, ez a „gyermeki fejecske”, ez az „idióta” amellett még csak nem is szocialista; falansztere³ korántsem egy darabnyi racionális szocializmus, hanem „egy a közönséges érintkezés sablonja szerint konstruált torzképződmény”.

És végül:

„Akinek e nyilatkozatok” (Fourier nyilatkozatai Newtonról) „[...] nem elegek, hogy meggyőződjék róla, hogy Fourier nevében és az egész fourierizmusban csak az első szótag” (fou = bolond) „mond valami igazat, az besorolhatja magát az idióták valamelyik kategóriájába.”

Végül Robert Owennak

„bágyadt és szegényes eszméi voltak [...] a morál pontjában oly nyers gondolkodása [...] egyes nyakatekertségig elfajult közhelyek [...] képtelen és nyers szemléletmód [...] Owen elképzelésmenete alig érdemli meg, hogy az ember komolyabban bírálóra vegye [...] hiúsága” stb.

Ha tehát Dühring úr az utópistákat nevük szerint felettébb szellemesen a következőképpen jellemzi: Saint-Simon — saint (szent), Fourier — fou (bolond), Enfantin — enfant (gyerekes), úgy már csak az hiányzik, hogy hozzátegye: Owen — o weh! (jaj!), és a szocializmus történetének egy egészen jelentős időszaka négy szóval egyszerűen — el van intézve, s aki ebben kételkedik, az „besorolhatja magát az idióták valamelyik kategóriájába”.

A későbbi szocialistákról szóló dühringi ítéletek közül a rövidség kedvéért csak a Lassalle-ról és Marxról szólókat vesszük elő:

Lassalle: „Pedánsan szőrszálhasogató népszerűsítési kísérletek [...] túlburjánzó skolasztika [...] általános elmélet és kicsinyes limlom szörnyűséges keveréke [...] értelmetlen és formátlan Hegel-babonaság [...] elrettentő példa [...] saját korlátozottság [...] fontoskodás a legjelentéktelenebb zsibáruval [...] a mi zsidó hősünk [...] pamfletíró [...] közönséges [...] az élet- és világ- szemlélet belső tartásnélkülisége.”

Marx: „A felfogás beszűkültsége [...] munkái és teljesítményei önmagukban, azaz tisztán elméletileg nézve, a mi területünk” (a szocializmus kritikai története) „szempontjából tartós jelentőség nélkül valók, a szellemi áramlat általános története szempontjából pedig legfeljebb az újabb szekta-skolasztika egyik ágának behatását mutató tünetekként említendők fel [...] a koncentráló és rendszerező képességek tehetetlensége [...] a gondolatok és a stílus formátlansága, a nyelv méltóság nélküli modorosságai [...] angolosra nyírt hiúság [...] félrevezetés [...] vad koncepciók, melyek [...] valójában csak történelmi és logikai fantasztikumok fattyúivadékai [...] megtévesztő fordulat [...] személyes hiúság [...] hitvány módszerecskék [...] pofátlan [...] széplélek kacifántosságok [...] kínai tudálékosság [...] filozófiai és tudományos maradiság.”

És így tovább és így tovább — mert ez is csak egy kis hevenyészett csokor a dühringi rózsáskertből. Hangsúlyozzuk, egyelőre még nem törődünk azzal, vajon e szeretetreméltó szitkozódások, melyek Dühring úrnak, némi műveltség esetén, megtiltanák, hogy bármit is hitványnak és pofátlannak találjon — szintén megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságok-e. Őrizkedni fogunk — most még — attól is, hogy gyökerességük iránti bármiféle kételyünknek hangot adjunk, minthogy különben talán még azt is megtilthatnák nekünk, hogy kiválaszthassuk az idióták ama kategóriáját, amelybe tartozunk. Csak kötelességünknek tartottuk, hogy egyrészt példát adjunk abból, amit Dühring úr „a tapintatos és a szó valódi értelmében szerény kifejezésmód választékosságának” nevez, és másrészt megállapítsuk, hogy Dühring úr szemében elődeinek elvetendő volta nem kevésbé kétségtelen, mint saját csalhatatlansága. Ezek után pedig a legmélyebb hódolattal borulunk le minden idők leghatalmasabb lángelméje előtt — ha tudniillik mindez így van.

¹ Dühring: „Kursus der Philosophie als streng wissenschaftlicher Weltanschauung und Lebensgestaltung”, Lipcse 1875; „Kursus der National- und Sozialökonomie, einschliesslich der Hauptpunkte der Finanzpolitik”, II. kiad., Lipcse 1876; „Kritische Geschichte der Nationalökonomie und des Sozialismus”, II. kiad., Berlin 1875.
²V. ö. Goethe: „Iphigenie auf Tauris”, I. felv. 3. szín.
³Falanszterek — azok a paloták, amelyekben Fourier elképzelései szerint az eljövendő szocialista társadalomban a termelési és fogyasztási társulások tagjai élni fognak.

Következő rész: (Eugen Dühring úr filozófia-forradalmasítása) III. Beosztás. Apriorizmus

Tartalomjegyzék