I

1. „A munka minden gazdagságnak és minden kultúrának a forrása, és minthogy hasznothajtó munka csak a társadalomban és a társadalom révén lehetséges — a munka hozadéka levonás nélkül, egyenlő jog szerint megilleti a társadalom minden tagját.”

A paragrafus első része: „A munka minden gazdagságnak és minden kultúrának a forrása.”

A munka nem a forrása minden gazdagságnak. A természet éppannyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak megnyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek. Ez a mondat minden ábécéskönyvben megtalálható és annyiban igaz, amennyiben felteszik, hogy a munkát a hozzávaló tárgyakkal és eszközökkel végzik. Egy szocialista program azonban nem engedheti meg, hogy efféle polgári szólamok elhallgassák azokat a feltételeket, amelyek egyedül adnak nekik értelmet. Csak amennyiben az ember a természethez, az összes munkaeszközök és munkatárgyak első forrásához eleve tulajdonosként viszonylik, azt sajátjaként kezeli, annyiban lesz munkája használati értékeknek, tehát gazdagságnak a forrásává is. A tőkéseknek nagyon alapos okuk van rá, hogy a munkának természetfölötti teremtőerőt tulajdonítsanak; mert éppen a munkának természeti feltételekhez kötöttségéből következik, hogy az az ember, akinek munkaerején kívül egyéb tulajdona nincsen, minden társadalmi és kulturális állapotban más emberek rabszolgája kell hogy legyen, azoké, akik a tárgyi munkafeltételeket tulajdonukba kerítették. Csak az engedelmükkel dolgozhat, tehát csak az engedelmükkel élhet.

Hagyjuk most ezt a mondatot úgy, ahogy áll, helyesebben, ahogy sántít. Milyen végkövetkeztetést várhattunk? Nyilvánvalóan ezt:

„Minthogy a munka minden gazdagságnak a forrása, a társadalomban nem sajátíthat el senki gazdagságot máshogy, csak a munkája termékeként. Ha tehát nem saját maga dolgozik, akkor idegen munkából él és kultúráját is idegen munka rovására sajátítja el.”

Ehelyett az „és minthogy” szócsavarással egy második mondatot illesztenek hozzá, hogy ebből és ne az elsőből vonjanak le végkövetkeztetést.

A paragrafus második része: „Hasznothajtó munka csak a társadalomban és a társadalom révén lehetséges.”

Az első mondat szerint a munka volt a forrása minden gazdagságnak és minden kultúrának, tehát társadalom sem volt lehetséges munka nélkül. Most megfordítva, arról értesülünk, hogy „hasznothajtó” munka társadalom nélkül nem lehetséges.

Éppígy mondhatták volna azt is, hogy csak a társadalomban válhat a haszontalan, sőt a közre káros munka is kereseti ággá, hogy csak a társadalomban lehet henyélésből élni stb. stb. — egyszóval az egész Rousseau életművet lemásolhatták volna.

És mi az a „hasznothajtó” munka? Alkalmasint csak az a munka, amely a célul tűzött hasznos hatást előidézi. A vadember — és az ember, amikor már nem majom többé, akkor vadember —, aki kővel leterít egy állatot, aki gyümölcsöt gyűjt stb. [civilizált „társadalom“ nélkül], „hasznothajtó” munkát végez.

Harmadszor, a végkövetkeztetés: „És minthogy hasznothajtó munka csak a társadalomban és a társadalom révén lehetséges — a munka hozadéka levonás nélkül, egyenlő jog szerint megilleti a társadalom minden tagját.”

Szép következtetés! Ha a hasznothajtó munka csak a társadalomban és csak a társadalom révén lehetséges, akkor a munkahozadék a társadalmat illeti meg — és az egyes munkásnak ebből csak az jár, ami a munka „feltételének”, a társadalomnak a fenntartásához nem szükséges.

Ezt a tételt valóban minden időben érvényesítették is a mindenkori társadalmi rend védelmezői. Először jön igényeivel a kormány és mindaz, ami hozzátapad, mert a kormány a társadalmi rend fenntartására hivatott társadalmi szerv; azután jönnek a magántulajdonosok különböző fajainak az igényei, mert a magántulajdon különböző fajai a társadalom alapjai stb. Látható, hogy az ilyen üres frázisokat tetszés szerint lehet csűrni-csavarni.

Valamiféle értelmes összefüggés a paragrafus első és második része között csak ebben a megfogalmazásban van:

„A gazdagságnak és a kultúrának forrásává a munka csak úgy válik, mint társadalmi munka”, vagy ami ugyanaz, „csak a társadalomban és annak révén válik azzá”.

Ez a tétel vitathatatlanul helyes, mert ha az elszigetelt munka (feltéve, hogy tárgyi előfeltételei megvannak) teremthet is használati értékeket, nem teremthet sem gazdagságot, sem kultúrát.

De éppilyen vitathatatlan ez a másik tétel:

„Amilyen mértékben a munka társadalmilag fejlődik és ezáltal gazdagságnak és kultúrának forrásává lesz, abban a mértékben fejlődik szegénység és lesüllyedés a dolgozó oldalán, gazdagság és kultúra a nem-dolgozó oldalán.”

Ez a törvénye az egész eddigi történelemnek. Tehát „a munkáról” és „a társadalomról” hangoztatott általános szólamok helyett itt határozottan ki kellett volna mutatni, hogy a mostani tőkés társadalomban hogyan jöttek létre végül is azok az anyagi stb. feltételek, amelyek a munkásokat képessé teszik és kényszerítik arra, hogy ezt a történelmi átkot megtörjék.

A valóságban azonban ez az egész, stílusában és tartalmában elhibázott paragrafus csak arra jó, hogy a lassalle-i jeligét, a „levonás nélküli munkahozadékot” írhassák jelszóként a párt zászlajára. Később visszatérek a „munkahozadékra”, az „egyenlő jogra” stb., mert ugyanez némileg más formában megismétlődik.

2. „A mai társadalomban a munkaeszközök a tőkésosztály monopóliuma; a munkásosztály ezáltal megszabott függősége az oka a nyomorúság és szolgaság minden formájának.”

Ez a tétel, amelyet az Internacionálé szervezeti szabályzatából vettek át, ebben a „javított” kiadásban helytelen.

A mai társadalomban a munkaeszközök a földtulajdonosok és a tőkések monopóliuma (sőt, a földtulajdon monopóliuma alapja a tőkemonopóliumnak is). Az Internacionálé szervezeti szabályzata az illető passzusban nem nevezi meg a monopolistáknak sem az egyik, sem a másik osztályát. A „munkaeszközöknek, azaz az élet forrásainak monopôliumârôl” beszél; a kiegészítés — „az élet forrásai” — eléggé megmutatja, hogy a föld bennefoglaltatik a munkaeszközökben.

A javítást azért iktatták be, mert Lassalle — most már általánosan ismert okokból — csak a tőkésosztályt támadta, a földtulajdonosokat nem. Angliában a tőkés többnyire még annak a földnek sem tulajdonosa, amelyen gyára áll.

3. „A munka felszabadítása megköveteli a munkaeszközöknek a társadalom köztulajdonává emelését és az összmunka kollektív szabályozását a munkahozadék igazságos elosztásával.”

„A munkaeszközök köztulajdonná emelése” nyilván : „köztulajdonná változtatását” akarja jelenteni. De ezt csak mellesleg.

Mi a „munkahozadék”? A munka terméke vagy ennek értéke? És ez utóbbi esetben a termék összértéke-e vagy csak az az értékrész, amelyet a munka az elfogyasztott termelési eszközök értékéhez újonnan hozzátett?

A „munkahozadék” laza képzet, amelyet Lassalle határozott közgazdasági fogalmak helyébe tett.

Mi az „igazságos” elosztás?

Vajon nem állítják-e a burzsoák, hogy a mai elosztás „igazságos”? És valóban, nem az egyetlen „igazságos” elosztás-e ez a mai termelési mód alapján? Vajon a gazdasági viszonyokat jogi fogalmak szabályozzák-e, nem pedig megfordítva, a gazdasági viszonyokból fakadnak a jogi viszonyok? Nincsenek-e a szocialista szektásoknak is a legkülönbözőbb elképzeléseik az „igazságos” elosztásról?

Hogy tudjuk, mit kell ezúttal az „igazságos elosztás” frázisán értenünk, egybe kell vetnünk az első paragrafust meg ezt. Utóbbi olyan társadalmat feltételez, amelyben „a munkaeszközök köztulajdonban vannak, és az összmunka kollektívan szabályozott”, az első paragrafusból pedig azt látjuk, hogy „a munka hozadéka levonás nélkül, egyenlő jog szerint megilleti a társadalom minden tagját”.

„A társadalom minden tagját?” A nem-dolgozókat is? Hol van akkor a „levonás nélküli munkahozadék”? Csak a társadalom dolgozó tagjait? Hol van akkor a társadalom minden tagjának „egyenlő joga”?

Ámde a „társadalom minden tagja” és az „egyenlő jog” nyilvánvalóan csak szólam. A lényeg az, hogy ebben a kommunista társadalomban minden munkásnak a maga „levonás nélküli” Lassalle-féle „munkahozadékát” meg kell kapnia.

Vegyük először a „munkahozadék” szót a munka terméke értelmében, akkor a kollektív munkahozadék a társadalmi össztermék.

Ebből most le kell vonni:
Először: Az elhasznált termelési eszközök pótlására szolgáló fedezetet.
Másodszor: A termelés kiterjesztésére szolgáló pótlólagos részt.
Harmadszor: A tartalék- vagy biztosítási alapot természeti események stb. okozta szerencsétlenségek, zavarok esetére.

Ezek a levonások a „levonás nélküli munkahozadékból” közgazdasági szükségességek, és nagyságuk a meglevő eszközök és erők szerint, részben valószínűségszámítás útján határozandó meg, de semmiképpen sem számítható ki az igazságosságból.

Marad az össztermék másik része, amelynek rendeltetése, hogy fogyasztási eszközül szolgáljon.

Mielőtt az egyéni felosztásra kerülne a sor, ebből megint le kell vonni:
Először: Az általános, nem közvetlenül a termeléshez tartozó igazgatási költségeket.
Ez a rész eleve igen jelentékenyen korlátozódik a mostani társadalomhoz képest és ugyanolyan mértékben csökken, amilyenben az új társadalom fejlődik.
Másodszor: Azt, ami szükségletek közös kielégítésére szolgál, mint iskolákra, egészségügyi intézményekre stb.
Ez a rész eleve jelentékenyen megnő a mostani társadalomhoz képest és ugyanolyan mértékben növekszik, amilyenben az új társadalom fejlődik.
Harmadszor: A munkaképtelenek alapját stb., egyszóval azt, ami ma az úgynevezett hivatalos szegénygondozáshoz tartozik.

Csak most jutunk az „elosztáshoz” — a program Lassalle hatására korlátolt módon kizárólag ezt tartja szem előtt —, vagyis a fogyasztási eszközök ama részéhez, amely a kollektíva egyéni termelői között elosztásra kerül.

A „levonás nélküli munkahozadék” kézen-közön már „levonásos” munkahozadékká változott, jóllehet amit a termelő mint magánegyén elveszít, azt mint a társadalom tagja közvetlenül vagy közvetve visszakapja.

Ahogyan szétfoszlott a „levonás nélküli munkahozadék” frázisa, úgy foszlik most szét egyáltalában a „munkahozadék” frázisa.

A termelési eszközök köztulajdonán alapuló, kollektív társadalomban a termelők nem cserélik ki termékeiket; éppígy a termékekre fordított munka itt nem e termékek értékeként, egyik dologi tulajdonságaként jelenik meg, mivel akkor, a tőkés társadalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülőúton, hanem közvetlenül az összmunka alkotórészeiként léteznek. A „munkahozadék” szó, amely manapság is elvetendő kétértelműsége miatt, így elveszíti minden értelmét.

Nekünk itt nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a tőkés társadalomból éppenhogy keletkezik; amely tehát minden vonatkozásban, gazdaságilag, erkölcsileg, szellemileg még magán viseli annak a régi társadalomnak anyajegyeit, melynek méhéből származik. Ennek megfelelően az egyes termelő — a levonások után — pontosan visszakapja a társadalomtól, amit ad neki. Amit adott neki, az az egyéni munkamennyisége. Pl. a társadalmi munkanap az egyéni munkaórák összegéből áll; az egyes termelő egyéni munkaideje a társadalmi munkanap általa szolgáltatott része, az részesedése benne. A termelő a társadalomtól elismervényt kap arról, hogy ennyi meg ennyi munkát szolgáltatott (a közösségi alapok számára végzett munkáját levonva), és ezzel az elismervénnyel a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből annyit von ki, amennyi ugyanannyi munkába kerül. Ugyanazt a munkamennyiséget, amelyet a társadalomnak az egyik formában adott, visszakapja a másik formában.

Itt nyilvánvalóan ugyanaz az elv uralkodik, amely az árucserét szabályozza, amennyiben ez egyenértékek cseréje. A tartalom és a forma megváltozott, mert a megváltozott körülmények között senki a munkáján kívül egyebet nem adhat, és mert másfelől egyéni fogyasztási eszközön kívül semmi sem mehet át az egyesek tulajdonába. Ami azonban a fogyasztási eszközöknek az egyes termelők közötti elosztását illeti, ugyanaz az elv uralkodik, mint áruegyenértékek cseréjénél, ugyanannyi egyik formában levő munka cserélődik ki ugyanannyi másik formában levő munkával.

Az egyenlő jog tehát itt — elvileg — még mindig a polgári jog, noha elv és gyakorlat nem kapnak már hajba, míg az árucserénél egyenértékek cseréje csak átlagban létezik, nem az egyes esetben.

E haladás ellenére ez az egyenlő jog még mindig a polgári korláton belül marad. A termelők joga munkaszolgáltatásaikkal arányos: az egyenlőség abban van, hogy egyenlő mércével, a munkával mérnek.

Ám az egyik ember fizikailag vagy szellemileg különb a másiknál, tehát ugyanannyi idő alatt több munkát szolgáltat, vagy hosszabb ideig tud dolgozni; s a munkát, hogy mértékül szolgálhasson, kiterjedése vagy intenzitása szerint meg kell határozni, különben nem lenne többé mérce. Ez az egyenlő jog — egyenlőtlen munkáért egyenlőtlen jog lesz. Nem ismer el osztálykülönbségeket, mert mindenki csakúgy munkás, mint a másik; de hallgatólagosan elismeri természetes kiváltságként a munkások egyenlőtlen egyéni tehetségét és ennek folytán egyenlőtlen egyéni teljesítőképességét. Tartalma szerint tehát ez, mint minden jog, az egyenlőtlenség joga. A jog természete szerint csak egyenlő mérce alkalmazásában állhat; de az egyenlőtlen egyének (és ezek nem volnának különböző egyének, ha egyenlőtlenek nem volnának) csak akkor mérhetők egyenlő mércével, ha egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatározott oldalról ragadjuk meg őket, pl. az adott esetben csak mint munkásokat tekintjük őket; és semmi többet nem látunk bennük, minden mást figyelmen kívül hagyunk. Továbbá: az egyik munkás házas, a másik nem; az egyiknek több gyermeke van, mint a másiknak stb. stb. Egyenlő munkateljesítmény és ezért a társadalmi fogyasztási alapban való egyenlő részesedés esetén az egyik ténylegesen többet kap tehát, mint a másik, az egyik gazdagabb, mint a másik stb. Hogy mindezeket a visszásságokat elkerülhessük, a jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie.

De ezek a visszásságok a kommunista társadalom első szakaszán, ahogy az a tőkés társadalomból hosszú vajúdás után éppen megszületett, elkerülhetetlenek. A jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata és az ezáltal megszabott kulturális fejlettsége.

A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdagság minden forrása bővebben buzog — csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint!

Bővebben foglalkoztam egyfelől a „levonás nélküli munkahozadékkal”, másfelől „az egyenlő joggal”, az „igazságos elosztással”, hogy megmutassam, mennyire vétkes dolog, ha egyrészt olyan elképzeléseket, amelyeknek egy bizonyos időben volt értelmük, de ma már elavult frázis-kacattá lettek, megint dogmákként rá akarnak kényszeríteni pártunkra, másrészt pedig azt a realista felfogást, amelyre annyi fáradsággal neveltük rá a pártot, de amely most gyökeret vert benne, ideologikus jogi és egyéb, a demokraták és a francia szocialisták körében annyira közkeletű badarságokkal megint eltorzítják.

Eltekintve az eddig kifejtettektől, egyáltalán hiba volt az úgynevezett elosztás jelentőségét felnagyítani s erre helyezni a fő hangsúlyt.

A fogyasztási eszközök mindenkori elosztása csak következménye a termelési feltételek megoszlásának. Ez a megoszlás pedig magának a termelési módnak jellemvonása. A tőkés termelési mód például azon nyugszik, hogy a dologi termelési feltételek tőketulajdon formájában nem-dolgozóknak jutnak, míg a tömeg csak a személyi termelési feltételnek, a munkaerőnek tulajdonosa. Amikor a termelés elemei ily módon oszlanak meg, ebből magától adódik a fogyasztási eszközök mai elosztása. Amikor a dologi termelési feltételek maguknak a munkásoknak a kollektív tulajdonában vannak, ebből éppúgy adódik a fogyasztási eszközöknek a maitól különböző elosztása. A vulgáris szocializmus (s tőle aztán a demokrácia egy része) átvette a polgári közgazdászoktól, hogy az elosztást úgy tekintse és kezelje, mintha az a termelési módtól független volna, tehát a szocializmust úgy ábrázolja, mintha az főleg az elosztás körül forogna. Minek megyünk ismét visszafelé, amikor a valóságos viszony már régen tisztázva van?

4. „A munka felszabadítása a munkásosztály műve kell hogy legyen, amellyel szemben valamennyi többi osztály csak egyetlen reakciós tömeg.”

Az első strófa az Internacionálé szervezeti szabályzatának a bevezető szavaiból való, de „javítva”. Ott ezt olvassuk: „A munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia.” Itt ellenben a „munkásosztálynak” kell felszabadítania — mit? „a munkát”. Értse, aki tudja.

Kárpótlásul az ellenstrófa már Lassalle-idézet a javából: „amellyel” (a munkásosztállyal) „szemben valamennyi többi osztály csak egyetlen reakciós tömeg”.

A „Kommunista Kiáltvány” ezt mondja:

„Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a nagyipar legsajátabb terméke.”

A burzsoáziát itt forradalmi osztálynak fogjuk fel — mint a nagyipar hordozóját —, szemben a feudálisokkal és a középrendekkel, melyek meg akarják őrizni mindazokat a társadalmi pozíciókat, amelyek elavult termelési módoknak a képződményei. A burzsoázia tehát nem alkot ezekkel együtt csak egyetlen reakciós tömeget.

Másrészt a proletariátus a burzsoáziával szemben azért forradalmi, mert, maga a nagyipar talaján felnőve, arra törekszik, hogy lerántsa a termelésről a tőkésjelleget, amelyet a burzsoázia megörökíteni igyekszik. De a Kiáltvány hozzáfűzi, hogy a „középrendek” is forradalmiakká lesznek, „mert előttük áll a proletariátusba való átmenetük”.

Ebből a szempontból tehát megintcsak ostobaság, hogy a középrendek a burzsoáziával és ráadásul még a feudálisokkal együtt a munkásosztállyal szemben „csak egyetlen reakciós tömeg”.

A legutóbbi választásokon talán így szóltak a kézművesekhez, kisiparosokhoz stb. és parasztokhoz: velünk szemben ti a burzsoákkal és a feudálisokkal együtt csak egyetlen reakciós tömeget alkottok?

Lassalle betéve tudta a „Kommunista Kiáitvány”-t, akárcsak hívői az általa fogalmazott pásztorleveleket. Ha tehát ilyen durván meghamisította, ez csak azért történt, hogy az abszolutista és feudális ellenfelekkel a burzsoázia ellen kötött szövetségét szépítse.

Emellett a fenti paragrafusban a hajánál fogva ráncigálják elő az bölcs mondását, anélkül, hogy bármi összefüggésben volna az Internacionálé szervezeti szabályzatából való félrejavított idézettel. Ez tehát itt egyszerűen arcátlanság, mégpedig korántsem Bismarck kedve ellen való, egyike ama olcsó ripőkségeknek, amelyekkel a berlini Marat ügynököl.

5. „A munkásosztály a maga felszabadításán mindenekelőtt a mai nemzeti állam keretén belül munkálkodik, tudatában annak, hogy valamennyi kultúrország munkásaival közös törekvésének szükségszerű eredménye a népek nemzetközi testvériesülése lesz.”

Lassalle a „Kommunista Kiáltvány”-nyal és valamennyi korábbi szocializmussal ellentétben a munkásmozgalmat a legszűkebb nemzeti szempontból fogta fel. Ebben követőkre akadt, méghozzá az Internacionálé működése után!

Egészen magától értetődik, hogy a munkásosztálynak, hogy egyáltalán harcolhasson, otthon kell osztályként megszerveződnie és hogy harcának a belföld a közvetlen színtere. Ennyiben osztályharca nem tartalmában, hanem, mint a „Kommunista Kiáltvány” mondja, „formájában” nemzeti. De a „mai nemzeti állam kerete”, például a német birodalomé, maga is gazdaságilag a világpiac „keretén belül”, politikailag az államok rendszerének „keretén belül” van. Bármely kereskedő tudja, hogy a német kereskedelem egyúttal külkereskedelem, és Bismarck úr nagysága éppen a maga fajtájú nemzetközi politikában áll.

És mire redukálja nemzetköziségét a német munkáspárt? Annak tudatára, hogy törekvésének eredménye „a népek nemzetközi testvériesülése lesz” — ez a polgári Szabadság- és Békeligától átvett frázis, ez helyettesítse a munkásosztályok nemzetközi testvériesülését az uralkodó osztályok és kormányaik elleni közös harcban. A német munkásosztály nemzetközi funkcióiról tehát egy szó sincs! És így állja a sarat saját, ellene valamennyi többi ország burzsoáival már testvériesült burzsoáziájával és Bismarck úr nemzetközi összeesküvő politikájával szemben!

Valójában a program nemzetközi hitvallása mélyen alulmúlja még a szabadkereskedelmi pártét is. Az is azt állítja, hogy törekvésének eredménye a „népek nemzetközi testvériesülése” lesz. De az tesz is valamit, hogy a kereskedelmet nemzetközivé tegye, és korántsem éri be azzal a tudattal, hogy minden nép odahaza kereskedik.

A munkásosztályok nemzetközi tevékenysége semmiképpen sem függ a „Nemzetközi Munkásszövetség” létezésétől. Ez csak az első kísérlet volt arra, hogy e tevékenység számára központi szervet teremtsünk; olyan kísérlet, mely az általa adott ösztönzés folytán maradandó eredménnyel járt, de amelyet első történelmi formájában a Párizsi Kommün bukása után nem lehetett tovább folytatni.

Bismarck „Norddeutsché”-jének teljesen igaza volt, amikor gazdája megelégedésére hírül adta, hogy a német munkáspárt az új programjában megtagadta a nemzetköziséget.

Következő rész: II

Tartalomjegyzék