Written:
Source: Bjulletyeny Oppozicii, No.28. 1932 július.
First Published in Hungarian: Rosa Luxemburg
és az Orosz Forradalom
Translator: Béládi László
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Sztálinnak A bolsevizmus történetének néhány kérdéséről írott cikke csak jelentős késéssel jutott el hozzám. Miután megkaptam, még sokáig nem tudtam rávenni magam, hogy elolvassam, hiszen az effajta irodalom, akár a fűrészpor vagy a sörte, nehezen megy le az ember torkán. De miután mégiscsak elolvastam, végezetül arra a következtetésre jutottam, hogy a munka mellett már csak amiatt sem mehetünk el szótlanul, mert pimasz és szégyentelen rágalmakat szór Rosa Luxemburgra. A nagy forradalmárt Sztálin a centrizmus táborába sorolja! Azt bizonyítja — azaz nem bizonyítja, csak állítja —, hogy a bolsevizmus születése pillanatától szakításra törekedett a kautskysta centrummal, míg Rosa Luxemburg „balról” fedezte Kautskyt. Lássuk a szerző szavait: „...Lenin már jóval a háború előtt — körülbelül 1903—1904-től fogva, amikor Oroszországban kialakult a bolsevikok csoportja, s amikor a németországi szociáldemokrácián belül először hallattak magukról a baloldaliak — szakadásra, az opportunistákkal való szakításra irányuló vonalat követett mind itthon, az Oroszországi Szociáldemokrata Pártban, mind pedig ott, a II. Internacionáléban, nevezetesen a németországi szociáldemokráciában.” S ha ezt nem sikerült keresztülvinni, az csak azért történt, mert „a baloldali szociáldemokraták a II. Internacionáléban és mindenekelőtt a németországi szociáldemokráciában, még gyönge és csenevész ... csoportot alkottak, amely még kiejteni is félt azt a szót, hogy ’szakadás’, ’szakítás’”. Ez a cikk alapvető állítása. A bolsevikok, 1903 óta, nemcsak a jobbszárnnyal, hanem a kautskysta centrummal is szakadásra törekedtek, Rosa azonban még a „szakítás” szót is félt kimondani.
Aki ilyen kijelentést tesz, az szükségképpen nem ismeri magának a pártnak a történetét, és mindenekelőtt Lenin eszmei fejlődését. Sztálin kiinduló állításában egyetlen szónyi igazság sincs. 1903-1904-ben Lenin természetesen a német szociáldemokrácia opportunizmusának kibékíthetetlen ellenfele volt. Azonban az opportunizmushoz csupán a revizionista áramlatot sorolta, amelyei elméletileg Bernstein irányított.
Kautsky akkoriban harcban állt Bernsteinnel. Lenin Kautskyt tanítómesterének tartotta, és ezt minden lehetséges alkalommal hangsúlyozta. Leninnek ebben az időszakban született munkáiban, miként a későbbi írásokban, a Bebel-Kautsky-féle irányzat elleni elvi kritikának nyomára sem bukkanhattunk. Ugyanakkor számos alkalommal találkozhatunk ama gondolat kifejtésével, hogy a bolsevizmus nem valamiféle különálló irányzat, hanem csupán Bebel és Kautsky irányzatának az orosz feltételekre való lefordítása. Lenin például a következőket írta Két taktika című nevezetes brosúrájában: „Hol és mikor neveztem én ’Bebel és Kautsky forradalmiságát’ opportunizmusnak? Hol és mikor tartottam igényt arra, hogy valami olyan külön irányzatot teremtsek a nemzetközi szociáldemokráciában, amely nem azonos Bebel és Kautsky irányzatával? Hol és mikor jutottak kifejezésre nézeteltérések köztem és Bebel meg Kautsky között... (....) Vitathatatlan tény, hogy a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia teljesen szolidáris a program és a taktika összes nagy kérdéseiben.”
Lenin szavai annyira világosak, kifejezőek és kategorikusak, hogy azonnal elintézik a kérdést.
Másfél év múlva, 1906. december 7-én, Lenin A mensevizmus válsága című cikkében ezt írta: „Mi ugyanis már a kezdet kezdetén (vö. Egy lépés előre, két lépés hátra) kijelentettük: nem hozunk létre semmiféle különálló ’bolsevik’ irányzatot, mindig és mindenütt csak a forradalmi szociáldemokrácia álláspontjáért szállunk síkra. A szociáldemokráciában pedig, egészen a szociális forradalomig, elkerülhetetlen lesz egy opportunista és egy forradalmi szárny.”
A mensevizmusról mint a szociáldemokrácia opportunista áramlatáról szólva, Lenin ezt az irányzatot nem a kautskyzmushoz, hanem a revizionizmushoz hasonlította. Magát a bolsevizmust úgy tekintette, mint a kautskyzmus orosz formáját, amelyet abban az időszakban a marxizmussal azonosított. Az imént idézett sorok megmutatják, hogy Lenin korántsem abszolút értelemben beszélt az opportunistákkal való szakításról: nemcsak megengedte, de egyenesen „elkerülhetetlennek” tartotta a revizionisták jelenlétét a szociáldemokrácián belül egészen a társadalmi forradalomig.
Két hét múlva, 1906. december 20-án, Lenin lelkesen üdvözli Kautsky válaszát, amelyet Plehanovnak az orosz forradalom jellegére vonatkozó kérdésére adott: „A mi törekvésünket — amely mindig abban állott, hogy az opportunizmussal szemben megvédjük a forradalmi szociáldemokrácia álláspontját, s korántsem abban, hogy holmi ’eredeti’ bolsevik irányzatot hozzunk létre — Kautsky a legteljesebben helyeselte...”
Reméljük, ebben az összefüggésben a kérdés tökéletesen világos. Sztálin szerint Lenin már 1903-ban szakítást követelt a németországi opportunizmussal, mégpedig nem csupán a jobboldali (bernsteini), hanem a baloldali (kautskyánus) irányzattal is. Lenin 1906 decemberében büszkén állítja Plehanovnak és a mensevikeknek, hogy Kautsky irányzata Németországban és a bolsevikok Oroszországban — azonosak.
Ilyen tehát Sztálin első kirándulása a bolsevizmus eszmetörténetének területére. A kutató lelkiismeretessége és tájékozottsága azonos szinten áll!
Rögtön az 1903—1904-es évekre vonatkozó kijelentései után, Sztálin egy ugrással 1916-hoz érkezik, és Leninnek Junius (azaz Rosa Luxemburg) háborús brosúrájáról írott éles kritikájára hivatkozik. Igen, ebben az időben Lenin engesztelhetetlen harcot hirdetett a kautskyzmus ellen, s levonta a kritikájából adódó összes szükséges szervezeti következtetéseket. Kétségtelen, hogy Rosa Luxemburg a centrizmus elleni harc kérdését nem vetette fel a kellő határozottsággal — e tekintetben Lenin jóval előtte járt. Azonban 1916 októbere – ekkor írt Lenin a Junius-brosúrá-ról – és 1903 között — akkor született a bolsevizmus — 13 év telt el; ez időszak nagyobb részében Rosa Luxemburg szembenállt a Kautsky-Bebel-féle KB-val, s Kautsky formális, pedáns, belsőleg elkorhadt „radikalizmusával” szembeni kritikája mind élesebb jelleget öltött.
Lenin nem vett részt ebben a harcban, és 1914-ig nem támogatta Rosa Luxemburgot. Szenvedélyesen elmerült az orosz ügyekben, s rendkívül óvatosan avatkozott nemzetközi kérdésekbe. Lenin szemében Kautsky és Bebel, mint forradalmárok, jóval magasabban álltak, mint Luxemburgéban, aki közelebbről, a gyakorlatban is megfigyelhette őket, s jóval közvetlenebbül érzékelte a német politikai légkört.
A német szociáldemokrácia (1914) augusztus 4-i kapitulációja teljesen váratlanul érte Lenint. Ismeretes, hogy a Vorwaerts ama számát, amely a szociáldemokrata frakció honvédő nyilatkozatát közölte, Lenin a német főhadiszállás hamisítványának tartotta. Az alapvető szociáldemokrata áramlatokról adott értékelésének felülvizsgálatához csak akkor látott hozzá, miután véglegesen meggyőződött a szörnyűséges igazságról; ezt a munkát azután már lenini módon teljesítette: azaz a végsőkig vitte.
1914. október 27-én a következőket írta Sljapnyikovnak: „Most Kautskyt gyűlölöm leginkább; undorító, hitvány és önelégült képmutatás ez... (...) Igaza volt Rosa Luxemburgnak, aki már rég megírta, hogy Kautskyt ’a teoretikus szolgalelkűsége’ jellemzi – egyszerűbb szavakkal: lakáj, lakáj módra kiszolgálja a párt többségét, az opportunizmust.”
Ha nem lennének más forrásaink (bár ilyenek százával találhatók), ez a néhány sor is pontosan megvilágítaná a kérdés történetét. Lenin 1914 őszén szükségesnek látja akkori egyik legközelebbi munkatársának kijelenteni, hogy „azonnal”, most, ma, eltérően a múlttól, „megveti és elítéli” Kautskyt. A kifejezés élessége pontosan mutatja, milyen mértékben csalta meg Kautsky Lenin reményeit és várakozásait. Nem kevésbé világos a második kijelentés sem: „Igaza volt Rosa Luxemburgnak, aki már rég megírta, hogy Kautskyt a ’teoretikus szolgalelkűsége’ jellemzi...” Lenin siet elismerni azt az „igazságot”, amelyet korábban nem látott, vagy még inkább, nem hitt el Rosa Luxemburgnak.
Ezek tehát a kérdés fő kronológiai állomásai, amelyek ugyanakkor Lenin politikai életrajzának is fontos útjelzői. Kétségbevonhatatlan tény, hogy ideológiai csillaga szüntelenül emelkedő görbe mentén mozog. Ez azonban egyúttal azt jelenti, hogy Lenin nem született Leninnek, miként ezek a szuzdali ikonmázolók ábrázolják, hanem fokozatosan lett azzá. Lenin szélesítette látókörét, tanult másoktól, és felülemelkedett tegnapjain. Az önmagán való szellemi felülemelkedés eme elszántságában találta meg kifejezését hősi szelleme. Ha Lenin már 1903-ban megértette és formába öntötte mindazt, ami az eljövendő idők követelménye volt, akkor egész hátralévő élete csak ismétlésekből állna. Valójában ez egyáltalán nem így történt. Sztálin egyszerűen sztálinizálja: számozott sablonokra osztja fel Lenint.
Rosa Luxemburgnak Kautskyval vívott harcában, különösen 1910 és 1914 között, jelentős helyet foglalt el a háború, a militarizmus és a pacifizmus problémája. Kautsky a reformista programot védelmezte: a fegyverkezés korlátozása, nemzetközi bíróság stb. Rosa Luxemburg erélyesen küzdött e program, az illúziók programja ellen. Lenin e kérdésben ingadozott, ám jó ideig közelebb állt Kautskyhoz, mint Rosa Luxemburghoz. Leninnel folytatott akkori beszélgetéseimből emlékszem, hogy igen nagy hatást tett rá Kautsky következő érve: amiként a belső kérdésekben a reformok a forradalmi osztályharc termékei, hasonlóképpen a nemzetközi viszonyokban is kivívhatók jelentős garanciák („reformok”) a nemzetközi osztályharc segítségével. Lenin azt tartotta, hogy Kautsky ebbéli álláspontját támogatni lehet a végsőkig, ha ő, Rosa Luxemburggal való polémiája után, a jobboldaliakra (Noske és társai) mér csapást. Emlékezetből nem tudom megállapítani, vajon ez az eszmekör milyen mértékben jutott kifejezésre Lenin cikkeiben: a kérdés speciális, részletes elemzést igényel. Az emlékezetre hagyatkozva az sem dönthető el, milyen gyorsan szűnt meg Lenin ingadozása ebben a kérdésben. Azonban az ingadozás ténye nemcsak beszélgetésekben nyilvánult meg, hanem levelezésben is. Egy ilyen levél Karl Radek birtokában van.
Úgy vélem, feltétlenül tanúvallomást kell tennem, hogy így megmenthessünk egy kivételesen értékes dokumentumot Lenin elméleti életrajza számára. 1926 őszén, amikor kidolgoztuk a baloldali ellenzék platformját, Radek megmutatta nekem, Kamenyevnek és Zinovjevnek — lehetséges, hogy más elvtársaknak is — Leninnek (1911-ből származó?) hozzá írott levelét, amely Kautsky álláspontját védelmezte a német baloldaliak kritikájával szemben. A KB utasítása szerint Radek, mint mindenki más, köteles lett volna a levelet átadni a Lenin Intézetnek. Ám Radek attól tartott, hogy a levelet elhallgatják, sőt talán megsemmisítik a hamisítások sztálini nagyüzemében, s ezért úgy határozott, hogy megőrzi azt jobb időkre. Radek e meggondolásának megalapozottságában nem volt miért kételkedni. Most, ugyanakkor, maga Radek, ha nem is túlságosan komolyan, de eléggé tevékenyen kiveszi a részét a politikai hamisítvány-gyártás munkájából. Elegendő arra emlékezni, hogy Radek, aki — Sztálinnal ellentétben — ismeri a marxizmus történetét, és mindenképpen jól ismeri Lenin levelét, lehetségesnek tartotta, hogy nyilvánosan kifejezze szolidaritását Sztálinnak Rosa Luxemburgról alkotott arcátlan értékelésével. Az a körülmény, hogy Radek Jaroszlavszkij botjának fenyegetésére tette mindezt, nem kisebbíti bűnét, hiszen csak a megvetett rabszolga képes megtagadni a marxizmus elveit a „botok elvének” nevében.
Számunkra persze most nem Radek személyének a jellemzése fontos, hanem a lenini levél sorsa. Mi történt vajon e levéllel? Még most is rejtegeti-e Radek a Lenin Intézet elől? Lehetséges. De mindennél valószínűbb, hogy eljuttatta oda, ahová kell, elvont-szellemi odaadása egyik anyagi-tárgyi bizonyítékaként. Miféle sors juthatott később a levélnek? Vajon Sztálin személyes archívumában őrzik, a legközelebbi munkatársait kompromittáló dokumentumok mellett? Vagy talán megsemmisítették, amiként megsemmisítették a párt múltjának sok más igen értékes dokumentumát?
Semmilyen körülmény nem ad semmiféle politikai alapot a levél rejtegetésére, amely két évtizeddel ezelőtt született, egy olyan kérdés kapcsán, amely immár csupán történelmi jelentőséggel bír. Azonban éppen a levél történeti értéke kivételesen nagy. Olyannak mutatja Lenint, amilyen a valóságban volt, s nem olyannak, amilyenné — önmaguk példájára és hasonlóságára — most újra megteremtik a csalhatatlanságra pályázó nehézfejű bürokraták. Azt kérdezzük: hol van Lenin Radekhez írott levele? Lenin levelét — a párt és a Komintern asztalára!
Ha Lenin és Rosa Luxemburg nézeteltérését összességében tekintjük, a történelmi igazságot feltétlenül Lenin oldalán találjuk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egyes nevezetes kérdésekben, meghatározott időszakokban Rosa Luxemburgnak volt igaza Leninnel szemben. E nézeteltérések, eltekintve fontosságuktól és időnkénti szélsőséges kiélezettségüktől, a mindkettőjük számára közös proletár-forradalmi politika alapján zajlottak.
Amikor Lenin, visszatekintve, 1919 októberében azt írta: „...a hatalom megragadása és a Szovjet Köztársaság megteremtése pillanatában a bolsevizmus egységes volt, magához ragadta mindazt a szocialista gondolat hozzá közelálló áramlataiból, ami a legjobb volt bennük, maga körül egyesítette a proletariátus egész élcsapatát és a dolgozók óriási többségét”, akkor kétségtelenül Rosa Luxemburg irányzatára is gondolt, amelynek legközelebbi támogatói, mint Marchlewski, Dzierzinski és mások, a bolsevikok soraiban dolgoztak.
Lenin mélyebben megértette Rosa Luxemburg hibáit, mint Sztálin; ám nem véletlenül éppen vele kapcsolatban idézte a régi verssorokat:
„A sas néha a tyúknál is lejjebb ereszkedhet,
De a tyúk a felhők fölé sohasem emelkedhet”.
Hát ez az! Éppen ezért kellett volna Sztálinnak óvatosabban gazdálkodnia a maga rossz középszerűségével, ha olyan formátumú személyiségről van szó, mint Rosa Luxemburg.
Lenin A diktatúra kérdésének történetéhez című, 1920 októberi cikkében, a szovjethatalomnak és a proletárdiktatúrának már az 1905-ös forradalom által felvetett kérdését érintve, ezt írja: „A forradalmi proletariátus és a hamisítatlan marxizmus olyan kiváló képviselői, mint Rosa Luxemburg, nyomban felmérték, és gyűléseken meg a sajtóban kritikai elemzés alá vették ennek a gyakorlati tapasztalatnak a jelentőségét; ezzel szemben ... az olyanfajta emberek, mint a jövendő ’kautskysták’, ... elárulták, hogy teljesen képtelenek megérteni e tapasztalatnak a jelentőségét.” E néhány sorban Lenin teljességgel elismeri Rosa Luxemburg Kautsky elleni harcának történelmi jelentőségét, amely harcot maga Lenin korántsem azonnal értékelte a kellő mértékben. S bár Sztálin – Csang Kaj-sek szövetségese, Purcell harcostársa, a „munkás-paraszt párt” teoretikusa, a „demokratikus diktatúra”, a „burzsoáziával való megegyezés” apostola – számára Rosa Luxemburg a centrizmus védelmezője, Lenin szemében ő a „hamisítatlan marxizmus” képviselője. S hogy ez a meghatározás mit jelentett Lenin szájából, mindenki számára világos, aki egy kicsit is ismeri Lenint.
Ugyanitt kell megjegyeznünk, hogy Lenin műveinek szerkesztői apparátusában Rosa Luxemburgról, egyebek mellett, az olvasható: „A bernsteini revizionizmus, majd a miniszterializmus (millerandizmus) virágzása idején Luxemburg határozottan küzdött ez irányzatok ellen, s a német párt balszárnyán foglalt helyet. (...) 1907-ben az SDKPiL képviselőjeként részt vett az OSZDMP londoni kongresszusán, s az orosz forradalom alapvető kérdéseiben a bolsevik frakciót támogatta. 1907-től Luxemburg elsősorban a németországi ügyekkel foglalkozott, radikális baloldali álláspontot foglalt el, s harcot folytatott a centrummal és a jobbszárnnyal. (....) Az 1919 januári felkelésben való részvétele nevét a proleíárforradalom zászlajává tette.” Természetesen lehetséges, hogy az életrajzi jegyzet szerzője már holnap bűnbánatot tart, kijelentve, hogy Lenin idejében még homályban botorkált, és a megvilágosodáshoz csak Sztálin idején jutott el. Manapság a moszkvai sajtó naponta közöl ilyen nyilatkozatokat — a talpnyalás, az idiotizmus és a pojácaság egyvelegeit. Ez azonban nem változtat a dolgon: „amit a toll leírt egyszer, nem tünteti el a fejsze”. Igen, Rosa Luxemburg a proletárforradalom zászlaja lett.
Mégis, miért és hogyan esett, hogy Sztálin hirtelen — hatalmas késéssel! — nekifogott Rosa Luxemburg régi bolsevik értékelése felülvizsgálatához? Korábbi teoretikus balfogásaihoz hasonlóan, ezt a legutolsót — a legbotrányosabbat — is a permanens forradalom elméletével vívott harca inspirálta. „Történeti” cikkében Sztálin ismét főszerepet ad ennek az elméletnek. Újat persze egyáltalán nem mond. A permanens forradalom című könyvecskémben már jó ideje megadtam a választ érvelésére. A kérdést történeti nézőpontból, remélem, kellően megvilágítja majd Az orosz forradalom története hamarosan megjelenő második kötete („Az októberi forradalom”). Jelen esetben a permanens forradalom kérdése csak annyiban foglalkoztat, amennyiben Sztálin összefüggésbe hozza azt Rosa Luxemburg nevével. Hamarosan látni fogjuk, hogy ez a botcsinálta teoretikus olyan bölcseségre jutott, amely éppen önmaga számára a leggyilkosabb csapda.
Sztálin, emlékeztetve a bolsevikoknak és a mensevikeknek az orosz forradalom hajtóerői kérdésében folytatott vitájára, miután néhány sorban egymásra halmozza a hibákat, a következőket írja: „Milyen álláspontot foglaltak el ezzel a vitával kapcsolatban a németországi baloldali szociáldemokraták, Parvus és Rosa Luxemburg? Kiagyalták a permanens forradalom utópikus és félmensevik sémáját... (...) Később a permanens forradalomnak ezt a félmensevik sémáját felkapta Trockij (részben Martov) és fegyvert kovácsolt belőle a leninizmus elleni harc számára.” Ilyen váratlan fordulatot vesz a permanensforradalom-elmélet megszületésének története, Sztálin újabb történelmi kutatásainak szellemében. De – sajnos – a kutató elfelejtett bepillantani saját régebbi tudományos munkáiba. 1925-ben Sztálin már nyilatkozott erről a kérdésről Radek elleni polémiájában. Akkor ezt írta: „Nem igaz, hogy a ’permanens forradalom’ elmélete... Rosa Luxemburgtól és Trockijtól származik 1905-ből. Valójában ez az elmélet Parvustól és Trockijtól származik.” Ezt az állítást A leninizmus kérdései 1926-os orosz kiadásának 185. lapján olvashatjuk. Reméljük, megtalálható az összes külföldi kiadásban.
Tehát: 1925-ben Sztálin Rosa Luxemburgot vétlennek nyilvánította egy olyan halálos bűn elkövetésében, mint a permanens forradalom elméletének létrehozása. „Valójában ez az elmélet Parvustól és Trockijtól származik.” 1931-ben ugyanettől a Sztálintól megtudjuk, hogy éppen „Parvus és Rosa Luxemburg agyalták ki a permanens forradalom utópikus és félmensevik sémáját”. Trockij nem volt bűnös az elmélet létrehozásában, ő csak „felkapta” azt, majd később – Martov is ezt tette!!! Sztálint megint rajtakapták. Sztálin vajon olyan kérdésekről ír, amelyekről semmiféle elgondolása nincs, vagy talán tudatosan hamiskártyásként játszik a marxizmus alapvető kérdéseiben? A kérdés ilyen felvetése helytelen: mindkét állítás igaz. A sztálini hamisítások tudatosak, amennyiben azokat minden pillanatban személyes érdekek diktálják. Ugyanakkor félig tudatosak, amennyiben a szerző elementáris tudatlansága nem gördít akadályt elméleti önkénye elé.
De a tény tény marad. Harcban a trockizmus csempészárujával, Sztálin 1931-ben új személyes ellenségbe botlott: Rosa Luxemburgba! Egy pillanatig sem habozott pocskondiázni és megrágalmazni őt, sőt, mi több, még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy – mielőtt a durvaság és illojalitás mammut-dózisait beadagolja – kijavítsa az öt évvel korábban ugyanerről a kérdésről mondottakat.
A permanens forradalom eszmetörténetének újabb változata mindenekelőtt ama törekvések szülötte, hogy a korábbinál pikánsabb menüt szolgáljanak fel. Semmivel sem magyarázható, hogy a teoretikus-történelmi kotyvalék csípősebb elkészítéséhez hajánál fogva Martovot is előrángatják. A permanens forradalom elméletéhez és gyakorlatához Martov változatlan ellenségességgel viszonyult, s már az akkori időkben nem egyszer rámutatott, hogy Trockij forradalom-elképzeléseit a bolsevikok és a mensevikek egyformán elutasítják. Erre azonban nem érdemes több szót vesztegetni.
Eredendően sorsszerű, hogy nincs a nemzetközi proletárforradalomnak egyetlen olyan kérdése sem, amelyben Sztálin ne két, egymással tökéletesen ellentétes véleményt vallott volna. Tudjuk, hogy 1924 áprilisában A leninizmus kérdései-ben bizonyítja a szocializmus egy országban történő építésének lehetetlenségét. Ősszel, a könyv új kiadásában ezt a részt ama bizonyítással — azaz puszta kinyilatkoztatással — cserélte föl, amely szerint a proletariátus „képes és köteles” a szocializmust egy országban építeni. A szöveg többi része változatlan maradt. A munkás-paraszt párt, a breszt-litovszki tárgyalások, az októberi forradalom irányítása tekintetében, a nemzeti kérdésben stb., stb. Sztálinnak néhány év, esetenként néhány hónap leforgása alatt egymást kizáró nézeteket sikerült megfogalmaznia. Helytelen lenne mindezt a rossz emlékezőtehetség számlájára írni. A probléma ennél bonyolultabb. Sztálin egyáltalán nem ismeri a tudományos gondolkodás módszerét, nincsenek elvi kritériumai. Az egyes kérdéseket úgy közelíti meg, mintha ezek éppen aznap keletkeztek volna és minden más problémától elkülönülten léteznének, ítéletét az éppen aktuális, húsbavágó érdekeitől függően alakítja ki. Itt leleplezett ellentmondásai a vulgáris empirizmus bosszújának tekinthetők. Rosa Luxemburg Sztálinnál nem az elmúlt félszázad német, lengyel és nemzetközi munkásmozgalmának nézőpontjából jön számításba, hanem minden esetben új, ráadásul elszigetelt személyiségként, akivel kapcsolatban minden új helyzetben fel kell tennie önmagának a kérdést: ellenség ez, vagy barát? A „szocializmus egy országban” teoretikusának helyes ösztöne ez alkalommal azt súgta: Rosa Luxemburg szelleme kibékíthetetlenül ellenséges vele. Ettől azonban a nagy egyéniség nem szűnik meg a nemzetközi proletárforradalom zászlaja lenni.
Rosa Luxemburg 1918-ban börtönéből igen élesen, és alapvetően helytelenül bírálta a bolsevikok politikáját. Ám még e legelhibázottabb munkájában is láthatók oroszlánkörmei. Az októberi fordulat általa adott általános értékelése szerint: „Amit egy párt történelmi órákban bátorságban, tetterőben, forradalmi éleslátásban és következetességben felmutathat, azt Lenin, Trockij és elvtársaik bőven teljesítették. A bolsevikok képviselték mindazt a forradalmi becsületet és akcióképességet, ami a nyugati szociáldemokráciából hiányzott. Októberi felkelésük nemcsak az orosz forradalom tényleges megmentése, hanem a nemzetközi szocializmus becsületének helyreállítása is volt.”
Ez talán a centrizmus hangja?
Luxemburg a későbbi oldalakon nyersen bírálja a bolsevikok agrárpolitikáját, a nemzeti önrendelkezés jelszavát és a formális demokrácia megszüntetésének gyakorlatát. Ebben a kritikában – mely egyformán irányul Lenin és Trockij ellen – a szerző nézetei semmiféle belső ellentmondást nem mutatnak: hiszen Rosa Luxemburg képes volt felismerni, megérteni és elfogadni az árnyalatokat. Nem jutott eszébe például megvádolni engem, hogy – szolidaritást vállalva Leninnel az agrárkérdésben – megváltoztattam a parasztsággal kapcsolatos nézeteimet. Egyébként jól ismerte e nézeteket, hiszen részletesen kifejtettem azokat 1909-ben, éppen az ő lengyel lapjában...
Kritikáját Rosa Luxemburg a következő felszólítással fejezi be: „A bolsevikok politikájában meg kell különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a törvényszerűt az esetlegestől. Ebben az utolsó órában, amikor döntő, végső harcok előtt állunk az egész világon, nem a taktika ilyen részletkérdése a szocializmus legfontosabb problémája, nem ez az égető kérdés, hanem a szocializmus cselekvőképessége, a tömegek forradalmi tettereje; egyáltalán: a szocializmus uralmának akarása.” Alapvetőnek a tömegakciók erejét tartotta, azt, hogy akarják a szocializmust. „Ebben az értelemben Lenin, Trockij és elvtársaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának; egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: ’Én mertem!’.”
Igen, Sztálinnak elegendő alapja van Rosa Luxemburgot gyűlölni. Ám annál felemelőbb kötelességünk megvédeni Rosa emlékét Sztálin rágalmaitól – amelyeket átvettek mindkét félteke fizetett ügynökei is –, és visszaadni a proletariátus ifjú nemzedékének ezt a gyönyörű, hősi és tragikus példát a maga nagyságában és nevelő hatású varázsában.