A megírás ideje: 1938. szeptember
Forrás: Szikra Kiadó, 1949
Eredeti nyelv: orosz
HTML: A. Antal
A dialektikus materializmus a marxista-leninista párt világszemlélete. Dialektikus materializmusnak ezt a világszemléletet azért nevezzük mert nézőpontja, melyből a természet jelenségeit vizsgálja, módszere, amelynek segítségével a természeti jelenségeket tanulmányozza és megismeri, dialektikus, elmélete pedig, melynek segítségével a természeti jelenségeket magyarázza és megérti, materialista.
A történelmi materializmus a dialektikus materializmus tételeinek kiterjesztése a társadalmi élet tanulmányozására, a dialektikus materializmus tételeinek alkamazása a társadalmi élet jelenségeire, a társadalom tanulmányozására, a társadalom történetének tanulmányozására.
Marx és Engels saját dialektikus módszerüket jellemzve rendszerint Hegelre hivatkoznak, mint arra a filozófusra, aki a dialektika alapvonalait megformulázta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Marx és Engels dialektikája azonos Hegel dialektikájával. A valóságban Marx és Engels Hegel dialektikájából csak annak »racionális magvát« vették át, félredobva a hegeli idealista burkot és továbbfejlesztve a dialektikát, hogy annak modern tudományos formát adjanak.
"Az én dialektus módszerem — mondja Marx —, alapját tekintve, nemcsak különböző a hegelitől, hanem ennek egyenes ellentéte. Hegel számára a gondolkodás folyamata, melyet ő eszme néven még önálló alannyá is változtat, demiurgosza (teremtője) a valóságosnak, amely a gondolkodási folyamatnak csak külső megjelenése. Nálam, megfordítva, az eszmei nem egyéb, mint az emberi fejbe áttett és lefordított anyagi."1
Marx és Engels saját materializmusukat jellemezve redszerint Feuerbachra hivatkoznak, mint arra a fikozófusra, aki a materializmust jogaiba visszaállította. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Marx és Engels materializmusa azonos Feuerbach materializmusával. A valóságban Marx és Engels Feuerbach materializmusából csak annak »fő magvát« vették át és ezt továbbfejlesztették a materializmus tudományos filozófiai elméletévé, félredobva idealista és valláserkölcsi kinövéseit. Ismeretes, hogy Feuerbach, bár alapjában materialista volt, tiltakozott a materializmus elnevezés ellen. Engels nem egyszer kijelentette, hogy Feuerbach »bár alapjában materialista, még nem szabadult meg a régi idealist kötelékektől«, hogy »Feuerbach igazi idealizmusa kiviláglik, mihelyt vallásfilozófiáját és etikáját vesszük szemügyre«.2
A dialektika elnevezés a »dialego« görög szóból ered, mely annyit jelent, mint beszélgetni, vitázni. Az ókorban dialektikán azt a képességet értették, mellyel valaki az igazságot az ellenfél érvelésében előforduló ellentmondások felderítése és feloldása útján megállapította. Egyes ókori filozófusok azt tartották, hogy az igazság napfényrehozására a legjobb eszköz a gondolkodásban előforduló ellentmondások felderítése és az ellentétes vélemények összeütközése. A gondolkodásnak ez a dialektikus módja, melyet később a természet jelenségire is kiterjesztettek, a természet megismerésének dialektikus módszerévé alakult, mely a természeti jelenségeket örökös mozgásban és vátozásban levőknek tekinti, a természet fejlődését pedig — mint a természetben rejlő ellentmodások fejlődésének eredményét, mint a természetben működő ellentétes erők kölcsönhatásának eredményét.
A dialektika, alapját tekintve, egyenes ellentéte a metafizikának.
a) A dialektika, ellentétben a metafizikával, a természetet nem egymástól elszakított, egymástól elszigetelt, egymástól nem függő tárgyak és jelenségek véletlen halmazának tekinti, hanem összefüggő, egységes egésznek, melyben a egyes tárgyak, jelenségek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, függnek egymástól és feltételezik egymást.
Ezért a dialektikus módszer azt tartja, hogy egyetlen természeti jelenség sem érthető meg, ha többitől elszigetelten vesszük, ha kikapcsoljuk a környező jelenségekből, mert a természet bármely ágának bármely jelensége értelmetlenné válhat, ha a környező körülmények figyelmen kívül hagyásával, tőlük elszakítva vizsgáljuk; és viszont: minden jelenség megérthető és megmagyarázható, ha a környező jelenségektől függően vizsgáljuk.
A dialektika, ellentétben a metafizikával, nem úgy tekinti a természetet, mint a nyugalom és mozdulatlanság, pangás és változatlanság állapotát, hanem mint a szakadatlan mozgás és változás, szakadatlan megújulás és fejlődés állapotát, ahol valami mindig keletkezőben és fejlődőben van, valami mindig pusztulóban és elhalóban.
Ezért a dialektikus módszer azt követeli, hogyh a jelenségeket ne csak egymással való kölcsönös kapcsolatuk és egymástól való függésük szempontából vizsgáljuk, hanem mozgásuk, változásuk, fejlődésük szempontjából, keletkezésük és elhalásuk szempontjából is.
A dialektikus módszer számára mindenekelőtt nem az fontos, ami az adott pillanatban szilárdnak látszik, de már kezd elhalni, hanem az, ami keletkezőben és fejlődőben van, még ha az adott pillanatban nem is látszik szilárdnak, mert a dialektikus módszer szempontjából csak az legyőzhetetlen, ami keletkezőben és fejlődőben van.
"Az egész természet mondja Engels — a legkisebbtől a legnagyobbig, a porszemektől a napokig, a protistától (a legelemibb élő sejttől — J.Szt.) az emberig, örök keletkezésben és elmúlásban, véget nem érő folyásban, szüntelen mozgásban és változásban van."3
Ezért, mondja Engels, a dialektika "a dolgokat és fogalmi képmásaikat lényegileg összefüggésükben, láncolatukban, mozgásukban, keletkezésükben és eltűnésükben fogja fel". 4
c) A dialektika, ellentétben a metafizikával, nem úgy tekinti a fejlődés folyamatát, mint egyszerű növekedési folyamatot, ahol a mennyiségi változások nem vezetnek minőségi változásokhoz, — hanem mint olyan fejlődést, amely jelentéktelen és rejtett mennyiségi változásokból nyílt változásokba, gyökeres változásokba, minőségi változásokba megy át, ahol a minőségi változások nem fokozatosan jönnek létre, hanem gyorsan, váratlanul, egyik állapotból a másik állapotba való ugrásszerű átmenettel, és nem véletlenül jönnek létre, hanem törvényszerűen, a jelentéktelen és fokozatos mennyiségi változások fölhalmozódásának eredményeként.
Ezért a dialektikus módszer azt tartja, hogy fejlődés folyamatát nem úgy kell érteni, mint körben való mozgást, mint a megtett útnak egyszerű megismétlését, hanem mint új minőségi állapotba, mint fejlődést az egyszerűtől a bonyolulthoz, az alacsonyabbtól a magasabb felé.
"A természet — mondja Engels — a dialektika próbaköve és el kell ismernünk, hogy a modern természettudomány e próba számára szerfelett gazdag, napról-napra halmozódó anyagot szolgáltatott s ezzel bebizonyította, hogy a természetben végső fokon minden dialektikusan, nem pedig metafizikusan történik, hogy a természet nem egy állandóan megismétlődő körnek örök egyformaságában mozog, hanem valóságos történelmet él át. Mindnekelőtt Darwint súlyosabb csapást mérte annak kimutatásával, hogy az egész mai szerves természet, növények és állatok, tehát az ember is, egy évmilliók óta tartó fejlődési folyamat terméke."
A dialektikus fejlődést mint mennyiségi változásokról minőségi változásokra való átmenetet jellemezve, Engels a következőket mondja:
"A fizikában ... minden változás a mennyiség átcsapása minőségbe, annak a mennyiségi változásnak kövektkezménye, mely az illető test saját mozgásának vagy a vele közölt bármily formájú mozgásnak mennyiségében végbemegy. "Így például: a víz hőfoka eleinte közömbös a víz cseppfolyós állapotának szempontjából, de a cseppfolyós víz hőfokának emelkedésével, vagy csökkenésével beáll az a pont, mikor ez a halmazállapot megváltozik és a víz egyik esetben gőzzé, másik esetben jéggé alakul át" ... Ugyanígy az áram erejének egy bizonyos minimumára van szükség ahhoz, hogy az izzólámpa platinadrótja izzásba menjen át; ugyanígy minden folyadéknak megvan a maga — adott nyomás alatt állandó — fagypontja és forráspontja —, feltéve, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel képesek vagyunk a megfelelő hőmérsékletet előállítani; s végül ugyanígy minden gáznak megvan a maga kritikus pontja, melyen nyomás és hűtés után cseppfolyóssá tehető. Egyszóval: a fizika úgynevezett konstansai (az egyik halmazállapotbó másik halmazállapotba való átmenet pontjai — J. Szt.) nagyobbrészt nem egyebek, mint azoknak a csomópontoknak a megjelölései, melyeken a mozgás mennységi változása — növekedése vagy csökkenése — az illető test állapotában minőségi változást idéz elő, ahol tehát a mennyiség minőségbe csap át."5
Azután a vegytanra térve át Engels így folyatja:
"A vegytant a testek minőségi vátozásairól szóló tudománynak lehet nevezni, amely változások a mennyiségi összetétel változása következtében mennek végbe. Ezt maga Hegel is tudta már... Vegyük az oxigént: ha itt egy molekulában nem két atom egyesül, mint közönségesen, hanem, három, akkor ózonnal van dolgunk, olyan testtel, mely szagára és hatására nézve határozottan különbözik a közönséges oxigéntől. Hát még a különböző arányok, melyekben az oxigén a nitrogénnel és kénnel vegyül, s amely arányok mindegyike olyan testet hoz létre, mely minőségileg különbözik az összes többitől."6
Végül Dühringet kritizálva, aki egyre szidja ugyan Hegelt, de ugyanakkor szép csendesen elcseni tőle azt az ismert tételt, hogy az átmenet az érzéketlen világ birodalmából az érzéklet birodalmába, a szervetlen világ birodalmából a szerves élet birodalmába — új állapotba való ugrást jelent, Engels ezt mondja:
"Ez teljesen a mértékviszonyok Hegel-féle csomósvonala, ahol a pusztán mennyiségi növekedés vagy csökkenés bizonyos meghatározott csomópontokon minőségi ugrást okoz, mint például a hevített vagy lehűtött víz esetében, ahol a forráspont és a fagypont azok a csomók, melyeknél — normális nyomás mellett — az új halmazállapotba való ugrás megtörténik, hol tehát a mennyiség minőségbe csap át."7
d) A dialektika, ellentétben a metafizikával, abból indul ki, hogy a természet tárgyainak, a természet jelenséginek tulajdonsága, hogy belső ellentmondásaik vannak, mert valamennyiüknek megvan a maguk pozitív és negatív oldala, múltja és jövője, valamennyükben vannak sorvadó és fejlődő elemek; hogy ezeknek az ellentéteknek a harca, az új és a régi, az elhaló és a születő, a sorvadó és a fejlődő között: ez a belső tartalma a fejlődési folyamatnak, ez a belső tartalma a mennyiségi változások minőségiekké való átalakulásának.
Ezért a dialektikus módszer azt tartja, hogy az alacsonyabbtól a magasabb felé fejlődés folyamata nem a jelenségek harmonikus kibontakozásának formájában megy végbe, hanem mint a tárgyakban és jelenségekben rejlő ellentmondások felfakadása, mint az ellentmondások alapján működő ellentétes tendenciák "harca".
"A dialektika — mondja Lenin — szoros értelemben annak az ellentmondásnak a tanulmányozása, mely magában a tárgyak lényegében rejlik."8
S azután:
"A fejlődés az ellentétek »harca«".9
Ezek röviden a marxista dialektikus módszer fő vonásai.
Könnyű megérteni, mily óriási jelentőséggel bír a dialektikus módszer tételeinek kiterjesztése a társadamlmi élet, a társadalomtörténet tanulmányozására, milyen óriási jelentőséggel bír ezeknek a tételeknek alkalmazása a társadalom történetére, a proletariátus pártjának gyakorlati tevékenységére.
Ha a világon nincsenek elszigetelt jelenségek, ha az összes jelenségek kapcsolatosak egymással és feltételezik egymást, — akkor világos, hogy a történelemben előforduló társadalmi formákat és társadalmi mozgalmakat nem az "örök igazság" vagy valamaly más, eleve feltételezett eszme szempontjából kell értékelni, mint ahogy a történetírók nem ritkán teszik, hanem azoknak a körülményeknek a szempontjából, melyek az illető társadalmi formát vagy mozgalmat létrehozták és amelyekkel kapcsolatban van.
A rabszolgarend a mai viszonyok közt képtelenség, a természetellenes butaság. Ugyanez a rabszolgarend azonban a feloszló őskommunizmus viszonyai között teljesen érthető és törvényszerű jelenség, mert az őskommunizmushoz képest haladást jelent.
A polgári demokratikus köztársaság követelése a cárizmus és a polgári társadalom fennállásának viszonyai között, mondjuk 1905-ben Oroszországban, teljesen érthető, helyes és forradalmi követelés volt, mert a polgári köztársaság akkor egy lépést jelent előre. Polgári-demokratikus köztársaság követelése a mi viszonyaink között Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében képtelen és ellenforradalmi követelés, mert a polgári köztársaság a tanácsköztársasághoz viszonyítva egy lépést jelent hátrafelé.
Minden a körülményektől, helytől és időtől függ.
Érthető, hogy a társadalmi jelenségeknek ilyen történeti felfogása nélkül történelemről szóló tudomány létezése és fejlődése nem lehetséges, mert kizárólag ez a felfogás óvja meg a történelemtudományt attól, hogy véletlenségek káoszává és a legostobább tévedések halmazává fajuljon.
Menjünk tovább. Ha világ szakadatlan mozgásban és fejlődésben van, ha régi elhalása és az új gyarapodása a fejlődés törvénye, akkor világos, hogy nincsnek többé "megingathatatlan" társadalmi rendszerek, hogy a magántulajdon és a kizsákmányolás nem "örök principiumok", hogy földesurak uralma a parasztok fölött, a kapitalistáké a munkások fölött nem "örök eszme".
Tehát: a kapitalista rendszert fel lehet váltani szocialista rendszerrel ugyanúgy, ahogy kapitalista rendszer annak idején felváltotta a feudális rendszert.
Tehát nem azokra a társadalmi rétegekre kell orientálódni, amelyek már nem fejlődnek, noha a jelen pillanatban övéké is a túlnyomú erő, hanem azokra a rétegekre, amelyek fejlődnek, amelyeknek jövőjük van, noha a jelen pillanatban a túlnyomó erő nem is az övéké.
A múlt század nyolcvanas éveiben, a marxistáknak a narodnyikokkal való harcai idején, a proletariátus Oroszországban jelentéktelen kisebbség volt az egyéni gazdaságot folyató parasztokkal szemben, akik a lakosság óriási többségét tették ki. De a porletariátus, mint osztály, fejlődőben volt, a parasztság viszont, mint osztály, szétesőben. S épen azért, mert a proletariátus, mint osztály, fejlődőben volt, a marxisták a proletariátusra orientálódtak. Ás nem tévedtek, mert mint tudjuk, a proletariátus később jelentéktelen erőből elsőrendű történelmi és politikai erővé nőtt.
Aki tehát a politikában nem akar tévedni, annak előre kell tekintenie, nem pedig hátra.
Továbbá: ha a lassú mennyiségi változásoknak gyors és váratlan minőségi változásokba való átmenete fejlődési törvény —, akkor világos, hogy a forradalmi változások, melyeket az elnyomott osztályok visznek véghez, teljesen természetes és elkerülhetetlen jelenségek.
Tehát: az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba és a munkásosztály megszabadulása a kapitalista igától nem lassú változások útján, nem reformok útján, hanem csakis a kapitalista rendszer minőségi megváltoztatása útján, forradalom útján valósítható meg.
Tehát: ha a politikában nem akarunk tévedni, akkor forradalmároknak kell lennünk, nem pedig reformistáknak.
Továbbá: ha a fejlődés a belső ellentmodások felfakadása útján megy végbe, úgy, hogy az ellentétes erők, ezeknek az ellentmodásoknak az alapján, összeütközésbe kerülne és kiküszöböli az ellentmodást, — akkor világos, hogy a proletariátus osztályharca teljesen természetes és elkerülhetetlen jelenség.
Tehát: nem elkenni kell a kapitalista rendszer ellentmondásait, hanem felfedni és kibogozni, nem eltussolni az osztályharcot, hanem végigvinni.
Tehát: ha a politikában nem akarunk tévedni, akkor kérlelhetetlen proletár osztálypolitikát kell folytatnunk, nem pedig a proletariátus és a burzsoázia érdekeinek összhangjából kiinduló reformista politikát, nem a kapitalizmusnak a szocializmusba való "átnövésének megalkuvó politikáját.
Így áll a dolog a marxista dialektikus módszerrel, ha társadalmi életre, a társadalom történetére való vonatkozásában vizsgáljuk.
Ami a marxista filozófiai materializmust illeti, az alapját tekintve, egyenes ellentéte a filozófiai idealizmusnak.
a) Ellentétben az idealizmussal, mely a világot az "abszolút eszme", a "világszellem", az "öntudat" megtestesülésének tekinti, — Marx filozófiai materializmusa abból indul ki, hogy a világ természetére nézve anyagi, hogy a világ sokoldalú jelenségei a mozgásban levő anyag különböző formái, hogy a jelenségeknek a dialektikus módszerrel megállapított kölcsönös kapcsolata és egymástól való kölcsönös függése a mozgásban levő anyag fejlődésének törvényszerűsége, hogy a világ fejlődése az anyagmozgás törvényei szerint megy végbe és semminő "világszellemre" ennek a fejlődésnek szüksége nincsen.
"A materialista természetfelfogás — mondotta Engels — nem jelent mást, mint a természet felfogását úgy, ahogy az van, minden idegen elem hozzátevése nélkül."10
Az ókori filozófus; Herakleitosz, materialista nézeteiről szólva, aki szerint "a világot, mely egységes és mindent magába foglal sem isten, sem ember nem alkotta; mely öröktől fogva volt, van és örökké lesz, mint élő tűz, mely törvényszerűen hol lángralobbanóban, hol elalvóban van" — Lenin ezt a megjegyzést teszi: "Igen jó kifejtése a dialektikus materializmus alapjainak."11
b) Ellentétben az idealizmussal, mely azt állítja, hogy reálisan csak tudatunk létezik, hogy az anyagi világ, a lét, a természet csak tudatunkban van, csak a mi érzeteinkben, képzeteinkben, fogalmainkba, — a marxizmus filozófiai materializmusa abból indlu ki, hogy az anyag, a természet, a lét — objektív valóság, mely tudatunkon kívül és attól függetlenül létezik; hogy az anyag az elsődleges, mert minden érzetnek, minden képzetnek, minden tudatnak anyag a forrása, a tudat viszont másodlagos, leszármazott valami, mert csak az anyagnak, a létnek visszatükrözése; hogy a gondolkodás az anyag terméke, mégpedig a fejlődés során magas tökéletességi fokot elért anyagnak, az agynak a terméke, az agy pedig a gondolkodás szerve; hogy tehát nem választhatjuk el a gondolkodást az anyagtól, ha csak nem akarunk súlyos hibába esni.
"Az egész filozófia legfőbb kérdése — mondja Engels — a gondolkodásnak a léthez, a szellemnek a természethez való viszonya... A filozófusok két nagy táborra oszlottak, aszerint, hogy milyen válszt adtak erre a kérdésre .. Azok, akik azt állították, hogy a szellem előbb létezett, mint a természet ... az idealizmus táborát alkották. Azok viszont, akik a természetet tartották eredetileg létezőnek, a materializmus különböző iskoláihoz tartoztak."12
És tovább:
"Az anyagi, érzékeinkkel észlelhető világ, melyhez magunk is tartozunk, az egyetlen valóság ... tudatunk és gondolkodásunk, bármennyire érzékfelettinek tűnik is fel, anyagi, testi szervnek, az agynak terméke. Az anyag nem terméke a szellemnek, hanem a szellem maga csak legmagasabbrendű terméke az anyagnak."13
Az anyag és gondolkodás kérdéséről szólva Marx azt mondja:
"A gondolatot nem lehet elválasztani az anyagtól, amely gondolkodik. Az anyag minden változás alanya"14
A marxista filozófiai materializmust jellemzve, Lenin ezt írja:
"A materializmus általában elismeri az emberiság tudatától érzetétől, tapasztalatától stb. független objektív valóságos létet (az anyagot) ... A tudat ... csupán tükröződése a létnek, a legjobb esetben megközelítően hű (adekvát, eszményi pontosságú) tükröződése."15
És más helyen:
"... az anyag az, ami érzékszerveinkre hatva érzeteket hoz létre; az anyag objektív valóság, melyet érzeteink tárnak fel előttünk... az anyag, a természetet, a lét, a fizikai — az elsődleges, a szellem a tudat, az érzéklet, a pszichikai pedig — a másodlagos."16
"...a világ képe annak képe, hogyan mozog az anyag és hogyan »gondolkodik az anyag«."17
"... az agy a gondolkodás szerve."18
c) Ellentétben az idealizmussal, amely kétségbevonja, hogy a világot és a világ törvényszerűségeit megismerhetjük, mely nem hisz ismereteink megbízhatóságában, nem ismer el objektív igazságot és azt tartja, hogy a világ teli van »magukbanvaló dolgokkal«, amiket a tudomány soha meg nem ismerhet, — a marxizmus filozófiai materializmusa abból indul ki, hogy a világ és törvényszerűségei igenis megismerhetők, hogy a természet törvényeiről való ismereteink, a tapasztalat, a gyakorlat ellenőrzése mellett, megbízható ismeretek, melyek objektív igazságok jelentőségével bírnak, hogy meg nem ismerhető dolgok a világon nincsenek, legfeljebb olyanok, melyeket eddig még nem ismertünk meg, de a tudomány és a gyakorlat segítségével a jövőben ezeket is fel fogjuk deríteni és meg fogjuk ismerni.
Kantnak és más idealistáknak a világ meg nem ismerhetőségéről és a meg nem ismerhető »magukbanvaló dolgokról« szóló tanítását kritizálva és a materializmusnak ismereteink megbízhatóságáról szóló ismert tételét védelmezve, Engels a következőket írja:
A legdöntőbb cáfolata ennek, mint minden más filozófiai csodabogárnak is, a gyakorlat, vagyis a kísérlet és az ipar. Ha valamely természeti jelenségről alkotott felfogásunk helyességet be tudjuk bizonyítani azzal, hogy magunk megcsináljuk az, hogy feltételeiből létrehozzuk és azonkívül még céljaink szolgálatába állítjuk, akkor vége a Kant-féle megfoghatatlan »magábanvalónak«. A növényi és állati tstekben termelt vegyianyagok ilyen »magukbanvalók« voltak mindaddig, amíg a szerves vegytan egyiket a másik után nem kezdte előállítani; ezzel aztán a »magábanvaló dolog« átváltozott nekünk való dologgá, mint például az alizarin, a buzér festőanyaga, melyet ma már nem a mezőn termű buzérgyökérből nyerünk, hanem sokkal olcsóbban és egyszerűbben, a kőszénkátrányból állítunk elő. Kopernikus naprendszere háromszáz éven keresztül csak feltevés volt, s bár százzal, ezerrel, tízezerrel egy ellen le lehetett volna fogadni, mégis csak feltevés. Mikor azonban Leverrier, ennek a naprendszernek adatai alapján, nemcsak bebizonyította, hogy szükségképpen léteznie kell még egy ismeretlen bolygónak, de még azt a helyet is kiszámította, ahol ennek a bolygónak az égbolton állania kell, s mikor aztán Galle ezt a bolygót csakugyan meg is találta, akkor Kopernikus rendszere bebizonyult."19
Lenin, Bogdánovot, Bazarovot, Juskevicset és Machnak más követőit fideizmussal vádolva és a materializmusnak azt az ismert tételét védelmezve, hogy a természeti törvényszerűségről való tudományos ismereteink megbízhatók, hogy a tudományok törvényei objektív igazságok, ezt mondja:
"A jelenkori fideizmus egyáltalán nem veti el a tudományt; csak a tudománynak »túlzott igényeit«, éppen az objektív igazságra irányló igényeit vet el. Ha van objektív igazság (ahogy a materialisták gondolják), ha csakis a természettudomány képes fetárni előttünk az objektív igazságot, midőn a külső világot az emberi »tapasztaltban« visszatükrözi, ezzel feltétlenül elvetettünk minennemű fideizmust."20
Ezek röviden a marxista filozófiai materializmus jellemző vonásai.
Könnyű megérteni, milyen óriási jelentőségű a filozófiai materializmus tételeinek kiterjesztése a társadalmi élet tanulmányozására, a társadalom történetének tanulmányozására, milyen óriási jelentőségű ezeknek a tételeknek alkalmazása a társadalom történetére, a proletariátus pártjának gyakorlati tevékenységére.
Ha a természeti jelenségek kapcsolata és egymástól való kölcsönös függésük a természet fejlődésének törvényszerűsége, akkor ebből az folyik, hogy a társadalmi élet jelenségeinek kapccsolata és egymástól való kölcsönös függése — szintén nem véletlen, hanem a társadalom fejlődésének törvényszerűsége.
Tehát: a társadalmi élet, a társadalom története megszűnik "véletlenek" halmaza lenni, mert a társadalom története a társadalom törvényszerű fejlődésének jellegét nyeri, a társadalom történetének tanulmányozása pedig tudománnyá válik.
Tehát: a proletariátus pártjának gyakorlati tevékenységét nem »kiváló személyiségek« jámbor óhajaira nem az »ész« vagy az »általános erkölcs« követelményeire és más effélékre, hanem a társadalmi fejlődés törvényszerűségeire, e törvényszerűségek tanulmányozására kell alapítani.
Továbbá: ha a világ megismerhető, s ismereteink, a természet fejlődésének a törvényeiről megbízható ismeretek, ebből az következik, hogy a társadalmi élet, a társadalom fejlődése szintén megismerhető s a társadalom fejlődésének törvényeiről szóló tudomány adatai megbízható adatok, melyek objektív igazság jelentőségével bírnak.
Tehát: a társadalom történetéről szóló tudomány, a társadalmi élet jelenségeinek minden bonyolultsága mellett is, éppoly exakt tudománnyá válhat, mint mondjuk a biológia, olyan tudománnyá, mely a társadalmi fejlődés törvényeit fel tudja használni gyakorlati alkalmazás céljaira.
Tehát: a proletariátus pártjának gyakorlati tevékenységét nem véletlen motívumok, hanem a társadalmi fejlődés törvényei, a belőlük levont gyakorlati következtetések kell, hogy irányítsák.
Tehát: a szocializmus az emberiség jobb jövőjéért való ábrándozásból tudománnyá válik.
Tehát: a tudomány és a gyakorlati tevékenység kapcsolata, az elmélet és gyakorlat kapcsolata, ezeknek egysége — a proletariátus pártjának vezércsillaga.
Továbbá: ha a természet, a lét, az anyagi világ elsődleges, a tudat, a gondolkodás viszont másodlagos, leszármazott valami, ha az anyagi világ objektív valóság, mely az emberek tudatától függetlenül létezik, a tudat pedig csak ennek az objektív valóságnak a vissztükrözése, — akkor ebből az következik, hogy a társadalom anyagi élete, léte ugyancsak elsődleges, szellemi élete pedig csak másodlagos, leszármazott, hogy a társadalom anyagi élete objektív valóság, amely az emberek akaratától függetlenül létezik, a társadalom szellemi élete pedig ennek az objektív valóságnak, a létnek visszatükröződése.
Tehát: a társadalom szellemi élete alakulásának forrását, a társadalmi eszmék, társadalmi elméletek, politikai nézetek, politikai intézmények keletkezésének forrását nem magukban ezekben az eszmékben, elméletekben, nézetekben, politikai intézményekben kell keresni, hanem a társadalom anyagi életének körülményeiben, a társadalmi létben, melyek ezek az eszmék, elméletek, nézetek stb. tükröződései.
Tehát: ha a társadalom történetének különböző korszakaiban különböző társadalmi eszméket, elméleteket, nézeteket, politikai intézményeket találunk, ha a rabszolgarendszerben bizonyos fajta társadalmi eszmékkel, elméletekkel, nézetekkel, politikai intézményekkel találkozunk, a feudális rendszerben viszont másmilyenekkel, és a kapitalista rendszerben ismét másokkal, akkor ennek magyarázatát nem maguknak az eszméknek, nézeteknek, politikai intézményeknek a »természete«, »sajátossága« adja meg, hanem a társadalom anyagi életének körülményei, melyek a társadalmi fejlődés különböző korszakaiban különbözők.
Amilyen a társadalom léte, amilyenek a társadalom anyagi életének feltételei, olyanok eszméi, elméletei, politikai nézetei, politikai intézményei.
Ezzel kapcsolatban Marx ezt mondja:
"Nem az emberek tudata az, ami létüket, hanem megfordítva: társadalmi létük az, ami tudatukat meghatározza."21
Tehát: a proletariátus pártjának, ha nem akar tévedni a politikában és a hiú ábrndozók sorsára jutni, tevékenységében nem az »emberi ész« elvont »principiumaiból« kell kiindulnia, hanem a társadalom anyagi életének konkrét viszonyaiból, mint a társadalmi fejlődés döntő tényezőjéből, nem a »nagy emberek« jámbor óhajaiból, hanem a társadalom anyagi élete fejlődésének reális szükségleteiből.
Hogy az utópisták, köztük a narodnyikok, anarchisták és eszerek elbuktak, annak többek közt az a magyarázata, hogy nem ismerték el a társadalom anyagi életkörülményeinek vezérszerepét a társadalom fejlődésében, és idealizmusba esve, gyakorlati tevékenységüket nem a társadalom anyagi élete fejlődésének szükségleteire építették, hanem azoktól függetlenül és azok ellenére, a társadalom reális életétől elszakadt »ideális elgondolások« és »mindent átfogó tervezetek« alapjára.
A marxizmus-leninizmus reje és életrevalósága éppen abban rejlik, hogy gyakorlati tevékenységében mindig a társadalom anyagi élete fejlődésének szükségleteire támaszkodik és sohasem szakad el a társadalom reális életétől.
Marx szavaiból azonban korántsem kövektezik az, hogy a társadalmi eszméknek, elméleteknek, politikai nézeteknek, politikai intézményeknek nincs jelentőségük a társdalmi életben, hogy nem gyakorolnak visszahatást a társadalmi létre, a társadalom anyagi életkörülményeinek fejlődésére. Mi eddig csak a társadalmi eszmék, elméletek, nézetek, politikai intézmények eredetéről beszélünk, arról, hogy a társadalom szellemi élete a társadalom anyagi életének körülményeit tükrözi vissza. Ami a társadalmi eszmék, elméletek, nézetek, politikai intézmények jelentőségét, azoknak a történelemben játszott szerepét illeti, a történelmi materializmus nemcsak nem tagadja, ellenkezőle: hangsúlyozza azoknak fontos szerepét és jelentőségét a társadalom életében, a társadalom történetében.
A társadalmi eszmék és elméletek különbözők. Vannak régi eszmék és elméletek, amelyek már idejüket múlták, sa társadalom hanyatló erőinek érdekeit szolgálják. Ezek jelentősége abban áll, hogy gátolják a társadalom fejlődősőt, előrehaladását. És vannak új, haladó eszmék és elméletek, amelyek a társadalom haladó erőinek érdekeit szolgálják. Ezeknek a jelentősége az, hogy megkönnyítik a társadalom fejlődését, ellőrehaladását, mégpedig annál nagyobb jelentőségre tesznek szert, minél pontosabban tükrözi vissza a társdalmi anyagi élet fejlődésének szükségleteit.
Új társadalmi eszmék és elméletek csak akkor keltekznek, ha a társadalom anyagi életének fejlődése a társadalom elé új feladatokat állított. De ha már létrejöttek, igen komoly erővé válnak, amely megkönnyíti a társadalom anyagi életének fejlődése által felvetett új feladatok megoldását, megkönnyíti a társadalom előrehaladását. Éppen ebben mutatkozik meg az új eszmék, új elméletek, új politikai nézetek, új politikai intézmények óriási szervező mozgósító és átalakító jelentősége. Új társadalmi eszmék és elméletek éppen azért jöttek létre, mert a társadalomnak szüksége van rájuk, mert szervező, mozgósító és átalító munkájuk nélkül a társadalom a anyagi életének fejlődése során megérett feladatok megoldása lehetetlen. Az új társdalmi eszmék és elméletek, miután a társadalom anyagi életének fejlődése által fevetett új feladok bázisán létrejöttek, utat törnek maguknak, a néptömegek közkincsévé válnak, mozgósítják őket, megszervezik őket a társadalom hanyatló erőinek medöntését, melyek a társadalom anyagi életének fejlődését gátolják.
Ilymódon a társadalmi eszmék, elméletek, politikai eintzmények, miután a társadalom anyagi élete, a társadalmi lét fejlődése által megérlelt feladatok alapján létrejöttek, utóbb maguk is visszahatnak a társadalmi létre, a társadalom anyagi életére, létrehozva azokat a feltételeket, melyek szükségesk ahhoz, hogy a társadalom anyagi élete által megérlelt feladatok megoldása betetőzést nyerjen s a társadalom további fejlődése lehetségessé váljék.
Ezzel kapcsolatban Marx ezt mondja:
"Az elmélet, mihelyt a tömegekbe behatol, anyagi erővé válik."22
Tehát: a proletariátus pártjának, hogy a társadalom anyagi életviszonyaira befolyást gyakorolhasson, s azok fejlődését, javulását meggyorsíthass, olyan társadalmi elméletre, olyan társadalmi eszmére kell támaszkodni, amely helyesen tükrözi vissza a társadalom anyagi élete fejlődésének szükségleteit és ennek folytán a népnek széles tömegeit képes mozgásba hozni, mobilizálni s belőlük a proletárpárt nagy hadseregét megszervezni, amely hadsereg kész a reakció erőit szétverni és a társadalom haladó erői számára utat törni.
Az »ökonomisták« és a mensevikek bukásának többek között az a magyarázata, hogy nem ismerték el a haladó elmélet, a haladó eszme mozgósító, szervező és átalakító szerepét és vulgáris materializmusba esve, azok szerepét szinte nullára redukálták s következésképp a pártot passzivitásra, pangásra kárhoztatták.
A marxizmus-leninizmus ereje és életrevalósága abban van, hogy haladó elméletre támaszkodik, mely helyesen tükrözi vissza a társadalmi anyagi élet fejlődésének szükségleteit, hogy az elméletet az azt megillető magaslatra emeli és kötelességének tartja az elmélet mozgósító, szervező és átalakító erejét maradéktalanul kihasználni.
Így felel a történelmi materializmus arra a kérdésre, hogy milyen viszonyban állnak egymással a társadalmi lét és a társadalmi tudat, az anyagi élet fejlődési feltételei és a társadalom szellemi életének fejlődése.
Hátramarad még a kérdés: mit kell értenünk a történelmi materializmus szempontjából „a társadalom anyagi életének feltételein”, melyek végeredményben a társadalom arculatát, eszméit, nézeteit, politikai intézményeit stb. meghatározzák.
Voltaképpen mi az, hogy „a társadalom anyagi életének feltételei”, mik az ismertető vonásaik?
Kétségtelen, hogy a „társadalom anyagi életének feltételei” fogalmába beletartozik mindenekelőtt a társadalmat környező természet, a földrajzi környezet, mely a társadalom anyagi életének egyik szükségszerű és állandó feltétele és természetesen befolyást gyakorol a társadalom fejlődésére. Milyen szerepet játszik a földrajzi környezet a társadalom fedődésében? Nem a földrajzi környezet-e az a főerő, mely a társadalom arculatát, az emberek társadalmi rendszerének jellegét — s az egyik rendszerről a másikra való áttérését meghatározza?
A történelmi materializmus e kérdésre nemmel felel.
Elvitathatatlan, hogy a földrajzi környezetet a társadalom fejlődésének egyik állandó és szükségszerű feltétele és hogy az, természetesen, befolyást gyakorol a társadalom fejlődésére, — gyorsítja vagy lassítja a társadalom fejlődésének menetét. Befolyása azonban nem döntő, mert a társadalom változása és fejlődése hasonlíthatatlanul gyorsabban megy végbe, mint a földrajzi környezet változása és fejlődése. Háromezer év lefolyása alatt Európában három különböző társadalmi rendszer adta át a helyét új, más rendszernek: az ősközösség, a rabszolgarendszer és a feudális rendszer, sőt Európa keleti részében, a Szovjetunióban, négy társadalmi rendszer váltotta fel egymást ez alatt az idő alatt. Ugyanakkor Európa földrajzi viszonyai ez alatt az idő alatt vagy semmit sem változtak, vagy olyan jelentéktelen mértékben változtak, hogy a földrajz erről még csak beszélni sem tartja érdemesnek. S ez érthető is. Ahhoz, hogy a földrajzi környezet valamennyire is komoly változásokon menjen át, millió évek kellenek, míg az emberek társadalmi rendszerének leggyökeresebb változásaihoz is elegendő néhány száz, vagy egy-kétezer év.
Ebből tehát az következik, hogy a földrajzi környezet nem lehet a társadalmi fejlődés főoka, döntő oka, mert az, ami tíz, meg tízezer éven át csaknem teljesen változatlanul marad, nem lehet főoka annak a fejlődésnek, amely néhány száz év alatt gyökeres változásokon megy át.
Ugyancsak kétségtelen, hogy a népesség gyarapodása, a lakosság ilyen vagy olyan sűrűsége szintén beletartozik a „társadalom anyagi életfeltételeinek” fogalmába, mert az ember a társadalom anyagi életfeltételeinek szükségszerű eleme s a társadalomnak bármily anyagi élete lehetetlen, ha nincs jelen az embereknek legalább is egy bizonyos minimális száma. Vajjon nem a népesség növekedése-e az a főerő, mely az emberek társadalmi rendszerének jellegét meghatározza?
A történelmi materializmus erre a kérdésre szintén nemmel válaszol.
A népesség növekedése, természetesen, befolyást gyakorol a társadalom fejlődésére, könnyíti vagy lassítja a társadalom fejlődését, de nem lehet a társadalom fejlődésének főtényezője és a társadalom fejlődésére gyakorolt befolyása nem lehet döntő befolyás, mert a népesség fejlődése egymagában nem adja meg a kulcsot annak megmagyarázásához, hogy valamely adott társadalmi rendszert miért éppen ez az új rendszer és nem valami más rendszer váltja fel, hogy az ősközösség rendszerét miért éppen a rabszolgarendszer, a rabszolgarendszert miért éppen a feudális, a feudális rendszert miért éppen a polgári és nem valamilyen más rendszer váltja fel?
Ha a népesség növekedése volna a társadalmi fejlődés meghatározó tényezője, akkor a népesség nagyobb sűrűségének okvetlenül megfelelően magasabb típusú társadalmi rendszert kellene életre hívnia. A valóságban azonban nem ezt látjuk. A lakosság sűrűsége Kínában négyszer akkora, mint az Amerikai Egyesült Államokban, és mégis, az Egyesült Államok a társadalmi fejlődés szempontjából magasabb fokon állanak, mint Kína, mert Kínában még, félfeudális rendszer uralkodik ugyanakkor, amikor az Egyesült Államok már régen elérték a kapitalizmus fejlődésének legmagasabb fokát. A lakosság sűrűsége Belgiumban 19-szer nagyobb, mint az Egyesült Államokban és 26-szor nagyobb, mint a Szovjetunióban, és mégis, az Egyesült Államok a társadalmi fejlődés szempontjából magasabb fokon állanak, mint Belgium, viszont Belgium egy egész történelmi korszakkal áll a Szovjetunió mögött, mert Belgiumban még a kapitalista rendszer uralkodik ugyanakkor, amikor a Szovjetunió már végzett a kapitalizmussal és létrehozta a szocialista rendszert.
De ebből az következik, hogy a népesség növekedése a társadalom fejlődésében nem az a főerő és nem is lehet az a főerő, mely a társadalmi rendszer jellegét, a társadalom arculatát meghatározza.
a) Hol találjuk hát meg a társadalom anyagi életfeltételeinek rendszerében azt a főerőt, amely a társadalom arculatát, a társadalmi rendszer jellegét, a társadalomnak egyik rendszerből a másikba való fejlődését meghatározza?
Ezt az erőt a történelmi materializmus az emberek létezéséhez szükséges életfenntartási eszközök megszerzésének módjában, a társadalom életéhez és fejlődéséhez elengedhetetlen anyagi javak — élelem, ruházat, lábbeli, lakás, fűtőanyag, munkaeszközök stb. — termelésének módjában látja.
Ahhoz, hogy éljünk, élelemre, ruházatra, lábbelire, lakásra, tüzelőre stb. van szükségünk, ahhoz, hogy ezek az anyagi javak rendelkezésünkre álljanak, termelnünk kell azokat, termelésükhöz viszont munkaeszközök szükségesek, amelyek segítségével az emberek élelmet, ruházatot, lábbelit, lakást, fűtőanyagos stb. termelnek, érteni kell ezeknek az eszközöknek a termeléséhez és tudni kell bánni velük.
A termelési eszközök, melyek segítségével az anyagi javak termelése végbemegy, az emberek, akik a munkaeszközöket mozgásba hozzák, s termelési tapasztalataik és ügyességük segítségével az anyagi javak termelését megvalósítják — mindezek az elemek együttvéve a társadalom termelőerőit alkotják.
A termelőerők azonban a termelésnek, a termelési módnak csak egyik oldalát adják, azt, amelyik az embereknek az anyagi javak termelésére felhasznált természeti tárgyakhoz és erőkhöz való viszonyát fejezi ki. A termelés másik oldalát, a termelési mód másik oldalát, az embereknek a termelés folyamán kialakuló egymáshoz való viszonyai, az emberek termelési viszonyai adják. Az emberek a természettel vívott harcukat és a természetnek anyagi javak termelésére való kihasználását nem egymástól elszigetelten folytatják, nem mint egymástól elszakadt egyes emberek, hanem közösen, csoportokban, társadalmakban. Ezért a termelés mindig és minden körülmények között társadalmi termelés. Az anyagi javak termelésének megvalósítása során az emberek a termelésen belül egymás között ilyen vagy amolyan termelési viszonyokat létesítenek. Ezek a viszonyok lehetnek kizsákmányolástól szabad emberek együttműködésének és kölcsönös segítségének viszonyai, lehetnek az uralkodás és alávetettség viszonyai, és végül lehetnek átmeneti viszonyok a termelési viszonyok egyik formájából a másikba. De bármilyen is a termelési viszonyok jellege, azok — mindig és bármiféle rendszer mellett — épp olyan elengedhetetlen elemei a termelésnek, mint a társadalom termelőerői.
„A termelésben — mondja Marx — az emberek nemcsak a természetre hatnak, hanem egymásra is. Csak úgy termelnek, hogy meghatározott módon együttműködnek és tevékenységeiket kicserélik egymással. Hogy termelhessenek, meghatározott vonatkozásokba és viszonyokba lépnek egymással és behatásuk a természetre, termelésük csak ezek között a társadalmi vonatkozások és viszonyok között folyik le.”23
Következéskép a termelés, a termelési mód magában foglalja mind a társadalom termelőerőit, mind az emberek termelési viszonyait s ezek egységét testesíti meg az anyagi javak termelésének folyamatában.
b) A termelés első sajátossága, hogy sohasem reked meg hosszú időre egy ponton, hanem mindig változó és fejlődő állapotban van, s a termelési módban beállt változások elkerülhetetlenül maguk után vonják az egész társadalmi rendnek, társadalmi eszméknek, politikai nézeteknek, politikai intézményeknek megváltozását, előidézik az egész társadalmi és politikai berendezésnek átépítését. A fejlődés különböző fokain az emberek különböző termelési módokat alkalmaznak, vagy egyszerűbben szólva: különböző életmódokat folytatnak. Az ősközösségben egy bizonyos termelési mód uralkodik, a rabszolgaság korában másféle mód, a feudalizmus idején ismét másféle és így tovább. Ennek megfelelően az emberek társadalmi rendszere, szellemi élete, nézetei, politikai intézményei szintén különbözök.
Amilyen a társadalom termelési módja, olyan, alapjában véve, maga a társadalom is, olyanok eszméi és elméletei, politikai nézetei és intézményei. Vagy egyszerűbben szólva: amilyen az emberek életmódja, olyan a gondolkodásmódjuk is.
Ez azt jelenti, hogy a társadalom fejlődésének története mindenekelőtt a termelés fejlődésének története, a századok során egymást felváltó termelési módok története, a termelőerők és az emberek termelési viszonyai fejlődésének története.
Tehát: a társadalmi fejfödés története egyúttal maguknak az anyagi javak termelőinek története is, a termelési folyamat főerejét kitevő dolgozó tömegek története, akik a társadalom létfenntartásához szükséges anyagi javak termelését megvalósítják.
Tehát: a történettudomány, ha valóban tudomány akar lenni, nem vezetheti vissza többé a társadalmi fejlődés történetét a királyok és hadvezérek, országok „maghódítóinak” és „leigázóinak” tetteire, hanem elsősorban az anyagi javak termelőinek történetével, a dolgozó tömegek történetével, a népek történetével kell foglalkoznia.
Tehát: a társadalom történetét szabályozó tőrvények tanulmányozásának kulcsát nem az emberek fejében, nem a társadalom nézeteiben és eszméiben kell keresni, hanem abban a termelési módban, melyet a társadalom az egyes adott történelmi korszakokban gyakorol — a társadalom gazdasági életében.
Tehát: a történettudomány főfeladata a termelés tőrvényeinek, a termelőerők és termelési viszonyok fejlődési törvényeinek, a társadalom gazdasági fejlődése törvényeinek a tanulmányozása és felderítése. Tehát: a proletariátus pártjának, ha valóságos párt akar lenni, mindenekelőtt a termelés fejlődését, a társadalom gazdasági fejlődése törvényeinek ismeretét kell elsajátítania.
Tehát: a proletariátus pártjának, ha nem akar tévedni a politikában, mind programja felépítésében, mind gyakorlati tevékenységében mindenekelőtt a termelés fejlődésének törvényeiből, a társadalom gazdasági fejlődésének törvényeiből kell kiindulnia.
c) A termelés második sajátossága abban áll, hogy a termelés változása és fejlődése mindig a termelőerők változásával és fejlődésével kezdődik, mindenekelőtt a munkaeszközök változásával és fejlődésével. A termelőerők tehát a termelésnek legmozgékonyabb, legforradalmibb elemei. Először megváltoznak és fejlődnek a társadalom termelőerői, s csak azután ezektől a változásoktól függően és azoknak megfelelően, változnak az emberek termelési viszonyai, gazdasági viszonyai. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a termelési viszonyok nem hatnak ki a termelőerők fejlődésére, s hogy ez utóbbiak nem függnek az előbbiektől. A termelési viszonyok fejlődése a termelőerők fejlődésétől függ ugyan, de a termelési viszonyok a maguk részéről befolyást gyakorolnak a termelőerők fejlődésére, gyorsítják vagy lassítják azt. Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a termelési viszonyok nem maradhatnak el nagyon sokáig a termelőerők növekedése mögött, nem állhatnak sokáig azzal ellentmondásban, mert a termelőerők teljes mértékben csak akkor fejlődhetnek, ha a termelési viszonyok megfelelnek a termelőerők jellegének és állapotának, és teret engednek a termelőerők fejlődésének. Ezért bármennyire elmaradnak a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb vagy utóbb összhangba kell jönniök — s tényleg összhangba is jönnek — a termelőerők fejlődésének színvonalával, a termelőerők jellegével. Ellenkező esetben a termelés rendszerében a termelő erők és a termelési viszonyok egységének gyökeres felborulása állna be, szakadás a termelés egészében, a termelés válsága, a termelőerők pusztulása.
Példái annak, hogy a termelési viszonyok jellege nem felel meg a termelőerőknek, hogy konfliktus tör ki közöttük: a gazdasági válságok a kapitalista országokban, ahol a termelési eszközöknek kapitalista magántulajdona kiáltó ellentétben van a termelési folyamat társadalmi jellegével, a termelőerők jellegével. Ennek az ellentétnek a következményei a gazdasági válságok, melyek a termelőerők pusztulásához vezetnek, maga ez az ellentét pedig gazdasági alapja a szociális forradalomnak, melynek rendeltetése abban áll, hogy a létező termelési viszonyokat megdöntse és új, a termelőerők jellegének megfelelő termelési viszonyokat hozzon létre.
És viszont: annak, hogy a termelési viszonyok teljesen megfelelnek a termelőerők jellegének, példája a szocialista közgazdaság a Szovjetunióban, ahol a termelési eszközök társadalmi tulajdona teljes összhangban van a termelés folyamatának társadalmi jellegével és ahol ennek következtében sem gazdasági válságok, sem a termelőerők pusztulása nem fordul elő.
A termelőerők tehát nemcsak legmozgékonyabb és legforradalmibb elemei a termelésnek, hanem egyúttal azok az elemei is, melyek a termelés fejlődését meghatározzák. Amilyenek a termelőerők, olyannak kell lenniök a termelési viszonyoknak is.
Míg a termelőerők állapota arra a kérdésre ad választ, hogy milyen munkaeszközök segítségével termelik az emberek a szükséges anyagi javakat, a termelési viszonyok állapota már egy másik kérdésre ad feleletet: arra, hogy kinek a birtokában vannak a termelési eszközök (a föld, az erdők, vizek, bányák, nyersanyagok, munkaeszközök, üzemi épületek, közlekedési eszközök stb.), hogy azokkal ki rendelkezik: az egész társadalom-e vagy pedig egyes személyek, csoportok, osztályok, akik azokat más személyek, csoportok, osztályok kizsákmányolására használják fel.
A termelőerők fejlődésének sematikus vázlata a legrégibb időktől napjainkig a következő: áttérés a durva kőszerszámokról az íjra és a nyílra és, ezzel kapcsolatban, áttérés a vadászéletről egyes állatok megszelídítésére és kezdetleges állattenyésztésre; áttérés a kőszerszámokról fémszerszámokra (vas-fejsze, vaseke stb.) és ennek megfelelően áttérés a növényterme lésre és földművelésre; az anyagok feldolgozására szolgáló fémszerszámok további tökéletesítése, a kovácsfújtató bevezetése, áttérés a fazekasságra és ennek megfelelően, a mesterségek kifejlődésére, a mesterségek elválása a földműveléstől, önálló kézművesipar, majd pedig a manufaktúra kifejlődése; áttérés a kézműves munkaeszközökről a gépre és a kézműves és manufaktúra termelésnek gépiparrá való átalakulása, áttérés a gépek rendszerére és a modern, gépekre berendezett nagyipar megjelenése. Ez az általános, távolról sem teljes képe annak a fejlődésnek, melyen a társadalom termelőerőinek fejlődése az emberiség történetének folyamán keresztülment. Érthető, hogy a munkaeszközök fejlődése és tökéletesedése nem az emberektől függetlenül ment végbe, hanem azoknak az embereknek a műve volt, akiknek a termeléshez közük volt; következőleg: a munkaeszközök változásával és fejlődésével együtt változott és fejlődött az ember is, mint a termelőerők legfontosabb eleme, változtak és fejlődtek termelési tapasztalatai, munkaügyessége, hozzáértése a munkaeszközök alkalmazása terén.
Ahogy a történelem folyamán változtak és fejlődtek a társadalom termelőerői, úgy változtak és fejlődtek az emberek termelési viszonyai, gazdasági viszonyaik. A történelem a termelési viszonyoknak öt alaptípusát ismeri, ezek: ősközösség, rabszolgaság, feudalizmus, kapitalizmus és szocializmus.
Az ősközösségben a termelési viszonyok alapja a termelési eszközök társadalmi tulajdona. Ez alapjában összhangban van e korszak termelőerőinek jellegével. Kőszerszámokkal, majd később íjjal és nyíllal lehetetlen volt egyedül harcot folytatni a természeti erők és a vadállatok ellen. Ha gyümölcsöt akartak szedni az erdőben, vagy halászni a folyóban, vagy valamilyen lakóhelyet építeni, — az emberek kénytelenek voltak közösen dolgozni, hacsak nem akartak az éhhalálnak, a vadállatoknak vagy a szomszédos emberközösségeknek áldozatul esni. A közös munka a termelési eszközöknek, valamint a munka termékeinek közös tulajdonához vezet. A termelési eszközök magántulajdonának fogalmát itt még nem ismerik, legfeljebb a személyes tulajdont bizonyos munkaeszközökre, amelyek egyúttal védőfegyverül szolgálnak a vadállatok elleni küzdelemben. Sem kizsákmányolás, sem osztályok még nincsenek.
A rabszolgarendszerben a termelési viszonyoknak az az alapja, hogy nemcsak a termelési eszközök vannak a rabszolgatartó tulajdonában, hanem a termelésben dolgozó rabszolgák is, akiket gazdájuk szavadon adhat-vehet, megölhet, mint a barmot. A termelés ilyen viszonyai alapjában megfelelnek a termelőerők állapotának az illető korszakban. Kőszerszámok helyett most már fémszerszámok álltak az emberek rendelkezésére, a nyomorúságos és kezdetleges vadászgazdaság helyét, amely sem az állattenyésztést, sem a földművelést nem ismerte, az állattenyésztés, a földművelés, a kézműves mesterségek s a termelés ez ágai közti munkamegosztás foglalta el; lehetségessé vált a termékek kicserélése az egyes személyek és társadalmak között, a javak felhalmozása egyes emberek kezében; s tényleg meg is történt a termelési eszközök felhalmozódása a társadalom kisebbségének kezében; lehetségessé vált, hogy a kisebbség leigázza a többséget és rabjává tegye. A termelési folyamatban már nem a társadalom összes tagjainak közös és szabad munkáját látjuk, most már a nemdolgozó rabszolgatartók által kizsákmányolt rabok kényszermunkája uralkodik. Ennek következtében a termelési eszközök, valamint a munka termékei sincsenek már közös tulajdonban. A közös tulajdon helyébe a magántulajdon lépett. Ebben a rendszerben a rabszolgatartó az első és teljese jogú tulajdonos.
Gazdagok és szegények, kizsákmányolók és kizsákmányoltak, teljesjogúak és jogfosztottak, és kíméletlen osztályharc közöttük: ez a képe a rabszolgarendszernek.
A feudális rend termelési viszonyainak alapja az, hogy a termelési eszközök a feudális úr tulajdonában vannak, viszont a termelésben dolgozók, a jobbágyok nincsenek egészen tulajdonában. A jobbágyot a feudális úr már nem ölheti meg, de adhatja-veheti. A feudális tulajdon mellett a parasztnak és kézművesnek vannak személyes munkán alapuló munkaeszközei és magángazdasága egyéni tulajdonban. A termelés viszonyai alapjában megfelelnek a termelőerők állapotának az adott korszakban. A vasöntés és vasfeldolgozás további tökéletesedése; a vaseke és a szövőszék elterjedése; a földművelés, konyhakertészet, szőlőművelés, tejgazdaság további fejlődése; a kézművesműhelyek mellett manufaktúra-üzemek megjelenése: ezek a termelőerők állapotának jellemző vonásai.
Az új termelőerők a dolgozótól bizonyos kezdeményező képességet, munkára való hajlandóságot, a munkában való érdekeltséget követelnek. Ezért a feudális úr lemond a rabszolgáról, aki nincs érdekelve a munkában, akinek semminemű iniciatívája a termelésben nincsen. A feudális földesúr számára előnyösebb jobbágyot tartani, akinek saját gazdasága, saját termelési eszközei vannak, s aki bizonyos mértékben érdekelve van abban a munkában, amely szükséges a föld meg műveléséhez és ahhoz, hogy termése egy részét a feudális földesúrnak természetben beszolgáltassa.
Itt a magántulajdon további fejlődésen megy át. A kizsákmányolás majdnem olyan kegyetlen, mint a rabszolgarendszerben, alig enyhébb annál. A feudális rendszer fő jellemvonása az osztályharc a kizsákmányolók és kizsákmányoltak között.
A kapitalista rendszerben a termelési viszonyok alapja a termelési eszközök kapitalista tulajdona, amely azonban nem terjed ki a termelésben dolgozókra, a bérmunkásokra, akiket a kapitalista sem meg nem ölhet, sem el nem adhat, minthogy azok szabadok és személyileg függetlenek, a termelési eszközöktől azonban meg vannak fosztva, úgyhogy, ha nem akarnak éhenhalni, kénytelenek munkaerejüket a kapitalistának eladni s a kizsákmányolás jármát nyakukra venni. A termelési eszközök kapitalista tulajdona mellett másfajta tulajdon is létezik — s a kapitalizmus első idejében széles mérveket ölt —, a jobbágyi függőségtől felszabadult paraszt és kézműves termelési eszközökben való magántulajdona, amely személyes munkáján alapszik. A kézműves-műhelyek és manufaktúra-üzemek helyére óriási, gépekkel felszerelt gyárak léptek. A kezdetleges paraszti termelő szerszámokkal megművelt nemesi birtokok helyét az agrotechnika alapján vezetett és mezőgazdasági gépekkel felszerelt kapitalista nagyüzemek foglalták el.
Az új termelőerők azt követelik, hogy a termelésben dolgozók műveltebbek és értelmesebbek legyenek, mint az elmaradt és tudatlan jobbágyok, hogy meg tudják érteni a gépek szerkezetét s helyesen kezeljék őket. Ezért a tőkések számára előnyösebb a jobbágyság béklyóiból felszabadított bérmunkással dolgoztatni, aki eléggé művelt ahhoz, hogy helyesen kezelje a gépet.
A kapitalizmus azonban, miután a termelőerőket roppant mértékben kifejlesztette, számára megoldhatatlan ellentmondásokba bonyolódott. Egyre több és több árut termelve, s az áruk árát egyre csökkentve, a kapitalizmus kiélesíti a versenyt, romlásba juttatja a kis- és közép-magántulajdonosok tömegét, proletárokká változtatja őket és csökkenti vásárlóerejüket, minek következtében a termelt áruk értékesítése lehetetlenné válik. Ugyanakkor a termelés kiszélesítésével és azzal, hogy óriási gyáraiban a munkások millióit gyűjti egybe, a kapitalizmus a termelési folyamatnak társadalmi jelleget kölcsönöz, s ezzel a saját alapjait ássa alá, mert a termelés folyamatának társadalmi jellege a termelési eszközök társadalmi tulajdonát követeli, azonban a termelési eszközök tulajdona magánkapitalista jellegű marad, ami összeegyeztethetetlen a termelés folyamatának társadalmi jellegével.
Ez a kibékíthetetlen ellentmondás a termelőerők jellege és a termelési viszonyok között az időnként visszatérő túltermelési válságokban nyilatkozik meg, mikor a kapitalisták, nem találva vásárlóképes keresletet, — hiszen a lakosság nagy tömegét ők maguk juttatták tönkre, — kénytelenek termékeket elégetni, kész árukat megsemmisíteni, termelést szüneteltetni, termelőerőket elpusztítani, s ugyanakkor a lakosság milliói munkanélküliségre és éhségre vannak kárhoztatva, nem azért, mert nincs elég áru, hanem azért, mert túlsok árut termeltek.
Ez azt jelenti, hogy a kapitalista termelési viszonyok megszüntek összhangban lenni a társadalom termelőerőinek állapotával s kibékíthetetlen ellentmondásba kerültek velük.
Ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus forradalommal terhes, melynek hivatása a termelési eszközök jelenlegi kapitalista tulajdonának szocialista tulajdonnal való felváltása.
Ez azt jelenti, hogy a kapitalista rendszer alapjellemvonása a legélesebb osztályharc a kizsákmányolók és kizsákmányoltak között.
A szocialista rendszerben, mely eddig egyelőre csak a Szovjetunióban valósult meg, a termelési viszonyok alapja a termelési eszközöknek társadalmi tulajdona. Itt már nincsenek sem kizsákmányolók, sem kizsákmányoltak. A termékeket a végzett munkának megfelelően osztják el, aszerint az elv szerint, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Az emberek egymáshoz való viszonyát a termelés folyamatában itt úgy jellemezhetjük, mint a kizsákmányolástól megszabadult dolgozók bajtársias együttműködésének és kölcsönös szocialista segítségének viszonyát. Itt a termelési viszonyok teljes összhangban vannak a termelőerők állapotával, mert a termelés folyamatának társadalmi jellegét alátámasztja a termelési eszközök társadalmi tulajdona.
Ezért a Szovjetunió szocialista termelése nem ismer az időről-időre visszatérő túltermelési válságokat és a velük kapcsolatos visszásságokat.
Ezért a termelőerők itt gyorsított ütemben fejlődnek, mert a velük összhangban levő termelési viszonyok szabad teret engednek fejlődésüknek.
Ilyen képet mutat az emberek termelési viszonyainak fejlődése az emberiség történetének folyamán.
Így függ a termelési viszonyok fejlődése a társadalom termelőerőinek fejlődésétől és elsősorban — a termelési eszközök fejlődésétől, minek következtében a termelőerők változása és fejlődése, előbb vagy utóbb, a termelési viszonyok megfelelő változásához és fejlődéséhez vezet.
„Munkaeszközök (*"Munkaeszközök" alatt Marx főleg a termelésben használt szerszámokat érti. (Sztálin jegyzete)*) használata és megteremtése — mondja Marx —, habár csírájában már bizonyos állatfajoknál is előfordul, a sajátosan emberi munkafolyamatot jellemzi és Franklin ezért az embert mint «a toolmaking animal»-t, mint szerszámkészítő állatot határozza meg. A munkaeszközök maradványai éppoly fontosak a letűnt társadalmi-gazdasági alakzatok megítélése tekintetében, mint a csontmaradványok szerkezete a kihalt állatfajok szervezetének tanulmányozása szempontjából. A gazdasági korszakokat nem az különbözteti meg egymástól, hogy mit, hanem hogy hogyan, milyen munkaeszközökkel termelnek ... A munkaeszközök nemcsak az emberi munkaerő fejlettségének fokmérői, hanem azt is megmutatják, hogy milyen társadalmi viszonyok között megy végbe a termelés.”24
És másutt: „... A társadalmi viszonyok szoros összefüggésben vannak a termelőerőkkel. Új termelőerőkre téve szert, az emberek megváltoztatják termelési módjukat, a termelési mód megváltoztatásával, életfenntartásuk módjának megváltoztatásával viszont — megváltoztatják összes társadalmi viszonyaikat. A kézi malomnak megfelel a feudális úr társadalma, a gőzmozdonynak az ipari kapitalista társadalma.”25 „... A termelőerők növekedésének, a társadalmi viszonyok bomlásának, az eszmék alakulásának állandó mozgása megy végbe: csak a mozgás absztrakciója mozdulatlan.”26
A «Kommunista Párt Kiáltványá»-ban megfogalmazott történelmi materializmust jellemezve, Engels ezt mondja:
„ Minden egyes történelmi korszak gazdasági termelése és az ebből szükségszerűen következő társadalmi tagozódás az alapja e korszak politikai és szellemi történetének; hogy ennek megfelelően (az ősi közös földtulajdon felbomlása óta) az egész történelem osztályharcok története volt, a kizsákmányolt és kizsákmányoló, elnyomott és uralkodó osztályok között folyó harcok története a társadalmi fejlődés különböző fokain : ... jelenleg ez a harc elérte azt a fokot, amelyen a kizsákmányolt és elnyomott osztály (a proletariátus) már nem szabadíthatja fel magát az őt kizsákmányoló és elnyomó osztálytól (a burzsoáziától) anélkül, hogy ugyanakkor meg ne szabadítsa az egész társadalmat egyszersmindenkorra a kizsákmányolástól, elnyomástól és osztályharcoktól ...”27
d) A termelés harmadik sajátossága abban áll, hogy az új termelőerők s a nekik megfelelő termelési viszonyok keletkezése nem a régi rendszertől függetlenül, nem annak eltűnése után megy végbe, hanem a régi rendszer keretei között és nem az emberek szándékos, öntudatos tevékenysége következtében történik, hanem spontánul, öntudatlanul, az emberek akaratától függetlenül. Ennek két oka van.
Először: az emberek nem választhatják szabadon ezt vagy azt a termelési módot, mert minden új nemzedék, amikor az életbe belép, kész termelőerőket és termelési viszonyokat talál, melyek előző nemzedékek munkájának eredményei, minek következtében egyelőre el kell fogadni mindazt, amit a termelés terén készen talál és alkalmazkodnia kell hozzá, mert csak így kap lehetőséget arra, hogy anyagi javakat termelhessen.
Másodszor: az emberek, amikor ezt vagy azt a munkaeszközt, a termelőerőknek ezt vagy azt az elméletét tökéletesítik, nincsenek tudatában, nem értik és nem gondolnak arra, hogy milyen társadalmi következményei lesznek ennek a tökéletesítésnek, csak a maguk mindennapi érdekeire gondolnak, arra, hogy megkönnyítsék maguknak a munkát, hogy valamilyen közvetlen, kézzelfogható hasznot húzzanak a dologból.
Mikor az ősközösség társadalmának egyes tagjai fokozatosan és tapogatódzva áttértek a kőszerszámokról a vasszerszámokra, természetesen nem tudták és nem gondoltak arra, hogy milyen társadalmi következményekkel fog járni ez az újítás, nem értették és nem voltak tudatában annak, hogy a vasszerszámokra való áttérés forradalmi átalakulást jelent az egész termelésben s végeredményben a rabszolgarendszerhez vezet, — ők csak meg akarták maguknak könnyíteni a munkát és valami közelfekvő, kézzelfogható hasznot akartak húzni a dologból. Tudatos tevékenységük nem ment túl e köznapi személyes haszon keresésének szűk korlátain.
Mikor a feudális rendszer korában Európa fiatal burzsoáziája az apró céhműhelyek mellett nagy manufaktúraüzemeket kezdett építeni, s ezzel a társadalom termelőerőit fejlesztette, természetesen nem tudta és nem gondolt arra, milyen társadalmi következményekhez fog vezetni ez az újítás, nem volt tudatában és nem értette, hogy ez a «csekély» újítás a társadalmi erők olyan átcsoportosulásához fog vezetni, amely forradalommal kell, hogy végződjék, mind a királyi hatalom ellen, melynek kegyét ez a burzsoázia olyan nagyra becsülte, mind a nemesség ellen, melynek soraiba való bejutásról nem ritkán ábrándoztak ennek a burzsoáziának legjobb képviselői, — egyszerűen csak olcsóbbá akarta tenni az áruk termelését, több árut akart kidobni Ázsia és a nemrég felfedezett Amerika piacaira, és több nyereséget a maga számára, — tudatos tevékenységük nem ment túl ennek a köznapi gyakorlatnak szűk keretein.
Mikor az orosz kapitalisták a külföldi kapitalistákkal együtt erőltetve fejlesztették Oroszországban a gépekkel dolgozó modern nagyipar létrehozását, érintetlenül hagyva a cárizmust és kiszolgáltatva a parasztokat a földesurak kényének, természetesen nem tudták és nem gondoltak arra, milyen társadalmi következményekhez fog vezetni a termelőerőknek ez a jelentős növekedése, nem voltak tudatában és nem értették, hogy ez a társadalmi termelőerők terén végbemenő jelentékeny ugrás a társadalmi erők olyan átcsoportosulásához fog vezetni, amely megadja a proletariátusnak a lehetőséget arra, hogy a parasztságot magával egyesítse és győzelmes szocialista forradalmat vigyen véghez, — ők egyszerűen csak a végletekig ki akarták szélesíteni az ipari termelést, meghódítani az óriási belső piacot, monopolistákká akartak lenni és a közgazdaságból mennél több nyereséget kisajtolni — öntudatos tevékenységük nem ment túl köznapi gyakorlati érdekeik szűk keretein.
Ebben az értelemben mondja Marx:
„Életük társadalmi termelésében (vagyis: az emberek életfenntartására szükséges anyagi javak termelésében — J. Szt.) az emberek meghatározott, szükségszerű, saját akaratuktól független(*Az én kiemelésem — J. Szt.*) viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek egymással, melyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg”28
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a termelési viszonyok változásai és a régi termelési viszonyokról újakra való áttérés simán, minden összeütközés és megrázkódtatás nélkül megy végbe. Ellenkezőleg: ez az áttérés rendszerint a régi termelési viszonyok forradalmi megdöntése és újak forradalmi létesítése útján megy végbe. A termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok terén történő változások egyideig spontán módon, az emberek akaratától függetlenül mennek végbe. De csak egy bizonyos ideig, addig, míg a létrejött fejlődőben levő termelő erők kellőkép meg nem érnek. Mikor azonban az új termelőerők már megértek, a létező termelési viszonyok és hordozóik — az uralkodó osztályok — a további fejlődésnek „elháríthatatlan” akadályává válnak, melyeket csak az új osztályok öntudatos tevékenysége útján, ezeknek az osztályoknak erőszakos cselekvése útján, forradalom útján lehet az útból elsöpörni. Itt különösen szembetűnően lép előtérbe az új társadalmi eszmék, új politikai intézmények, új politikai hatalom óriási szerepe, melyek hivatva vannak a régi termelési viszonyokat erőszakkal megváltoztatni. Az új termelőerők és a régi termelési viszonyok összeütközése alapján, a társadalom új gazdasági szükségleteinek alapján, új társadalmi eszmék keletkeznek, az új eszmék megszervezik és mozgósítják a tömegeket, a tömegek új politikai hadsereggé tömörülnek, új forradalmi hatalmat hoznak létre és arra használják fel, hogy a régi rendet a termelési viszonyok terén erőszakkal megdöntsék és új rendet létesítsenek. A fejlődés spontán folyamata átadja helyét az emberek öntudatos tevékenységének, a békés fejlődés az erőszakos átalakulásnak, az evolúció a forradalomnak.
„A proletariátus — mondja Marx — a burzsoázia elleni harcban szükségszerűen osztállyá egyesül . . , forradalom útján uralkodó osztállyá emeli magát és mint uralkodó osztály, erőszakos úton megszünteti a régi termelési viszonyokat”29
Továbbá:
„... A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziát fokról-fokra megfossza minden tőkéjétől, minden termelési eszközt az állam kezében, vagyis az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében összpontosítson és a termelőerők mennyiségét a lehető leggyorsabban szaporítsa.”30
„... Az erőszak minden régi társadalom bábája, amely az új társadalommal terhes.”31 Marx 1859-ben, „A politikai gazdaságtan kritikájához” c. híres könyve történelmi jelentőségű „előszavában” a történelmi materializmus lényegének következő zseniális formulázását adta:
„Életük társadalmi termelésében az emberék megbatározott, szükségszerű, saját akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek egymással, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, melyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, s amelynek a társadalmi tudat meghatározott formái felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja határozza meg általában az élet társadalmi, politikai és szellemi folyamatát. Nem az emberek tudata az, ami létüket, hanem megfordítva: társadalmi létük az, ami tudatukat meghatározza. A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy — ami ennek csak jogi kifejezése — a tulajdonviszonyokkal, melyek között eddig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődésérnek formáiból a termelőerők béklyóivá csapnak át. Ekkor a társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alap megváltozásával lassabban vagy gyorsabban átalakul az egész óriási felépítmény. Az ilyen átalakulások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a termelés gazdasági feltételeinek anyagi, természettudományos pontossággal megállapítandó átalakulása és jogi, politikai, vallási, művészi, vagy filozófiai, egyszóval: ideológiai formák között, melyekben ez az összeütközés az emberekben tudatossá válik s melyekben azt megvívják. Mintahogy az egyes embert nem aszerint ítéljük meg, ahogyan önmagáról vélekedik, éppoly kevéssé lehet az ilyen átalakulási korszakot saját tudatából megítélni, hanem ellenkezőleg ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok közti összeütközésből megmagyarázni. Egy társadalmi alakulat addig soha el nem tűnik, míg ki nem fejlődtek mindazok a termelőerők, melyeknek fejlődésére ez az alakulat eléggé tág és új, magasabbrendű termelési viszonyok sohasem lépnek helyébe, míg anyagi létfeltételeik magának a régi társadalomnak ölén ki nem keltek. Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert jobban szemügyre véve, mindig azt látjuk, hogy maga a feladat csak ott merül fel, ahol megoldásának anyagi feltételei már megvarrnak, vagy legalább is keletkezőben vannak.”32
Így áll a dolog a marxista materializmussal, ha a társadalmi életre, a társadalom történetére alkalmazzuk.
Ezek a dialektikus és a történelmi materializmus alapvető vonásai.
1 K. Marx: Utószó »A tőke« I. kötetének második német kiadásához.
2
K. Marx és F. Engels Művei. XIV. köt. 652—654.old.
3
Ugyanott, 484. old.
4 K. Marx és F. Engels Művei. XIV. köt. 23. oldal
5 Ugyanott, 527—528. old.
6
K. Marx és F. Engels művei. 528. old.
7 Ugyanott, 45—46. old.
8 Lenin. Filozófiai füzetek. 263. old.
9 Lenin Művei XIII. köt. 301. old.
10 K. Marx és F. Engels Művei. XIV. köt. 651. old.
11 Lenin. Filozófiai füzetek. 318. old.
12 K. Marx. Válogatott művek. 1. köt. 329. old.
13 Ugyanott, 332. old.
14 Ugyanott, 302. old.
15 Lenin Művei. XIII. köt. 266-267. old.
16 Lenin Művei. XIII. köt. 119-120. old.
17 Ugyanott, 288. old.
18 Ugyanott, 125. old.
19 K. Marx. Válogatott művek. 1. köt. 330. old.
20 Lenin Művei. XIII. köt. 102. old.
21 K. Marx. Válogatott művek. 1. köt. 269. old.
22 K. Marx és F. Engels Művei. I. köt. 406. old.
23 K. Marx és F. Engels Művei. V. köt. 429. old.
24 K. Marx. A tőke. 1. köt. 1935. 121. old.
25 K. Marx és F. Engels Művei. V. köt. 364. old.
26 K. Marx és F. Engels Művei. V. köt. 364. old. — ugyanott
27 Engels előszava a „Kiáltvány” 1883-as német kiadásához.
28 K. Marx. Válogatott művek. 1. köt. 269. old.
29 A Kommunista Párt kiáltványa
30Ugyanott
31Marx. A tőke. 1. köt. 1935. 603. old.
32K. Marx. Válogatott művei. 1. köt. 269-270. old.