Író: Anton Pannekoek
Forrás: De Te Fabula Narratur
Először megjelent: Zeitungskorrespondenz, 75. szám, 1909. július
HTML: P. G.
Számos tudományos írásban találkozhatunk megindító jelentésekkel az egyre növekvő erdőpusztulásról. Azonban nem csupán a természetbarátok szenvedélye az egyedüli mérvadó ebben a kérdésben. Hatalmas anyagi veszteségek, sőt, az emberiség fennmaradása forog kockán. Az erdők eltűnésével az egykoron termékeny, sűrűn lakott területek, melyek a nagyvárosok magtárjaiként szolgáltak, mára kopár sziklasivatagokká váltak. Eső szinte sosem esik arra, de az elenyésző alkalmak során inkább csak lemossa a maradék vékony humuszréteget, ahelyett, hogy megtermékenyítené. . Ahol a hegyeken az erdőt kiirtották, ott a nyári esők által táplált áradatok hatalmas kő- és homoktömegeket görgetnek le, alpesi völgyeket temetnek maguk alá, erdőket tarolnak le és falvakat pusztítanak el, melyeknek lakói mitsem tehetnek arról, hogy "az önzés és a tudatlanság a magas völgyekben és a forrásvidékeken elpusztította az erdőt".
„Önzés és tudatlanság”: a szerzők, akik nagy elánnal írják le a szerencsétlenséget, nem foglalkoznak a nyomorúság okaival.Azt gondolják valószínűleg, hogy elég ha rámutatnak a következményekre ahhoz, hogy a nemtudást a jobb megértéssel helyettesítsük, annak hatását megszüntessük. Nem látják, hogy ez csupán egy részleges jelenség, egyike a kapitalizmusnak, mint termelési módnak, a profitvadászat legfelsőbb fokának hasonló természetű számtalan hatása közül.
Hogyan vált Franciaország erdőszegény országgá, amelynek külföldről kell fát vásárolnia több százmillió euróért évente, és ennél sokkal többet kell költenie, hogy az erdők kiirtásának legsúlyosabb hatásait az Alpokban erdőtelepítéssel helyreállítsa? A régi rendszer alatt sok erdő volt ott állami birtokként. De a francia forradalomban hatalomra került burzsoázia az állami erdőkben csak a meggazdagodás egy eszközét látta. Hárommillió hektár erdőt vágtak ki a spekulánsok, hogy a fából aranyat csináljanak. Nem gondoltak a jövőre, csak a pillanatnyi haszonra, a profitra.
A kapitalizmus számára minden természeti erőforrás aranybánya. Minél gyorsabban aknázza ki , annál sebesebb az aranyfolyam. A magánszektor létezése arra késztet minden egyes embert, hogy a lehető legnagyobb profit elérésére törekedjen anélkül, hogy egy pillanatig is gondolna az emberiség egészének érdekeire. Ezért minden vadon élő állat, amely pénzbeli értéket képvisel, minden vadon élő növény, amely hasznot hoz, azonnal a kiirtási verseny célpontjává válik. Az afrikai elefántok szinte eltűntek a szisztematikus elefántcsont vadászat miatt. Hasonlóképpen, a gumifák is egy olyan rablógazdálkodás áldozatai, amelyben mindenki csak pusztítja a fákat, és senki sem ültet újakat.
Szibériában arról számolnak be, hogy a szőrmés állatok egyre ritkábbak az intenzív vadászat következtében. És a legértékesebb fajok hamarosan kihalhatnak. Kanadában1 hatalmas érintetlen erdők váltak hamuvá, nemcsak a telepesek földművelési szándékai miatt, hanem az „aranyvadászok” miatt is, akik a ritkafémeket keresve kopár sziklákká tarolják a hegyeket a területre való jobb rálátás végett. Új-Guineában2 a paradicsommadarak lemészárlását szervezték meg, hogy egy amerikai milliárdosnő3 költséges szeszélyét kiélhesse. Az értékpazarló kapitalizmussal velejáró hóbortok divatja már eddig is ritka fajok kipusztításához vezetett, a kelet-amerikai part tengeri madarainak túlélése például csak a szigorú állami beavatkozásnak köszönhető. Az effajta példák sora pedig végtelen.
De nem azért vannak-e az állatok és növények, hogy az emberek saját céljaikra használják fel őket? Ilyen értelemben a természet védelme, emberi kéz által teljesen érintetlen állapotú megőrzése ki van zárva. Tudjuk, hogy az emberek a Föld urai, és úgy alakítják át a természetet, hogy szükségleteiket a legjobban ki tudják elégíteni. Életünk teljes mértékben függ a természet erőitől és erőforrásaitól; használnunk és fogyasztanunk kell őket. Itt nem erről a tényről van szó, hanem arról, ahogyan a kapitalizmus használja őket.
Egy ésszerű társadalmi rendnek úgy kell felhasználnia a rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, hogy ne fogyjon több, mint amennyi egyidejűleg újratermelődik, hogy a társadalom soha ne szegényedjen el, hanem csak gazdagodjon. Az a zárt gazdaság, amely a vetésre szánt gabona egy részét elfogyasztja, egyre szegényebbé válik, és tévedhetetlenül csődbe megy.Így működik a kapitalizmus. Nem gondol a jövőre, csak a pillanatnak él. A jelenlegi gazdasági rendben a természet nem az emberiség, hanem a tőke szolgálatában áll; nem az emberiség ruházkodásra, élelemre és kultúrára való igényét, hanem a tőkének a profit, az arany iránti éhsége uralja a termelést. A természeti erőforrásokat úgy aknázzák ki, mintha végtelenek és kimeríthetetlenek lennének. Az erdőpusztításnak a mezőgazdaságra gyakorolt rossz következményeiben, a hasznos állatok és növények kiirtásában a készletek végessége nyilvánvalóvá válik, mint e gazdasági rendszer csődje. Ennek a csődnek az elismerése az is, hogy Roosevelt4 nemzetközi konferenciát akart összehívni, hogy számba vegyék a még rendelkezésre álló természeti erőforrásokat, és intézkedéseket hozzanak további pazarlásuk ellen.
Természetesen a terv maga puszta humbug. Az állam sokat tehet azért, hogy megakadályozza a természet ritka teremtményeinek aljas kiirtását. De a kapitalista állam végső soron az emberiség javának gyenge képviselője. Meg kell hajolnia a tőke alapvető érdekeivel szemben.
A kapitalizmus egy esztelen gazdaság, amely nem képes cselekedeteit a következmények megértésével szabályozni. De pusztító jellege nem csak ebből a tényből fakad. A korábbi évszázadokban is az emberek esztelenül gazdálkodtak anélkül, hogy figyelembe vették volna az emberiség egészének jövőjét. De hatalmuk korlátozott volt. A természet olyan masszív és hatalmas volt, hogy az emberek gyenge technikai eszközeikkel csak kivételes esetekben tudtak kárt okozni benne. A kapitalizmus ezzel szemben a helyi szükségleteket felváltotta a világ szükségleteivel, és modern technikákat hozott létre a természet kizsákmányolására. Itt már aztán azonnal irdatlan mennyiségekről beszélhetünk, amelyeket kolosszális pusztítóeszközökkel kezelnek, és hatalmas szállítóeszközökkel szállítanak el. A kapitalizmus alatti társadalom olyan, mint egy gigantikus hatalommal felruházott, de tudat nélküli test; miközben hatalmát egyre jobban kiterjeszti, egyúttal értelmetlenül pusztítja a természetet, amiben és amiből él.
A szocializmus az egyetlen, amely tudatosságot és tudatos cselekvést hozhat ebbe a hatalmas testbe, és egyúttal a természet pusztítását racionális gazdasággal válthatja fel.
1 Az erdőirtás jelenleg Kanadában képviseli a világ legnagyobb arányban letarolt területét. Az úgynevezett érintetlen erdő 2000 és 2013 között 7,3%-kal csökkent. 2014-ben Kanada a világon az első helyen állt a pusztulásban, megelőzve Oroszországot és Brazíliát: http://www.lapresse.ca/environnement/especesmenacees/201409 /06/01-4797772-deforestation-le-canada-montre-du-doigt.php. 2 1909-ben Új-Guinea Hollandia, a Brit Birodalom (Ausztrália) és Németország kezében volt 3 Valójában ez a rombolás a gazdag európai és amerikai burzsoá nők igényeire adott válasz volt.A női divatpiac évtizedek óta kutatja a módját eme rendkívül jövedelmező üzletág igényeinek kielégítésére. Csúcspontját a 20. század elején érte el: akkoriban évente 80 000 bőrt exportáltak Új-Guineából, hogy az európai nők kalapját díszítsék vele. 1908-ban a britek betiltották a vadászatot Új-Guinea általuk igazgatott területein. A hollandok ezt a lépést csak 1931-ben tették meg. 4 Theodore Roosevelt (1858-1919), volt New York-i rendőrfőnök, haditengerészeti miniszter, majd 1898-ban önként jelentkezett a haditengerészethez a Spanyolország és Kuba elleni háborúban, alelnök MacKinley alatt (akit meggyilkoltak), 1901-től 1909-ig kétszer volt az Egyesült Államok elnöke. Nemzetközi tevékenysége alatt többek között közvetített az orosz-japán háborúban, amiért Nobel-békedíjat kapott, illetve támogatta az első Hágai Konferenciát, ahol az Egyesült Államok és Mexikó közötti vitát döntőbíróság által sikeresen lezárták . Mindezt a jól felfogott amerikai hatalmi érdekek jegyében. A "furkósbot politikaként" ismert imperialista politikája és a Monroe-doktrína későbbi szigorítása lehetővé tette a jenki állam számára, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljon a Panama-csatorna felett. A belpolitikában a mandátumát a "természeti erőforrások megőrzésének" proaktív politikája és két fontos fogyasztóvédelmi törvény elfogadása jellemzi. Ideológiailag az indiánok lemészárlását a jenki tőke álta úgy igazolná, hogy teljesen letagadja azt: "Nincs még egy olyan hódító és gyarmatosító nemzet, mely olyan nagylelkűen bánt volna a földet eredetileg birtokló vademberekkel, mint ahogyan az Egyesült Államok" (The Winning of the West, Putnam, New York, 1889).