I
II
III

Az itt következő munka^a korántsem valamiféle „belső indíttatás” gyümölcse. Ellenkezőleg.

Amikor három évvel ezelőtt Dühring úr egyszercsak — mint a szocializmus beavatottja és egyszersmind reformátora — századát sorompóba szólította¹, németországi barátaim ismételten unszoltak, azt kívánva tőlem, hogy világítsam meg kritikailag ezt az új szocialista elméletet a szociáldemokrata párt akkori központi lapjában, a „Volksstaat”-ban.² Ők ezt feltétlenül szükségesnek tartották, nehogy a még oly fiatal és alighogy véglegesen egyesült pártban újból alkalom adódjék szektárius szakadásra és zavarra. Nekik jobban módjukban állt a németországi viszonyokat megítélni, mint nekem; kötelességem volt tehát, hogy higgyek nekik. Amellett kiderült, hogy a szocialista sajtó egy része az újonnan megtértet olyan melegséggel köszöntötte, amely csak Dühring úr jóakaratának szólt ugyan, de ugyanakkor a pártsajtó e részénél látni lehetett belőle a jóakaratot arra nézve, hogy éppen e dühringi jóakarat számlájára ráadásul a dühringi tant is látatlanban elfogadja. Akadtak olyan emberek is, akik már készültek ezt a tant népszerűsített formában a munkások között terjeszteni. Végül pedig Dühring úr és kisded szektája a reklám és az intrika minden műfogását latba vetette, hogy a „Volksstaat”-ot az oly hatalmas igényekkel fellépő új tannal kapcsolatban határozott állásfoglalásra kényszerítse.

Mégis egy évig tartott, míg rászántam magam, hogy egyéb munkáimat elhanyagolva, beleharapjak ebbe a savanyú almába. Ez ugyanis olyan alma volt, amelyet egészen el kellett fogyasztani, ha már beleharapott az ember. És nemcsak nagyon savanyú, de nagyon nagyranőtt is volt. Az új szocialista elmélet egy új filozófiai rendszer végső gyakorlati gyümölcseként lépett fel. A feladat tehát az volt, hogy az elméletet e rendszer összefüggésében s ennélfogva magát a rendszert vegyük vizsgálat alá; követni kellett Dühring urat arra a szerteágazó területre, ahol minden lehető dolgokról s még egynémely továbbiakról³ értekezik. Így jött létre egy cikksorozat, amely 1877 elejétől kezdve a „Volksstaat” utódjában, a lipcsei „Vorwärts“-ben látott napvilágot és itt most összefüggően jelenik meg.

Ilymódon magának a tárgynak a természete kényszerítette a kritikát arra a részletességre, amellyel e tárgy, azaz a dühringi írásművek tudományos tartalma, a legvégletesebb aránytalanságban áll. Hadd mentse azonban ezt a részletességet még két másik körülmény is. Egyrészt ez alkalmat nyújtott nekem arra, hogy az itt érintendő igen különböző területeken pozitíve kifejtsem felfogásomat olyan kérdéses pontokról, amelyek ma általánosabb tudományos vagy gyakorlati érdekűek. Ez minden egyes fejezetben megtörtént, s bár ennek az írásműnek semmiképpen sem lehet célja, hogy Dühring úr „rendszerével” egy másik rendszert állítson szembe, az olvasó remélhetőleg mégsem fogja kifejtett nézeteimben a belső összefüggést hiányolni. Hogy munkám e tekintetben nem volt teljesen meddő, arra már most is elég bizonyítékom van.

Másrészt a „rendszeralkotó” Dühring úr nem elszigetelt jelenség a német jelenben. Németországban egy idő óta a kozmogónia, egyáltalában a természetfilozófia, a politika, a gazdaságtan stb. rendszerei gombamódra tucatszám teremnek egyik napról a másikra. A legkisebb doctor philosophiae [bölcsészdoktor; a filozófia doktora], sőt a studiosus [(bölcsész)hallgató] sem adja már alább egy teljes „rendszernél”. Ahogy a modern államban előfeltételezik, hogy minden polgár mindama kérdések megítélésére érett, amelyekről szavaznia kell; ahogy a gazdaságtanban felteszik, hogy minden fogyasztó alapos ismerője mindazoknak az áruknak, melyek megvásárlására életfenntartása végett alkalma nyílik — úgy vélik mármost, ugyanígy kell ennek lennie a tudományban is. A tudomány szabadsága azt jelenti, hogy az ember mindenről ír, amit nem tanult, és ezt az egyetlen szigorúan tudományos módszernek tünteti fel. Dühring úr pedig egyik legjellegzetesebb típusa e hangoskodó áltudományosságnak, amely manapság Németországban mindenütt előtérbe tolakszik és mindent túlharsog dübörgő — felsőbb szócséplésével. Felsőbb szócséplés a költészetben, a filozófiában, a politikában, a gazdaságtanban, a történetírásban, felsőbb szócséplés katedrán és szónoki emelvényen, felsőbb szócséplés mindenütt, felsőbb szócséplés a felsőbbrendűségre és gondolatmélységre való igénnyel, megkülönböztetésül más nemzetek szimpla, laposan vulgáris szócséplésétől, felsőbb szócséplés, mint a német intellektuális ipar legjellegzetesebb és legtömegesebb terméke, olcsó, de rossz, akárcsak más német gyártmányok, melyek között sajnos nem volt képviselve Philadelphiában.⁴

Még a német szocializmus is, nevezetesen Dühring úr jó példaadása óta, újabban jócskán üzletel felsőbb szócséplésben s kitermeli ezt vagy amazt az embert, aki olyan „tudománnyal” pöffeszkedik, amelyből „valóban semmit nem is tanult”.⁵ Gyermekbetegség ez, amely a német studiosusnak a szociáldemokráciához való kezdődő megtérését jelzi és ettől elválaszthatatlan, amelyet azonban munkásaink bámulatosan egészséges természete majdcsak legyűr.

Nem az én vétkem volt, hogy Dühring urat oly területekre kellett nyomon követnem, amelyeken én legfeljebb a dilettáns igényeivel mozoghatok. Ilyen esetekben legtöbbször arra szorítkoztam, hogy ellenfelem hamis vagy ferde állításaival szembeállítsam a helyes, elvitatlan tényeket. Így jártam el a jogtudományban és a természettudomány körébe vágó némely esetben. Más esetekben az elméleti természettudományt illető általános nézetekről van szó, oly területről tehát, ahol a szakmabeli természetkutatónak is szakterülete keretén túl, szomszédos területekre kell átnyúlnia — tehát olyan területekre, melyeken ő, Virchow úr beismerése szerint, éppúgy „féltudású”,⁶ akárcsak mi többiek. A kifejezés kisebb pontatlanságaiért és esetlenségeiért remélhetőleg velem szemben is lesznek olyan elnézéssel, mint amilyet itt egymás irányában kölcsönösen szoktak tanúsítani.

Ez előszó befejezésekor kaptam meg a Dühring úr által megszövegezett könyvárusi hirdetését Dühring úr egy új „mértékadó” művének: „Neue Grundgesetze zur rationellen Physik und Chemie”. Bármennyire tudatában vagyok is fizikai és kémiai ismereteim fogyatékosságának, mégis úgy hiszem, eléggé ismerem Dühring uramat ahhoz, hogy anélkül, hogy magát az írást valaha is láttam volna, megjövendölhessem, hogy a fizika és kémia itt felállított törvényei félreértés vagy közhelyszerűség tekintetében méltán sorakoznak majd a Dühring úr által felfedezett és írásomban vizsgált korábbi gazdaságtani, világszkematikai stb. törvények mellé, és hogy a Dühring úr konstruálta rigométer, vagyis az igen alacsony hőmérsékletek mérésére szolgáló műszer, sem magas, sem alacsony hőmérsékleteknek, hanem egyes-egyedül Dühring úr tudatlan arroganciájának mércéjéül fog szolgálni.

London, 1878. június 11.

Váratlanul ért, hogy ennek az írásnak új kiadására kerül sor. A tárgy, amelyet bírál, ma már csaknem teljesen feledésbe merült; maga a munka pedig nemcsak részletekben került 1877-ben és 1878-ban a lipcsei „Vorwärts” sokezernyi olvasója elé, hanem összefüggően és külön kiadásban is nagy példányszámban kinyomatták. Így hát hogyan érdekelhet még valakit az, hogy évekkel ezelőtt mi mondanivalóm volt Dühring úrról?

Elsősorban bizonyára annak a körülménynek köszönhetem ezt, hogy e munkát, mint egyáltalában csaknem valamennyi akkor még közkézen forgó írásomat, mindjárt a szocialista-törvény⁷ kibocsátása után betiltották a Német Birodalomban. Mindenki előtt, aki nem gyepesedett bele a Szent Szövetség⁸ országainak örökletes hivatalnok-előítéleteibe, világos kellett hogy legyen e rendszabály hatása: kétszeres és háromszoros példányszámban kelnek el a betiltott könyvek, s lelepleződik a berlini urak tehetetlensége, akik tilalmakat bocsátanak ki és keresztülvinni nem tudják őket. Valójában a birodalmi kormány szívélyessége kisebb írásaimnak több új kiadását hozza meg számomra, mint amennyiért felelősséget vállalhatok; nincs elég időm ahhoz, hogy a szöveget kellőképpen revideáljam és legtöbbnyire kénytelen vagyok egyszerűen újra lenyomatni.

Ehhez azonban még egy másik körülmény járul. Dühring úr itt bírált „rendszere” igen kiterjedt elméleti területre terjeszkedik ki; kénytelen voltam őt mindenüvé nyomon követni és felfogásaival a magaméit szembeállítani. A negatív bírálat ilymódon pozitívvá lett; a polémia átcsapott a Marx által és általam képviselt dialektikus módszernek és kommunista világszemléletnek többé-kevésbé összefüggő ábrázolásába, mégpedig területeknek egy meglehetősen sokat felölelő sorában. Ez a szemléletmódunk, amióta Marxnak „Misére de la philosophie”-jában⁹ és a Kommunista Kiáltványban¹⁰ először lépett a világ elé, bő húsz esztendős lappangási szakaszon ment át, mígnem a Tőke megjelenése óta növekvő sebességgel mind szélesebb körökben elterjedt és most, messze Európa határain túl is, tekintetbevételre és követőkre talál mindazokban az országokban, ahol egyrészt proletárok és másrészt megalkuvást nem ismerő elméleti tudósok élnek. Úgy látszik tehát, hogy van egy olyan közönség, melynek a dolog iránti érdeklődése elég nagy ahhoz, hogy a dühringi tételek elleni, most már sok vonatkozásban tárgytalan polémiát ráadásképpen elfogadja a mellette adott pozitív fejtegetések kedvéért.

Mellesleg megjegyzem: Minthogy az itt kifejtett szemléletmódot túlnyomó részben Marx alapozta meg és fejtette ki és csak igen kis részben én magam, közöttünk magától értetődött, hogy ez a munkám nem az ő tudta nélkül jött létre. Nyomdába adás előtt felolvastam neki az egész kéziratot, és a gazdaságtanról szóló szakasz tizedik fejezetét („A »Kritische Geschichté«-ből”) Marx írta s nekem csak, sajnos, meg kellett kissé rövidítenem, külsőleges szempontok miatt. Kezdettől fogva szokásunk volt, hogy szakterületeken kölcsönösen kisegítsük egymást.

A mostani új kiadás, egy fejezet kivételével, az előző kiadás változatlan lenyomata. Egyrészt időm nem volt átfogó revízióra, bárhogy is szerettem volna az ábrázolásban egyet-mást megváltoztatni. De kötelességem Marx hátrahagyott kéziratait sajtó alá rendezni, és ez minden egyébnél sokkal fontosabb. Aztán meg a lelkiismeretem is berzenkedik bármiféle változtatás ellen. Ez az írás vitairat, és azt hiszem, tartozom ellenfelemnek azzal, hogy én magam ne javítsak ott, ahol nem javíthat. Csak azt a jogot igényelhetném, hogy Dühring úr válaszára megint feleljek. Amit azonban Dühring úr támadásomról írt, nem olvastam és különös indíték nélkül nem is fogom elolvasni; elméletileg elkészültem ővele. Egyébként az irodalmi harc illemszabályait vele szemben annál is inkább tiszteletben kell tartanom, mert közben a berlini egyetem gyalázatos jogtalanságot követett el vele. Igaz, hogy meg is lakolt érte. Annak az egyetemnek, amely hajlandó Dühring úrtól az ismert körülmények között megvonni a tanszabadságot, nincs mit csodálkoznia azon, ha az ugyancsak ismert körülmények között a nyakába varrják Schweninger urat.¹¹

Az egyetlen fejezet, amelyben magyarázó jellegű pótlásokat engedtem meg magamnak, a harmadik szakasz „Elméleti kérdések” című második fejezete. Itt, ahol egyes-egyedül az általam képviselt szemlélet egyik sarkalatos pontját adom elő, ellenfelem nem kifogásolhatja, ha azon igyekeztem, hogy népszerűbben beszéljek és kiegészítsem az összefüggést. Ennek pedig külső indítéka volt. Az írás három fejezetét (a bevezetés első és a harmadik szakasz első és második fejezetét) Lafargue barátom részére, franciára fordítás céljából, önálló brosúrává dolgoztam fel, s miután a francia kiadás egy olasz és egy lengyel kiadás alapjául szolgált, német kiadást is készítettem belőle „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig”¹² címmel. Ez néhány hónap alatt három kiadást ért meg s orosz és dán fordításban is megjelent. Mindezekben a kiadásokban csak a kérdéses fejezet bővült ki pótlásokkal, és pedantéria lett volna, ha az eredeti mű új kiadásában ragaszkodtam volna az eredeti szövegezéshez, a későbbi, nemzetközivé lett szövegalakkal szemben.

Amit máskülönben meg szerettem volna változtatni, főképpen két pontra vonatkozik. Először az emberi őstörténetre, amelyhez Morgan csak 1877-ben adta meg a kulcsot.¹³ Minthogy azonban azóta „A család, a magántulajdon és az állam eredete”, Zürich 1884, című írásomban¹⁴ alkalmam nyílt a számomra közben hozzáférhetővé vált anyag feldolgozására, elég, ha e későbbi munkámra utalok.

Másodszor pedig az elméleti természettudományról szóló rész. E rész előadása nagyon esetlen, s egyet-mást ma már világosabban és határozottabban lehetne kifejezni. De mert nem tartom magam jogosultnak arra, hogy e részben javításokat végezzek, éppen ezért kötelességem, hogy ehelyett itt bíráljam önmagamat.

Marx és én voltunk jóformán az egyetlenek, akik a német idealista filozófiából a tudatos dialektikát a természet és történelem materialista felfogásába átmentettük. De a természet dialektikus és egyszersmind materialista felfogásához hozzátartozik a matematikában és a természettudományban való jártasság. Marx alapos matematikus volt, de a természettudományokat csak töredékesen, szakadozottan, szórványosan tudtuk nyomon kísérni. Amikor ennélfogva a kereskedői pályáról való visszavonulásom és Londonba való átköltözésem¹⁵ révén elég időt nyertem hozzá, teljes matematikai és természettudományi — ahogy Liebig mondja¹⁶ — „vedlésen” estem át, amennyire számomra ez lehetséges volt, és nyolc esztendő java részét fordítottam erre. E vedlési folyamat kellős közepén álltam, amikor abba a helyzetbe kerültem, hogy Dühring úr úgynevezett természetfilozófiájával foglalkozzam. Ha tehát itt némelykor nem találom meg a helyes szakkifejezést és egyáltalában meglehetős nehézkességgel mozgok az elméleti természettudomány területén, úgy ez nagyon is természetes. Másrészt azonban még le nem küzdött bizonytalanságom tudata óvatossá tett; valóságos vétéseket az akkor ismeretes tényekkel szemben és helytelenséget az akkor elismert elméletek előadásában senki sem fog rámbizonyíthatni. E vonatkozásban csak egy félreismert nagy matematikus panaszkodott levélben Marxnál, hogy szerinte √-1-nek gáládul a becsületébe gázoltam.¹⁷

A matematika és a természettudományok ez átismétlésekor magától értetődően az állt a szemem előtt, hogy egyesben-részletben is meggyőződjem arról — ami általánosságban nem volt számomra kétséges —, hogy a természetben a számtalan változás zűrzavarában ugyanazok a dialektikus mozgási törvények érvényesülnek, amelyek az események látszólagos véletlenségén a történelemben is uralkodnak; ugyanazok a törvények, amelyek az emberi gondolkodás fejlődéstörténetén is vörös fonálként végighúzódva, a gondolkodó emberekben fokozatosan tudatossá válnak; azok a törvények, melyeket legelőször Hegel fejtett ki átfogóan, de misztifikált formában, s törekvéseink egyike az volt, hogy kihámozzuk őket ebből a misztikus formából és egész egyszerűségükben és általánosérvényűségükben tudatosítsuk őket. Magától értetődött, hogy a régi természetfilozófia — bármily sok valóban jót és bármennyi termékeny csírát tartalmazott is^b — bennünket nem elégíthetett ki. Ahogy ebben az írásban közelebbről ki van fejtve, ennek a természetfilozófiának — nevezetesen hegeli formájában — az a hibája volt, hogy nem ismerte el a természet időbeli fejlődését, nem ismert el „egymásutániságot”, csak „egymásmellettiséget”. Ez egyrészt magában a hegeli rendszerben volt megalapozva, amely csak a „szellemnek” tulajdonított történelmi előrefejlődést, másrészt azonban a természettudományok akkori össz-állásában is. Ilymódon Hegel itt messze Kant mögé zuhant vissza, akinek köd-elmélete már a Naprendszer keletkezését, és akinek felfedezése a föld forgásának a tengerdagály általi gátlásáról már a Naprendszer pusztulását is meghirdette.¹⁸ És végül, az én feladatom nem lehetett az, hogy a dialektikus törvényeket a természetbe belekonstruáljam, hanem az, hogy őket a természetben megtaláljam és belőle kifejtsem. Ezt azonban összefüggően és minden egyes területen megtenni óriásmunka. Nemcsak azért, mert az a terület, amelyet jól kell ismerni, csaknem felmérhetetlen, hanem azért is, mert ezen az egész területen maga a természettudomány oly hatalmas forradalmasodási folyamaton megy át, hogy az is alig tudja követni, akinek ehhez az egész szabadideje rendelkezésére áll. Karl Marx halála óta azonban sürgetőbb kötelességek foglalták le időmet, így hát munkámat félbe kellett szakítanom. Egyelőre meg kell elégednem a jelen írásban megadott utalásokkal, és meg kell várnom, lesz-e valamikor később alkalmam arra, hogy az elért eredményeket összegyűjtsem és kiadjam, talán Marx hátrahagyott, rendkívül fontos matematikai kézirataival együtt.¹⁹

Meglehet azonban, hogy az elméleti természettudomány haladása munkámat nagyrészt vagy teljesen feleslegessé teszi. Mert az a forradalom, melyet az elméleti természettudományra a tömegesen halmozódó, tisztán empirikus felfedezések rendezésének puszta szükségessége rákényszerít, olyan fajtájú, hogy a természeti folyamatok dialektikus jellegét még a legmakacsabbul ellenszegülő empirikusban is mindinkább tudatosítania kell. A régi, merev ellentétek, az éles, áthághatatlan határvonalak mindinkább eltűnnek. Amióta az utolsó „valódi” gázokat is cseppfolyósították, amióta kimutatták, hogy egy test olyan állapotba hozható, amelyben a cseppfolyós és a gáznemű forma megkülönböztethetetlen, a halmazállapotok elvesztették korábbi abszolút jellegük utolsó maradványát is.²⁰ A kinetikus gázelmélet törvényével, mely szerint tökéletes gázokban az egyes gázmolekulák mozgási sebességeinek négyzetei egyenlő hőmérséklet mellett fordítva aránylanak, mint a molekulasúlyok, a hő egyenesen is a közvetlenül ilyenekként mérhető mozgásformák sorába lép. Míg tíz évvel ezelőtt még a mozgás újonnan felfedezett nagy alaptörvényét csupán az energia megmaradása törvényeként, csupán a mozgás elpusztíthatatlansága és létrehozhatatlansága kifejezéseként, vagyis csupán mennyiségi oldaláról fogták fel, most e szűk, negatív kifejezést mindinkább kiszorítja az energia átalakulásának pozitív kifejezése, melyben a folyamat minőségi tartalma először lép jogaiba, s melyben a világonkívüli teremtőre való emlékezés utolsó nyoma is elenyészik. Hogy a mozgás (az úgynevezett energia) mennyisége nem változik, ha kinetikai energiából (úgynevezett mechanikai erőből) villamossággá, hővé, potenciális helyzeti energiává stb. alakul át és megfordítva, azt most nem kell már újdonságként prédikálni; ez immár megszerzett alapzatul szolgál magának az átalakulási folyamatnak, annak a nagy alapfolyamatnak a mármost sokkal tartalmasabb vizsgálatához, amelynek megismerésében a természet teljes megismerése összegeződik. S amióta a biológiát a fejlődéselmélet fényénél művelik, azóta a szerves természet területén az osztályozás egyik merev határvonala a másik után oldódott fel; a csaknem osztályozhatatlan közbeeső tagok napról napra szaporodnak, a tüzetesebb vizsgálat szervezeteket egyik osztályból a másikba dob, és csaknem hitcikkelyekké vált megkülönböztető ismérvek elveszítik feltétlen érvényességüket; most már vannak tojásrakó emlőseink, és ha a hír igaznak bizonyul, négylábon járó madaraink is.²¹ Ha Virchow már évekkel ezelőtt kénytelen volt a sejt felfedezése következtében az állati egyed egységét — inkább haladó,²² mintsem természettudományos és dialektikus módon — sejtállamok föderációjává feloldani, úgy az állati (tehát egyben az emberi) egyediség fogalma még sokkal bonyolultabbá válik a magasabbrendű állatok testében amőba-szerűen ide-oda mászkáló fehér vérsejtek felfedezése révén. De éppen a kiengesztelhetetlennek és megoldhatatlannak elképzelt poláris ellentétek, az erőszakosan megrögzített határvonalak és osztály-különbségek adták meg a modern elméleti természettudománynak a korlátozott-metafizikus jellegét. Az a felismerés, hogy ezek az ellentétek és különbségek előfordulnak ugyan a természetben, de csak relatív érvényességgel, hogy ellenben elképzelt merevségüket és abszolút érvényességüket csak a mi reflexiónk viszi bele a természetbe — ez a felismerés alkotja a természet dialektikus felfogásának magvát. El lehet jutni hozzá úgy, hogy az embert a természettudomány halmozódó tényei kényszerítik rá; könnyebben jutunk el hozzá, ha e tények dialektikus jellegét a dialektikus gondolkodás törvényeinek tudatával közelítjük meg. Mindenesetre a természettudomány most már eljutott odáig, hogy a dialektikus összefoglalást nem kerülheti el többé. Meg fogja magának könnyíteni ezt a folyamatot, ha nem felejti el, hogy a tapasztalatait összegező eredmények — fogalmak, de azt sem, hogy a fogalmakkal való bánás művészete nem velünkszületett és nem is a közönséges mindennapi tudattal adott dolog, hanem valóságos gondolkodást követel, amely gondolkodásnak szintúgy hosszú tapasztalati története van, sem több, sem kevesebb, mint a tapasztalati természetkutatásnak. Éppen azáltal, hogy a filozófia harmadfélezer esztendős fejlődésének eredményeit magáévá teszi, szabadul meg egyrészt minden külön, kívüle és felette álló természetfilozófiától, másrészt azonban saját, az angol empirizmustól örökölt, korlátolt gondolkodási módszerétől is.

London, 1885. szeptember 23.

Az itt következő új kiadás, néhány igen jelentéktelen stiláris változtatástól eltekintve, az előbbinek újranyomása. Csak egy fejezetben, a második szakasz „A »Kritische Geschichté«-ből” című, tizedik fejzetében engedtem meg magamnak lényeges pótlásokat, mégpedig a következő okokból.

Mint már a második kiadáshoz írt előszóban említettem, ez a fejezet minden lényeges részében Marxtól származik. Első, újságcikknek szánt fogalmazásában kénytelen voltam a marxi kéziratot jelentékenyen megkurtítani, mégpedig éppen azokban a részeiben, amelyekben a Dühring felállította tételek kritikája jobban háttérbe szorul a gazdaságtan történetét illető önálló fejtegetésekkel szemben. Ezek azonban a kéziratnak éppen ama részei, amelyek még ma is a legnagyobb és legmaradandóbb érdekűek. Kötelességemnek tartom, hogy azokat a fejtegetéseket, amelyekben Marx olyan embereket, mint Petty, North, Locke, Hume, a klasszikus gazdaságtan genezisében az őket megillető helyükre állít, lehetőleg teljesen és szószerint adjam; méginkább azonban, hogy Quesnay „Gazdasági táblázatának”, ennek az egész modern gazdaságtan számára megoldatlanul maradt szfinx-talánynak marxi tisztázását. Azt ellenben, ami kizárólag Dühring úr írásaira vonatkozott, amennyire az összefüggés megengedte, kihagytam.

Egyebekben teljesen elégedett lehetek azzal az elterjedéssel, amelyet az ebben az írásban képviselt szemléletek az előző kiadás óta elértek a tudomány és a munkásosztály köztudatában, mégpedig a világ minden civilizált országában.

London, 1894. május 23.

F. Engels

^a „Eugen Dühring úr tudomány-forradalmasítása” („Herrn Eugen Dührings Umwälzung der Wissenschaft” [vagy rövidebben „Anti-Dühring“]) — 1876 második fele és 1878 első fele között keletkezett; keletkezése körülményeiről v. ö. többek között ezt az előszót. A cím paródia Dühring Careyt magasztaló könyvének címére: „Careys Umwälzung der Volkswirtschaftslehre und Sozialwissenschaft” [Carey közgazdaságtan- és társadalomtudomány-forradalmasítása], München 1865. — Marx és Engels először 1868 elején figyeltek fel Dühringre, amikor egy recenziót írt a Tőke I. kötetéről az „Ergänzungsblätter zur Kenntnis der Gegenwart”-ba (v. ö. Marx és Engels ez időbeli levelezését). A 70-es évek derekán Dühring és hívei (közöttük Bernstein, Most és F. W. Fritzsche) jelentős elméleti befolyásra tettek szert a német szociáldemokrata mozgalomban. Egy időre Bebel is Dühring hatása alá került és 1874 márciusában két aláírás nélküli cikket közölt Dühringről a „Volksstaat”-ban, ezzel a címmel: „Egy új kommunista”; ebben azt írja, hogy „nem habozunk kijelenteni, hogy Marx »Tőké«-je után Dühring műve a legjobbak közé tartozik, amit gazdaságtani területen a legújabb kor létrehozott”. 1874 novemberében megjelent (1875-ös évszámmal) Dühring „Kritische Geschichte der Nationalökonomie”-jának második (átdolgozott) kiadása, 1875 februárjában pedig Dühring „Kursus der Philosophie”-ja. Dühring hívei támadásba lendültek befolyásuk kiterjesztésére és követelték, hogy a „Volksstaat” adjon helyet a dühringi tanoknak. Sikerült is elérni, hogy a lap közöljön néhány Dühringgel rokonszenvező cikket, sőt 1875 márciusában megjelent a „Volksstaat”-ban (egy kissé fenntartásos hangú szerkesztőségi megjegyzés kíséretében) a „Kritische Geschichte” egyik részlete a Párizsi Kommünről. De W. Liebknecht, a „Volksstaat” szerkesztője, akit Marx és Engels figyelmeztetései meggyőztek, egyre határozottabban szembefordult a dühringiánusok követeléseivel, és végül ő volt az, aki Engelst a Dühring elleni fellépésre sürgette; 1875 ápr. 21-én ezt írta Engelsnek; „El kell szánnod magad arra, hogy Dühringnek a képére másszál.” 1875. nov. 1-én nyomatékül elküldte Engelsnek A. Enss cikkét, amelyet a „Volksstaat” szerkesztősége visszadobott: ebben Enss „Dr. E. Dühring urat Berlinben” úgy ünnepli, mint „a mi legbuzgóbb, leghatározottabb és legszorgalmasabb előmunkásunkat a tudomány területén”. 1876 máj. 16-án egy hasonló Dühring-dicsőítést küldött Engelsnek, ezúttal Most tollából. Addigra Engels már megejtette az első szúrást Dühringen a „Porosz pálinka a német Reichstagban” című cikkében („Volksstaat”, 1876. febr. 25., 27., márc. 1.; lásd 19. köt.). 1876 máj. végén Engels rászánta magát, hogy egyéb munkáit félretéve előveszi Dühringet; máj. 24~én megkérdezte Marx véleményét, hogy nem idején való-e már végére járni a dolognak, s Marx a rákövetkező napon azt javasolta, hogy „minden kímélet nélkül kritizálni” kell Dühringet. Engels munkához látott és máj. 28-án már megírta az elgondolásait Marxnak, áttekintést adva a fő támadási pontokról. Itt többek között ezt írja: „A tervem kész — j’ai mon plan [megvan a tervem]. Kezdetben tisztára tárgyilag és látszólag komolyan belebocsátkozom ebbe a micsodába, és a tárgyalás abban a mértékben élesedik, ahogy halmozódik egyfelől az értelmetlenségnek, másfelől a közhelyszerűségnek a kimutatása, s végül aztán potyogni fog, mint a jégverés. Ezen a módon Most & Tsai meg vannak fosztva a »szeretetlenség« stb. ürügyétől és Dühring] mégis megkapja a magáét. Az urak megláthatják majd, hogy több mint egy mód van az ilyes népséggel való elkészülésre.” Engels hozzáfogott az anyag feldolgozásához és a nyár végén már elkezdte a fejezetek megírását a „Volksstaat” részére. Az első szakasz („Eugen Dühring úr filozófia-forradalmasítása” címmel) 1876 szeptembere és 1877 januárja között készült el, a második szakasz („Eugen Dühring úr politikai gazdaságtan-forradalmasítása”) 1877 júniusa és augusztusa között, a harmadik szakasz („Eugen Dühring úr szocializmus-forradalmasítása”) 1877 augusztusa és 1878 tavasza között (v. ö. Engels 1878 ápr. 30-i levelét Brackénak). A második szakasz X. fejezetét Marx írta, Engels csak átdolgozta (v. ö. többek között ezt az előszót). Az egyes fejezetek a „Volksstaat” alábbi számaiban jelentek meg:
I/I. — 1877. január 3-i és 5-i szám
I/II. — 1877. január 7-i szám
I/III. — 1877. január 10-i szám
I/IV. — 1877. január 12-i szám
I/V. — 1877. január 14-i és 17-i szám
I/VI. — 1877. január 24-i és 26-i szám
I/VII. — 1877. február 9-i szám
I/VIII. — 1877. február 25-i szám
I/IX. — 1877. február 28-i szám
I/X. — 1877. március 25-i és 28-i szám
I/XI. — 1877. április 15-i és 18-i szám
I/XII. — 1877. április 27-i és 29-i szám
I/XIII. — 1877. május 11-i és 13-i szám
I/XIV. — 1877. május 13-i szám
II/I. — 1877. július 27-i szám
II/II. — 1877. augusztus 10-i és 17-i szám
II/III. — 1877. szeptember 7-i szám
II/IV. — 1877. szeptember 7-i és 14-i szám
II/V. — 1877. október 28-i szám
II/VI. — 1877. november 4-i szám
II/VII. — 1877. november 28-i szám
II/VIII. — 1877. november 28-i szám
II/IX. — 1877. december 30-i szám
II/X. — 1877. december 30-i szám
III/I. — 1878. május 5-i szám
III/II. — 1878. május 26-i szám
III/III — 1878. június 2-i szám
III/IV. — 1878. június 28-i szám
III/V. — 1878. július 7-i szám
A fejezetek közlése eleinte rendszeresen folyt, később azonban egyre nagyobb szünetekkel, rendszertelenül jelentették meg a kéziratot. 1877 jan. 9-én Engels ezt írta Líebknechtnek: „Itt van a Filozófia hátralevő része. A Gazdaságtanhoz, ill. Szocializmushoz rögtön hozzáfogok, de a Filozófia után lehet szünetet tartani. Szerettem volna, ha vártok a választások utánig, ez alatt az idő alatt agitációra kellett volna felhasználni a helyet. Teljesen meg vagyok elégedve azzal is, ha hetenként két szám hoz valamit belőle és a harmadik szabad marad nektek más dolgokra.” A közlés azonban mindinkább akadozott, úgyhogy Engels 1877. ápr. 11-én szabályos ultimátumot adott Liebknechtnek, Marx pedig ugyanaznap ezt írta Brackénak: „Engels nagyon elégedetlen azzal a móddal, ahogy a »Vorwärts« az Dühring elleni munkáját kinyomatja. Miután először erőszakkal kényszerítették rá, most semmi módon nem tartják magukat a szerződéses feltételekhez. A választás ideje alatt, amikor senki emberfia nem olvasott, cikkeinek csak a hely megtöltésére kellett szolgálniuk; később kis leszakított darabokat nyomatnak, egy darabot ezen a héten, egy másikat két vagy három héttel később, úgyhogy az olvasó számára (nevezetesen a munkások között) elvész az összefüggés.” A dühringiánusok mindent elkövettek a cikkek megjelenésének megakadályozására. Az 1877. máj. 27—30-án Gothában tartott pártkongresszuson Most javaslatot terjesztett be, melynek értelmében „olyan cikkeknek, amilyenek példaképpen a legutóbbi hónapokban Engels által Dühring ellen közzétett kritikák [...] a jövőben a központi lapban nincs helyük”. Bebel egy közvetítő ellenjavaslatot terjesztett be, Liebknecht pedig azt javasolta, hogy a közlést a „Volksstaat” főszövege helyett a „Volksstaat” meginduló tudományos mellékletében folytassák. A kongresszus ebben az értelemben döntött; a munka a II. szakasztól kezdve a mellékletben jelent meg. A dühringiánusok 1877 júliusában, Dühring meghurcolása idején még egyszer akcióba lendültek, és kihasználva a „Volksstaat” politikai kiállását a Dühring-ellenes hajszával szemben, elérték azt, hogy a júl. 6-i számban megjelent egy E. B. jelzetű költő „Ódá”-ja Dühringhez. A dühringiánus befolyás ezután már gyors hanyatlásnak indult. Engels cikkei sok szociáldemokratát meggyőztek, akik azelőtt hajlamosak voltak arra, hogy Dühringet keblükre öleljék; a cikkek nyomán általában is megjavult a német szociáldemokrácia elméleti színvonala és csökkent a mozgalmi vezetők kritikátlansága. Maga Dühring is hozzájárult a bomlási folyamat meggyorsításához öntelt követelődzésével és hatalmi tébolyával. — 1877 júliusában különkiadásban megjelent az első szakasz: „Eugen Dühring úr tudomány-forradalmasítása. I. Filozófia”, majd 1878 júliusában a második—harmadik szakasz: „Eugen Dühring úr tudomány-forradalmasítása. II. Politikai gazdaságtan. Szocializmus.” Ugyanakkor 1878 július közepén megjelent Lipcsében Engels előszavával az első kiadás („Filozófia. Politikai gazdaságtan. Szocializmus” alcímmel; az alcím a későbbi kiadásokban elmaradt). A második kiadás 1886-ban jelent meg Hottingen—Zürichben (a szocialista-törvény után az „Anti-Dühring”-et is betiltották és nem jelenhetett meg Németországban); a harmadik (bővített) kiadás 1894-ben Stuttgartban. — 1880-ban Engels az „Anti-Dühring” három fejezetét átdolgozta különálló közlés számára, ebből lett a „Szocializmus fejlődése”. — Az „Anti-Dühring”-nek Engels életében nem jelent meg teljes fordítása. Számos nyelvre lefordították a „Szocializmus fejlődésé“-t, ezenkívül töredékes; egyes részleteket felölelő fordítások készültek; így pl. Sieber „Критическое обозрение” 1879 augusztusi számában idézett hosszabb részleteket oroszul, majd „Слово” 1879 novemberi számában közöl „Диалектика в ее применении к науке” című cikkben egy rövidített fordítást az első szakaszból és a harmadik szakasz három fejezetéből; a „Szocializmus fejlődése” 1884-es (Zaszulics-féle) orosz kiadásában pedig mellékletben megjelent a három „Erőszakelmélet”-fejezet. — Kiadásunk alapjául az 1894-es, harmadik német kiadás szolgált.
¹ V. ö. Schiller: „Don Carlos”, I. felv. 9. jel.
²„Der Volksstaat” — a Szociáldemokrata Munkáspárt (eisenachiak) lapja, 1869. okt. 2-től 1876. szept. 29-ig jelent meg Lipcsében (eleinte kétszer, 1873 júliusától háromszor hetenként). Forradalmi irányzata miatt állandó üldöztetésnek volt kitéve a rendőrség és a kormány részéről; a szerkesztőség összetétele a letartóztatások miatt gyakran változott. A fő irányítás W. Liebknecht kezében volt; közreműködött a szerkesztésben Bebel is mint a „Volksstaat” kiadó vezetője. Marx és Engels kezdettől fogva a lap munkatársai voltak, tanácsokkal látták el és kritizálták szerkesztését. A gothai kongresszus határozata alapján 1876. okt. 1-től a „Volksstaat” és a lassalleánus „Neuer Sozialdemokrat” megszűnt és helyettük megjelent a „Vorwärts” mint a német szociáldemokrácia központi lapja. A szocialista-törvény (v. ö. 7. jegyz.) hatálybalépésével 1878. okt. 27-én a lap megszűnt.
³Pico della Mirandola 1486-ban közzétett kilencszáz tézist, melyekben többek közt „minden tudható dolgokról” értekezik. Voltaire erre ilyen formában hivatkozott: „de omni re scibili et de quibusdam aliis” („minden tudható dologról és egynémely egyebekről”).
⁴1876. máj. 10-én nyílt meg Philadelphiában a hatodik ipari világkiállítás. A negyven kiállító ország között volt Németország is. A német zsűri elnöke, Franz Reuleaux professzor, a berlini iparakadémia igazgatója megállapította a „Nationalzeitung”-nak írt első „philadelphiai levelében” (1876. jún. 2.), hogy „teljesítményeink a kiállított tárgyak messze legnagyobb része esetében elmaradnak más nemzetek teljesítményei mögött”; a kifogások szerint „Németország iparának ez az alapelve: »olcsón és rosszat«”. (E megállapítás körül nagy sajtóvita kerekedett; a „Volksstaat” is cikkekben foglalkozott vele 1876 július-szeptemberében.)
⁵„Semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek” — Panat ellentengernagy szállóigévé vált mondása (1796-ban) a francia royalistákról (olykor Talleyrand-nak is tulajdonítják).
⁶ V. ö. Virchow beszédét a német természetkutatók és orvosok 50. gyűlésén Münchenben, 1877. szept. 22.; Virchow: „Die Freiheit der Wissenschaft im modernen Staat”, Berlin 1877, 13. old.: „Mi mind, akik természetkutatóknak nevezzük magunkat, a természettudománynak csak darabjaival rendelkezünk; egyikünk sem állhat ide és képviselheti egyenlő jogosultsággal valamennyi diszciplínát és vehet részt valamennyi diszciplína megvitatásában. Ellenkezőleg, az egyes tudósokat éppen azért becsüljük annyira, mert egy bizonyos egyoldalú irányban fejlődtek. Más területeken mindannyian féltudásban leledzünk.”
⁷ A szocialista-törvényt („Törvény a szociáldemokrácia közveszélyes törekvései ellen”) Bismarck 1878. októberében fogadtatta el a Reichstaggal [korábbi merényletkísérletek hatására]. A szociáldemokráciát törvényen kívül helyezték, a munkásújságokat (több mint ötvenet) beszüntették, a munkásegyleteket betiltották és pénzüket elkobozták; a gyűléseket a rendőrség feloszlatta; a törvény módot adott arra, hogy „ostromállapotot” hirdessenek. Tömeges letartóztatások történtek. A párt illegálisan folytatta munkáját. A munkásosztály fokozódó nyomása végül kikényszerítette a törvény eltörlését 1890. okt. 1-én.
⁸ Szent Szövetség — az ellenforradalmi hatalmak egyesülése Európa minden haladó megmozdulása ellen. 1815. szept. 26-án alakították I. Sándor cár kezdeményezésére a Napóleon felett győztes hatalmakból, a Szövetség magva Oroszország, Ausztria és Poroszország volt. Az uralkodók kötelezték magukat egymás kölcsönös támogatására, ha bárhol forradalom törne ki.
⁹ Marx: „A filozófia nyomorúsága. Válasz Proudhon úrnak »A nyomorúság filozófiája«-ra”
¹⁰ Marx és Engels: A Kommunista Párt kiáltványa
¹¹ Dühring, aki 1863-tól magántanár volt a berlini egyetemen, a 70-es években éles támadásokat intézett néhány professzor ellen, így pl. „Kritische Geschichte der Allgemeinen Prinzipien der Mechanik”-jában (1873) azzal vádolta Helmholtzot, hogy 1847-ben megjelent értekezésében: „Über die Erhaltung der Kraft”, szántszándékkal elhallgatta, hogy Robert Mayer 1842-ben kimondotta az erőmegmaradás törvényét. Dühring ezenkívül élesen bírálta az egyetemi rendet. E könyve második kiadásában (1877) és „Der Weg der höheren Berufsbildung der Frauen und die Lehrweise der Universitäten” című írásában (1877) még nyomatékosabban megismételte vádjait és kifogásait. Ezzel magára vonta a reakciós professzorok dühét, és 1876-ban megfosztották líceumi tanári állásától, majd 1877 júliusában kollégáinak követelésére megvonták előadási jogát az egyetem filozófiai karán. (Engels véleményét a Dühring—Helmholtz ügyről v. ö. 1877 jún. 25-én Brackénak írt levelében.) — Schweningert, aki 1881-től Bismarck háziorvosa volt, 1884-ben kinevezték professzornak a berlini egyetemre.
¹² V. ö. a „Szocializmus fejlődésé”-hez írt előszókat.
¹³ Morgan: „Ancient Society, or Researches in the Lines of Human Progress from Savagery through Barbarism to Civilization”.
¹⁴ Az őstörténet kérdését eredetileg Marx akarta feldolgozni, hagyatékában nagy mennyiségű idevágó anyag és jegyzet maradt fenn; halála azonban megakadályozta terve valóra váltásában. A munkát Engels végezte el idézett művében.
¹⁵ Engels 1869. júl. 1-én abbahagyta üzleti tevékenységét, kivált a manchesteri Ermen & Engels cégből és 1870. szept. 20-án Londonba költözött.
¹⁶ Liebig: „Die Chemie in ihrer Anwendung auf Agrikultur und Physiologie”, VII. kiad., Braunschweig 1862, I. köt. 26. old.: „A kémia kétségbeejtően gyors előrehaladásokat tesz, és azok a kémikusok, akik lépést akarnak tartani, a vedlés (deplumatia, la mue) állandó állapotában vannak. Akinek új tollai sarjadnak, annak a régiek kihullanak a szárnyából, mely már nem akarja őt hordozni, és utána csak annál jobban repül.”
¹⁷ H. W. Fabian – Amerikában élő szociáldemokrata – 1880. nov. 6-án ezt írta Marxnak: „Minden nagyrabecsülésem mellett, mellyel Önnek adózom, mégis bátorkodom megjegyezni, hogy az ön ábrázolásmódjának formája tekintetében a dialektikus módszerrel nem tudok megbarátkozni, s e tekintetben Engels kísérletét Dühring ellen, tárgyilag bármennyire egyetértek is általában Önökkel, szintén nem tartom egészen szerencsésnek. — Ámbátor, mint Engels úr véli, √-1 sok esetben szükségszerű eredménye helyes matematikai operációknak, mégis emlékeztetni kell arra, hogy a szigorúan filozófiai valóságtan értelmében már a »—1« fogalom mint olyan is logikai képtelenség, minthogy egy negatív exisztencia egyáltalán nem juthat megismerésre, miért is logikailag helyesen mindig így kellene mondani: -(1), habár a matematika itt nagyon is gyakorta igen könnyelműen jár el.” — Fabian a √-1-hez a következő lábjegyzetet adja: „Semmilyen matematikai operáció, beleértve a gyökvonást, mit sem képes változtatni a szám által ábrázolt exisztencia voltaképpeni lényegiségén, minélfogva ez nem válhatik negatívvá, hanem mindig megtartja pozitív jellegét.” (V. ö. még Engels leveleit Kautskynak 1884. ápr. 11., Bernsteinnek 1884. szept. 13. és Sorgénak 1885. jún. 3.)
^b [Jegyzet:] Sokkal könnyebb a gondolattalan vulgusszal [csőcseléknépséggel; vulgaristákkal] Karl Vogt módjára a régi természetfilozófiának nekirontani, semmint történelmi jelentőségét méltatni. Sok oktalanság és fantasztaság van benne, de nem több, mint az empirikus természetkutatók egykorú filozófiátlan elméleteiben, s hogy sok okosság és értelem is van benne, azt a fejlődéselmélet elterjedése óta kezdik belátni. Így Haeckel teljes joggal ismerte el Treviranus és Oken érdemeit. Oken az 6 ősnyálkájában és őshólyagocskájában ugyanazt állítja fel a biológia posztulátumaként, amit azóta protoplazmaként és sejtként csakugyan fel is fedeztek. Ami sajátlag Hegelt illeti, sok vonatkozásban magasan empirikus kortársai felett áll, akik azt hitték, hogy minden meg nem magyarázott jelenséget megmagyaráztak, ha valamilyen erőt – nehézkedési erőt, úszóerőt, elektromos érintkezési erőt stb. – csempésztek mögé, vagy ahol ez nem ment, valamilyen ismeretlen anyagot, fényanyagot, hőanyagot, elektromosságanyagot stb. Az imaginárius anyagokat ma már úgy ahogy kiküszöbölték, az erőkkel való szédelgés azonban, amely ellen Hegel harcolt, például még Helmholtz 1869-ben tartott innsbrucki beszédében vígan továbbkísért (Helmholtz, „Populäre Vorlesungen”, II. füzet, 1871,190. old.20). Newtonnak, akit Anglia tisztelettel és gazdagsággal halmozott el, a XVIII. század franciáitól átörökített istenítésével szemben Hegel kiemelte, hogy Kepler, akit Németország éhenveszni hagyott, az égitestek modern mechanikájának tulajdonképpeni megalapozója, s hogy a newtoni nehézkedési törvényt mindhárom kepleri törvény, a harmadik méghozzá kifejezetten is magában foglalja. Amit Hegel az „Naturphilosophie”-jában, 270. § és pótlások (Hegels Werke, 1842, VII. köt., 98. és 113—115. old.), néhány egyszerű egyenlettel kimutat, az a legújabb matematikai mechanika eredményeként található meg újra Gustav Kirchhoffnál, „Vorlesungen über mathematische Physik”, II. kiad., Lipcse 1877, 10. old., mégpedig lényegileg ugyanabban a legelőször Hegel által kifejtett, egyszerű, matematikai alakban. A természetfilozófusok úgy viszonylanak a tudatosan dialektikus természettudományhoz, mint az utópisták a modern kommunizmushoz.
¹⁸ Köd-elméletét, amely szerint minden mostani égitest forgó ködtömegekből keletkezett. Kant 1755-ben tette közzé „Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels” című (névtelenül megjelent) írásában.
¹⁹ A szóbanforgó anyagok: a „Természet dialektikája” és Marxnak az 50-es évek vége és a 80-as évek eleje kozott keletkezett, több mint ezer oldalra rúgó matematikai fejtegetései. (Ez utóbbiak egészükben eddig kiadatlanok; a kéziratokból részletek — fordítások, idézetek, ill. ismertetések - találhatók: „Летописи марксизма”, 1927, 3. sz.; „Под знаменем марксизма”, 1933, 1. sz., 15-73. old.; „Марксизм и естествознание” [gyűjtemény], Moszkva 1933, 5—61. old.; valamint D. J. Struik cikkében, „Science & Society”, New York, 1948, XII., 181—196. old.; ismertetés: Short Communication on the Unpublished Writings of Karl Marx dealing with Mathematics, the Natural Sciences and Technology and the History of these Subjects etc., „Papers read to the Second International Congress of the History of Science and Technology, by the Delegates of the U. S. S. R, London, June 29th to July 3rd 1931. Ed. Kniga Ltd.”. Nagyszámú adalék található Marx és Engels levélváltásában.)
²⁰ A szóbanforgó eredmények: Th. Andrews vizsgálatai (1869) a gázok kritikus állapotáról, a hidrogén cseppfolyósítása L.-P. Cailletet által (1877) és R. Pictet (Cailletet-vel együtt végzett) cseppfolyósításí kísérletei.
²¹ Az első esetben a csőrös emlősről van szó, a másodikban valószínűleg az archaeopteryxről (ásatag gerinces; egy galambnagyságú madár csúszómászó-jegyekkel).
²² A „haladó” arra céloz, hogy Virchow párthíve és egyik alapítója volt az 1861 júniusában alakult német haladópártnak. (A párt követelése Németország porosz vezetés alatti egyesítése és a helyi önkormányzat volt.) - A „sejtállamok föderációjáról” v. ö. Virchow: „Zellularpathologie”, 17. old.: „Ahogy egy fa egy meghatározott módon összerendezett tömeget alkot, amelyben végső elemként minden egyes részben, a levélben éppúgy, mint a gyökérben, a törzsben éppúgy, mint a virágban, sejtes elemek jelennek meg, úgy van a dolog az állati alakzatokkal is. Mindegyik állat vitális egységek egy összegeként jelenik meg [...] Szükségesnek tartottam, hogy ezt a szervezetet ne csupán szerveire és e szerveket szöveteikre bontsam, hanem még a szöveteket is sejt-territóriumokra.”

(Bevezetés) I. Általános megjegyzések

Tartalomjegyzék