„A mindent átfogó lét egyetlen, önmagában elégséges voltában nincs semmi mellette vagy felette álló. Ha második létet társítanának hozzá, ez azt jelentené, hogy olyasvalamivé teszik, ami ő nem, tudniillik egy átfogóbb egész részévé vagy alkotódarabjává. Mivel mi egységes gondolatunkat mintegy keretként kifeszítjük, semmi sem tarthat meg magán kettősséget, aminek e gondolategységbe kell belefoglalódnia. E gondolategységből azonban nem is vonhatja ki magát semmi [...] Minden gondolkodás lényege tudatelemeknek egységgé való egyesítésében áll [...] Az összefoglalás egységpontja az, ami által az oszthatatlan világfogalom keletkezett, s ami által a világegyetemet, amint már a szó is mutatja, olyasvalaminek ismerjük fel, amiben minden egy egységgé egyesült.”

Ezt mondja Dühring úr. A matematikai módszer:

„Minden kérdést [...] egyszerű alap-formákon axiomatikusan [...] eldönteni, mintha a matematika egyszerű [...] alapelveiről lenne szó” — ez a módszer itt kerül először alkalmazásra.

„A mindent átfogó lét egyetlen.” Ha a tautológia — az egyszerű megismétlése a prédikátumban (állítmányban) annak, amit a szubjektumban (alanyban) már kimondottunk — axiómát alkot, akkor ez itt díszpéldánya ennek. A szubjektumban Dühring úr azt mondja nekünk, hogy a lét mindent átfog, és a prédikátumban rettenthetetlenül azt állítja, hogy akkor kívüle nincsen semmi. Micsoda kolosszálisán „rendszeralkotó gondolat”!

Csakugyan rendszeralkotó. Hat sorral sem mentünk tovább, s Dühring úr a lét egyetlenségét [Einzigkeit] a mi egységes gondolatunk révén a lét egységévé [Einheit] változtatta át. Minthogy minden gondolkodás lényege egységgé való összefoglalásban áll, a létet — mihelyt elgondoltuk — egységesként gondoljuk el, a világfogalom oszthatatlan, s mert az elgondolt lét, a világfogalom egységes, azért a valóságos lét, a valóságos világ ugyancsak oszthatatlan egység. És ilyenképpen

„a túlvilágiságoknak nincs többé terük, mihelyt a szellem megtanulta, hogy a létet a maga egyfajtájú egyetemességében ragadja meg”.

Ez aztán hadjárat, mely mellett Austerlitz és Jéna, Königgrätz és Sedan¹ teljességgel eltörpülnek. Néhány mondatban, alig egy oldallal azután, hogy az első axiómát mozgósítottuk, már eltöröltünk, kiküszöböltünk, megsemmisítettünk minden túlvilágiságot, Istent, a mennyei seregeket, mennyországot, poklot és tisztítótüzet a lélek halhatatlanságával egyetemben.

Hogy jutunk el a lét egyetlenségétől az egységéhez? Úgy, hogy egyáltalában elképzeljük. Mihelyt egységes gondolatunkat keretként kifeszítjük köréje, az egyetlen lét gondolatban egységessé, gondolati egységgé lesz; mert minden gondolkodás lényege tudatelemeknek egységgé való egyesítésében áll.

Ez utóbbi tétel egyszerűen hamis. Először is a gondolkodás épp annyira áll tudattárgyaknak elemeikre való szétbontásában, mint összetartozó elemeknek egységgé való egyesítésében. Analízis nélkül nincs szintézis. Másodszor pedig a gondolkodás, ha nem akar bakot lőni, csak azokat a tudatelemeket foglalhatja össze egységbe, amelyekben vagy amelyeknek reális ősképeiben ez az egység már előzetesen fennállt. Ha én a cipőkefét az emlős állatok egységébe foglalom, ettől még korántsem kap tejmirigyeket. Éppen a lét egysége, illetőleg egységként való gondolati felfogásának jogosultsága tehát az, ami bebizonyítandó volt, és amikor Dühring úr arról biztosít bennünket, hogy a létet egységesnek és nem — mondjuk — kettősségnek gondolja el, ezzel nekünk semmi mást nem mond, mint a maga nem mérvadó véleményét.

Ha gondolatmenetét tisztán akarjuk bemutatni, úgy ez a következő: Kezdem a léttel. Tehát elgondolom a létet. A lét gondolata egységes. Gondolkodásnak és létnek azonban összhangban kell állniuk, ezek megfelelnek egymásnak, „fedésben vannak”. Tehát a lét a valóságban is egységes. Tehát nincsenek „túlvilágiságok”. Ha azonban Dühring úr ilyen leplezetlenül beszélt volna ahelyett, hogy a fenti orákulumi passzust tálalja elénk, az ideológia világosan kitetszett volna. Gondolkodás és lét azonosságából egy gondolkodási eredmény realitását bebizonyítani akarni, hisz ez volt éppen az egyik legeszeveszettebb lázfantáziája — egy Hegelnek.

A spiritualistáktól Dühring úr, még ha egész bizonyítási eljárása helyes volna is, még egy arasznyi területet sem hódított volna el. A spiritualisták röviden ezt felelik neki: a világ igenis a mi számunkra is egyszerű; az evilágra és túlvilágra való széthasadás csak a mi sajátosan földi, eredendő bűnnel terhelt álláspontunk számára létezik; magán- és magáért-valóan, azaz Istenben az egész lét egységes. És elkísérik Dühring urat az ő szeretett többi égitesteire és mutatnak neki egyet vagy többet, ahol nem történt bűnbeesés, ahol tehát nem is áll fenn ellentét evilág és túlvilág között és a világ egységessége a hit követelménye.

A legkomikusabb a dologban az, hogy Isten nem-létezésének a lét fogalmából való bebizonyításához Dühring úr Isten létezésének ontológiai bizonyítékát alkalmazza. Ez így hangzik: Amikor Istent elgondoljuk, minden tökéletességek megtestesítőjeként gondoljuk el. Minden tökéletességek megtestesítéséhez azonban mindenekelőtt hozzátartozik a létezés, mert egy nem-létező lény szükségképpen tökéletlen. Tehát még a létezést is Isten tökéletességei közé kell sorolnunk. Tehát Istennek léteznie kell. — Szakasztott így okoskodik Dühring úr is: Amikor a létet elgondoljuk, egy fogalomként gondoljuk el. Ami egy fogalomban van összefoglalva, az egységes. A lét tehát nem felelne meg fogalmának, ha nem volna egységes. Következésképpen egységesnek kell lennie. Következésképpen nincs Isten stb.

Amikor a létről beszélünk, és pusztán a létről, akkor az egység csak abban állhat, hogy mindazok a tárgyak, amelyekről szó van — vannak, léteznek. Ennek a létnek az egységében, nem pedig valamiféle egyéb egységben vannak összefoglalva, és az a közös kijelentés, hogy mindannyian vannak, nemcsak nem adhat nekik semmilyen további, közös vagy nem-közös tulajdonságokat, hanem minden ilyen tulajdonságot a vizsgálódásból egyelőre kizár. Mert mihelyt attól az egyszerű alapténytől, hogy mindeme dolgokat közösen megilleti a lét, akár csak egy milliméternyire is eltávolodunk, elkezdenek szemünkbe tűnni e dolgok különbségei — s hogy vajon ezek a különbségek abban állnak-e, hogy egyesek fehérek, mások feketék, egyesek élők, mások élettelenek, egyesek netalán evilágiak, mások netalán túlvilágiak, azt nem tudjuk abból eldönteni, hogy valamennyiüknek egyaránt a puszta létezés van tulajdonítva.

A világ egysége nem létében van, noha léte egységének egyik előfeltétele, mivelhát előbb lennie kell, mielőtt egységes lehet. Hiszen a lét egyáltalában nyílt kérdés attól a határtól kezdve, ahol látókörünk véget ér. A világ valóságos egysége anyagiságában van, ezt pedig nem néhány szemfényvesztő frázis, hanem a filozófia és a természettudomány hosszas és hosszadalmas fejlődése bizonyítja.

Olvassuk tovább a szöveget. A lét, amelyről Dühring úr beszél nekünk,

„nem az a [...] tiszta lét, amely önmagával egyenlő lévén, minden különös meghatározás híján való, s valójában csak a gondolatsemminek [Gedankennichts] vagy a gondolathiánynak egy ellenképét képviseli”.

De hamarosan látni fogjuk, hogy Dühring úr világa mindenesetre olyan léttel kezdődik, amely minden belső megkülönböztetésnek, minden mozgásnak és változásnak híjával van s így tehát valójában csak a gondolatsemminek egy ellenképe, tehát egy valóságos semmi. Csak ebből a lét—semmiből [Sein-Nichts] fejlődik ki a jelenlegi differenciált, változatos, fejlődést, létrejövést [Werden] ábrázoló világállapot; és csak miután ezt megértettük, jutunk el odáig, hogy emez örök változás alatt is

„önmagával egyenlőként rögzítsük az egyetemes lét fogalmát”.

Most tehát megkaptuk a lét fogalmát egy magasabb fokon, mikor is e fogalom állandóságot és változást, létet és létrejövést egyaránt magában foglal. Idáig eljutva, azt találjuk, hogy

„nem és fajta [...] egyáltalában az általános és a különös azok a legegyszerűbb megkülönböztető eszközök, melyek nélkül a dolgok alkatát nem érthetjük meg”.

Ezek pediglen a minőség megkülönböztető eszközei; s miután ezeket letárgyaltuk, menjünk tovább:

„a nemekkel szemben a nagyságnak a fogalma áll, mint annak az egyfajtájúnak a fogalma, amelyben nincsenek többé fajtakülönbségek”;

azaz a minőségről áttérünk a mennyiségre, ez pedig mindig „mérhető”.

Hasonlítsuk most össze „az általános hatás-szkémáknak” ezt az „éles elkülönítését” és „valóban kritikai álláspontjukat” a fövetlenségeivel, vad zagyvaságaival és lázfantáziáival egy Hegelnek. Azt találjuk, hogy Hegel logikája a léttel kezdi — mint Dühring úr; hogy a lét a semminek bizonyul, mint Dühring úrnál; hogy ebből a lét—semmiből átmegyünk a létrejövésre, melynek eredménye a létezés, azaz a lét magasabb, betöltöttebb formája, — éppúgy, mint Dühring úrnál. A létezés a minőséghez vezet, a minőség a mennyiséghez — éppúgy, mint Dühring úrnál. És hogy egyetlen lényeges darab se hiányozzék, egy másik alkalommal Dühring úr elbeszéli nekünk:

„Az érzéketlenség birodalmából az érzékelés birodalmába minden mennyiségi fokozatosság ellenére csakis minőségi ugrással jutunk be, amelyről [...] állíthatjuk, hogy végtelenül különbözik egy és ugyanazon tulajdonság puszta fokozásától.”

Ez teljesen a mértékviszonyok hegeli csomósvonala [Knotenlinie], ahol a pusztán mennyiségi fokozódás vagy csökkenés bizonyos meghatározott csomópontokon minőségi ugrást [is] okoz, például a hevített vagy lehűtött víz esetében, ahol a forráspont és a fagyáspont azok a csomók, amelyeknél — normális nyomás mellett — az új halmazállapotba való ugrás végbemegy, ahol tehát a mennyiség átcsap minőségbe.

Vizsgálatunk szintén megkísérelte, hogy a gyökerekig hatoljon s a gyökeres dühringi alapszkémák gyökereképpen ott találja — egy Hegelnek a „lázfantáziáit”, a hegeli „Logik” — Első rész: A létről szóló tan — kategóriáit szigorúan óhegeli „sorrendben” és a plágium alig megkísérelt leplezésével!

És Dühring úr nem elégszik meg azzal, hogy leginkább-rágalmazott elődjétől annak a létről szóló egész szkematikáját elorozza, hanem miután maga megadta a mennyiség minőségbe való ugrásszerű átcsapásának fenti példáját, teljes nyugalommal ezt mondja Marxról:

„Mily komikusán fest például a hivatkozás” (Marxé) „a hegeli zűrzavaros köd-képzetre, hogy a mennyiség átcsap minőségbe!”

Zűrzavaros ködképzet! Ki csap itt át, és ki fest itt komikusan, Dühring úr?

Mindeme szép kis dolgocskák tehát nemcsak előírásosan „axiomatikusan eldöntve” nincsenek, hanem egészen egyszerűen be vannak hozva kívülről, azaz Hegel „Logik”-jából. Mégpedig olymódon, hogy az egész fejezetben még csak a látszata sincs meg egy belső összefüggésnek, hacsak nem az is Hegelből van átvéve, s hogy az egész végül is egy térről és időről, állandóságról és változásról való tartalmatlan spekulálgatásba torkoll.

Hegel a léttől eljut a lényeghez, a dialektikához. Itt tárgyalja a reflexiós méghatározásokat, azok belső ellentéteit és ellentmondásait, mint például a pozitív és negatív, majd áttér az okságra, vagyis az ok és okozat viszonyára, és a szükségszerűséggel fejezi be. Ugyanúgy Dühring úr is. Amit Hegel a lényegről szóló tannak nevez, azt Dühring úr így fordítja: a lét logikai tulajdonságai. Ezek pedig mindenekelőtt az „erők antagonizmusában”, ellentétekben állnak. Az ellentmondást ellenben Dühring úr radikálisan tagadja; e témára később még visszatérünk. Majd áttér az okságra és erről a szükségszerűségre. Amikor tehát Dühring úr ezt mondja magáról:

„Mi, akik nem a ketrecből filozofálunk”,

bizonyára úgy véli, hogy a ketrecBEN, tudniillik a hegeli kategória-szkematizmus ketrecében filozofál.

¹ Austerlitznél volt 1805. dec. 2-án a francia és az osztrák—orosz hadseregek egyik legnagyobb összeütközése; a csata Napóleon győzelmével végződött. — Jénánál zajlott le 1806. okt. 14-én a döntő csata a francia és a porosz seregek között; a csatában szétzúzták a porosz sereget és a vereség Poroszország fegyverletételére vezetett. — A königgrätzi (vagy sadovai) csatában győzte le 1866. júl. 3-án Poroszország az osztrák seregeket a porosz-osztrák háborúban. — Sedannál volt 1870. szept. 1-én és 2-án a német—francia háború döntő ütközete; a francia sereg vereséget szenvedett és Franciaország fegyverletételre kényszerült.

Következő rész: V. Természetfilozófia. Idő és tér.

Tartalomjegyzék