Most rátérek a demokrácia fejezetére.
A. „Az állam szabadság-alapzata.”
Mindenekelőtt a II. fejezet szerint a német munkáspárt a „szabad államért” küzd.
Szabad állam — hát ez mi?
A munkásoknak, akik már kilábaltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az „állam” majdnem olyan „szabad”, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy kevésbé szabadok, amennyire az „állam szabadságát” korlátozzák.
A német munkáspárt — legalábbis, ha ezt a programot magáévá teszi — megmutatja ezzel, hogy a szocialista eszmék még felületesen sem gyökereztek meg benne; mert ahelyett, hogy a fennálló társadalmat (s ez érvényes minden jövendő társadalomra is) a fennálló állam (vagy a jövendő társadalomban a jövendő állam) alapzataként tárgyalná, az államot, ellenkezőleg, valami önálló lényként tárgyalja, amelynek saját „szellemi, erkölcsi és szabadság-alapzata“ vannak.
Hát még az a féktelen visszaélés, amit a program a „mai állam”, „mai társadalom” szókkal űz, s a még féktelenebb félreértése annak az államnak, amelyhez követeléseit intézi!
A „mai társadalom” tőkés társadalom, amely minden kultúrországban fennáll, a középkori maradványoktól többé vagy kevésbé mentesen, az egyes országok sajátos történelmi fejlődése folytán többé vagy kevésbé módosultan, többé vagy kevésbé fejletten. Ellenben a „mai állam” minden országban más. Más a porosz-német birodalomban, mint Svájcban, más Angliában, mint az Egyesült Államokban. „A mai állam” tehát fikció.
Mindazonáltal a különböző kultúrországok különböző államaiban a formák tarka különfélesége ellenére közös az, hogy valamennyi a modern polgári társadalom talaján áll, csak az egyikben a tőkés fejlődés magasabb, a másikban alacsonyabb fokot ért el. Ezért vannak bizonyos lényeges jellemvonásaik is, amelyek közösek. Ilyen értelemben beszélhetünk a „mai államiságról”, szemben a jövendővel, amikor ennek az államiságnak mai gyökere, a polgári társadalom már elhalt.
Ezután felvetődik a kérdés: milyen változásokon megy át az államiság a kommunista társadalomban? Más szóval: milyen társadalmi funkciók, amelyek hasonlók a mai állam funkcióihoz, maradnak meg ott? E kérdésre csak tudományosan lehet megfelelni, s nem közelítjük meg a problémát egy bolhaugrásnyivai sem, ha ezerszer tesszük is össze e két szót: nép és állam.
A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.
Nos, a program nem szól sem az utóbbiról, sem a kommunista társadalom jövendő államiságáról.
Politikai követelései semmi egyebet nem tartalmaznak, mint a régi közismert demokratikus sirámokat: általános választójog, a nép közvetlen törvényhozása, népjog, néphadsereg stb. Puszta visszhangjai ezek a polgári Néppártnak, a Béke- és Szabadságligának; mind olyan követelések, amelyek, ha nem túlozzák el őket fantasztikus elképzelésekig, máris megvalósultak. Csakhogy az az állam, amelyben megvalósultak, nem a német birodalom határain belül találhatók, hanem Svájcban, az Egyesült Államokban és máshol. Ez a fajta „jövőbeli-állam” mai állam, még ha a német birodalom „keretén” kívül létezik is.
De egyről megfeledkeztek. Minthogy a német munkáspárt határozottan kijelenti, hogy „a mai nemzeti államnak”, vagyis az államának, a porosz-német birodalomnak a keretén belül mozog — hiszen legtöbb követelésének nem is volna másképpen értelme, mert csak olyat szokás követelni, ami még nincs meg —, nem lett volna szabad megfeledkeznie a fődologról, arról, hogy mindezek a csinos apróságok az ún. népszuverenitás elismerésén nyugszanak, és hogy ezért csakis demokratikus köztársaságban helyénvalók.
S minthogy — bölcsen, mert a körülmények elővigyázatra intenek — nincsen bátorságuk a demokratikus köztársaságot követelni, ahogy azt Lajos Fülöp és Louis Napoléon idejében a francia munkásprogramok tették — nem kellett volna ahhoz a (se nem „becsületes”, se nem méltó) fogáshoz sem folyamodniuk, hogy azokat a dolgokat, amelyeknek csak demokratikus köztársaságban van értelmük, olyan államtól követeljék, amely nem egyéb, mint parlamenti formákkal szegélyezett, feudális elemekkel kevert, egyszersmind a burzsoáziától már befolyásolt, bürokratikusán megácsolt, rendőrileg őrzött katonai önkényuralom ⟨s tetejébe még bizonygatni ennek az államnak, hogy mindezeket „törvényes eszközökkel" ki tudják majd eszközölni!⟩.
Még a vulgáris demokrácia is, amely a demokratikus köztársaságban látja az ezeréves birodalmat, és sejtelme sincs arról, hogy éppen a polgári társadalom ezen utolsó államformáján belül kell az osztályharcot végérvényesen megvívni — még az is toronymagasan fölötte áll az olyan demokratizmusnak, amely a rendőrileg megengedettnek de a logikailag meg nem engedettnek határain belül marad.
Hogy az „államon” valóban a kormánygépezetet értik, vagyis az államot mint a munkamegosztás révén a társadalomtól elvált külön szervezetet, azt ezek a szavak is mutatják: „A német munkáspárt az állam gazdasági alapzatául követeli az egyetlen, progresszív jövedelmi adó megszabását stb.” Az adó a kormánygépezetnek a gazdasági alapzata és semmi másnak. A Svájcban létező jövő-államban ez a követelés nagyjából teljesült már. A jövedelmi adó különböző társadalmi osztályok különböző jövedelmi forrásait tételezi fel, vagyis a tőkés társadalmat. Tehát egy csöppet sem feltűnő, hogy a liverpooli pénzügyi reformerek — burzsoák, élükön Gladstone fivérével — ugyanazt követelik, amit ez a program.
B. „A német munkáspárt az állam szellemi és erkölcsi alap-
zatául követeli:
1. Az általános és egyenlő állami népnevelést. Általános iskolakötelezettséget. Ingyenes oktatást.”
Egyenlő népnevelés? Mit értenek ezeken a szavakon? Azt hiszik talán, hogy a mai társadalomban (és csak erről a társadalomról van szó) valamennyi osztály nevelése egyenlő lehet? Vagy azt kívánják, hogy a felsőbb osztályokat is arra a szemernyi nevelésre szorítsák vissza — a népiskolára —, aminél több nemcsak a bérmunkások, hanem már a parasztok gazdasági eltartóképességével sem fér össze?
„Általános iskolakötelezettség. Ingyenes oktatás.” Az előbbi megvan még Németországban is, az utóbbi Svájc és az Egyesült Államok népiskoláiban. Ha az Egyesült Államok egyes államainak „felsőbb” tanintézeteiben van is „ingyenes” oktatás, ez a valóságban csak annyit jelent, hogy a felsőbb osztályok nevelési költségeit is az általános adózásból fedezik. Egyébként ugyanez áll az A. 5. alatt követelt „ingyenes törvénykezésre” is. A bűnügyi igazságszolgáltatás mindenütt ingyenes; a polgári igazságszolgáltatás viszont szinte kizárólag tulajdonviszályok körül forog, tehát szinte csak a vagyonos osztályokat érinti. És ezek még a nép pénzén pereskedjenek?
Az iskolákról szóló paragrafusnak a népiskolákkal kapcsolatban legalább (elméleti és gyakorlati) műszaki iskolákat kellett volna követelnie.
Egészen elvetendő az „állami népnevelés”. Általános törvénnyel meghatározni a népiskolák anyagi kereteit, az oktató személyzet képesítését, a tanítási ágakat stb., és, ahogy az Egyesült Államokban történik, e törvényes előírások megtartását állami felügyelőkkel ellenőriztetni — egészen más valami, mint az államot népnevelővé kinevezni! Ellenkezőleg, a kormány és az egyház befolyását egyaránt teljesen ki kell rekeszteni az iskolából. Kivált a porosz-német birodalomban (és ne hozakodjanak elő azzal az üres kifogással, hogy itt a „jövőbeli-államról” lesz szó; láttuk már, hogy állunk ezzel) inkább az államnak volna szüksége rá, hogy a nép nagyon keményen megnevelje.
Az egész programot, bárhogy cseng-bong a demokráciától, velejéig megfertőzte a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hite vagy — ami nemjobb — a demokrata csodahit, vagyis helyesebben: az egész program e kétféle, a szocializmustól egyaránt távoleső csodahit közötti kompromisszum.
A „tudomány szabadsága" — így hangzik a porosz alkotmány egyik paragrafusa. Mit keres tehát itt?
„Lelkiismereti szabadság!" Ha ma, a kultúrharc [Kulturkampf] napjaiban emlékezetébe akarják idézni a liberalizmusnak saját régi jelszavait, akkor ez csak ilyen formában lehetséges: mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy vallásos szükségleteit, csakúgy, mint a testieket, kielégíthesse anélkül, hogy a rendőrség az orrát beleütné. A munkáspártnak azonban ez alkalommal mégiscsak ki kellett volna fejeznie azt a meggyőződését, hogy a polgári „lelkiismereti szabadság” semmi egyéb, mint mindenféle vallási lelkiismereti szabadság megtűrése, és hogy a munkáspárt a lelkiismeretet éppen meg akarja szabadítani a vallási babonától. Ámde ahogy látjuk nem szeretik a „polgári” színvonalat túllépni.
Ezzel a végére értem, mert a program ezután következő füg- geléke annak nem jellegzetes alkotórésze. Tehát itt csak egészen röviden:
„2. Normál-munkanapot.” Egyetlen más országban sem szorítkozott a munkáspárt ilyen határozatlan követelésre, hanem mindig meghatározta a munkanapnak azt a hosszúságát, amelyet az adott körülmények között normálisnak tart.
„3. A női munka korlátozását és a gyermekmunka eltiltá- sát.” A munkaidő normalizálásának már magában kell foglalnia a női munka korlátozását is, ha ez a munkanap hosszára, szüneteire stb. vonatkozik; máskülönben ez csak azt jelentheti, hogy tiltsák el a női munkát az olyan iparágakban, amelyek a női testre különösen ártalmasak, vagy amelyek a nők szempontjából nem egyeztethetők össze az erkölccsel. Ha így gondolták, akkor ezt meg is kellett volna fogalmazniuk.
„A gyermekmunka eltiltása!” Itt feltétlenül szükséges lett volna a korhatárt megjelölni. A gyermekmunka általános eltiltása összeférhetetlen a nagyipar létezésével, s ezért puszta jólelkű óhaj. Megvalósítása, ha lehetséges, reakciós volna, mert — a munkaidő különböző korcsoportok szerinti szigorú szabályozása és a gyermekek védelmére szolgáló óvintézkedések mellett — a termelő munka tanítással való korai egybekötése a mai társadalom átalakításának egyik leghatalmasabb eszköze.
„4. A gyári, műhelyi és háziipar állami felügyeletét.” A porosz-német állammal szemben okvetlenül követelni kellett volna azt, hogy a gyárfelügyelőket csak bírói úton lehessen elmozdítani; hogy minden munkás feljelenthesse őket a bíróságnál hivatali mulasztásért; hogy a[z egészségügyi] gyárfelügyelőknek orvosoknak kell lenniük.
„5. A fogházmunka szabályozását.” Kicsinyes követelés egy általános munkásprogramban. Mindenesetre világosan ki kellett volna mondani, hogy a munkások nem akarják — holmi kenyéririgységből —, hogy a közönséges bűnözőkkel etetett állatok módjára bánjanak, s nevezetesen, hogy az egyetlen büntető-javítóeszközt, a termelő munkát ne végeztessék velük. Ennyi igazán a legkevesebb, amit szocialistáktól el lehetett volna várni.
„6. Hatékony szavatossági törvényt." Meg kellett volna mondani, hogy mit értenek „hatékony” szavatossági törvényen. Mellékesen megjegyezve, a normál-munkanapnál megfeledkeztek a gyári törvényhozásnak arról a részéről, amely az egészségügyi intézkedésekre és a balesetek elleni védekezésre stb. vonatkozik. A szavatossági törvény csak akkor lép hatályba, amikor ezeket az előírásokat megszegik. (Szóval ezt a függeléket is a fogalmazás lompossága jellemzi.) Dixi et salvavi animam meam. [Elmondtam és megmentettem lelkemet.]