Written:
Source:
First Published: Proletár (Wien), 1920. augusztus
12.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
Kétségtelen: az önkritika minden forradalmár, minden forradalmi párt legelsőrendű kötelessége. De ennél az önkritikánál nem szabad a marxizmus módszerét figyelmen kívül hagyni; azt ti., hogy minden, ami a múltban történt, történelmi jelenség, és mint ilyen, szükségszerű. Amennyiben tehát kritizáljuk, vissza kell mennünk az események igazi okaira, és ezeket kell kritizálnunk. Ez a kritika lehet csak igazán önkritika. Mert akkor, ha megállapítjuk, hogy helytelenül cselekedtünk, magunkban (a magunk személyében, a párt és az osztály akkori állapotában) találjuk meg az okot; és ezt az okot, tehát magunkat igyekszünk megváltoztatni azért, hogy a jövőben - más körülmények között - helyesen viselkedjünk. Az önkritika igazi kérdése tehát az: hol volt a hiba gyökere; és nem az, hogy mit kellett volna akkor cselekedni. Mert ez utóbbi kérdésfelvetés azzal a veszedelemmel jár, hogy önmagam helyett másokat kritizálok, hogy mostani, a hiba átélt következményeiből levont tapasztalataim alapján megállapítom, hogy akkor mit kellett volna csinálnom, mely megállapításból a jövő cselekvés szempontja számára nem származik semmi értékes tanulság. (Mert az, hogy én ,,okosabb”, ,,előrelátóbb” stb. voltam a többieknél, csak nem sikerült érvényesíteni bölcsességemet, még nem jelent értékes tanulságokat.)
Ezt a pár megjegyzést pedig azért írtam le, hogy egy önkritika bevezetéséül szolgáljon. Az önkritikát szó szerint értem: saját cikkemet, melyet az Egység okmányai-ba írtam, közvetlenül az egyesülés után, ti. annyira jellemző tünetének látom annak a tisztázatlan állapotnak, mely a párt forradalmi szerepét illetőleg nálunk, magyar kommunistáknál uralkodott, hogy ezzel az egyesülés tényére némi világosságot lehet talán vetni. Nem a cikk egyes állításai a fontosak. Fontos az, hogy akkor megíródhatott és hivatalos véleményként megjelenhetett egy cikk (mégpedig anélkül, hogy bárhol komoly ellenvéleményt váltott volna ki), mely a proletariátus győzelmes forradalmát párt nélkül, pártkereteken való túlnövéssel akarta megoldani. Ismétlem: ha csak arról lenne szó, hogy én akkor egy helytelen, egy rossz cikket írtam, nem volna érdemes rá egy szót sem vesztegetni. De a cikk megjelenése, ellentmondásra nem találása stb. érdekes tünete a március 21-i állapotnak, és e tünetből kiindulva, érdemes a dologgal magával foglalkozni.
A kérdés véleményem szerint nem az, hogy helyesen cselekedett-e a kommunista párt, amikor a hatalmat átvette (mint azt Levi elvtárs, a „lojális oppozíció” szellemi apja kérdi a berlini Internationaléban). Az elkerülhetetlen volt. Kérdés: helyesen cselekedett-e, amikor szervezeti különállását feladta, és beolvadt a szocialista, majd a szocialista-kommunista pártba?
Erre a kérdésre mindenekelőtt egy megállapítással kell felelnünk. Az egyesülés pillanatában – szervezetileg – nem volt kommunista párt. Volt – nagyszámú – a kommunizmus számára megagitált, azzal együtt érző, sőt együtt cselekvő munkás. De ezek a kommunista pártba csak igen kis mértékben voltak beszervezve. Ennek sok külső és belső oka volt. Mindenekelőtt az idő rövidsége. A kommunista párt november közepén alakult meg. Az első hónapok munkáját az agitáció, a kommunista tanok nagyarányú propagálása töltötte ki. (A legelfogultabb bíráló is el fogja ismerni, hogy ezen a téren igen sok történt.) Február első felében került a mozgalom abba a stádiumba, hogy a komoly szervező munka megkezdődhetett. Akkor jött a Népszava előtti tüntetés, Kun Béláék elfogatása – és a szervező munka megakadt. Igaz: csak rövid időre. Már március első felében ismét erélyesen folyt a szervezkedés, de az idő ismét rövid volt: alig három hét múlva aktuális lett a hatalom elfoglalásának kérdése, három hét alatt pedig pártot szervezni lehetetlenség. Tény tehát, hogy március 21-én tényleg nem volt szervezett kommunista párt. Voltak egyes szervezetek, csoportok, tagok stb., de működésképesen szervezett párt nem volt. (Nagyon jellemző a mozgalom akkori állapotára, hogy azok a tagok, akik márciusban beszerveződtek a pártba, nagyrészt egész újak voltak; a februári tagok jó részét elvesztette a párt, és újakat nyert helyébe, jeléül annak, hogy a kommunista mozgalom akkor mily kevéssé volt még konszolidálva.)
De ennél a ténynél nem szabad megállnunk. Mert nemcsak nem volt párt, hanem a párt és a vezetőség nem volt igazán tudatában annak, hogy mennyire nélkülözhetetlen a párt a forradalom vezetésében. Azt hitték sokan – köztük magam is –, hogy a proletárállam szervével teljesíthetjük ezt a funkciót. Aki végigtekint az egész világforradalmi mozgalmon (a német pártszakadás, az amszterdami iroda tézisei, az amerikai munkások mozgalma, az SWW), mindenütt láthatja ezt a felfogást, persze sokféle változatban. Azt a hitet, mintha a pártszervezet lényegében a burzsoá társadalom szülötte lenne, melyet a proletár osztályharcnak új, speciálisan proletárszervekkel (munkástanács, üzemi tanács, ipari unió stb.) kell pótolnia.
A párt forradalmi szerepének ez az alábecslése onnan ered, hogy az egyetlen pártforma, melyet a nem orosz munkásság közvetlen tapasztalataiból ismert, a szociáldemokrácia korrupt és megalkuvó pártja volt. Érthető, hogy a vele szemben megnyilvánuló ellenszenv mint általában a pártforma elutasítása jelentkezett. Annál is inkább, mert az újonnan keletkező kommunista pártok – nálunk is, külföldön is – szervezetileg nem különbözhettek olyan gyökeresen a régi pártoktól, hogy a szervezeti különbség (és vele a funkcióváltozás) mindenki számára nyilvánvalóvá lehetett volna. Mert zárt pártot, mely igazán tömegpárt, és nem szekta, csak a forradalom előrehaladott szakaszában, hosszas forradalmi tapasztalatok alapján lehet alakítani. Amíg a forradalom ide nem jutott, elkerülhetetlen az ingadozás két egyformán egyoldalú véglet között. Az egyik az, hogy a kommunista párt szervezetileg nem válik el elég élesen a régi munkáspártoktól. A másik, hogy a kommunista munkásság forradalmi része nem látja tisztán a pártban való szervezkedés forradalmi jelentőségét. Ebben a krízisben van ma a német kommunista párt. A magyar kommunisták még eddig a krízisig sem jutottak el, amikor a hatalom átvétele előtt állottak. Hogy az egyesülés általános elégületlenséget váltott ki a kommunisták körében, még nem bizonyíték arra, hogy a kérdést és jelentőségét igazán tisztán látták volna. Ellenkezőleg. Az e kérdés körül folytatott vitákban olyan békésen összefértek Lenin és Szabó Ervin elméletei a kommunisták gondolkodásában, hogy nyilvánvaló: még a kérdés feltevéséig sem jutottak el. (Mondanom sem kell, hogy ezt a kritikát elsősorban magamra értem.)
A diktatúra végső szakaszában már megkezdődött ez a megismerés. Akkor kísérlet is történt a párt – kommunista – reorganizációjára. Erre nem volt idő. Így a magyar párt létrejötte, mint az oroszé, csak bukott forradalom után volt lehetséges. Hogy a nyugati pártok hogyan oldják meg ezt a kérdést: nem tudjuk.
Szerencséjükre – amihez a magyar diktatúra bukása is hozzájárult – ők már tisztán látják a kérdést, ha megoldani a forradalom jelenlegi szakaszában nem is tudják. Talán nem is lehet. A forradalomnak nagyon előre kell haladnia ahhoz, hogy zárt tömegpárt jöhessen létre; túl kell már lennie a puszta agitáció és propaganda szakaszán – amin nyugaton a győztes forradalom előtt aligha lehet túl. Ez a forradalom jelenlegi legnagyobb krízise. A krízis a magyar diktatúrában ütközött ki először. Ma világszerte tudatossá vált, ha megoldást találni nem is bírt még.