Written:
Source:
First Published: "Szabadgondolat",
1918 December
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
Nem szándékunk ezen a helyen sem a bolsevizmus gyakorlati keresztülvihetoségének lehetoségeivel, sem esetleges uralomra jutásának hasznos vagy káros következményeivel foglalkozni. Eltekintve attól, hogy e sorok írója ilyen kérdések eldöntésére egyáltalában nem érzi magát illetékesnek, célszerunek látszik egyszer, a kérdés világos feltétele kedvéért, a gyakorlati következmények megfontolásától teljesen eltekinteni: a döntés úgyis - mint minden lényeges kérdésben - erkölcsi természetu, amelynek immanens tisztázása, éppen a tiszta cselekvés szempontjából, elsorenduen aktuális feladat. E mellett a kérdésfeltevés mellett szól egyrészt az is, hogy a bolsevizmus körüli vitában leggyakrabban hangoztatott érv, hogy ti. a gazdasági és társadalmi helyzet „megérett”-e már a rögtöni megvalósulás számára, eleve eldönthetetlen probléma felé visz; véleményem szerint soha sem lehet olyan helyzet, amelyben ezt teljes biztonsággal és elore tudni lehetne: a rögtöni és bármi áron való megvalósításra irányuló akarat tehát legalább olyan integráns része a helyzet „megérettségének”, mint az objektivált viszonyok. Másrészt pedig annak belátása, hogy a bolsevizmus gyozelme esetleg nagy kulturális és civilizatórikus értékeket semmisítene meg, sohasem lehet dönto ellenérv azok szemében, akik erkölcsi vagy történetfilozófiai okokból mellette döntöttek. Sajnálattal vagy sajnálat nélkül fogják tudomásul venni ezt a tényt, de belátva elkerülhetetlenségét, célkituzésükön – teljes joggal – nem fognak semmit sem változtatni. Mert tudják, hogy ilyen hordereju világtörténeti értékkicserélodés nem mehet végbe régi értékek megsemmisülése nélkül, s új értékek megteremtésére irányult akaratuk elég erot érez magában arra, hogy az eljövendo új emberiséget boven kárpótolja az elveszettekért.
Ezek után talán úgy látszik, mintha komoly szocialista számára itt nem is lehetne szó erkölcsi problémáról, mintha a bolsevizmus mellett való döntés egészen kétségtelen lenne. Hiszen, ha a viszonyok érettsége, az értékek elpusztulása nem lehet lényegbevágó akadály, akkor a kérdés nyilván így van feltéve: megvan a lehetosége annak, hogy meggyozodésünket azonnal és minden megalkuvás nélkül megvalósítsuk; lehet-e igazi szocialista az, aki ilyenkor még megfontolásokról, bárminek bevárásáról, egyszóval kompromisszumokról beszél? És ha ezzel szemben a nem-bolsevik a demokrácia elvére hivatkozik, amelyet a kisebbség diktatúrája természetszeruleg és tudatosan kizár, arra Lenin hívei, vezérük egy kijelentését követve, azzal felelnek, hogy eltávolítják pártjuk nevébol és programjából a demokrácia kifejezést, és egyszeruen kommunistáknak vallják magukat. A morális probléma felvethetosége tehát azon fordul meg, vajon a demokrácia a szocializmusnak csak taktikájához tartozik-e (mint harci eszköz arra az idore, amíg kisebbségben, amíg az elnyomó osztályok jogba foglalt és jogtalan terrorja ellen küzd), vagy pedig olyan integráns része, amelyet nem lehet belole kihagyni, mielott összes erkölcsi és világnézeti következményei tisztázva nem lennének. Mert ez utóbbi esetben minden felelosségérzettel bíró és tudatos szocialista számára súlyos erkölcsi probléma a demokrácia elvével való szakítás.
Marx történetfilozófiáját ritkán választották el kello tudatossággal szociológiájától, minek következtében sokaknak figyelmét elkerülte, hogy a rendszer két kardinális része, az osztályharc és az osztálytagozódást és vele minden elnyomatást megszünteto szocialista államrend, bármilyen szoros összefüggésben legyenek is egymással, nem egynemu fogalomalkotás termékei. Az elso a marxi szociológia korszakalkotó ténymegállapítása: a társadalmi rend eddig mindig létezett, és mindig szükségképpen létezett mozgatóereje; a történelmi valóság igazi összefüggésének egyik legfontosabb alapelve. A másik a marxi történetfilozófia utópikus posztulátuma: erkölcsi célkituzés egy eljövendo világrend számára. (Marx hegelianizmusa, amely a különbözo valóságnemeket túlságosan egy síkra hozza, némileg hozzájárult ennek a különbségnek elmosásához.) A proletariátus osztályharca tehát, amely ezt az új világrendet elhozni hivatva van, qua osztályharc, még nem tartalmazza ezt a világrendet magát. Az, hogy a proletariátus felszabadulása megszünteti a kapitalisztikus osztályelnyomatást, abból éppoly kevéssé következik minden osztályelnyomatás megszunése, mint ahogy nem következett be a polgári osztály szabadságharcainak gyozelmes befejezésével. A puszta szociológiai szükségszeruség síkján ez csak az osztálytagozódás megváltoztatását, a régi elnyomottak elnyomóvá való válását jelenti. Hogy ne ez következzék be, hanem az igazi szabadság korszaka, amely egyáltalában nem ismer elnyomót és elnyomottat, annak a proletariátus gyozelme múlhatatlan elofeltétele ugyan - mert ezzel akkor felszabadul az utolsó elnyomott osztály is -, de csak elofeltétele, csak negatívum. Hogy igazán bekövetkezzék, ahhoz egy szociológiai ténymegállapításokon és törvényszeruségeken túlmeno, azokból le nem vezetheto világrendnek az akarása szükséges: a demokratikus világrendé.
Ez az akarat azonban - éppen mert nem vezetheto le semmiféle szociológiai ténymegállapításból - a szocializmus világnézetének oly lényeges alkatrésze, hogy abból nem távolítható el az egész épület összedoltének megkockáztatása nélkül. Mert ez az akarat teszi a proletariátust az emberiség szociális megváltásának hordozójává, teszi a világtörténet messianikus osztályává. És ennek a messianizmusnak pátosza nélkül a szociáldemokrácia példátlan diadalútja elképzelhetetlen lett volna. Ha Engels a proletariátusban látta a klasszikus német filozófia örökösét, joggal tehette ezt, mert itt csakugyan tetté vált az a minden földi kötöttséget megszünteto etikai idealizmus, amellyel a Kant-Fichte-féle gondolkodás a régi világot - metafizikailag - ki akarta emelni sarkaiból. Csak itt tetté vált, ami ott gondolat volt; itt egyenes vonalban haladt a cél felé, ami ott, Schellingben, esztétikailag, Hegelben államjogilag letért a haladás útjáról, reakcióssá vált. Bármennyire a hegeli „List der Idee” módjára konstruálta is meg Marx ezt a történetfilozófiai folyamatot, hogy tudniillik a proletariátus a maga közvetlen osztályérdekeiért küzdve küzdi ki a világ felszabadítását minden zsarnokság alól, a döntés pillanatában - és ez a pillanat most itt van - elkerülhetetlenné válik a lélektelen empirikus valóságnak és az emberi, az utópikus, az etikai akaratnak ezt a szétválását meglátni. És akkor el kell válnia, hogy a szocializmus eme világmegváltó szerepe csakugyan a világ megváltasának vállalt és akart hordozója-e - vagy pedig ideologikus burka-e csupán reális osztályérdekeknek, amelyek a többi osztályérdekektol csak tartalmilag, de nem minoségben, nem erkölcsi jogosultságban különböznek. (A XVIII. század polgári felszabaduláselméletei is a világmegváltást hirdették és hitték, pl. a szabadversenyben; hogy itt csak osztályérdekek fölé épült ideológiáról volt szó, az csak a francia forradalom közben - a döntés pillanatában - derült ki.)
Ha tehát az osztályelnyomatást nem ismero államrend, a tiszta szociáldemokrácia csak ideológia lett volna, akkor itt nem lehetne erkölcsi kérdésrol, erkölcsi dilemmáról beszélni. A morális probléma éppen azáltal jön létre, hogy a szociáldemokrácia számára az igazi, a végso, a mindent eldönto és megkoronázó célja minden küzdelemnek itt van: a proletariátus osztályküzdelmének végso értelme: csakugyan minden további osztályküzdelmet lehetetlenné tenni, olyan társadalmi rendet teremteni, amelyben ez még mint gondolati lehetoség se fordulhasson elo. Ennek a célnak a megvalósítása áll e pillanatban csábító közelségben elottünk, és éppen közelségébol pattan ki a most elottünk álló erkölcsi dilemma. Vagy megragadjuk az alkalmat és megvalósítjuk, akkor a diktatúra, a terror, az osztályelnyomatás álláspontjara kell helyezkednünk, akkor a proletariátus osztályuralmát kell az eddigi osztályuralmak helyébe tenni, abban a hitben, hogy – Belsebubbal uzve ki a Sátánt – ez az utolsó és természeténél fogva legkíméletlenebb, legleplezetlenebb osztályuralom fogja önmagát és vele minden osztályuralmat megsemmisíteni. Vagy ragaszkodunk ahhoz, hogy az új világrendet új eszközökkel, az igazi demokrácia eszközeivel fogjuk megvalósítani (mert az igazi demokrácia eddig még csak mint követelés létezett, mint valóság még az úgynevezett demokratikus államokban sem), akkor megkockáztatjuk, hogy az emberiség többsége ma még nem akarja ezt az új világrendet, és nem akarván felettük akaratuk ellenére rendelkezni, meg kell várnunk, tanítva és hitet terjesztve megvárnunk, amíg az emberiség önrendelkezésébol, önakaratából megszületik az, amit a tudatosak régen akarnak, amirol tudják, hogy az egyetlen lehetséges megoldás.
Az erkölcsi dilemma onnan ered, hogy mindegyik állásfoglalás szörnyu bunok és mérhetetlen eltévelyedésék lehetoségeit rejti magában, amelyeket teljes tudatossággal és felelosséggel el kell vállalnia annak, aki itt bármely irányban dönteni akar. A második állásfoglalás veszedelme egészen világos: jelenti az - ideiglenes - együttmuködés szükségességét olyan osztályokkal és pártokkal, amelyek csak egyes közvetlen célokban értenek egyet a szociáldemokráciával, de végcéljával szemben ellenségesek. A feladat: megtalálni ennek az együttmuködésnek olyan formáját, amely azt lehetové teszi, anélkül hogy a célkituzés tisztasága és a megvalósítás akaratának pátosza bármit is veszítsen a maga igazi mivoltából. A veszedelem és az eltévelyedes lehetosége ott van, hogy nagyon nehéz, szinte keresztülvihetetlen letérni valamely meggyozodés megvalósításának egyenes és közvetlen útjáról anélkül, hogy ez a kerülo út valami öncélúságot ne kapjon: anélkül, hogy a megvalósítás tempójának tudatos meglassítása az akarás pátoszára vissza ne hasson. A dilemma, amely elé a demokrácia követelése a szocializmust állítja, egy olyan külso kompromisszum, amelynek nem szabad belso kompromisszummá válnia.
Ez alól a kompromisszum alól való felszabadulásban rejlik a bolsevizmus faszcináló ereje. De akiket megbabonáz, azok talán nincsenek mindig teljes tudatában, hogy ennek elkerülése kedvéért mit vállaltak magukra. Az o dilemmájuk így hangzik: lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatas útján elérni; létrejöhet-e egy új világrend, ha létrehozásának eszközei csak technikailag különböznek a régi rend joggal utált és megvetett eszközeitol? Úgy látszik talán, mintha itt a marxi szociológia ténymegállapítására lehetne hivatkozni, arra, hogy a történelem egész lefolyása osztályküzdelmekbol, elnyomók és elnyomottak harcából állott mindig - és fog is állni mindig; hogy a proletariátus küzdelme sem vonhatja ki magát ez alól a „törvény” alól. De ha ez igaz, akkor - mint mondottuk - a szocializmus minden eszmei tartalma, a proletárosztály közvetlen anyagi érdekeinek kielégítésén kívül, csak ideológia volna. És ez lehetetlen. És mert lehetetlen, nem lehet egy történelmi ténymegállapítást az erkölcsi akarás, az új világrend akarásának pillérévé tenni. Akkor a rosszat mint rosszat, az elnyomatást mint elnyomatást, az osztályuralmat mint osztályuralmat kell vállalni. És hinni kell - és ez az igazi credo quia absurdum est -, hogy az elnyomatásból nem ismét az elnyomottak küzdelme az uralomért (egy új elnyomatás lehetoségéért) fog következni - és így tovább céltalan és értelmetlen örök küzdelmek végtelen sora -, hanem az elnyomatásnak önmagát megsemmisítése.
Hit kérdése tehát, mint minden erkölcsi kérdés, a két álláspont között való választás.(1) Éles szemu, de itt talán felületesen látók megfigyelése szerint a szocializmusban való hit megingása az alapja annak, hogy oly sok régi és kipróbált szocialista nem akar bolsevik álláspontra helyezkedni. Megvallom: én ezt nem hiszem. Mert nem hiszem azt, hogy több hit kell a bolsevik döntés „hirtelen hostettéhez”, mint a demokrácia vállalásának lassú, szemre nem heroikus, de mélyen felelosségteljes, lelket megorlo, hosszadalmas és tanító küzdelméhez. Az elsoben ki-ki megorzi – bármibe kerüljön – közvetlen meggyozodésének szemmel látható tisztaságát, a másikban tudatosan feláldozza azt, hogy magát feláldozva bár, az egész szociáldemokráciát valósítsa meg, és ne annak egy részletét; ne annak egy centrumát elvesztett töredékét. Ismétlem: a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bun és bunhodés-ben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója nem képes ezt a hitet osztani, és ezért feloldhatatlan erkölcsi dilemmát lát a bolsevik állásfoglalás gyökerében, míg a demokrácia – hite szerint – csak emberfeletti lemondást és önfeláldozást követel azoktól, akik tudatosan és becsületesen végig akarják csinálni. De ez, ha talán emberfeletti erot igényel is, nem lényegében megoldhatatlan kérdés, mint a bolsevizmus erkölcsi problémája.
(1)Esetleges félreértések elkerülése végett hangsúlyoznom kell, hogy itt mindenütt csak a legélesebben tipizált és legtisztább erkölcsi állásfoglalások lehetoségeit hasonlítjuk össze. Hogy mindkét oldalon lehetnek könnyelmuen, felelosség nélkül vagy önérdekbol stb. cselekvok, és hol, melyik típus van tényleg többségben, az nem tartozik ezeknek a fejtegetéseknek körébe.