Az a kérdés, hogy mi a viszonya az államnak a szociális forradalomhoz és a szociális forradalomnak az államhoz, valamint általában a forradalom kérdése, nagyon kevéssé foglalkoztatta a II. Internacionále (1889—1914) legtekintélyesebb teoretikusait és közíróit. De az opportunizmus fokozódó növekedésének abban a folyamatában, amely 1914-ben a II. Internacionále csődjéhez vezetett, az a legjellemzőbb, hogy még akkor is, amikor szinte beleütköztek ebbe a kérdésbe, igyekeztek azt megkerülni, vagy pedig észre se vették.
Nagyjában és egészében azt mondhatjuk, hogy annak a kérdésnek a kerülgetése, hogy mi a proletárforradalom viszonya az államhoz, ez a kerülgetés, amely az opportunizmusnak kedvezett és az opportunizmust táplálta, a marxizmus meghamisítására és teljes elsekélyesítésére vezetett.
Hogy ezt a szomorú folyamatot legalább röviden jellemezzük, vegyük szemügyre a marxizmus legtekintélyesebb teoretikusait, Plehanovot és Kautskyt.

1. Plehanov vitája az anarchistákkal
2. Kautsky vitája az opportunistákkal
3. Kautsky vitája Pannekoekkal

Plehanov az anarchizmus és a szocializmus viszonyának kérdésével külön brosúrában foglalkozott, amely 1894-ben jelent meg németül „Anarchizmus és szocializmus“ címmel.

Plehanovnak sikerült ezt a kérdést úgy tárgyalnia, hogy teljesen megkerülte az anarchizmus elleni harc legaktuálisabb, legégetőbb és politikai tekintetben leglényegesebb kérdését, nevezetesen a forradalomnak az államhoz való viszonyát és általában az állam kérdését! Brosúrájában két rész emelkedik ki, az egyik történelmi és irodalmi rész, Stirner, Proudhon stb. eszméinek történetére vonatkozó értékes anyaggal. A másik ízetlen filiszteri elmefuttatás arról, hogy az anarchistát nem lehet megkülönböztetni a banditától.

Ez felettébb sajátságos témakapcsolás és felettébb jellemző Plehanovnak közvetlenül az oroszországi forradalom előtt és az egész forradalmi időszak folyamán kifejtett egész működésére: Plehanov 1905—1917 között csakugyan félig doktrinérnek, félig filiszternek bizonyult, aki politikailag a burzsoázia uszályában kullogott

Láttuk, hogy Marx és Engels az anarchistákkal folytatott vitájukban a legrészletesebben kifejtették a forradalomnak az államhoz való viszonyára vonatkozó nézeteiket. Engels, amikor 1891-ben kiadta Marxnak „A gothai program kritikája“ című munkáját, azt írta, hogy: „mi (t. i. Engels és Marx) akkoriban, alig két évvel az (első) Internacionále hágai kongresszusa után, a leghevesebb harcban állottunk Bakuninnal és anarchistáival“.

Az anarchisták ugyanis a Párizsi Kommünt valósággal „sajátjuknak“ akarták nyilvánítani, mint tanaik igazolását, s egyáltalán nem értették meg sem a Kommün tanulságait, sem e tanulságok marxi elemzését. Az anarchizmus nem adott semmiféle, az igazságot csak félig-meddig is megközelítő feleletet arra a konkrét politikai kérdésre, hogy össze kell-e zúzni a régi államgépezetet? S ha igen, mivel kell pótolni?

De „anarchizmusról és szocializmusról“ beszélni és ugyanakkor teljesen megkerülni az állam kérdését, észre nem venni a marxizmus egész fejlődését a Kommün előtt és a Kommün után, ez az opportunizmusba való elkerülhetetlen lecsúszást jelentette. Mert az opportunizmusnak leginkább arra van szüksége, hogy ez a két imént említett kérdés egyáltalában ne merüljön fel. Már ez maga az opportunizmus győzelme.

Kautsky művei közül kétségtelenül sokkal többet fordítottak le oroszra, mint bármely más nyelvre. Nem ok nélkül jegyzik meg tréfásan egyes német szociáldemokraták, hogy Kautskyt többen olvassák Oroszországban, mint Németországban (zárójelben megjegyzem, ebben a tréfában sokkal mélyebb történelmi tartalom rejlik, mint azt a tréfa szárnyrabocsátói sejtik; az orosz munkások ugyanis azáltal, hogy 1905-ben valósággal rávetették magukat a világ legjobb szociáldemokrata irodalmának legjobb műveire, s hogy nekik ezekből más országokban elképzelhetetlen mennyiségű fordítás és kiadás állott rendelkezésükre, gyorsított ütemben vitték át proletármozgalmunk fiatal talajába a szomszédos, haladottabb ország óriási tapasztalatait).

Kautsky, a marxizmust népszerűsítő művein kívül, különösen ismert nálunk az opportunisták és vezérük, Bernstein ellen folytatott vitáiról. De majdnem ismeretlen egy tény, amelyet pedig nem szabad elhallgatnunk, ha azt tűztük ki célunkul, hogy nyomon követjük, hogyan süllyedt le Kautsky az 1914—1915-ös évek súlyos válsága idején hihetetlenül szégyenletes tanácstalanságba és a szociálsovinizmus védelméig. S ez a tény az, hogy Kautsky, mielőtt az opportunizmus legtekintélyesebb franciaországi (Millerand és Jaurès) és németországi képviselői (Bernstein) ellen fellépett volna, felettébb ingadozó álláspontot foglalt el. A marxista „Zarja“, amely 1901—1902-ben Stuttgartban jelent meg és a forradalmi proletariátus álláspontját képviselte, kénytelen volt vitába bocsátkozni Kautskyval, „kaucsukszerűnek“ nevezte 1900-ban a párizsi nemzetközi szocialista kongresszuson118 benyújtott felemás, ingadozó és az opportunisták irányában békülékeny határozati javaslatát. A német sajtóban leveleket közöltek Kautskytól, melyekből kitűnik, hogy ugyanígy ingadozott, mielőtt hadba szállt Bernstein ellen.

Hasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége van azonban annak a körülménynek, hogy még az opportunisták ellen folytatott vitájában is, abban, ahogyan a kérdést felteszi és tárgyalja, most, amikor annak a legújabb árulásnak történetét tanulmányozzuk, amelyet Kautsky a marxizmus ellen elkövetett, rendszeres elhajlást látunk az opportunizmus felé, mégpedig éppen az állam kérdésében.

Vegyük elő Kautsky első nagyobb munkáját, amelyet az opportunisták ellen írt, „Bernstein és a szociáldemokrata program“ című könyvét. Itt Kautsky részletesen megcáfolja Bernsteint. De jellemző a következő.

Bernstein „A szocializmus előfeltételei“ című herosztratoszi hírességű könyvében a marxizmust „blanquizmussal“ vádolja (ezt a vádat azóta az oroszországi opportunisták és liberális burzsoák ezerszer megismételték a forradalmi marxizmus képviselői, a bolsevikok ellen). Bernstein emellett külön foglalkozik Marx „A polgárháború Franciaországban“ című munkájával és — mint láttuk, teljesen sikertelenül — Marxnak a Kommün tanulságain alapuló álláspontját Proudhon álláspontjával próbálja azonosítani. Bernstein különös figyelmét főleg Marxnak az a következtetése vonja magára, amelyet Marx a „Kommunista Kiáltvány“ 1872-es előszavában hangsúlyoz, s amely a következőképpen hangzik: „a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira mozgásba hozza.“

Bernsteinnek annyira „megtetszett“ ez a kijelentés, hogy könyvében nem kevesebb, mint háromszor ismétli és teljesen meghamisítva, opportunista értelemben magyarázza.

Mint láttuk, Marx azt akarja mondani, hogy a munkásosztálynak szét kell zúznia, össze kell törnie, fel kell robbantania (Engels a „Sprengung“ = robbantás szót használja) az egész államgépezetet. Bernstein viszont azt hozza ki belőle, hogy Marx ezekkel a szavakkal óva intette a munkásosztályt attől, hogy a hatalom megragadásánál túlságosan forradalmi legyen.

Marx gondolatának durvább és szemérmetlenebb meghamisítása el sem képzelhető.

Hogyan járt el Kautsky, amikor igen részletesen cáfolta a bernsteinizmust?

Kitért az elől, hogy ezen a ponton teljes mélységében feltárja a marxizmus opportunista meghamisítását. Hivatkozott arra a mondatra, melyet Engelsnek Marx „Polgárháború“-jához írt előszavából fentebb idéztünk, és kijelentette, hogy Marx szerint a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, de általában átveheti, s ez minden. Arról, hogy Bernstein Marx valódi gondolatának éppen az ellenkezőjét tulajdonította Marxnak, hogy Marx 1852 óta a proletárforradalom feladatául az államgépezet „szétzúzását“ tűzte ki, minderről Kautskynál egyetlen szó sincsen.

Az történt, hogy a leglényegesebb különbséget, amely a proletárforradalom feladatának kérdésében a marxizmus és az opportunizmus között fennáll, Kautsky elkente!

„A proletárdiktatúra problémájának eldöntését — írta Kautsky Bernstein "ellen" — egész nyugodtan a jövőre bízhatjuk“ (német kiadás 172. old.).

Ez nem polémia Bernstein ellen, hanem lényegében engedmény neki, hadállások feladása az opportunizmussal szemben, hiszen az opportunistáknak egyelőre nem is kell egyéb, mint az, hogy „egész nyugodtan a jövőre bízzuk“ a proletárforradalom feladataival kapcsolatos alapvető kérdéseket.

Marx és Engels 1852-től 1891-ig, negyven éven át arra tanította a proletariátust, hogy szét kell zúznia az államgépezetet. Kautsky pedig 1899-ben, amikor látta, hogy az opportunisták ezen a ponton teljesen elárulták a marxizmust, azt a kérdést, hogy szét kell-e zúzni ezt a gépezetet, azzal a kérdéssel helyettesíti, hogy milyenek lesznek ennek a szétzúzásnak a konkrét formái, és az alá a „vitathatatlan“ (és meddő) filiszterigazságnak a védőszárnyai alá menekül, hogy a konkrét formákat nem ismerhetjük előre!!!

Kautskyt szakadék választja el Marxtól abban a kérdésben, hogy mi a proletárpárt feladata a munkásosztálynak a forradalomra való előkészítése körül.

Vegyük Kautsky következő, érettebb művét, amelyet jelentékeny mértékben szintén az opportunizmus tévedései megcáfolásának szentelt. Ez „Szociális forradalom“ című brosúrája. A szerző itt különösen a „proletárforradalom“ és a „proletáruralom“ kérdését tárgyalja. Nagyon sok rendkívül értékes megállapítása van, de éppen az állam kérdését megkerülte. A brosúrában mindenütt az államhatalom meghódításáról van szó, és csakis erről, vagyis a szerző olyan fogalmazást választott, amely engedmény az opportunistákkal szemben, mert megengedi annak a lehetőségét, hogy a hatalom meghódítása az államgépezet szétrombolása nélkül megy végbe. Kautsky 1902-ben éppen azt támasztja fel, amit Marx 1872-ben a „Kommunista Kiáltvány“ programjában „elavultnak“ nyilvánított.

Kautsky e brosúrájában van egy külön fejezet, amelynek tárgya „A szociális forradalom formái és fegyverei“. Itt szó esik a politikai tömegsztrájkról, a polgárháborúról, „a mai nagy államok olyan hatalmi eszközeiről, mint a hivatalnoksereg és a hadsereg“, de egy árva szó sincs arról, amire a munkásokat a Komműn már megtanította. Engels nyilván nem ok nélkül óvta, különösen a német szocialistákat, az állam „babonás tiszteletétől".

Kautsky így fejti ki a kérdést: a győzelmes proletariátus „meg fogja valósítani a demokratikus programot“, s elmagyarázza ennek a programnak a pontjait. Arról azonban, hogy mi újat hozott 1871 abban a kérdésben, hogy a polgári demokráciát proletárdemokrácia váltja fel, egy szó sincsen. Kautsky beéri ilyen „szolidan“ hangzó közhelyekkel:

„Magától értetődik, hogy a mai viszonyok között nem jutunk uralomra. Maga a forradalom hosszú és mélyreható harcokat tételez fel, amelyek már meg fogják változtatni jelenlegi politikai és szociális szerkezetünket.“

Kétségtelen, hogy ez éppúgy „magától értetődik“, mint az, hogy a ló zabot eszik és hogy a Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik. Csak az a kár, hogy a „mélyreható“ harc üres és felfújt frázisával Kautsky megkerüli azt a forradalmi proletariátus számára égető kérdést, hogy miben áll az ő forradalmának „mélysége“ az állammal kapcsolatban, a demokráciával kapcsolatban, az előző, nem-proletár forradalmakkal ellentétben.

Amikor Kautsky ezt a kérdést megkerüli, valójában ezen a leglényegesebb ponton tesz éngedményt az opportunizmusnak, bár szavakban rettenetes háborút üzen neki, bár hangsúlyozza a „forradalom eszméjének“ jelentőségét (vajon sokat ér-e ez az „eszme“, ha nem merjük terjeszteni a munkások között a forradalom konkrét tanulságait?), vagy azt mondja, hogy a „forradalmi idealizmus a legfontosabb“, vagy kijelenti, hogy az angol munkás ma „vajmi kevéssé különbözik a kispolgártól“.

„A szocialista társadalomban — írja Kautsky — egymás mellett fennállhatnak [...] a legkülönbözőbb formájú üzemek: bürokratikus (???), szakszervezeti, szövetkezeti és magán- üzemek [...]“ „Vannak például olyan üzemek, amelyek nem lehetnek meg bürokratikus (???) szervezet nélkül, ilyenek a vasutak. Itt a demokratikus szervezet olyan formát ölthet, hogy a munkások küldötteket választanak, akik valami parlamentfélét alakítanak, s ez a parlament megállapítja a munkarendet és ellenőrzi a bürokratikus apparátus vezetését. Más üzemeket át lehet majd adni a szakszervezeteknek, ismét másokat pedig szövetkezeti alapon lehet megszervezni“ (lásd az orosz fordítás 148. és 115. old., 1903. évi genfi kiadás).

Ez a fejtegetés téves és visszafejlődést jelent azzal szemben, amit Marx és Engels a hetvenes években a Komműn tanulságai alapján kifejtett.

A vasutak semmiben a világon nem különböznek az állítólag nélkülözhetetlen „bürokratikus“ szervezet szempontjából bármilyen egyéb, gépekkel dolgozó nagyipari üzemtől, bármely gyártól vagy áruháztól, vagy nagykapitalista mezőgazdasági üzemtől. Minden ilyen üzemben a technika kétségtelenül a legszigorúbb fegyelmet követeli meg, a legnagyobb pontosságot az egyes munkás részére kijelölt részmunka végrehajtásánál, mert különben megáll az egész üzem, megrongálódik a mechanizmus, elromlik a munkatermék. Minden ilyen üzemben a munkások természetesen „küldötteket választanak, akik valami parlamentfélét alakítanak“.

De a dolognak éppen az a lényege, hogy ez a „valami parlamentféle“ nem lesz parlament a burzsoá parlamentáris intézmények értelmében. Éppen az a lényege, hogy ez a „valami parlamentféle“ nem csak „megállapítja a munkarendet és ellenőrzi a bürokratikus apparátus vezetését“, ahogyan ezt Kautsky elképzeli, akinek képzelete nem lépi át a polgári parlamentarizmus kereteit. A szocialista társadalomban ez a munkásképviselőkből álló „valami parlamentféle“ természetesen „megállapítja a munkarendet és ellenőrzi“ „az apparátus vezetését“, de ez szervezet nem lesz „bürokratikus“. A munkások, miután meghódították a politikai hatalmat, szét fogják zúzni a régi bürokratikus apparátust, teljesen összetörik majd, úgyhogy kő kövön nem marad belőle és újjal fogják pótolni, amely ugyanazokból a munkásokból és alkalmazottakból áll majd, akiknek elbürokratásodása ellen azonnal foganatosítják a Marx és Engels által részletesen tárgyalt rendszabályokat: 1) nemcsak választottság, de elmozdíthatóság is bármely pillanatban; 2) a munkás fizetésénél nem magasabb fizetés; 3) azonnali átmenet arra, hogy mindenki végezze az ellenőrzés és felügyelet funkcióját, hogy mindenki „bürokratává“ legyen egy időre és hogy ilymódon senkise válhassék „bürokratává“.

Kautsky egyáltalában nem gondolta végig Marx következő szavait: „A Kommünt nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek szánták, amely végrehajtó és egyszersmind törvényhozó is.“

Kautsky egyáltalán nem értette meg, hogy miben különbözik a polgári parlamentarizmus, amely a (nem a nép számára való) demokráciát egyesíti (nép ellen irányuló) bürokratizmussal, a proletárdemokráciától, amely azonnal megtesz majd minden lépést annak érdekében, hogy gyökerestől kiirtsa a bürokratizmust s amely képes lesz arra, hogy ezeket az intézkedéseket véghezvigye egészen a bürokratizmus teljes megsemmisítéséig, a nép demokráciájának teljes meghonosításáig.

Kautsky itt is az állam „babonás tiszteletéről“, a bürokratizmusba vetett „babonás hitről“ tett tanúságot.

Térjünk át Kautskynak az opportunisták ellen írt utolsó és legjobb művére, „A hatalomhoz vezető út“ című brosúrájára (melyet, ha jól tudom, nem adtak ki oroszul, mert 1909-ben jelent meg, amikor nálunk javában tombolt a reakció). Ez a brosúra nagy lépés előre, mert nem általában a forradalmi programról van benne szó, mint az 1899-ben Bernstein ellen írott munkában, nem is a szociális forradalom feladatairól függetlenül a forradalom kitörésének időpontjától, mint az 1902-ben írott „Szociális forradalom“ című brosúrában, hanem azokról a konkrét feltételekről, melyek annak elismerésére kényszerítenek bennünket, hogy a „forradalmak kora“ közeledik.

A szerző határozottan rámutat az osztályellentétek kiélesedésére általában és az imperializmusra, amely ebben a vonatkozásban különösen fontos szerepet tölt be. Nyugat-Európa „1789—1871-es forradalmi korszaka“ után 1905-ben hasonló korszak kezdődött meg a Kelet számára. A világháború fenyegető gyorsasággal közeledik. „A proletariátus már nem beszélhet időelőtti forradalomról.“ „Forradalmi időszakba léptünk.“ „Kezdődik a forradalmak kora.“

Ezek a kijelentések teljesen világosak. Kautskynak ez a brosúrája mértékül, szolgálhat ahhoz, hogy lássuk, minek ígérkezett a német szociáldemokrácia az imperialista háború előtt és milyen mélyre süllyedt (Kautskyval együtt) a háború kitörésekor. „A jelenlegi helyzet — írja Kautsky a szóbanforgó brosúrában — azt a veszedelmet rejti magában, hogy mi (t. i. a németországi szociáldemokrácia) könnyen «mérsékeltebbeknek» mutatkozunk, mint amilyenek valójában vagyunk.“ Kiderült azonban, hogy a valóságban a németországi szociáldemokrata párt sokkal mérsékeltebb és opportunistább, mint amilyennek mutatkozott!

Annál jellemzőbb, hogy Kautsky, noha a már megkezdődött forradalmi korszakról ennyire határozott kijelentést tesz, ebben a brosúrában is, amelyet saját szavai szerint éppen a „politikai forradalom“ elemzésének szánt, megintcsak teljesen megkerülte az állam kérdését.

A kérdés ilyen megkerülésének, ezeknek az elhallgatásoknak és köntörfalazásoknak összessége elkerülhetetlenül éppen azt az opportunizmushoz való teljes átpártolást eredményezte, amelyről most beszélnünk kell.

A németországi szociáldemokrácia, Kautsky személyében, mintegy a következőket jelentette ki: kitartok forradalmi nézeteim mellett (1899). Különösképpen elismerem a proletariátus szociális forradalmának elkerülhetetlenségét (1902). Elismerem, hogy az új forradalmi korszak elkezdődött (1909). De azért mégis visszafelé megyek azzal szemben, amit Marx már 1852-ben mondott, mihelyt azt a kérdést vetik fel, hogy melyek a proletárforradalom feladatai az állammal kapcsolatban (1912).

Pontosan erről a kérdésről volt szó abban a vitában, amelyet Kautsky Pannekoekkai folytatott.

Pannekoek annak a „baloldali radikális“ áramlatnak a képviselőjeként lépett fel Kautsky ellen, melynek soraiban ott voltak Rosa Luxemburg, Karl Radek és mások, amely a forradalmi taktika mellett szállt síkra és megegyezett abban a meggyőződésben, hogy Kautsky áttér a marxizmus és az opportunizmus közt elvtelenül ingadozó „centrum“ álláspontjára. A háború teljesen igazolta ennek a nézetnek a helyességét, amikor a (tévesen marxistának nevezett) „centrum“ áramlata, vagyis a „kautskyzmus“, a maga egész visszataszító siralmasságában megmutatkozott.

Pannekoek az állam kérdését érintő „Tömegakciók és forradalom“ („Die Neue Zeit“ XXX. évf. 1912. 2.) című cikkében Kautsky állásfoglalását úgy jellemzi, mint a „passzív radikalizmus“ álláspontját, a „tétlen várakozás elméletét“. „Kautsky nem akarja meglátni a forradalom folyamatát“ (616. old.). A kérdés ilyen feltevésével Pannekoek áttért a bennünket érdeklő tárgyra, arra, hogy melyek a proletárforradalom feladatai az állammal kapcsolatban.

„A proletariátus harca — írta Pannekoek — nem egyszerűen harc a burzsoázia ellen az államhatalomért, hanem harc az államhatalom ellen [...] Ennek a forradalomnak tartalma az állam hatalmi eszközeinek megsemmisítése és kiszorítása (szószerint feloszlatása — Auflösung) a proletariátus hatalmi eszközeinek segítségével [...] A harc csak akkor szűnik meg, ha végeredményképpen bekövetkezik az államszervezet teljes szétrombolása. A többség szervezete akkor azzal bizonyította be fölényét, hogy megsemmisítette az uralkodó kisebbség szervezetét“ (548. old.).

Pannekoek gondolatainak megfogalmazása nagyon hiányos. De a gondolat maga mégis világos, — és érdekes, hogyan cáfolta ezt a gondolatot Kautsky.

„Eddig — írja Kautsky — a szociáldemokraták és az anarchisták közötti ellentét abban állott, hogy az előbbiek meghódítani akarták az államhatalmat, az utóbbiak pedig szétrombolni. Pannekoek mindkettőt akarja“ (724. old.).

Pannekoek fejtegetése nem eléggé szabatos és nem eléggé konkrét (nem beszélve cikkének egyéb hiányairól, amelyek nem érintik a szóbanforgó kérdést), de Kautsky éppen a dolognak Pannekoek által érintett elvi lényegét ragadta ki, és ebben a sarkalatos elvi kérdésben teljesen cserbenhagyta a marxizmus álláspontját és egészen átpártolt az opportunizmushoz. A szociáldemokraták és anarchisták közötti különbséget egészen helytelenül határozza meg, a marxizmust végképp elferdíti és elsekélyesiti.

A marxisták és az anarchisták között az a különbség, hogy:
1) a marxisták, amikor az állam teljes megszüntetését tűzik ki célul, azt tartják, hogy ez a cél csak akkor valósítható majd meg, amikor a szocialista forradalom már megszüntette az osztályokat, vagyis mint annak az eredménye, hogy megvalósult a szocializmus, amely az állam elhalásához vezet; az anarchisták viszont máról holnapra akarják az állam teljes megszüntetését és nem értik meg e megszüntetés megvalósíthatóságának feltételeit;
2) a marxisták feltétlenül szükségesnek tartják, hogy a proletariátus, miután a politikai hatalmat meghódította, teljesen elpusztítsa a régi államgépezetet és a Kommün mintájára megalkotott olyan új államgépezettel pótolja, amely a felfegyverzett munkások szervezetéből áll; az anarchistáknak pedig, amikor az államgépezet szétrombolása mellett törnek lándzsát, egészen zavaros elképzeléseik vannak arról, hogy a proletariátus mivel helyettesíti majd és hogyan használja fel a forradalmi hatalmat; sőt, az anarchisták ellenzik, hogy a forradalmi proletariátus felhasználja az államhatalmat, ellenzik a proletariátus forradalmi diktatúráját;
3) a marxisták azt követelik, hogy a proletariátus a mai állam felhasználásával készüljön fel a forradalomra; az anarchisták ezt elvetik.

Ebben a vitában Kautskyval szemben Pannekoek képviseli a marxizmust, hiszen éppen Marx tanította, hogy a proletariátus nem hódíthatja meg egyszerűen az államhatalmat olyan értelemben, hogy a régi államgépezet új kézbe megy át, hanem hogy ezt a gépezetet szét kell zúznia, össze kell törnie és újjal kell pótolnia.

Kautsky cserbenhagyja a marxizmust és átpártol az opportunistákhoz, mert az államgépezetnek éppen ez a szétrombolása, amely az opportunisták számára teljesen elfogadhatatlan, nála teljesen eltűnik, s az opportunisták számára marad egy kibúvó abban az értelemben, hogy a „meghódítást“ egyszerű többségre jutásnak magyarázzák.

Kautsky, hogy a marxizmus meghamisítását elpalástolja, betűrágó módjára jár el: előhozakodik egy magától Marxtól vett „idézettel“. 1850-ben Marx arról ír, hogy szükséges „az erők leghatározottabb centralizálása az államhatalom kezében“. És Kautsky diadalmasan kérdezi: vajon Pannekoek szét akarja-e rombolni a „centralizmust“?

Ez már közönséges szemfényvesztés, olyan, mint Bernsteinnél a marxizmus és a proudhonizmus azonosítása a centralizmusnak föderalizmussal való helyettesítése kérdésében.

Ezt az „idézetet“ Kautsky a hajánál fogva rángatta elő. A centralizmus megvalósítható mind a régi, mind az új államgépezettel. Ha a munkások önként egyesítik majd fegyveres erejüket, ez centralizmus lesz, de a centralizált államapparátus, az állandó hadsereg, a rendőrség és a bürokrácia „teljes szétrombolásán“ alapuló centralizmus. Kautsky csaló módjára viselkedik, amikor megkerüli Marx és Engels nagyon jól ismert fejtegetéseit a Kommünről, és olyan idézetet ráncigái elő, melynek a kérdéshez semmi köze.

[...] Pannekoek talán meg akarja semmisíteni a hivatalnokok állami funkcióit? — folytatja Kautsky. — De hiszen még a pártban és a szakszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül, hogy az államigazgatásról ne is beszéljünk. Programunk nem az állami hivatalnokok megszüntetését követeli, hanem azt, hogy a hatóságokat a nép válassza“ [...] „Nálunk most nem arról van szó, hogy milyen formát ölt majd a közigazgatási apparátus a «jövő államában», hanem arról, hogy politikai harcunk megszünteti-e (szószerint: feloszlatja — auflöst) az államhatalmat, mielőtt még meghódítottuk volna (Kautsky kiemelése). Melyik minisztériumot lehetne hivatalnokaival együtt megszüntetni?“ Következik a közoktatásügyigazságügy-, pénzügy-, hadügyminisztérium felsorolása. „Nem. A kormány elleni politikai harcunk a mostani minisztériumok egyikét sem fogja eltávolítani [...] Félreértések elkerülése végett ismétlem: most nem arról van szó, hogy a győzelmes szociáldemokrácia «a jövő államának» milyen formát fog adni, hanem arról, hogyan alakítja át mint ellenzék a mai államot“ (725. old.).

Ez nyilvánvaló ferdítés. Pannekoek a kérdést éppen a forradalomra vonatkozóan tette fel. Ez világosan kitűnik mind cikke címéből, mind az idézett részekből. Kautsky azzal, hogy az „ellenzék“ kérdésére ugrik át, felcseréli a forradalmi álláspontot opportunista állásponttal. Nála ez sül ki a dologból: ma ellenzék vagyunk, a hatalom megragadása után majd beszélünk a dologról. A forradalom elsikkad! És éppen ez az, ami az opportunistáknak kellett.

Nem ellenzékről és nem politikai harcról általában van itt szó, hanem éppen a forradalomról. A forradalom abban áll, hogy a proletariátus szétrombolja a „közigazgatási apparátust“, sőt az egész államapparátust, és újjal pótolja, amely felfegyverzett munkásokból áll. Kautsky „babonás tiszteletet“ tanúsít a „minisztériumok“ iránt, de miért ne lehetne ezeket, mondjuk, a teljes és korlátlan hatalommal bíró Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei mellett működő szakember-bizottságokkal felváltani?

A dolog lényege egyáltalán nem az, hogy megmaradnak-e a „minisztériumok“, lesznek-e „szakember-bizottságok“ vagy más ilyen intézmények — ez egyáltalán nem fontos. A dolog lényege az, hogy megmarad-e a régi (ezerféle szállal a burzsoáziával összefonódott, maradi és megcsontosodott szokásokkal teli) államgépezet, vagy pedig szétromboljuk és újjal pótoljuk-e? A forradalomnak nem szabad abban állnia, hogy egy új osztály a régi államgépezet segítségével vezényeljen és kormányozzon, hanem abban kell állnia, hogy szétzúzza ezt a gépezetet és új gépezet segítségével vezényeljen és kormányozzon — a marxizmusnak ezt az alapvető gondolatát Kautsky elkeni, vagy pedig egyáltalán meg sem értette.

A hivatalnokokra vonatkozó kérdése szemléltetően mutatja, hogy nem értette meg a Komműn tanulságait és Marx tanítását. „A pártban és a szakszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül [...]“

A kapitalizmusban, a burzsoázia uralma alatt nem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül. A kapitalizmus elnyomja a proletariátust, rabszolgasorban tartja a dolgozó tömegeket. A kapitalizmusban a bérrabszolgaság, a tömegek ínsége és nyomora által teremtett helyzet megszűkíti és összezsugorítja, megnyirbálja és eltorzítja a demokratizmust. Ezért és csakis ezért korrumpálják a kapitalizmus körülményei politikai szervezeteink és szakszervezeteink tisztviselőit (azaz pontosabban, ezért mutatkoznak ezeknél a korrumpálás tendenciái), ezért hajlamosak arra, hogy bürokratákká, vagyis a tömegektől elszakadt, a tömegek fölött álló, kiváltságos egyénekké váljanak.

Ez a bürokratizmus lényege, és mindaddig, amíg a tőkéseket nem sajátítjuk ki, amíg a burzsoázia uralmát nem döntjük meg, elkerülhetetlen, hogy még a proletár tisztviselők is bizonyos mértékig el ne „bürokratásodjanak“.

Kautskynál a dolog így fest: ha megmaradnak a választott tisztviselők, akkor a szocializmusban is megmaradnak a hivatalnokok, megmarad a bürokrácia! És éppen ez az, ami nem igaz. Éppen a Komműn példáján mutatta meg Marx, hogy a szocializmusban a tisztviselők megszűnnek „bürokraták“, „hivatalnokok“ lenni, mégpedig abban a mértékben, amilyen mértékben a választási elv mellett bevezetjük azt is, hogy a tisztviselők bármikor visszahívhatók, emellett fizetésüket a munkás átlagbérére csökkentjük, s emellett a parlamentáris testületeket „dolgozó testületekkel“ helyettesítjük, vagyis olyan testületekkel, „amelyek végrehajtó és egyszersmind törvényhozó“ testületek.

Kautsky egész érvelése Pannekoekkal szemben, és különösen az a nagyszerű érve, hogy a szakszervezetekben és pártszervezetekben sem tudunk meglenni hivatalnokok nélkül, lényegében azt mutatja, hogy Kautsky Bernsteinnek általában a marxizmus ellen irányuló régi „érveit“ ismétli. Bernstein „A szocializmus előfeltételei“ című renegát könyvében a „primitív“ demokrácia eszméje ellen hadakozik, az ellen, amit „doktrinér demokratizmusnak“ nevez: a kötött mandátumok, a javadalmazás nélküli tisztviselők, az erőtlen központi képviselet stb. ellen. A „primitív“ demokratizmus tarthatatlanságának bizonyítására Bernstein az angol trade-unionok tapasztalataira hivatkozik, úgy, ahogy azokat a Webb-házaspár magyarázza. Hetvenéves fejlődésük folyamán, úgymond, mégpedig állítólag „teljes szabadságban“ végbement fejlődésük folyamán (német kiadás 137. old.) a trade-unionok meggyőződtek éppen a primitív demokratizmus teljes használhatatlanságáról és a megszokott módszerrel helyettesítették: a bürokratizmussal párosult parlamentarizmussal.

A valóságban a trade-unionok nem „teljes szabadságban“, hanem teljes kapitalista rabságban fejlődtek, s ilyen viszonyok között „nem lehetnek meg“ anélkül, hogy számos engedményt ne tegyenek az uralkodó rossznak, erőszaknak és hazugságnak, hogy meg ne engedjék a szegények kizárását a „felsőbb“ igazgatásból. A szocializmusban elkerülhetetlenül újra feléled a „primitív“ demokráciák sok eleme, mert a civilizált társadalmak történetében először emelkedik fel a lakosság tömege odáig, hogy önállóan részt vegyen nemcsak szavazásokban és választásokban, hanem a mindennapi igazgatásban is. A szocializmusban sorra mindenki részt vesz majd az igazgatásban és hamarosan megszokja majd azt, hogy senki se igazgasson.

Marx zseniális bíráló, elemző elméjével meglátta a Kommün gyakorlati rendszabályaiban azt a fordulópontot, melytől az opportunisták félnek s amelyet nem akarnak elismerni, mert gyávák és mert nem óhajtanak véglegesen szakítani a burzsoáziával, és amelyet nem akarnak meglátni az anarchisták vagy azért, mert hebehurgyák, vagy pedig azért, mert nem értik meg a tömegekre kiterjedő szociális változások körülményeit általában. „A régi államgépezet szétrombolására gondolnunk sem szabad; hogyan boldogulnánk minisztériumok és hivatalnokok nélkül?“ — így gondolkodik az opportunista, aki velejéig nyárspolgár és aki alapjában véve nemcsak nem hisz a forradalomban, a forradalom teremtő erejében, de halálosan fél is a forradalomtól (mint ahogy félnek tőle a mi mensevikjeink és eszereink).

„Csak a régi államgépezet szétrombolására kell gondolnunk, felesleges az elmúlt proletárforradalmak konkrét tanulságainak vizsgálatába belemélyedni és azt elemezni, hogyan és mivel pótoljuk a szétromboltat“ — így elmélkedik az anarchista (természetesen az anarchisták legjava, és nem az olyan, aki Kropotkin és társai példájára a burzsoázia mögött kullog); ez az anarchistáknál a kétségbe- esés taktikájára vezet és nem a konkrét feladatokkal számotvető, forradalmi munkára, amely könyörtelenül merész és egyben figyelembe veszi a tömegmozgalom gyakorlati körülményeit is.

Marx arra tanít bennünket, hogy mindkét hibát kerülnünk kell, megtanít arra, hogy rettenthetetlen bátorsággal el kell pusztítanunk az egész régi államgépezetet, de ugyanakkor arra is tanít, hogy a kérdést konkrétan tegyük fel: a Kommün képes volt arra, hogy néhány hét alatt ilyen meg ilyen formában megkezdje az új, proletár államgépezet kiépítését, és megtegye az említett lépéseket a demokratizmus fokozása és a bürokratizmus kiirtása érdekében. Tanuljunk a kommünároktól forradalmi bátorságot, tekintsük gyakorlati rendszabályaikat a gyakorlatban nélkülözhetetlen és azonnal megvalósítható rendszabályok felvázolásának és akkor, ha ezen az úton halaáunk, el fogunk jutni a bürokratizmus teljes szétrombolásáig.

E szétrombolás lehetőségét biztosítja az, hogy a szocializmus megrövidíti a munkanapot, a tömegeket egy új élet magaslatára emeli, a lakosság többsége számára olyan viszonyokat teremt, amelyek lehetővé teszik kivétel nélkül mindenkinek az „állami funkciók" gyakorlását, ez pedig elvezet általában minden állam teljes elhalásához.

„[...] A tömegsztrájk feladata — folytatja Kautsky — nem lehet az, hogy szétrombolja az államhatalmat, hanem csupán az, hogy a kormányt valamely meghatározott kérdésben engedékenységre bírja, vagy hogy egy, a proletariátussal szemben ellenséges kormányt egy vele szemben előzékeny (entgegenkommend) kormánnyal váltson fel [...] De soha és semilyen körülmények között nem vezethet ez“ (vagyis a proletariátus győzelme egy ellenséges kormány felett) „az államhatalom szétrombolásához, hanem csak az erőviszonyok bizonyosfokú eltolódásához (Verschiebung) az államhatalmon belül [...] És politikai harcunk célja, ugyanúgy mint eddig, az marad, hogy az államhatalmat parlamenti többség útján hódítsuk meg, és hogy a parlamentet a kormány urává tegyük“ (726, 727, 732. old.).

Ez már a legtisztább és legútszélibb opportunizmus, amely valójában lemond a forradalomról, habár szavakban elismeri. Kautsky gondolata nem haladja túl a „proletariátussal szemben előzékeny kormány“ gondolatát, — ez egy lépés vissza a nyárspolgáriasság felé 1847-hez viszonyítva, amikor a „Kommunista Kiáltvány“ a „proletariátusnak uralkodó osztállyá emelését“ tűzte ki célul.

Kautskynak nem marad más választása, mint hogy megteremtse az általa annyira imádott „egységet“ a Scheidemannokkal, Plehanovokkal, Vanderveldékkel, akik mindannyian hajlandók egy „a proletariátussal szemben előzékeny“ kormányért küzdeni.

Mi ellenben szakítunk a szocializmusnak ezekkel az árulóival, és harcolni fogunk az egész régi államgépezet szétrombolásáért úgy, hogy a felfegyverzett proletariátus maga legyen kormánnyá. Ez „két homlokegyenest ellenkező dolog“.

Kautskynak nem marad más választása, mint hogy a Legienek és Dávidok, Plehanovok, Potreszovok, Ceretelik, Csernovok kellemes társaságát élvezze, akik mindannyian hajlandók harcolni „az erőviszonyok eltolódásáért az államhatalmon belül“, „a parlamenti többségért“ és azért, hogy a „parlament a kormány urává legyen“ — ezekért a felette nemes célokért, amelyek mind teljesen elfogadhatók az opportunisták számára, amelyek mind megmaradnak a burzsoá-parlamentáris köztársaság keretein belül.

Mi ellenben szakítunk az opportunistákkal; s az egész öntudatos proletariátus velünk lesz abban a harcban, amely nem az „erőviszonyok eltolódásáért“, hanem a burzsoázia megdöntéséért, a burzsoá parlamentarizmus szétrombolásáért, a Kommün típusú demokrata köztársaságért, illetve a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei köztársaságáért, a proletariátus forradalmi diktatúrájáért folyik.

A nemzetközi szocializmus táborában Kautskynál is jobboldalibbak az olyanfajta irányzatok, mint a „Sozialistische Monatshefte“ Németországban (Legien, David, Kolb és sokan mások, ideszámítva a skandináv Stauningot és Brantingot), mint a jaurésisták és Vandervelde Franciaországban és Belgiumban, mint Turati, Treves és az olasz párt jobbszárnyának többi képviselője, mint a fábiánusok és a „függetlenek“ (a „független munkáspárt“, amely a valóságban mindig függött a liberálisoktól) Angliában stb. Mindezek az urak, akik a párt parlamenti munkájában és sajtójában igen nagy, sőt gyakran vezetőszerepet játszanak, kereken elvetik a proletariátus diktatúráját és mindannyian leplezetlenül opportunisták. Ezeknek az uraknak a szemében a proletárdiktatúra „ellentmond“ a demokráciának!!! Ezek lényegében semmiben sem különböznek komolyan a kispolgári demokratáktól.

Ha ezt a körülményt tekintetbe vesszük, akkor joggal vonjuk le azt a következtetést, hogy a II. Internacionále hivatalos képviselőinek túlnyomó többsége teljesen lesüllyedt az opportunizmusba. A Kommün tapasztalatait nemcsak elfelejtették, de meg is hamisították. Nemcsak nem vésték a munkástömegek tudatába azt, hogy közeledik az idő, amikor ki kell állniok, szét kell zúzniok a régi államgépezetet és azt újjal kell pótolniok, s hogy ilyen módon politikai uralmukat a társadalom szocialista átalakításának alapjává kell tenniük, — éppen az ellenkezőjét verték a tömegek fejébe s a „hatalom meghódítását“ úgy állították be, hogy az opportunizmus számára ezer kibúvó maradt.

Annak a kérdésnek a meghamisítása és elhallgatása, hogy mi a proletárforradalom viszonya az államhoz, óriási szerepet kellett hogy betöltsön akkor, amikor az államok az imperialista versengés következtében megerősített katonai gépezetükkel háborús szörnyetegekké lettek, amelyek emberek millióit irtják ki azért, hogy eldöntsék a vitát: Anglia vagy Németország, az egyik vagy a másik finánctőke uralkodjék-e a világon.

[A kéziratban ez következik:]

A téma, amelyet a fejezet címe jelez, olyan végtelenül nagy, hogy köteteket lehetne és kellene írni róla. Ebben a brosúrában természetesen csak e tapasztalat legfőbb tanulságaira szorítkozhatunk, melyek közvetlenül arra vonatkoznak, hogy a forradalomban melyek a proletariátus feladatai az államhatalommal kapcsolatban. (Itt a kézirat félbeszakad.) — Szerk.

Tartalomjegyzék