Marx megadta az alapot annak a kérdésnek megítéléséhez, hogy mi a Kommün jelentősége. Engels ismételten visszatért erre a tárgyra, magyarázta Marx elemzését és következtetéseit, s helyenként olyan erővel és olyan szemléltetően világította meg a kérdés más oldalait, hogy ezekkel a magyarázatokkal külön kell foglalkoznunk.

1. „A lakáskérdéshez“ [Zur Wohnungsfrage]
2. Vita az anarchistákkal
3. Levél Bebelhez
4. Az erfurti programtervezet bírálata
5. Az 1891-es előszó Marx „Polgárháború Franciaországban“ című művéhez
6. Engels a demokrácia megszüntetéséről

Engels a lakáskérdéssel foglalkozó művében (1872) már értékesíti a Komműn tapasztalatait és ismételten rátér a forradalomnak az állammal kapcsolatos feladataira. Érdekes, hogy ennél a konkrét témánál szemléletesen megmutatkoznak egyrészt a proletárállam és a mai állam közös vonásai — amelyek megengedik, hogy mindkét esetben államról beszéljünk —, másrészt a megkülönböztető sajátságok, vagyis az átmenet az állam megszüntetésére.

„Hogyan kell megoldani a lakáskérdést? A mai társadalomban ugyanúgy oldják meg, mint minden más társadalmi kérdést: a kereslet és kínálat fokozatos gazdasági kiegyenlítődése útján, ez pedig olyan megoldás, amely a kérdést mindig újra felszínre veti, szóval nem megoldás. Hogy a szociális forradalom hogyan oldaná meg ezt a kérdést, az nemcsak a mindenkori körülményektől függ, hanem sokkal messzebbmenő kérdésekkel is kapcsolatos, amelyek közül egyik legfontosabb a város és a falu közötti ellentét megszüntetésének kérdése. Minthogy nem az a feladatunk, hogy a jövő társadalom berendezését előíró utópikus'rendszereket dolgozzunk ki, teljesen felesleges ezzel a kérdéssel foglalkoznunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a nagyvárosokban már most elég lakóház van ahhoz, hogy ezek észszerű felhasználásával azonnal segíthessünk minden valódi lakásínségen. Ez természetesen csak a mai tulajdonosok kisajátítása útján valósítható meg, illetőleg olymódon, hogy házaikba hajléktalan vagy eddig túlzsúfolt lakásokban élő munkásokat költöztetünk be. Mihelyt a proletariátus meghódította a politikai hatalmat, ilyen, a közérdeket szolgáló rendszabály éppoly könnyen lesz megvalósítható, mint amily könnyen valósítja meg a mai állam egyébfajta kisajátításait és beszállásolásait.“ (1887-es német kiadás, 22. old.)

Engels itt nem tárgyalja az államhatalom formájának megváltozását, hanem csak tevékenységének tartalmát vizsgálja. Lakáskisajátítások és lefoglalások a mai állam rendelkezésére is történnek. A proletárállam, formai szempontból nézve, szintén „elrendeli“ a lakások lefoglalását és a házak kisajátítását. De világos, hogy a régi végrehajtó apparátus, a burzsoáziával egybeforrott hivatalnoki kar, a proletárállam rendelkezéseinek végrehajtására egyszerűen alkalmatlan lenne.

„[...] Meg kell állapítanunk, hogy minden munkaeszköz tényleges birtokbavétele, az egész ipar birtokbavétele a dolgozó nép által, szöges ellentéte a proudhoni «megváltásnak». Az utóbbinál az egyes munkás lesz a lakás, a parasztbirtok, a munkaeszköz tulajdonosa; az előbbinél a házak, gyárak és munkaeszközök közös tulajdonosa a «dolgozó nép» marad, és azok használatát, legalábbis egy átmeneti időben, aligha fogja a költségek megtérítése nélkül egyeseknek vagy társaságoknak átengedni. Ugyanúgy, ahogy a földtulajdon megszüntetése nem jelenti a földjáradék megszüntetését, hanem annak átvitelét a társadalomra, habár megváltozott formában. Minden munkaeszköz tényleges birtokbavétele a dolgozó nép által tehát semmiképpen sem zárja ki a bérleti viszony fenntartását“ (68. old.).

Az ebben a fejtegetésben érintett kérdést, nevezetesen az államelhalás gazdasági alapjainak kérdését a következő fejezetben fogjuk vizsgálni. Engels rendkívül óvatosan fejezi ki magát, amikor arról beszél, hogy a proletárállam „aligha“ ad majd ingyen lakást, „legalábbis egy átmeneti időben“. Az, hogy az egész nép birtokában levő lakásokat bérért engedik át egyes családoknak, feltételezi a lakbér beszedését, bizonyos ellenőrzést és a lakások elosztásának ilyen vagy olyan szabályozását. Mindez megköveteli az államnak bizonyos formáját, de semmiképpen sem követel meg külön katonai és bürokratikus apparátust, külön kiváltságos helyzetű hivatalos személyekkel. S az áttérés a dolgok olyan rendjére, amikor a lakásokat majd ingyen lehet átengedni, az állam teljes „elhalásával“ kapcsolatos.

Ahol Engels arról beszél, hogy a blanquisták a Kommün után a Kommün tapasztalatainak hatása alatt a marxizmus elvi álláspontjára tértek át, ezt az álláspontot közbevetőleg a következőképpen fogalmazza meg:

„[...] A proletariátus politikai akciójának és diktatúrájának szükségszerűsége mint átmenet az osztályok és velük együtt az állam megszüntetéséhez [...]“ (55. old.)

A szőrszálhasogató kritika némely híve, vagy a polgári „marxista-falók“ talán ellentmondást fognak felfedezni az „állam megszüntetésének“ elismerése és az olyan formula elvetése között, mint amilyen az anarchistáké, az „Anti-Dühring“ előbb idézett részében. Nem volna meglepő, ha az opportunisták Engelst is az „anarchisták“ közé sorolnák, hiszen mostanában mindjobban elterjed a szociálsoviniszták között az a szokás, hogy az internacionalistákat anarchizmussal vádolják.

A marxizmus mindig azt tanította, hogy az osztályok megszűnésével együtt bekövetkezik az állam megszűnése is. Az „Anti-Dühring“-nek az „állam elhalásáról“ szóló közismert helye nem egyszerűen azzal vádolja az anarchistákat, hogy az állam megszüntetése mellett foglalnak állást, hanem azzal, hogy azt hirdetik, hogy az államot „máról holnapra“ meg lehet szüntetni.

Minthogy a most uralkodó „szociáldemokrata“ elmélet teljesen meghamisította azt az álláspontot, amelyet a marxizmus az anarchizmussal szemben az állam megszüntetése kérdésében vallott, különösen hasznos lesz, ha emlékeztetünk egy vitára, amelyet Marx és Engels az anarchistákkal folytatott.

Ez a vita 1873-ban folyt le. Marx és Engels egy olasz szocialista évkönyvbe cikkeket írtak a proudhonisták, az „önrendelkezés hívei“ vagy „tekintélyellenzők“ ellen, s ezek a cikkek csak 1913-ban jelentek meg német fordításban, a „Neue Zeit“-ban.

„[...] Ha a munkásosztály politikai harca — írta Marx, az anarchistákon és politikaellenes állásfoglalásukon gúnyolódva — forradalmi formákat ölt, ha a munkások a burzsoázia diktatúrája helyébe saját forradalmi diktatúrájukat állítják, akkor ezzel az elvek megsértésének szörnyű bűnét követik el, mert abból a célból, hogy kielégítsék kicsinyes, közönséges, mindennapi szükségleteiket, hogy megtörjék a burzsoázia ellenállását, forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak, ahelyett hogy letennék a fegyvert és megszüntetnék az államot...“ („Die Neue Zeit“ XXXII. évf. 1913—1914. 1. köt. 40. old.)

Marx tehát az államnak csakis ilyen „megszüntetése“ ellen szállt síkra, amikor az anarchistákat cáfolta! Egyáltalán nem az ellen lép fel, hogy az osztályok eltűnésével eltűnik majd az állam is, vagy hogy az osztályok megszűnésével megszűnik az állam is, hanem az ellen, hogy a munkások lemondjanak a fegyver használatáról, a szervezett erőszakról, vagyis az államról, amelynek arra kell szolgálnia, hogy „megtörje a burzsoázia ellenállását“.

Marx — nehogy elferdítsék az anarchizmus ellen folytatott harcának igazi értelmét — külön hangsúlyozza a proletariátus számára szükséges állam „forradalmi és átmeneti formáját“. A proletariátusnak csak ideiglenesen van szüksége államra. Az állam megszüntetésének mint célnak kérdésében egyáltalán nincsenek nézeteltéréseink az anarchistákkal. Azt állítjuk, hogy ennek a célnak az elérésére az államhatalom fegyvereinek, eszközeinek, módszereinek ideiglenes kihasználása a kizsákmányolok ellen éppoly elkerülhetetlenül szükséges, mint ahogy az elnyomott osztály ideiglenes diktatúrája szükséges az osztályok megszüntetéséhez. Marx az anarchistákkal szemben a legélesebb és legvilágosabb formában veti fel a kérdést: ha a munkások lerázzák a tőkések igáját, kötelesek „letenni a fegyvert“, vagypedig fel kell azt használniok a tőkések ellen, arra, hogy ellenállásukat megtörjék? Márpedig ha az egyik osztály rendszeresen fegyvert használ a másik ellen — mi egyéb ez, ha nem az állam „átmeneti formája“?

Minden szociáldemokrata kérdezze meg önmagától, vájjon így tette-e fel az állam kérdését az anarchistákkal folytatott vitában? vájjon a II. Internacionále hivatalos szocialista pártjainak óriási többsége így tette-e fel a kérdést?

Engels ezeket a gondolatokat még sokkal részletesebben és népszerűbben fejti ki. Mindenekelőtt a proudhonisták zavaros gondolkodását gúnyolja ki, akik „tekintély-ellenzéknek“ nevezték magukat, vagyis elleneztek minden tekintélyt, minden alárendeltséget, minden hatalmat. Vegyünk egy gyárat, vasutat, hajót a nyílt tengeren — mondja Engels —, vájjon nem világos, hogy bizonyos alárendeltség, vagyis bizonyos tekintély vagy hatalom nélkül lehetetlen volna akármelyik ilyen bonyolult technikai üzem működése, amely gépek alkalmazásán és sok személy tervszerű együttműködésén alapul?

„[...] Ha ezeket az érveket nekiszegezem a legdühösebb tekintélyellenzőknek — írja Engels —, csak a következőket tudják válaszolni: «Ó, ez igaz, de itt nem tekintélyről van szó, amelyet a meghatalmazottaknak adunk, hanem megbízásról». Ezek az emberek azt hiszik, hogy megváltoztathatnak egy dolgot, ha nevét megváltoztatják [...]“

Miután Engels így megmutatta, hogy a tekintély és az önkormányzat — viszonylagos fogalmak, hogy alkalmazásuk területe a társadalmi fejlődés különböző szakaszaiban változik és hogy képtelenség őket abszolút érvényűeknek tekinteni, s miután hozzáfűzte még, hogy a gépek és a nagyüzem alkalmazásának területe mindjobban szélesedik, áttér a tekintélyről szóló általános fejtegetésről az állam kérdésére.

„Ha az önrendelkezés hívei — írja Engels — megelégednének azzal a kijelentéssel, hogy a jövő társadalmi szervezetében a tekintélynek csak azok között a határok között van helye, amelyeket a termelési viszonyok elkerülhetetlenül megszabnak, akkor megérthetnénk egymást; de ők vakok minden olyan ténnyel szemben, amely a tekintélyt szükségessé teszi és szenvedélyesen harcolnak a szó ellen.
Miért nem szorítkoznak a tekintély ellenzői arra, hogy a politikai tekintély, az állam ellen kiabáljanak? Minden szocialista egyetért abban, hogy a politikai állam és vele a politikai tekintély az eljövendő szociális forradalom következtében el fog tűnni; azaz a közösségi funkciók elvesztik politikai jellegüket és a társadalom érdekein őrködő, egyszerű igazgatási funkciókká változnak. A tekintély ellenzői azonban azt követelik, hogy egycsapásra töröljék el a politikai államot, még mielőtt megszüntetnék az azt létrehozó társadalmi viszonyokat. Azt követelik, hogy a szociális forradalom első cselekedete a tekintély eltörlése legyen.
Láttak ezek az urak valaha is forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a legtekintélyesebb dolog a világon, olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk segítségével — amelyek mind igen tekintélyt parancsoló eszközök — rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Komműn nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vájjon tarthatta volna-e magát egy napnál tovább? Ellenkezőleg, nem azt vethetjük-e szemére, hogy túl kevéssé élt ezzel a tekintéllyel? Tehát vagy-vagy: a tekintély ellenzői vagy maguk sem tudják, mit beszélnek, s ebben az esetben csak zavart keltenek, vagy tudják, s ebben az esetben árulói a proletariátus ügyének. De mindkét esetben csak a reakciót szolgálják“ (39. old.).

Ebben a fejtegetésében Engels olyan kérdéseket érint, amelyeket akkor kell majd megvizsgálnunk, amikor azt a kérdést fogjuk tárgyalni, hogy mi a politika és gazdaság kölcsönös viszonya az állam elhalása során (ennek a kérdésnek fogjuk szentelni a következő fejezetet). Ilyen kérdések: a társadalmi funkcióknak politikai funkciókból egyszerű adminisztratív funkciókká válása, és a „politikai állam“ kérdése. Ez az utóbbi kifejezés, amely különösen alkalmas arra, hogy félreértéseket idézzen elő, az állam elhalásának folyamatára utal: az elhaló állam, elhalásának bizonyos fokán, már nem-politikai államnak nevezhető.

Engelsnek ebben a fejtegetésében a legfigyelemreméltóbb megint az, hogy miképpen veti fel benne a kérdést az anarchistákkal szemben. A szociáldemokraták, akik Engels tanítványainak vallják magukat, 1873 óta milliószor vitatkoztak már az anarchistákkal, de éppen nem úgy, ahogyan marxistáknak lehet és kell vitatkozniuk. Az állam eltörlésének anarchista elképzelése zavaros és nem forradalmi — így vetette fel Engels a kérdést. Az anarchisták éppen a forradalmat nem akarják meglátni, a forradalmat a maga keletkezésében és fejlődésében, az erőszakkal, a tekintéllyel, a hatalommal, az állammal kapcsolatos különleges feladataival.

Az anarchizmus szokásos kritikája, úgy, ahogy azt a mai szociáldemokraták gyakorolják, a legtisztább kispolgári közhellyé sekélyesedett: „mi elismerjük az államot, az anarchisták pedig nem!“ Világos, hogy az ilyenfajta közhelytől megundorodik minden valamennyire is gondolkodó és forradalmi érzésű munkás. Engels egészen mást mond: minden szocialista elismeri — hangsúlyozza Engels —, hogy a szocialista forradalom következtében az állam el fog tűnni. Azután pedig konkrétan teszi fel a forradalom kérdését, éppen azt a kérdést, amelyet a szociáldemokraták opportunizmusból rendszerint kikerülnek és amelynek „kidolgozását“ úgyszólván kizárólag az anarchistáknak engedik át. És amikor Engels ezt a kérdést felveti, rátapint a dolog elevenére: nem kellett volna-e a Kommünnek jobban kihasználnia az állam, vagyis a felfegyverzett, uralkodóosztállyá szervezett proletariátus forradalmi hatalmát?

Marx és Engels műveiben az állam kérdésével kapcsolatban egyik legfigyelemreméltóbb, sőt talán a legfigyelemreméltóbb fejtegetés az alant következő részlet Engelsnek 1875 március 18—28-án Bebelhez írott leveléből. Ezt a levelet, mellesleg megjegyezve, tudomásunk szerint Bebel közölte először emlékiratainak („Életemből“) II. kötetében, amely 1911-ben, tehát 36 évvel a levél megírása és elküldése után jelent meg nyomtatásban.

Engels ebben a levélben ugyanazt a gothai programtervezetet bírálta, amelyet Marx is bírált Brackéhoz írt nevezetes levelében, és külön az állam kérdését érintve, a következőket írta Bebelnek:

„[...] A szabad népállam szabad állammá változott át. A szó nyelvtani értelmében véve a szabad állam olyan állam, amely polgáraival szemben szabad, tehát zsarnoki kormányzatú állam. Sutba kellene végre dobni az államról szóló egész locsogást, különösen a Kommün után, amely már nem is volt állam a szó szoros értelmében. A «népállamot» az anarchisták unos-untalan a fejünkhöz vágták, noha már Marx Proudhon elleni munkája és utána a «Kommunista Kiáltvány» is határozottan megmondja, hogy a szocialista társadalmi rend megvalósításával az állam önmagától feloszlik (sich auflöst) és eltűnik. Minthogy az állam csupán átmeneti intézmény, amelyet a harcban, a forradalomban használunk fel abból a célból, hogy ellenfeleinket erőszakkal elnyomjuk, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik. Ezért tehát mi azt javasolnánk, hogy az állam szót mindenütt a «közösség» („Gemeinwesen“) szóval helyettesítsük, ezzel a régi jó német szóval, mely igen jól megfelel a francia «commune» szónak“ (a német kiadásban 332. old.)

Szem előtt kell tartanunk azt, hogy ez a levél arra a pártprogramra vonatkozik, amelyet Marx alig néhány héttel később (1875. május 5-én) keltezett levelében bírált meg, s hogy Engels akkoriban Marx-szal együtt Londonban élt. Ha tehát az utolsó mondatban azt mondja: „mi“, kétségtelenül saját és Marx nevében ajánlja a német munkáspárt vezetőjének, hogy az „állam“ szót törölje a programból és helyettesítse a „közösség“ szóval.

Micsoda „anarchizmus“ ez, üvöltözték volna az opportunisták szájaíze szerint meghamisított mai „marxizmus“ főkolomposai, ha a programnak ilyen kijavítását ajánlották volna nekik!

Hadd üvöltözzenek. A burzsoázia megdicséri őket érte.

Mi pedig továbbra is végezzük a magunk dolgát. Pártunk programjának felülvizsgálásánál Marx és Engels tanácsát feltétlenül tekintetbe kell vennünk, hogy az igazságot jobban megközelítsük, hogy a marxizmust, a ferdítésektől megtisztítva, helyreállítsuk, hogy biztosabban irányítsuk a munkásosztály harcát felszabadulásáért. A bolsevikok között bizonyára nem akadnak olyanok, akik elleneznék Marx és Engels tanácsát. Az egyetlen nehézséget alkalmasint a szó megválasztása okozhatja. A németben két kifejezés van az orosz „obscsiná“-ra, amelyek közül Engels azt választotta, amely nem az egyes közösséget, hanem a közösségek összességét, a közösségek rendszerét jelenti. Az oroszban nincs ilyen szó és lehetséges, hogy majd a francia „commune“ szót kell elfogadnunk, habár ennek is megvannak a maga hátrányai.

„A Kommün már nem volt állam a szó szoros értelmében“ — ez Engels legfontosabb elméleti megállapítása. A fenti fejtegetések után ez az állítás teljesen érthető.

A Kommün megszűnt állam lenni, minthogy többé már nem a lakosság többségét, hanem kisebbségét (a kizsákmányolókat) kellett elnyomnia; a burzsoá államgépezetet szétzúzta; a külön elnyomó hatalom helyett maga a lakosság lépett a színre. Mindez eltávolodás a szó szoros értelmében vett államtól. És ha a Kommün megerősödött volna, akkor az állam nyomai önmaguktól „elhaltak“ volna benne, intézményeit nem kellett volna „megszüntetnie“, olyan mértékben szűntek volna meg működni, amilyen mértékben nem lett volna teendőjük.

„Az anarchisták a fejünkhöz vágják a «népállamot»“, mondja Engels, s főként Bakunyinra és a német szociáldemokraták elleni kirohanásaira gondol. Engels ezeket a támadásokat annyiban ismeri el helytállóknak, amennyiben a „népállam“ ugyanolyan képtelenség és ugyanolyan eltávolodás a szocializmustól, mint a „szabad népállam“.

Engels arra törekszik, hogy a német szociáldemokratáknak az anarchisták ellen folytatott harcát kijavítsa, hogy ezt a harcot elvileg helyes alapokra fektesse és megtisztítsa az „államhoz“ tapadó opportunista előítéletektől. De sajnos! Engels levelét 36 évig véka alatt tartották. Az alábbiakban meglátjuk, hogy Kautsky a levél közzététele után is makacsul ismétli lényegében ugyanazokat a hibákat, amelyektől Engels óva intett.

Bebel 1875. szeptember 2l-én kelt levelében válaszolt Engelsnek és egyebek között kifejtette, hogy a programtervezet megítélésében „teljesen egyetért“ vele és hogy Liebknechtnek szemére lobbantotta engedékenységét. (Bebel emlékiratai német kiadása, II. köt. 304. old.) De ha a kezünkbe vesszük Bebel „Céljaink“ című brosúráját, abban teljesen helytelen fejtegetéseket találunk az államról.

„Az államot osztdlyuralmon alapuló államból népállammá kell átalakítani“ („Unsere Ziele“, 1886. évi kiadás, 14. old., németül).

Ez olvasható Bebel brosúrájának 9-ik (kilencedik!) kiadásában! Nem csoda, hogy az államról szóló, oly csökönyösen ismételt opportunista elmélkedéseket a német szociáldemokrácia magábaszítta, különösen, mikor Engels forradalmi magyarázatait elsüllyesztették, és az életkörülmények hosszú időre „elszoktatták“ az embereket a forradalomtól.

Az erfurti programtervezet bírálatát, amelyet Engels 1891. június 29-én küldött el Kautskynak, de amelyet csak tíz évvel később közöltek a „Neue Zeit“-ban, nem mellőzhetjük a marxizmus államelméletének tanulmányozásánál, mert ez főként éppen a szociáldemokráciának az államszervezet kérdésében vallott opportunista nézetei ellen irányul.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Engels a gazdasági kérdésekre vonatkozóan is ad egy igen értékes útmutatást, amiből látható, hogy milyen elmélyült figyelemmel kísérte éppen a legújabb kapitalizmus változásait és ezért hogyan tudta imperialista korunk feladatait bizonyos fokig előrelátni. Ez az útmutatás a következő: a „tervszerűtlenség“ (Planlosigkeit) szóra vonatkozólag, amelyet a programtervezetben a kapitalizmus jellemzésére használtak, ezt írja Engels:

„[...] Ha a részvénytársaságok után a trösztöket vesszük szemügyre, amelyek egész iparágakat uralmuk alatt tartanak és monopolizálnak, azt látjuk, hogy itt nemcsak a magántermelés szűnik meg, hanem a tervszerűtlenség is“ („Die Neue Zeit“ XX. évf. 1901—1902. 1. köt. 8. old.).

Itt Engels éppen azt ragadja ki, ami a legújabb kapitalizmusnak, vagyis az imperializmusnak elméleti megítélésében alapvetően fontos, tudniillik azt a tényt, hogy a kapitalizmus monopolkapitalizmussá változik át. A „kapitalizmus“ szót alá kell húznunk, mert a legelterjedtebb tévedés az a polgári-reformista állítás, hogy a monopolkapitalizmus vagy állammonopolista kapitalizmus már nem kapitalizmus, már „államszocializmusnak“ vagy ehhez hasonlónak nevezhető. A teljes tervszerűséget természetesen a trösztök nem hozták létre, ezt ma sem biztosítják és nem is biztosíthatják. De ha hoznak is létre tervszerűséget, ha számon tartják is a tőke mágnásai nemzeti vagy akár nemzetközi méretekben a termelés terjedelmét és ha tervszerűen szabályozzák is a termelést, mégis kapitalizmusban maradunk, még ha a kapitalizmus új szakaszában is, de azért kétségkívül kapitalizmusban. Az ilyen kapitalizmus „közelsége“ a szocializmushoz — érv a proletariátus igazi képviselői számára a szocialista forradalom közelsége, könnyűsége, megvalósíthatósága, halaszthatatlansága mellett, de semmiképpen sem érv amellett, hogy ennek a forradalomnak megtagadását és a kapitalizmus szépítgetését, amivel a reformisták foglalkoznak, türelmesen elnézzék.

De térjünk vissza az állam kérdéséhez. Itt Engels háromféle rendkívül értékes útmutatást ad ezzel kapcsolatban: először, a köztársaság kérdésében; másodszor, a nemzeti kérdés és az államszervezet összefüggésére vonatkozóan; harmadszor, a helyi önkormányzat kérdésében.

Ami a köztársaságot illeti, Engels ezt tette meg az erfurti programtervezet bírálatának súlypontjává. És ha visszagondolunk arra, hogy milyen jelentőségre tett szert az erfurti program az egész nemzetközi szociáldemokráciában, arra, hogy mintaképül szolgált az. egész II. Internacionále számára, akkor túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Engels itt az egész II. Internacionále opportunizmusát bírálta.

„A tervezet politikai követeléseinek — írja Engels — egy nagy hibája van. Az, amit tulajdonképpen meg kellene mondani, hiányzik belőle“ (Engels kiemelése).

Engels ezután kifejti, hogy a németországi alkotmány alapjában véve a szertelenül reakciós 1850-es alkotmány hasonmása, hogy a birodalmi gyűlés — Wilhelm Liebknecht kifejezésével élve — csupán az „abszolutizmus fügefa-levele“, és hogy arra gondolni, hogy ennek a kisállamokat és a német kisállamok szövetségét szentesítő alkotmánynak alapján megvalósítható „minden munkaeszköz társadalmi tulajdonba vétele“ — „nyilvánvaló értelmetlenség“.

„De ehhez a témához nyúlni veszélyes“ — teszi hozzá Engels, aki nagyon jól tudja, hogy Németországban a köztársaság követelését nem lehet legálisan a programba felvenni. Engels azonban nem nyugszik bele egyszerűen ebbe a kézenfekvő megfontolásba, amely „mindenkit“ kielégít. így folytatja: „És mégis, Így vagy úgy, hozzá kell fogni a dologhoz. Hogy mennyire szükséges ez, bizonyítja a szociáldemokrata sajtó nagy részét éppen most elárasztó (einreissende) opportunizmus. Mivel rettegnek a szocialistaellenes törvény visszaállításától, s mivel visszaemlékeznek némely elhamarkodott nyilatkozatra, amelyet e törvény uralma idején tettek, most egyszerre felfedezik, hogy Németország mai törvényes rendje elég a pártnak ahhoz, hogy minden követelését békés úton megvalósítsa [...]“

Azt az alapvető tényt, hogy a németországi szociáldemokraták magatartását egy új kivételes törvénytől való félelem határozta meg, Engels különösen kiemeli, s ezt kertelés nélkül opportunizmusnak nevezi, és, éppen mert Németországban nincs köztársaság és nincs szabadság, kijelenti, hogy a „békés“ útról szőtt álmok teljesen értelmetlenek. Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban „elképzelhető“ (de csak „elképzelhető!“) a szocializmushoz vezető békés fejlődés, de Németországban, mondja ismételten,

„[...] Németországban, ahol a kormány majdnem mindenható, és sem a birodalmi gyűlésnek, sem a többi képviseleti testületnek nincs valóságos hatalma, Németországban ilyesminek a proklamálása, mégpedig anélkül, hogy erre bármi szükség volna, annyit jelent, hogy leszedik a fügefalevelet az abszolutizmusról és a saját testükkel takarják el annak meztelenségét [...]“

A németországi szociáldemokrata párt hivatalos vezetőinek óriási többsége valóban takargatta az abszolutizmust és „véka alá“ rejtette ezeket az útmutatásokat.

„[...] Ez a politika végeredményben csak saját pártunkat vezetheti tévútra. Általános, elvont politikai kérdéseket tolnak előtérbe és ílymódon eltakarják a legközelebbi konkrét kérdéseket, azokat a kérdéseket, amelyek az első nagy események, az első válság alkalmával önmaguk tűzik magukat napirendre. Mi más adódhatik ebből, mint az, hogy a párt a döntő pillanatban egyszerre tanácstalannak bizonyul, hogy a legdöntőbb kérdések tekintetében teljes a homály és az egység hiánya, mert ezeket a kérdéseket sohasem vitatták meg [...]
A nagy főszempontoknak ez az elfeledése pillanatnyi napi érdekek miatt, a pillanatnyi sikereknek ez az erőltetett hajhászása tekintet nélkül a további következményekre, a mozgalom jövőjének ez a feláldozása a mozgalom jelene kedvéért talán «becsületes» szándékokkal történik, de ez opportunizmus, és opportunizmus is marad, s a «becsületes» opportunizmus talán valamennyi közül a legveszedelmesebb [...]
Ha valamihez nem fér kétség, akkor az az, hogy pártunk és a munkásosztály csak a demokratikus köztársaság formájában juthat uralomra. Sőt ez a specifikus forma a proletariátus diktatúrája számára, ahogy azt már a nagy francia forradalom megmutatta [...]“

Engels itt különösen plasztikus formában ismétli meg azt az alapgondolatot, amely vörös fonalként húzódik végig Marx minden munkáján, nevezetesen azt, hogy a demokratikus köztársaság a proletariátus diktatúrájához legközelebb vezető út. Mert az ilyen köztársaság, amely egyáltalán nem vet véget a tőke uralmának, s következésképpen a tömegek leigázásának és az osztályharcnak sem, elkerülhetetlenül e harc olyan kiszélesítésére, kibontakozására, feltárására és kiéleződésére vezet, hogy, mihelyt egyszer megnyílik a lehetőség az elnyomott tömegek alapvető érdekeinek kielégítésére, ez a lehetőség elkerülhetetlenül és csakis a proletariátus diktatúrájában valósul meg, abban, hogy a proletariátus vezeti ezeket a tömegeket. Az egész II. Internacionále számára ezek szintén a marxizmus „elfelejtett szavai“, s hogy mennyire feledésbe mentek, az rendkívül élesen megnyilvánult a mensevik párt történetében az 1917-es orosz forradalom első félesztendeje alatt.

A föderatív köztársaság kérdéséről a lakosság nemzeti összetételével kapcsolatban Engels ezt írta:

„Mi lépjen a jelenlegi Németország helyére?“ (amelynek reakciós monarchista alkotmánya van és nem kevésbbé reakciós módon kisállamokra szakad, ami a sajátos „poroszságot“ örökéletűvé teszi, ahelyett hogy Németország egészében feloldaná). „Nézetem szerint a proletariátus csak az egységes és oszthatatlan köztársaságnak a formáját használhatja. A föderatív köztársaság az Egyesült Államok óriási területének egészén ma még szükségszerűség, habár keleti részén már akadállyá válik. Haladást jelentene ez Angliában, ahol a két szigeten négy nemzet él és ahol — noha egyetlen parlamentjük van — már most is a törvények háromféle rendszere áll fenn egymás mellett. Már régen akadállyá vált a kicsiny Svájcban, s ott csupán azért elviselhető még, mert Svájc megelégszik az európai államrendszer teljesen passzív tagjának szerepével. Németország számára a föderalista elsvájciasodás óriási visszafejlődést jelentene. Két pontban különbözik a szövetségi állam az egységes államtól: az egyik az, hogy a szövetséghez tartozó minden egyes külön államnak, minden kantonnak megvan a maga külön polgári és büntetőjogi törvényhozása, a maga külön bírói szervezete, a másik pedig az, hogy a népképviseleti kamarán kívül még államképviseleti kamara is van, ahol minden kanton mint ilyen szavaz, tekintet nélkül arra, hogy nagy-e vagy kicsiny.“ Németországban a szövetségi állam átmenet a teljesen egységes államhoz, és az 1866-os és 1870-es „felülről végrehajtott forradalmat“ nem visszafejleszteni kell, hanem „alulról jövő mozgalommal“ kiegészíteni.

Engelsnek nemcsak nem közömbös az államforma kérdése, hanem ellenkezőleg, rendkívül pontosan igyekszik elemezni éppen az átmeneti formákat, hogy minden egyes eset konkrét történeti sajátosságainak megfelelően állapítsa meg, miről mire átmenet az adott átmeneti forma.

Engels, éppen úgy mint Marx, a proletariátus és a proletárforradalom szempontjából a demokratikus centralizmus, az egységes és oszthatatlan köztársaság mellett száll síkra. A föderatív köztársaságot vagy kivételnek és a fejlődés akadályának, vagypedig a monarchiától a centralisztikus köztársasághoz való átmenetnek, „haladásnak“ tekinti, de csak bizonyos különleges feltételek mellett. És e különleges feltételek között a nemzeti kérdés áll előtérben.

Engelsnél, valamint Marxnál is, noha könyörtelenül bírálják a kisállamok reakciós mivoltát és azt, hogy ezt a reakciós mivoltukat bizonyos konkrét esetekben a nemzeti kérdéssel leplezgetik, sehol sincs meg még az árnyéka sem annak a törekvésnek, hogy megkerüljék a nemzeti kérdést, — annak a törekvésnek, amelynek hibájába gyakran beleesnek a holland és lengyel marxisták, akik a „maguk“ kis államainak nyárspolgárian szűk nacionalizmusa elleni teljesen jogos harcból indulnak ki.

Még Angliában is, ahol a földrajzi helyzet, a közös nyelv, és sok évszázad története mintha „végzett“ volna Anglia egyes apró részeinek nemzeti kérdésével, Engels még itt is számol azzal a kétségtelen ténnyel, hogy a nemzeti kérdés még nem szűnt meg és ezért „haladásnak“ ismeri el a föderatív köztársaságot. Magától értetődik, hogy ezzel Engels egyáltalában nem mondott le a föderatív köztársaság fogyatékosságainak bírálatáról és az egységes, centralisztikus demokratikus köztársaság egészen határozott propagandájáról és az érte folyó harcról.

A demokratikus centralizmust azonban Engels korántsem abban a bürokratikus értelemben fogja fel, amelyben ezt a fogalmat a polgári és a kispolgári ideológusok, az utóbbiak sorában az anarchisták is használják. A centralizmus Engels szemében egyáltalán nem zár ki olyan széleskörű helyi önkormányzatot, amely, amellett hogy a „komműnök“ és a kerületek önként megvédik az állam egységét, feltétlenül megszüntet mindenféle bürokratizmust és mindenfajta felülről való „parancsnoklást“.

„[...] Tehát egységes köztársaság — írja Engels, amikor a marxizmusnak az államra vonatkozó, programbavágó nézeteit fejtegeti —, de nem a jelenlegi francia köztársaság értelmében, amely nem egyéb, mint az 1798-ban létesített császárság császár nélkül. 1792-töl 1798-ig minden francia département, minden község (Gemeinde) amerikai mintára teljes önkormányzattal rendelkezett, és ennek így kell lennie nálunk is. Hogy hogyan kell megszervezni az önkormányzatot és hogyan lehet boldogulni bürokrácia nélkül, ezt megmutatta és bebizonyította nekünk Amerika és az első francia köztársaság, s még ma is bizonyítja Kanada, Ausztrália és a többi angol gyarmat. S az ilyen megyei (területi) és községi önkormányzat sokkal szabadabb, mint például a svájci föderaliz- mus, ahol a kanton ugyan nagyon független a szövetségtől“ (azaz a föderatív államtól a maga egészében) „de független a járástól (Bezirk) és a községtől is. A kantonális kormányok kineveznek járási helytartókat (Statthalter) és prefektusokat, aminek nyoma sincs az angol nyelven beszélő országokban, és akiket a jövőben nálunk is éppen olyan határozottan el kell távolítanunk, mint a porosz tanáratokat és Regierungsratokat“ (biztosokat, járási rendőrfőnököket, kormányzókat, általában felülről kinevezett hivatalnokokat). Engels ennek megfelelően azt javasolja, hogy az önkormányzatról szóló programpontot a következőképpen fogalmazzák meg: „Teljes önkormányzat a megyében“ (kormányzóságban, illetőleg területen), „járásban és községben az általános választójog alapján megválasztott tisztviselők útján; az állami kinevezéshez kötött összes helyi és megyei hatóságok megszüntetése.“

A Kerenszkij és más „szocialista“ miniszterek kormánya által betiltott „Pravdá“-ban (68. sz. 1917 május 28) már volt alkalmam rámutatni arra, milyen égbekiáltó módon eltértek ebben a pontban — persze korántsem csak ebben — az állítólag forradalmi állítólagos demokrácia állítólagos szocialista képviselői a demokratizmustól. Érthető, hogy olyan embereknél, akik megkötötték magukat az imperialista burzsoáziával való „koalícióval“, süket fülekre találtak ezek az utalások.

Rendkívül fontos megjegyeznünk, hogy Engels tényekkel, a legpontosabb példa alapján megcáfolja azt a különösen a kispolgári demokrácia soraiban rendkívül elterjedt előítéletet, hogy a föderatív köztársaság feltétlenül több szabadságot jelent, mint a centralisztikus. Ez nem igaz. Azok a tények, amelyeket Engels az 1792—1798-as centralizált francia köztársaságra és a föderatív svájci köztársaságra vonatkozólag felhozott, ezt megcáfolják. A valóban demokratikus centralisztikus köztársaság több szabadságot biztosított, mint a föderatív. Vagyis: a történelemben ismert legnagyobb helyi, területi stb. szabadságot a centralisztikus, nempedig a föderatív köztársaság biztosította.

Erre a tényre, valamint általában a föderatív és centralisztikus köztársaság és a helyi önkormányzat egész kérdésére, pártpropagandánkban és agitációnkban nem fordítottak és nem fordítanak elegendő figyelmet.

„A polgárháború Franciaországban“ harmadik kiadásának előszavában — ez az előszó 1891. március 18-áról keltezett és eredetileg a „Neue Zeit“ című folyóiratban jelent meg — Engels, az államhoz való viszony kérdésével kapcsolatos mellékesen odavetett érdekes megjegyzéseken kívül, rendkívül szemléltetően összefoglalja a Kommün tanulságait. Ez az összefoglalás, amelyet elmélyítettek a szerzőt a Komműntől elválasztó húszéves időszak tapasztalatai, s amely éppen a Németországban elterjedt „babonás államtisztelet“ ellen irányult, joggal nevezhető a marxizmus legújabb megállapításának a szóbanforgó kérdésben.

Franciaországban, jegyzi meg Engels, a munkások minden forradalom után fel voltak fegyverkezve; „így tehát az állam kormánykerekénél álló burzsoák legelső feladatuknak a munkások lefegyverzését tekintették. Ezért következik minden a munkások által kiharcolt forradalom után egy újabb harc, mely a munkások vereségével ér véget [...]“

A polgári forradalmak tapasztalatainak mérlege rövid de velős. A dolog lényegét — mellesleg az állam kérdésében is (van-e az elnyomott osztályoknak fegyverük?) — kitűnően fogja meg. Éppen ezt a lényegét kerülik meg rendszerint a polgári ideológia befolyása alatt álló professzorok éppúgy, mint a kispolgári demokraták. Az 1917-es orosz forradalomban a „mensevik“ és „szintén-marxista“ Ceretelit az a tisztesség (cavaignaci tisztesség) érte, hogy a polgári forradalmaknak ezt a titkát kifecsegje. Június 11-i „történelmi jelentőségű“ beszédében Cereteli kikotyogta, hogy a burzsoázia el van szánva arra, hogy lefegyverzi a petrográdi munkásokat, de, persze, Cereteli ezt az elhatározást sajátjának, s általában „állami“ szükségszerűségnek tüntette fel!

Cereteli június 11-i történelmi jelentőségű beszéde természetesen az 1917-es forradalom minden történetírója számára egyik legszemléltetőbb illusztrációja lesz annak, hogy miképpen állt át az eszerek és mensevikek Cereteli úr vezette blokkja a burzsoázia oldalára a forradalmi proletariátussal szemben.

Engels másik odavetett megjegyzése, amely szintén az állam kérdésével függ össze, a vallásra vonatkozik. Köztudomású, hogy minél jobban rothadt és minél opportunistább lett a német szociáldemokrácia, annál gyakrabban és gyakrabban süllyedt le odáig, hogy azt az ismert tételt, amelynek értelmében „a vallást magánügynek kell nyilvánítani“, nyárspolgári módon félremagyarázta. Vagyis: ezt a tételt úgy magyarázták, hogy a vallás kérdése a forradalmi proletariátus pártja szempontjából is magánügy!!! A proletariátus forradalmi programjának ezzel a teljes elárulásával fordult szembe Engels, aki 1891-ben az opportunizmusnak még csak igen gyenge csíráit vette észre pártjában és ezért a lehető legóvatosabban fejezte ki magát:

„Minthogy a Kommünben csaknem kizárólag munkások vagy a munkások elismert képviselői ültek, határozataik is teljesen proletárjellegűek voltak. Vagy olyan reformokat hoztak, amelyeket a republikánus burzsoázia csak gyávaságból hanyagolt el, de amelyek a munkásosztály szabad cselekvésének szükséges alapjai voltak, például annak a tételnek a megvalósítása, hogy a vallás az állam szempontjából tisztára magánügy; vagy közvetlenül a munkásosztály érdekében hoztak határozatokat, amelyek részben mélyen a régi társadalmi rend elevenébe vágtak [...]“

Engels szándékosan emelte ki e szavakat: „az állam szempontjából“, s ezzel elevenére tapintott a német opportunizmusnak, amely a vallást a párt szempontjából is magánügynek nyilvánította és ezzel a forradalmi proletariátus pártját lesüllyesztette a legsekélyebb „szabadgondolkodó“ filiszterség színvonalára, amely hajlandó megtűrni a felekezetenkívüliséget, de lemondott arról a pártfeladatról, hogy a népet butító vallásos ópium ellen harcoljon.

A német szociáldemokrácia jövendő történetírója, amikor majd kutatni fogja e szociáldemokrácia 1914-ben bekövetkezett gyalázatos összeomlásának gyökereit, erre a kérdésre vonatkozólag sok érdekes anyagra fog bukkanni, kezdve azokon a tétovázó, a kapukat az opportunizmus előtt szélesen kitáró kijelentéseken, amelyek a párt szellemi vezérének, Kautskynak cikkeiben találhatók, és végezve a pártnak 1913-ban a „Los-von-der-Kirche-Bewegung“ (az egyháztól való elszakadás mozgalma) irányában tanúsított magatartásán.

De térjünk át arra, hogyan összegezi Engels húsz év múltával a Komműn tanulságait a harcoló proletariátus számára.

Engels különösen a következő tanulságokat emelte ki:

„[...] Az eddigi központosított kormány elnyomó hatalma — hadsereg, politikai rendőrség, bürokrácia —, amelyet Napóleon 1798-ban megteremtett és amelyet azóta minden új kormány szívesen fogadott eszközként átvett és ellenfeleivel szemben felhasznált, éppen ez a hatalom kellett hogy mindenütt elbukjon, mint ahogy Párizsban már elbukott.
A Kommünnek már kezdettől fel kellett ismernie, hogy az uralomra jutott munkásosztály nem használhatja tovább a régi államgépezetet; hogy ennek a munkásosztálynak ahhoz, hogy saját, csak imént meghódított uralmát ismét el ne veszítse, egyrészt el kell távolítania minden régi, eddig ellene felhasznált elnyomó gépezetet, másrészt pedig biztosítania kell magát saját képviselőivel és hivatalnokaival szemben azáltal, hogy őket kivétel nélkül bármikor elmozdíthatóknak nyilvánítja [...]“

Engels újra meg újra hangsúlyozza, hogy az állam nemcsak a monarchiában, hanem a demokratikus köztársaságban is állam marad, azaz megtartja legfőbb megkülönböztető vonását: a tisztviselőket, a „társadalom szolgáit“, a társadalom szerveit a társadalom uraivá teszi.

„[...] Ez ellen a minden eddigi államban elkerülhetetlen átváltozás ellen, mely az államot és az állami szerveket a társadalom szolgáiból a társadalom uraivá tette, a Komműn két csalhatatlan szert alkalmazott. Előszöris, minden közigazgatási, bíráskodási és közoktatási állást az érdekeltek általános szavazati jogán alapuló választás útján töltött be, mégpedig úgy, hogy ugyanezek az érdekeltek választottjukat mindenkor visszahívhatják. Másodszor pedig, minden szolgálatért, a magasabbrendűért és az alacsonyabbrendűért egyaránt, csak olyan bért fizetett, amilyent a többi munkás kapott. A legmagasabb fizetés, amelyet egyáltalán megadott, 6 000 frank volt. Ezzel biztos gátat vetett az álláshajhászásnak és a könyöklésnek, a képviselőtestületekbe kiküldöttek kötött mandátuma nélkül is, amit még ráadásul szintén bevezettek [...]“

Engels itt ahhoz az érdekes határhoz közeledik, ahol a következetes demokrácia egyrészt szocializmusba csap át, másrészt megköveteli a szocializmust. Mert az állam megszüntetéséhez az szükséges, hogy az állami szolgálat funkciói az ellenőrzés és a nyilvántartás olyan egyszerű műveleteivé változzanak, amelyeket a lakosság óriási többsége és később kivétel nélkül az egész lakosság is el tud végezni. A karrierizmus teljes kiküszöbölése pedig megköveteli, hogy a „tiszteletbeli“, fizetéssel nem járó állami hivatal ne lehessen ugródeszka a bankok és részvénytársaságok jövedelmező állásaiba, mint ahogy az minden, még a legszabadabb kapitalista országban is állandóan előfordul.

Engels azonban nem követi el azt a hibát, amelyet például a nemzetek önrendelkezési jogának kérdésében bizonyos marxisták elkövetnek, akik azt mondják, hogy a kapitalizmusban ez az önrendelkezés lehetetlen, a szocializmusban pedig felesleges. Az ilyen látszatra szellemes, de valójában ferde okoskodást akármelyik demokrata intézményre is lehetne alkalmazni, többek között a hivatalnokok szerény fizetésére is, mert végig következetes demokrácia a kapitalizmusban lehetetlen, a szocializmusban viszont minden demokrácia elhal.

Ez szofizma, amely arra a régi tréfás kérdésre emlékeztet, hogy kopaszodik-e az az ember, akinek kihull egy hajaszála?

A demokrácia mindvégig való kifejlesztése, e kifejlesztés formáinak megkeresése, a gyakorlatban való kipróbálása stb., mindez a szociális forradalomért folytatott harc egyik szerves feladata, önmagában véve semmiféle demokratizmus sem hozza meg a szocializmust, az életben azonban a demokratizmus sohasem „önmagában véve“ jelenik meg, hanem más jelenségekkel „együttvéve“, befolyást gyakorol a gazdaságra is, előbbre viszi annak átalakítását és maga is változik a gazdasági fejlődés hatására stb. Ez az élő történelem dialektikája.

Engels így folytatja:

„[...] Az eddigi államhatalomnak ezt a szétrobbantását (Sprengung) és egy új, valóban demokratikus államhatalommal való helyettesítését behatóan tárgyalja a «Polgárháború» harmadik része. Szükséges volt azonban ennek a helyettesítésnek néhány vonására itt mégegyszer röviden visszatérnünk, mert éppen Németországban az államba vetett babonás hit a filozófiából átment a burzsoázia, sőt sok munkás tudatába is. A filozófiai elgondolás szerint az állam az «eszme megvalósulása», vagy a filozófiai nyelvre lefordított mennyország a földön, az a terület, ahol az örök igazság és igazságosság megvalósul vagy meg kell hogy valósuljon. Ennek a következménye azután a babonás államtisztelet és mindannak babonás tisztelete, ami az állammal összefügg, és ez a babonás tisztelet annál is könnyebben létrejön, mert az emberek kora gyermekségüktől megszokták, hogy azt képzeljék: nem is lehet másképpen ellátni az egész társadalom közös ügyeit és érdekeit, mint ahogyan eddig ellátták, t. i. az állam és annak jól fizetett hatóságai segítsége útján. És azt hiszik, hogy már rendkívül merész lépést tettek, ha megszabadultak az örökletes monarchiába vetett hittől és a demokratikus köztársaságra esküsznek. Valójában azonban az állam nem egyéb, mint arra való gépezet, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságban semmivel sem kevésbbé, mint a monarchiában; és a legjobb esetben egy olyan rossz, melyet az osztályuralomért folyó harcban győztes proletariá- tus örököl, és amelynek legrosszabb oldalait kénytelen lesz ugyanúgy, mint a Kommün, azonnal minél jobban megnyirbálni, amíg egy új, szabad társadalmi viszonyok között felnőtt nemzedék nem lesz képes arra, hogy az egész állam-limlomot sutba dobja.“

Engels figyelmeztette a németeket arra, hogy amikor majd a monarchiát köztársasággal helyettesítik, ne feledkezzenek meg a szocializmusnak általában az állam kérdésére vonatkozó alapelveiről. Figyelmeztetései ma úgy hatnak, mintha egyenesen Cereteli és Csernov uraknak szóló leckék lennének, akik „koalíciós“ gyakorlatukban az államba vetett babonás hitükről, babonás államtiszteletükről tettek tanúbizonyságot!

Még két megjegyzést:
1) Ha Engels azt mondja, hogy az állam a demokratikus köztársaságban „semmivel sem kevésbbé“ mint a monarchiában, továbbra is „arra való gépezet, hogy egyik osztály elnyomja a másikat“, akkor ez egyáltalában nem azt jelenti, hogy az elnyomás formája közömbös a proletariátus számára, mint ahogy ezt egyes anarchisták „tanítják“. Az osztályharc és az osztályelnyomás szélesebb, szabadabb, nyíltabb formája óriási mértékben megkönnyíti a proletariátusnak az osztályok megszüntetéséért vívott harcot általában.
2) Az a kérdés, hogy miért lesz csak egy új nemzedék képes arra, hogy ezt az egész állam-limlomot sutba dobja, összefügg a demokrácia túlhaladásának kérdésével, amelyre most rátérünk.

Engels történetesen a „szociáldemokrata“ elnevezés tudományos helytelenségének kérdésével kapcsolatban nyilatkozott erről a kérdésről.

Az 1870-es években írott különböző, főleg „nemzetközi“ tárgyú cikkei gyűjteményes kiadásának („Internationales aus dem Volksstaat“) 1894. január 3-án kelt előszavában, melyet tehát másfél évvel halála előtt írt, Engels azt mondja, hogy minden cikkben a „kommunista“, nempedig a „szociáldemokrata“ szót használja, mert akkoriban Franciaországban a proudhonisták, Németországban a lassallisták nevezték magukat szociáldemokratáknak.

„[...] Teljesen lehetetlen volt tehát — folytatja Engels — Marx számára is, az én számomra is, hogy külön álláspontunk megjelölésére ilyen tágítható kifejezést használjunk. Ma már más a helyzet, és így ez a szó („szociáldemokrata“) talán elfogadható (mag passieren), bármennyire nem illő is (unpassend, nem megfelelő) olyan párt számára, amelynek gazdasági programja nemcsak általában szocialista, hanem határozottan kommunista, és amelynek politikai végcélja az egész állam túlhaladása, tehát a demokráciáé is. Valóságos (Engels kiemelése) politikai pártok elnevezése azonban sohasem felel meg teljesen a pártoknak; a párt fejlődik, a név megmarad“.

Engels, a dialektikus, élete alkonyán is hű maradt a dialektikához. Volt nekünk Marx-szal — mondja — egy nagyszerű, tudományosan pontos elnevezésünk a párt számára, de nem volt valóságos pártunk, azaz proletár tömegpártunk. Most (a XIX. század végén) van valóságos pártunk, amelynek elnevezése azonban tudományosan helytelen. Nem baj, „elfogadható“, az a fontos, hogy a párt fejlődjék, hogy elnevezésének tudományos pontatlansága ne maradjon előtte titokban és ne gátolja abban, hogy a helyes irányban fejlődjék!

Akadhat majd olyan tréfacsináló, aki bennünket, bolsevikokat is, Engels módjára akarna megvigasztalni: van valóságos pártunk, kitűnően fejlődik; tehát „elfogadható“ ez az értelmetlen és torz „bolsevik“ szó is, mely egyáltalán semmit sem fejez ki, azon a tisztára véletlen körülményen kívül, hogy az 1903-as brüsszel-londoni kongresszuson többségben voltunk... Most talán, amikor a köztársaságiaknak és a „forradalmi“ kispolgári demokráciának pártunk ellen indított júliusi és augusztusi hajszája után a „bolsevik“ szó kivívta az egész nép tiszteletét, most, miután ezek az üldöztetések ezenkívül pártunk valóságos fejlődése terén ilyen óriási történelmi haladást jeleznek — most talán én is ingadoznék, hogy ragaszkodjam-e a párt elnevezésének megváltoztatására vonatkozó áprilisi javaslatomhoz. Lehetséges, hogy „kompromisszumot“ ajánlanék elvtársaimnak: nevezzük magunkat kommunista pártnak, de zárójelben hagyjuk meg a bolsevik szót...

De a pártelnevezés kérdését fontosság dolgában össze sem lehet hasonlítani azzal a kérdéssel, hogy mi a forradalmi proletariátus viszonya az államhoz.

Az államra vonatkozó szokásos fejtegetésekben állandóan elkövetik azt a hibát, amelytől Engels óv itt bennünket és amelyet előző fejtegetéseinkben futólag már érintettünk. Mindig elfelejtik ugyanis, hogy az állam megszüntetése egyszersmind a demokrácia megszüntetése, hogy az állam elhalása a demokrácia elhalása.

Ez az állítás első pillantásra rendkívül különösnek és érthetetlennek látszik, némelyekben még olyan kétségek is támadhatnak, hogy nem várjuk-e mi egy olyan társadalmi rend elkövetkezését, amelyben nem fogják követni azt az elvet, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek, mert hiszen a demokrácia éppen ennek az elvnek az elismerése?

Nem. A demokrácia nem azonos azzal, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. A demokrácia — állam, mely elismeri a kisebbség alárendeltségét a többségnek, vagyis olyan szervezet, amely arra szolgál, hogy egyik osztály a másik ellen, a lakosság egyik része a másik ellen rendszeres erőszakot alkalmazzon.

Mi végcélként az állam megszüntetését tűzzük ki, azaz minden szervezett és rendszeres erőszaknak, általában minden, embereken elkövetett erőszaknak a megszüntetését. Mi nem várjuk egy olyan társadalmi rend eljövetelét, amelyben nem tartják majd tiszteletben azt az elvet, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. De amikor a szocializmus felé törekszünk, meg vagyunk győződve arról, hogy ez át fog nőni a kommunizmusba, s ezzel kapcsolatban általában megszűnik majd annak a szükségessége, hogy emberekkel szemben erőszakot alkalmazzunk, hogy az egyik embert a másiknak, hogy a lakosság egyik részét a másiknak alávessük, mert az emberek meg fogják szokni, hogy a társadalmi együttélés elemi feltételeit erőszak és alárendelés nélkül tiszteletben tartsák.

Engels éppen azért, hogy a megszokásnak ezt az elemét kiemelje, új nemzedékről beszél, új, szabad társadalmi viszonyok között felnőtt nemzedékről, amely képes arra, hogy az egész állam-limlomot sutba dobja“, — minden állam-limlomot, a demokrata köztársasági állam-limlomot is.

Hogy ezt megvilágíthassuk, meg kell vizsgálnunk azt a kérdést, melyek az állam elhalásának gazdasági alapjai.

Következő rész: V — Az állam elhalásának gazdasági alapjai

Tartalomjegyzék