Az állatok életéből két jelenet hatott rám erősen utazásaim közben, amelyeket fiatal éveimben tettem Nyugat-Szibérián és Észak-Mandzsúrián át. Az egyik, hogy a legtöbb állatfaj nagyon kemény harcot folytat a zordon természettel; az élőlények óriási méretekben pusztulnak — ezt időszakonként természetes okok idézik elő —, és ezáltal az élőlények száma nagyon csekély azon a nagy területen, amelyen megfigyeléseimet végeztem. A másik pedig az, hogy sehol sem tudtam fölfedezni elkeseredett küzdelmet a létföltételekért ugyanazon fajhoz tartozó állatok között, még azokon a kivételes helyeken sem, ahol az állatvilág nagy számban él, holott ezt nagyon gondosan kutattam. Pedig ez az a küzdelem, amelyet a legtöbb darwinista – maga Darwin azonban egyáltalában nem mindig – a létért való küzdelem tipikus ismertető jelének és a fejlődés fő tényezőjenek tart.
Észak-Eurázsiában a tél derekán dühöngő borzasztó hóviharok, amelyeket gyakran még ónos eső is követ; a május második felében évente ismétlődő fagyok és hózivatarok, amikor a fák már teljesen kivirágoztak és előbújtak a rovarok, a korai fagyok és nagy hóesések, amelyek gyakran már júliusban vagy augusztusban beköszöntének és egy csapásra elpusztítják a rovarok millióit és a madarak második költését a pusztákon; a nagy esőzések – a monszun következményei –, amelyek az enyhébb éghajlatú vidékeket augusztusban és szeptemberben áradásokkal borítják, amilyeneket csak Amerika és Ázsia nyugati része ismer, úgy hogy a fennsík országnyi területei válnak feneketlen mocsarakká; és végül a nagy hóesések, amelyek következtében gyakran akkora területeken, mint Németország vagy Franciaország, a kérődzők nem tudnak megélni és ezerszámra pusztulnak el – ezekkel a föltételekkel láttam én küzdeni az állati életet Észak-Ázsiában. Ezek a jelenetek korán megtanítottak arra, hogy a létért való küzdelemben mily túlnyomó jelentősége van annak a tényezőnek, amelyet Darwin „a túlnépesedés természetes akadályainak” nevezett, ha ahhoz a küzdelemhez viszonyítjuk, amelyet ugyanazon faj egyes egyénei folytatnak a létföltételekért. Ez a küzdelem bizonyos mértékben itt-ott előfordul ugyan, de sohasem éri el az első momentum jelentőségét. Kevés élőlény nagy területeken, túlnépesedés helyett a normálisnál is kevesebb, ez jellemezte leginkább a földnek ezt az óriási darabját – Észak-Ázsiát –, úgy hogy már akkor komoly kételkedés ébredt bennem, amelyet azután későbbi tanulmányaim megerősítettek, – kételkedés a táplálékért a fajon belül folyó borzasztó küzdelemben, amely a legtöbb darwinista számára dogma volt, sőt új fajok keletkezésénél is ez játszotta szerintük a döntő szerepet.
Másrészt azonban bárhol nyílt alkalmam szűk területre szorított bőséges állati életet megfigyelni, mint például a tavakon, ahol számtalan faj egyénei millió számban jönnek össze, hogy utódaikat fölneveljék; vagy a rágcsáló állatok telepeiben; vagy a vándormadaraknál, melyek abban az időben amerikai arányokban gyűltek össze az Usszuri mentén; vagy a dámvad vándorlásainál, amelyeket az Amur mellett figyeltem meg, amikor megmérhetetlen területekről ezrei gyülekeztek össze ezeknek az intelligens állatoknak, hogy meneküljenek a fenyegető hó elől és átléphessék az Amurt ott, ahoh legkeskenyebb: az ilyen állati élet jeleneteiben, amelyek előttem játszódtak le, a kölcsönös segítséget és kölcsönös támogatást oly nagy mértékben tapasztaltam, hogy ebben kezdtem sejteni az élet- és a fajfönntartás, valamint a továbbfejlődés legfontosabb tényezőjét.
Végül még azt láttam a Bajkálon túl, a félvad szarvasmarháknál és lovaknál, mindenütt a vad kérődzőknél, a mókusoknál és számos más esetben, hogy ha a föntemlitett okokból állatok a táplálék hiányával küzködnek, a fajnak az a része, amelyet a szerencsétlenség ért, a megpróbáltatásból egészségében és erejében annyira megtörve kerül ki, hogy a fajnak semmiféle tökéletesedését, fejlődését nem lehet a heves küzdelmek ilyen periódusainak tulajdonítani.
Ebből következik azután, hogy amikor később a szociológia és a darwinizmus közötti összefüggésre fordítottam figyelmemet, egyetlen könyvet sem találtam erről a fontos kérdésről, amellyel egyetértettem volna. Mindegyik azt akarta bebizonyítani, hogy az emberiség intelligenciájánál és tudásánál fogva csökkentheti ugyan a létért való küzdelem hevességét az emberek között, de egyúttal fölállította azt a tételt is, hogy létföltételekért folytatott küzdelem az állatnál fajtájabeliek, az embernél embertársai ellen: „természettörvény” [a law of Nature]. Ezt az álláspontot nem oszthattam, mert ha elfogadjuk, hogy ez a kíméletlen polgárháború a faj határain belül csakugyan fönnáll és a fejlődés föltétele, akkor meggyőződésem szerint olyasvalamit fogadtunk el, ami nemcsak hogy nincs bebizonyítva, hanem amit még a közvetlen észlelés sem támogat.
Ezzel szemben nagyjelentőségű volt az én szememben az az előadás, melyet Prof. Kessler, a híres zoológus és a pétervári egyetem dékánja, 1880. év januárjában tartott „A kölcsönös segítség törvényéről” az orosz természettudósok kongresszusán és amelyet 1883-ban olvastam el. A kérdést egészen új szempontokból világította meg. Kesslernek az volt a véleménye, hogy a kölcsönös harc törvénye mellett a természetben a kölcsönös segítség törvénye is működik és hogy ez az utóbbinak a létért való küzdelem eredményére, de különösen a fajok fejlődésére, sokkal nagyobb befolyása van, mint a kölcsönös harcnak. Ez a gondolat voltaképen csak továbbfejlesztése annak az eszmének, amelyet Darwin maga fejtett ki az „Ember származása” című művében, és ez előttem annyira helyesnek és oly nagyfontosságúnak látszott, hogy már akkor elkezdtem ennek a gondolatnak a továbbépítésére anyagot gyűjteni. Kessler előadásában csak rövid vázlatot adott, a részletes kidolgozást már nem végezhette el, mert 1881-ben meghalt.
Egyetlen egy ponton nem oszthattam Kessler nézeteit. Szerinte a „szülői szeretet” és az utódokról való gondoskodás volna az állatoknál a kölcsönös hajlandóság forrása. Az a kérdés, hogy mennyiben volt ez a két érzés befolyással a szociális ösztönök fejlődésére és mennyiben hatottak más ösztönök is ugyanebben az irányban, véleményem szerint annyira új és messze kiható kérdés, hogy azt most még nem is vitathatjuk. Ha majd összegyűjtöttük a kölcsönös segítség tényeit a különböző állatfajoknál és kifejtettük ennek a segítségnek fontosságát a fejlődés szempontjából, csak akkor vehetjük vizsgálat alá, mennyit lehet a szociális érzések fejlődésében a szülői érzések vagy a tiszta szociális ösztön javára irni. Ennek az eredete kétségtelenül az állati élet fejlődésének legrégibb korszakaiban található, talán már a „kolóniaképződés” [colony-stages] idején. Figyelmemet leginkább tehát arra fordítottam, hogy mindenekelőtt kimutassam a kölcsönös segítség jelentőségét a fejlődésben és későbbi kutatásokra bízom, hogy fölkutassák a kölcsönös segítség ösztönének az eredetét.
Goethének, a természettudományi lángésznek figyelmét természetesen nem kerülte el a kölcsönös segítség jelentősége, „ha már csak általános voltát be lehetne bizonyítani”. Eckermann egyszer – 1827-ben – elbeszélte Goethének, hogy két kis, szárnyra kapott ökörszem elröpült és másnap egy vörösbegy fészkében találta meg, ahol a vörösbegy a saját kicsinyeivel együtt táplálta őket. Ez a tény Goethét valósággal fölizgatta. Pantheista fölfogásának megerősítését látta ebben és így szólt: „Ha úgy volna, hogy az idegen táplálása általános törvényszerűség a természetben, akkor ez számos kérdés megfejtését jelentené.” Még ugyanaz nap újra visszatért erre az esetre és arra ösztökélte Eckermannt, hogy a kérdést tegye mihamarabb külön tanulmány tárgyává és hozzáfűzte, hogy „felbecsülhetetlen eredményeket” fog elérni. Sajnos, ez a tanulmány sohasem készült el. Nem lehetetlen azonban, hogy Goethe megjegyzése buzdította Brehmet, aki munkáiban a kölcsönös segítségre vonatkozó adatoknak óriási tömegét halmozta föl.
Több jelentőségteljes munka jelent meg az állatok intelligenciájáról és szellemi életéről 1872 és 1886 között. Ezek közül három foglalkozik különösen a mi témánkkal, és pedig: Espinas: Les sociétés animales (Párizs 1877); J. Lanessan előadása: La lutte pour l'existence et l'association pour la lutte (1881 április) és L. Büchner könyve: Liebe und Liebesleben in der Tierwelt, amelynek első kiadása 1879-ben, második, erősen kibővített kiadása 1885-ben jelent meg. Bármily kitűnőek is ezek a munkák, mégsem pótolnak olyan könyvet, amelyben a „kölcsönös segítség” nemcsak érvül szolgál az erkölcsi ösztönöknek emberelőtti eredetére, hanem mint természettörvény és a fejlődés tényezője esik vizsgálat alá. Espinas legfőképpen olyan állati társadalmakra fordította figyelmét, amelyek élettani munkamegosztáson alapulnak (hangyák, méhek); munkájában ugyan bőven van sokféle hasznos útmutatás, csakhogy olyan időben Íródott, amikor az emberi társadalmak fejlődését még nem lehetett az ismereteknek oly tömegével venni vizsgálat alá, amint azt ma tehetjük. Lanessan előadása inkább csak szellemes tervezete olyan munkának, amely a kölcsönös támogatás elvét fejtené ki, a tengerben álló sziklától kezdve a növény- és állatvilágon át egészen az emberiségig. Bármily érdekes és sok tényt tartalmaz is Büchner könyve, mégsem érthetek vele egyet, éppen alapgondolata miatt. A könyv a szerelem dicsénekével kezdődik és csaknem minden példa és fejtegetés az állatok közötti szeretet és rokonszenv létezését akarja bizonyítani. Ha pedig az állatok szociális ösztönét szeretetre és rokonszenvre vezetjük vissza, ezzel egyúttal csökkentjük jelentőségét és általánosságát megszorítjuk. A szeretetre és a személyes rokonszenvre alapított emberi erkölcsnek is csak az volt a hatása, hogy az erkölcsi érzés fogalmát nagyon szűk határok közé szorította. Ha segítek oltani az égő házat, nem a szeretet vezet szomszédom iránt, akit talán nem is ismerek; ennél sokkal többet átölelő, bár bizonytalan érzés: az emberi szolidaritás érzése és a szociális ösztön az, ami ösztökél. Ugyancsak így áll a dolog az állatoknál is. Amikor a kérődzők csordája vagy a lovak körbe állanak, hogy meghiúsítsák a farkasok támadását, nem a szeretet vagy rokonszenv vezeti őket; a farkasokat sem a szeretet hozza össze, amikor csoportosan indulnak vadászatra; nem a szeretet ösztönzi a játékra a fiatal macskákat vagy a bárányokat; a különböző fajtájú madarakat, amelyek nagy csoportokba verődve töltik az őszi napokat, szintén nem a szeretet tartja össze és az sem szeretet vagy személyes rokonszenv, ami a franciaországnyi területen szétszórtan élő dámvadakat számos külön csordába tereli össze, amelyek mind egy bizonyos hely felé törekednek, hogy ott együttesen lépjék át a folyót. Sokkal általánosabb érzés ez mint a szeretet vagy a személyes rokonszenv – ösztön, amely az állatoknál és embernél a roppant hosszú fejlődés menete alatt fejlődött ki és megtanította az embereket és állatokat, hogy milyen nagy erősség a kölcsönös segítség gyakorlása és hogy a szociális életben milyen örömöket találhatnak.
Aki tanulmányozta az állatok lélektanát és az emberi erkölcsöt, könnyen be fogja látni ennek a megkülönböztetésnek a fontosságát. Erkölcsi érzéseink előrehaladó fejlődésében kétségen kívül nagy szerepet játszik a szeretet, rokonszenv és önfeláldozás. De azért az emberi társadalom alapja nem a szeretet és nem a rokonszenv, hanem az emberi szolidaritás tudata, ha talán ez az öntudat még csak az ösztön fejlődési stádiumában van. A társadalom fölismerte, hogy mennyire megerősíti a kölcsönös segítség a társaság minden egyes tagját – ha talán ez a fölismerés nem is lépte át az öntudat küszöbét –, fölismerték, mily szorosan függ össze az összesség boldogsága az egyesével és mások jogának tisztelete hogyan fejleszti ki az egyénben az igazságosság vagy egyenlőség iránti érzéket. Ezen a széles és szükségszerű alapon fejlődött ki a magasabb rendű erkölcsi érzés. Ez a kérdés azonban nem tartozik ennek a munkának a keretébe, úgy hogy itt csak utalok előadásomra Az igazságosságról és erkölcsről, amely felelet Huxley Etikájára, ahol ezt a kérdést némileg részletesebben fejtettem ki.
Amikor mindezeket meggondoltam, arra az eredményre jutottam, hogy bizonyára hiányt fog pótolni egy olyan könyv, amely A kölcsönös segítségről, mint természettörvényről és a fejlődés tényezőjéről szól. Amikor Huxley 1888-ban kiadta A létért való küzdelem manifesztumát (Struggle for Existence and its Bearing upon Man) – véleményem szerint igen helytelen eltorzitását a természet jelenségeinek, amint azt erdőn és mezőn megfigyelhetjük – megkérdeztem a Nineteenth Century kiadóját, vajon írhatnék-e az ő lapjában alapos feleletet ennek a híres darwinistának. James Knowles ur ajánlatomat nagy rokonszenvvel fogadta. Elmondtam tervemet W. Bates úrnak is. Azt válaszolta: „Kétségtelenül, ez az igazi darwinizmus. Borzasztó, hogy mit csináltak Darwinból. Írja meg ezeket a cikkeket és ha majd megjelentek, átadok önnek egy levelet, hogy azt is közölje.” Sajnos, hét évig tartott, amíg ezeket a cikkeket megírtam és amikor megjelent, Bates már nem volt az élők között.
Természetes, hogy amikor már letárgyaltam cikkeimben a kölcsönös segítség jelentőségét az állatok különböző osztályában, meg kellett világítanom ennek a tényezőnek a jelentőségét az emberiség fejlődésében is. Ez a munka annál fontosabb, mert a fejlődési elmélet számos követője elismeri ugyan a kölcsönös segítség jelentőségét az állatoknál, de mint például Herbert Spencer, tagadja az emberiségnél. Azt állítják, hogy a primitív ember számára az élet törvénye volt minden egyesnek harca az összesség ellen. A barbárokról és a vadakról szóló fejezetben igyekszem mindazzal, amit az emberiség fejlődésének legelső stádiumairól tudunk megvilágítani, hogy mennyiben állja meg helyét ez a Hobbes óta minden kritika nélkül minduntalan ismételt állítás.
A vad és félvad tömegek teremtő szelleme a kölcsönös segítség számos és fontos intézményét teremtette meg már a legkorábbi időszakban, amikor a társadalom formája a törzs volt és még inkább később, a faluközösség idején. Amikor azt láttam, hogy ezek a korai intézmények milyen óriási hatással voltak a későbbi fejlődésre mind a mai napig, ez a megismerés arra ösztönzött, hogy kutatásaimat kiterjesszem későbbi történelmi időszakokra is, különösen pedig a középkori szabad városi köztársaságok nagyon érdekes korszakára, amelyeknek általános elterjedését és a mai civilizációra való hatását még nem eléggé ismerik. Végül még utaltam arra a fontos szerepre, amelyet a kölcsönös támogatás ösztöne még a mi mai társadalmunkban is játszik – akár szerzett ez az ösztön, akár a fejlődés elképzelhetetlenül hosszú ideje alatt átöröklött – és amelyről fölteszik, hogy azon az elven nyugszik: „mindenki önmagáért és az állam mindenkiért”, amelynek azonban sohasem sikerült és ezt nem is fog sikerülni tökéletesen megvalósítani.
Ez ellen a könyv ellen föl lehet hozni azt a kifogást, hogy úgy az állatok, mint az emberek nagyon kedvező megítélésben részesülnek benne, hogy különös súly esik szociális képességeikre, ellenben antiszociális ösztöneik és az egyéni önfentartás ösztöne alig szerepelnek. Ezt azonban nem lehetett elkerülni. Oly sokat hallottunk az utóbbi években arról a „létért való kemény, elkeseredett küzdelem”-ről, amelyet minden egyes állat az összes többi állat ellen, minden „vadember” az összes többi „vadember” ellen és minden civilizált ember minden polgártársa ellen folytat, hogy végre is egyszer célszerű lesz ezzel szembeállítani az olyan tények hosszú sorozatát, amelyek az ember és állat életét más világításban mutatják be. Rá kellett mutatni arra a túlnyomóan fontos jelentőségre, amellyel a szociális szokások a természetben, az állatfajok és az emberi lények fejlődésében szerepelnek, be kellett bizonyítani, hogy a szociális szokások az állatoknak ellenségeikkel szemben hatásos védelmet biztosítanak, gyakran megkönnyítik a táplálék megszerzését (téli raktárak, vándorlások), hosszú életet és a szellemi tulajdonságok kifejlődésének nagyobb lehetőségét biztosítják számukra és hogy az embernek ezek mellett az előnyök mellett azt is lehetővé tették, hogy létrehozza azokat az intézményeket, amelyeknek alapján megállhatta helyét a természettel folytatott nehéz küzdelemben és sorsa változó folyása mellett is folyton előre haladhatott. Ez a könyv a kölcsönös segítség törvényéről szól, mint a fejlődés egyik legfontosabb tényezőjéről, nem pedig a fejlődés összes tényezőiről és azok értékéről. Előbb, ezt a könyvet kellett megírni, majd csak azután lehet a másikat.
Nem tartozom azok közé, akik kicsinylik azt a szerepet, amelyet az egyén önfentartása játszott a fejlődésben. Ebben a kérdésben azonban mélyebbre kellene hatolni, mint az eddig történt. Az emberiség történetében az egyéni önfentartás egészen más volt és egészen más ma is, sokkal szélesebb körű, mélyebb valami, mint az a kicsinyes, balga rövidlátás, amelyet az irók hosszú sora mint „individualizmust”, vagy „önfentartást” ismer. És utóvégre azok az egyének, akik befolyással voltak a történelem alakulására, nem tartoztak mindnyájan az embereknek abba az osztályába, ahová a historikusok a hősöket csoportosítják. Éppen ezért, ha a körülmények majd megengedik, külön könyvben szeretném kifejteni azt a szerepet, amelyet az egyén önfentartása játszott a fejlődésben. Itt csak néhány általános megjegyzésre szorítkozhatom. Mihelyt a kölcsönös segítség intézményei – a törzs, a faluközösség, a céhek, a középkori város – a történelem folyása alatt elvesztik eredeti jellemvonásaikat és parazitikus növekedés által szétesnek, úgy hogy akadályai lesznek a fejlődésnek, ezek ellen az egyének forradalma két különböző alakban folyt le. Az egyik rész azért kelt föl, hogy megtisztogassa a régi intézményeket, vagy hogy a közösség magasabb formáira térjen át éppen a kölcsönös segítség elve alapján. Így példának okáért megkísérelték, hogy a lex talionis helyébe a „kártalanítást” tegyék, vagy később, hogy az osztályérdek alapján szabályozott kártalanítást helyettesítsék a botlások megbocsátásával, vagy az emberi lelkiismeret előtti egyenlőség még magasabb rendű ideáljával. Ugyanabban az időben azonban az egyéni forradalmároknak más csoportja mindig azon dolgozott, hogy a kölcsönös segítség védő intézményeit lerombolja azért, hogy saját gazdagságát és saját hatalmát gyarapítsa. A történelem igazi tragédiája abból a küzdelemből áll, amelyet ez a három komponens egymás ellen folytatott, a forradalmár egyének két csoportja és a meglévő rend védelmezői. Azonban ennek a küzdelemnek és annak a szerepnek vázolására, amelyet e három tényező mindegyike az emberiség fejlődésében játszott, legalább is annyi esztendőre volna szükség, mint ahányat e könyv megírásával eltöltöttem.
Meg kell említenem néhány könyvet, amelyek körülbelül ugyanezzel a tárgykörrel foglalkoznak és azóta jelentek meg, mióta én a kölcsönös segítségről szóló cikkeimet közzétettem: The Lowell Lectures on the Ascent of Man Henry Drumond-tól (London, 1894) és The Origin and Growth of the Moral Instinct A. Sutherlandtől (London, 1898). Mindkettő lényegében ugyanazon az úton halad, mint Büchner könyve és a másodsorban említett munka kimerítően foglalkozik a szülői és családi érzéssel, mint az egyedül működő erővel az erkölcsi érzés fejlődéstörténetében. Még egy harmadik könyv is foglalkozik ugyanebből a szempontból az emberrel, még pedig: Prof. F. A. Giddings, The Principles of Sociology című munkája, amelynek első kiadása 1896-ban jelent meg New-Yorkban és Londonban, de a szerző alapgondolatát már 1894-ben vázolta egy füzetben. A megegyező pontok szembeállítását és az egyezések és ellentétek kimutatását ezen munka és az én könyvem között, a kritikára kell bíznom.
Ennek a könyvnek a fejezetei először a Nineteenth Centuryben jelentek meg. („Kölcsönös segítség az állatok között” 1890 szeptember és november. „Kölcsönös segítség a vad népek között” 1891 április. „Kölcsönös segítség a barbárok között” 1892 január. „Kölcsönös segítség a középkori városokban” 1894 augusztus és szeptember. „Kölcsönös segítség napjainkban” 1896 január és július.) Amikor könyvformában adtam ki, eleinte az volt a szándékom, hogy azt az anyagot és néhány alárendelt pont kifejtését, amelyet a folyóiratcikkekben el kellett hagynom, külön függelékben gyűjtöm össze. Időközben azonban kiderült, hogy ez a függelék a könyv terjedelmét megkettőzte volna, úgy hogy le kellett mondani a kiadásáról, vagy legalább is el kellett halasztani. A szövegbe csak annyi új anyagot vettem be, amennyit a mű szerkezetének változtatása nélkül tehettem.
Bromley (Kent), 1902.
Peter Kropotkin