Második fejezet: Kölcsönös segítség az állatok között (folytatás)

Mihelyt a mérsékelt égöv alatt visszatér a tavasz, a dél meleg vidékein szétszórt madarak miriádjai számtalan rajba gyűlnek össze és teljes erővel és örömmel igyekeznek észak felé, hogy utódaikat a világra hozzák. Minden bozót, minden erdőcske, minden szikla a tengerben és Észak-Amerika, Észak-Európa és az északi Ázsia számtalan tava ebben az időszakban mind a kölcsönös segítség jelentőségéről beszél, amely erőt, energiát és védelmet ad minden élőlénynek, bármilyen gyönge és védtelen is egyébként. Nézzünk meg például egyet az orosz vagy szibériai puszta számos tavai közül. Partjait a vízimadarak miriádjai népesítik be, amelyek legalább is húsz fajhoz tartoznak és mégis teljes békében élnek együtt, egymást oltalmazva.¹

„A parttól több száz méternyire a levegőben sirályok és halászmadarak nyüzsögnek, mint téli napon a hópelyhek. Szalonkák és bíbicek ezrei futkosnak a parton, keresik a táplálékukat, fütyülnek és örülnek az életnek. Távolabb majdnem minden egyes hullám taraján himbálódzik egy-egy kacsa, még távolabb a Casarki-kacsák rajai. Túláradó élet rajzik mindenfelé.”

És itt vannak a ragadozó madarak – a legerősebbek és legravaszabbak, amelyeknek „a legideálisabb szerveik vannak a rablásra”. Az éhség dühös és vad kiáltásokat csal ki belőlük, amint órák hosszú során át lesik az alkalmat, hogy az élőlények tömegéből egyetlen védtelen egyént kiragadhassanak. De mihelyt közelednek, jelenlétüket jelzik az önkéntes őrszemek tucatjai és a sirályok és halkapók százai veszik üldözőbe a rablót. Az éhségtől elkábítva csakhamar elfeledkezik a rabló rendes óvatosságáról: hirtelen lecsap az élő tömeg közé; de minden oldalról megtámadják és újra menekülésbe kergetik. Kétségbeesésében a vadkacsákra csap, de az értelmes társas állatok egy rajba gyülekeznek össze és tovarepülnek, ha sas; alámerülnek, ha a sólyom; vagy fölzavarják a vizet és megijesztik, ha kánya a támadó.² És mialatt az élet tovább rajzik a tavon, dühös kiáltozással repül tova a rabló és körülnéz, hol találna dögöt, vagy fiatal madarat vagy mezei egeret, amelyek még nem szokták meg, hogy idejekorán figyeljenek társaik jeladására. A túláradó élet mellett az ideálisan fölfegyverzett rablónak meg kell elégednie ennek az életnek a hulladékaival.

Tovább északra, a jeges szigettengerben, „mérföldnyire lehet a part mentén hajózni, és minden sziklát, minden szirtet, minden hegyet, kétszáz, sőt ötszáz méter magasságig is, a szó szoros értelmében elborítanak a tengeri madarak, amelyeknek fehér melle úgy fest a sötét sziklán, mintha sűrű mészfoltokkal volna tarkázva. A levegő közel és távol telve madarakkal.”³

Minden ilyen „madárhegy” élő illusztrációja egyrészt a kölcsönös segítségnek, másrészt a szociális életet élő egyének és fajok rendkívül különböző jellemvonásainak. Az osztrigahalász arról híres, hogy megtámadja a ragadozó madarakat. A szalonka óvatossága ismeretes, úgy hogy gyakran vezeti a békésebb madarakat. A széki lile, ha energikusabb fajtákhoz tartozó társak veszik körül, csaknem félénk állat, de apróbb madarak között magára vállalja, hogy őrködik a társaság biztonsága fölött. Itt vannak az uralkodó hajlamú hattyúk, ott a különösen békés izlandi sirályok, amelyek között még a rövid ideig tartó veszekedés is ritka, vagy a sarki kárakatonák, amelyek lolyton kedveskednek egymásnak; az egoista liba, amely eltaszítja megölt társának árváit, mellette egy más nőstény, amely bárkinek az árváit adoptálja és most ötven vagy hatvan fiókát vezet és ápol, mintha mindannyi a saját költése volna. A pingvinek mellett, amelyek ellopkodják egymás tojásait, ott vannak a bíbicek, amelyeknek családi élete „oly bájos és megható”, hogy még passzionátus vadászok is sajnálják lelőni a fiaitól körülvett nőstényt, vagy a dunnaludak, melyeknél több nőstény költ egyszerre egy fészekben, vagy a kárakatonák, amelyek egymás mögött ülnek egy sorban. A természet maga a változatosság, amelyben a jellemnek minden lehetséges változata megvan, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig és éppen azért nem lehet általános megállapításokkal leírni. Még kevésbé lehet a moralista szemével megítélni, mert a moralista nézetei, ha öntudatlanul is, ismét csak a természet megfigyelésének az eredményei.⁴

A madarak között olyan elterjedt szokás a fészekrakás idején összejönni, hogy több példát nem is kell fölhozni. Fáinkat a varjúfészkek csoportjai koronázzák, bokraink tele vannak apró madarak fészkeivel, a falusi házakon fecsketelepek találnak menedéket, ócska tornyaink százféle éji madár lakóhelyei és oldalakat lehetne megtölteni a béke és egyetértés leírásával, amely csaknem minden ilyen fészektelepen uralkodik. A védelem, amelyet a leggyöngébb madarak is megtalálnak az egyesülésben, nyilvánvaló. Dr. Couës, a kiváló megfigyelő, látta, amint a kis szirti fecskék a préri-sólyorn (Falco polyargus) közelében fészkeltek. A sólyom fészkét agyagtorony csúcsán építette föl, amilyen tornyok nagyon gyakoriak Colorado kanyonjaiban; a fecsketelep közvetlenül alatta fészkelt. A kis békés madarak nem féltek a ragadozó szomszédtól, sohasem engedték telepük közelébe. Rögtön körülvették és üldözték, úgy hogy vissza kellett vonulnia.⁵

A társas élet nem szűnik meg, ha a költés véget ért, hanem új formát ölt. Az ifjú nemzedék összegyülekezik, amikor is rendszerint különböző fajok vannak együtt. A társas életet ebben az időszakban tulajdonképen magáért a társas életért kedvelik, de mégis legfőképen a vele járó mulatságért. A mi erdeinkben is találhatunk ilyen társaságokat, amelyeket a csuszka (Sitta caesia) alkot a cinegékkel, pintyekkel, ökörszemekkel, fakúszókkal és néhány harkállyal együtt.⁶ Spanyolországban a fecskét együtt találjuk a vércsével, légykapóval, sőt a galambokkal is. Amerika nyugati részén a fiatal búbos pacsirták nagy rajokban élnek együttesen a mezei pacsirtával, a savannahverébbel és több fajta havasi fecskével.⁷ Valóban sokkal könnyebb volna leírni azokat a fajokat, amelyek izoláltan élnek, mint csak fölsorolni is azokat, amelyek őszi társaságokban gyűjtik össze a fiatalokat, nem vadászatra vagy fészekrakásra, hanem csak azért, hogy idejüket sporttal töltsék el, miután naponta néhány órát az élelem megszerzésére fordítottak.

Végül ne feledjük el a kölcsönös segítség óriási kifejlődését madaraknál vonulásaik közben, amire e helyen alig térhetek ki. Elég lesz csak annyit említeni, hogy a hónapokon át nagy területen kis csoportokban szétszórtan élő madarak ezrével gyűlnek össze; mielőtt elindulnának, egymás után több napon át bizonyos meghatározott helyen találkoznak és valószínűleg az utazás részleteit tárgyalják. Némely faj a délutánt mindig a nagy útra előkészítő röpüléssel tölti. Megvárják késlekedő rokonaikat is és egyszerre indulnak el bizonyos jól megválasztott irányban – a fölhalmozott kollektív tapasztalás eredménye ez –, amikor is a legerősebbek a menet élén röpülnek és ebben a nehéz helyzetben föl-fölváltják egymást. A tengeren át nagy rajokban nagy és kis madarak vannak együtt, és amikor tavasszal újra visszatérnek, mindig ugyanazt a fészket foglalják el, amelyiket az elmúlt esztendőben építettek vagy kijavítottak.⁸

Ez a terület nagyon tág, de még nagyon kevéssé van kikutatva; a kölcsönös segítség szokásának oly sok meglepő példáját szolgáltatja, amelyek kiegészítői a vándorlás alaptényének – amelyek mindegyike külön tanulmányozást kívánna –, hogy további részletek fölsorolásáról le kell mondanom. Csak futólag utalok arra a sok lármás gyűlésre, amelyeket mindig ugyanazon a helyen tartanak meg, mielőtt elindulnak hosszú utjukra észak vagy dél felé, vagy pedig azokra, amelyeket északon látunk, mikor elértek fészkelőhelyükre a Jenyiszej mentén vagy Anglia északi részében. Több napon át, néha egy hónapig is, minden reggel összejönnek egy órára, mielőtt táplálék után látnának; talán azon tanácskoznak, hol építsék föl fészkeiket.⁹

És ha vándorlásuk alatt vihar lepi meg őket, a közös szerencsétlenség a legkülönbözőbb fajtájú madarakat hozza össze.

Azok a madarak, amelyek voltaképen nem vándormadarak, hanem az évszak változásával lassanként haladnak északról dél felé, ugyancsak csoportosan haladnak. Nem utaznak egyedül, hogy talán minden egyes egyén külön-külön használja ki a jobb táplálék és lakás előnyeit, amelyek az új területen kínálkoznak, hanem mindig megvárják egymást és csapatokba gyűlnek össze, mielőtt elindulnának az évszak szerint dél vagy észak felé.¹⁰

Ha ezek után áttérünk az emlősökre, első sorban az tűnik föl, hogy mennyivel nagyobb a társas fajok száma a kevés húsevővel szemben, amelyek egyedül élnek. Az ó- és újvilág fönnsikjain, hegyein és pusztáin nyüzsögnek a szarvasok, antilopok, gazellák, dámvadak, bivalyok, vadkecskék és juhok, amelyek mind társas állatok. Amerikát az első európai telepedések idejében oly sűrűn népesítették be a bölények, hogy a telepeseknek meg kellett szakítaniuk utazásukat, ha a vándorló bölények csordája útjukat keresztezte; néha két vagy három napig is eltartott, míg a tömött csapat elvonult. Amikor az oroszok Szibériát elfoglalták, oly sok volt a szarvas, antilop, mókus és más társas állat, hogy Szibéria meghódítása voltaképen vadászati expedíció volt, amely kétszáz esztendeig tartott; Kelet-Afrika füvei benőtt pusztái még most is telve van antilopok és zebrák csordáival.

Még nem is olyan régen Észak-Amerika és északi Szibéria kis folyóit hódtelepek népesítették be és a XVII-ik századig Oroszország északi részén is nyüzsögtek telepeik. A négy nagy világrész síkságain mai napság is az egereknek, mókusoknak, mormotáknak és más rágcsálóknak számtalan kolóniája él. Ázsia és Afrika meleg vidékein az erdőkben számos elefánt-, rhinoceros- és majomtársaság tanyázik. Fönt északon a rénszarvasok megszámlálhatatlan csordákban élnek és még messzebb északra találjuk sarki rókák és mósusztehenek csordáit. Az óceán partjait fókák és rozmárok csoportjai élénkítik, vizében a társas cethalak seregei és még az ázsiai fensík legmagasabb részén is ott vannak a vadlovak, vadszamarak, vadtevék és juhok csordái. Mindezek az emlősök százakat és ezreket magukban foglaló csapatokban élnek, habár ma, három század lőporkultúrája után, az óriási csapatoknak csak törmelékeit találjuk meg. Mily piciny ezzel szemben a húsevők száma! És milyen téves azoknak a fölfogása, akik úgy beszélnek az állatvilágról, mintha egyebet se lehetne látni oroszlánoknál és hiénáknál, amelyek véres fogakkal marcangolják áldozataik húsát. Éppen olyan joggal lehetne mesélni azt is, hogy az egész emberi élet kezdetétől végéig nem egyéb háborús mészárlásnál. Az emlős állatoknál a társulás és a kölcsönös segítség a szabály. Még a ragadozóknál is találunk szociális szokásokat és a macskák családja (oroszlán, tigris, leopárd stb.) az egyetlen osztály, amely határozottan előnyben részesíti az izolált életet a társaságnál és még kisebb csoportokban is csak ritkán található. És mégis, még az oroszlánok között is „nagyon gyakori szokás, hogy együttesen vadásznak”.¹¹ A cibetmacskákat és menyéteket is izoláltan élőknek nevezhetjük, de tény az is, hogy a letűnt évszázad alatt a közönséges menyét inkább élt társaságban; régebben nagyobb csapatokban élt Skóciában és Svájcban, Unterwalden kantonban. A kutyák családja különösen társas hajlamú és a vadászcélokra· való egyesülések nagyon jellemzők számtalan fajukra. Általánosan ismeretes, hogy a farkasok falkában vadásznak, és Tschudi kitűnően írta le, mint vesznek körül félkörben egy tehenet, amely a hegyoldalban legelész, azután egyszerre hangos ordítással meglepik, úgy hogy a tehén ijedtében a mélységbe zuhan.¹² Audubon a harmincas években megfigyelte, hogy a labradori farkasok csapatokban vadásztak és miként üldözött egy ilyen csapat egy embert a kunyhójába és mint ölte meg a kutyákat. Hideg teleken a farkasfalkák úgy elszaporodnak, hogy veszedelmesekké válnak az emberi telepekre is, amint ez körülbelül negyvenöt évvel ezelőtt Franciaországban is megtörtént. Az orosz pusztákon a lovakat mindig csak csapatosan támadják meg és gyakran mégis nehéz harcot kell vívniuk, amikor a lovak mennek át a támadásba; ha a farkasok ilyenkor nem vonulnak hamarosan vissza, könnyen megeshet, hogy a lovak körülfogják és összetapossák őket. A préri-farkasokról (Canis latrans) tudjuk, hogy húsz-harminc darabból álló falkákban üldözik a bölényt, amely eltávozott a csordájától.¹³ A sakálok, a kutyafaj legintelligensebb és igen bátor képviselői, mindig csapatosan vadásznak és így nem félnek a nagyobb ragadozóktól sem.¹⁴ Az ázsiai vadkutyák nagy csapatai, Williamson szerint, megtámadnak minden állatot, csak az elefántot és a rinocéroszt nem és legyőzik a medvét és tigrist is. A hiénák társaságban élnek és úgy is vadásznak és a foltos farkasok vadásztársaságait Cumming nagyon dicséri. Sőt még a rókák is összeállanak néha a vadászatra, pedig ezek a mi vidékünkön rendszerint izoláltan élnek.¹⁵ A sarki róka egyike a leginkább társas állatoknak – illetőleg az volt Steller idejében – és ha Steller leírását olvassuk arról a harcról, amelyet ezek ellen a kis intelligens állatok ellen Behring szerencsétlen legénysége folytatott, nem tudjuk, mit csodáljunk inkább: a rókák rendkívüli intelligenciáját és a kölcsönös segítséget, amikor kiásták a táplálékot, amely kőhalmok alá volt rejtve vagy oszlopokon elhelyezve (az egyik róka fölmászott és ledobta a táplálékot a társainak), vagy pedig az emberek kegyetlenségét, akiket a rókák számtalan csapata a kétségbeesésbe kergetett. Ahol az emberek nem zavarják őket, még némely medvefaj is társaságban él. Steller a kamcsatkai fekete medvét nagy falkákban találta és a jegesmedvéket is látták már kisebb csoportokban. Még a legkevésbé intelligens rovarevők sem vetik meg mindig a társaságot.¹⁶

Azért mégis a rágcsálóknál, patásoknál és kérődzőknél találjuk meg legfőként a kifejlett társas életet. A mókusok nagy mértékben individualisták, mindegyik külön fészket épít magának és külön gyűjt eleségkészletet. Nagy hajlamuk van a családi életre és Brehm azt találta, hogy a mókuscsalád akkor a legboldogabb, ha ugyanannak az évnek a két nemzedéke együtt tanyázhat szüleivel az erdő rejtett zugában. És mégis ápolják a társas érintkezést. Az egyes fészkek lakói összeköttetésben maradnak egymással és ha az erdőben megfogyatkozik a fenyőtoboz, akkor csapatosan vándorolnak ki. A Far West fekete mókusai nagyon szeretik a társaságot. Néhány óra kivételével, amikor a táplálék megszerzésével foglalkoznak, életüket társaságokban játékkal töltik. Ha valamely vidéken nagyon elszaporodnak, akkor seregekben gyűlnek össze, oly tömegekben, mint a sáskák és dél felé vándorolnak, miközben elpusztítják az erdőket, mezőket és kerteket. Rókák, sólymok, görények és éjjeli ragadozó madarak sűrű serege követi őket és elfogja az egyes elmaradókat. A földi mókus – egy rokonfaj – még társasabb. A gyűjtőszenvedély nagyon kifejlett nála és földalatti üregeiben nagy tömegben halmozza föl az ehető gyökereket és a diókat, amelyeket rendszerint ősszel lopkodott az embertől. Némely megfigyelő szerint öröme telik a fösvénységben. És mégis társas állat marad. Mindig nagy telepekben él és Audubon, amikor télen fölnyitott néhány ilyen lakást, egy-egy üregben több egyént talált; ezek kétségtelenül egyesült erővel gyűjtötték készleteiket.

A mormoták nagy családja, amely három nagy fajt foglal magába (Arctomys, Cynomys, Spermophilus) még társasabb és intelligensebb. Ezek is jobb szeretnek külön lakásokban tanyázni, de azért nagy telepekben élnek. Az aratás szörnyű ellensége Dél-Oroszországban – a szuszlik (ürge) –, amelyből az ember évente tízmilliókat pusztít el, szintén nagy telepekben él. És míg az orosz kormányzóságok gyűlései komolyan tanácskoznak, mint lehetne a társadalomnak ettől az ellenségtől megszabadulni, az ürgék ezerszámra örülnek a legboldogabb módon az életnek. Játékuk oly bájos, hogy minden megfigyelő megdicséri és megemlíti azokat a dallamos hangversenyeket, amelyek a hímek éles és a nőstények melankolikus füttyéből keletkeznek és csak azután ébred a megfigyelő polgári kötelességének tudatára és ördögi módokat eszel ki, hogyan lehetne ezeket a kis rablókat kipusztítani. A rabló állatok és ragadozó madarak mindenféle faja tehetetlennek bizonyult ellenük, úgy hogy a tudomány utolsó szava ebben a háborúban a kolera beoltása! A prérikutyák kolóniája Amerikában elragadó látványosság. Amennyire a szem a mezőket áttekintheti, mindenütt dombocskákat lát, amelyeken egy-egy kutya áll és szomszédjával rövid ugatással élénk társalgást folytat. Mihelyt valamelyik jelzi az ember közeledését, pillanat alatt mintegy varázsütésre eltűnnek lakásaikban. Mihelyt azonban a veszedelem elmúlt, a kis állatkák mihamar újra megjelennek. Egész családok bújnak elő az üregekből és vidám játékhoz fognak. A fiatalok egymást kaparják, cibálják és fölegyenesedve mutogatják kecses formáikat, míg az öregek őrködnek. Meglátogatják egymást és a fészkeket összekötő kitaposott utak mutatják, milyen gyakoriak ezek a látogatások. Szóval, a legjobb természetbúvárok műveik legszebb lapjait töltötték meg az amerikai mezei kutya társaságainak, az óvilág és az alpesek mormotáinak leírásával. És mégis a mormotáknál ugyanazt a megjegyzést kell tennem, amit a méneknél tettem. Ezek is megőrizték verekedő ösztöneiket, amelyek a fogságban ismét fölszínre kerülnek. De a szabad természetben, nagy egyesüléseikben nincsen alkalmuk ezeknek az ösztönöknek a kifejlődésre, úgy hogy ott egyetértés és béke honol.

Még az olyan harapós állatok is, mint a mi patkányaink, amelyek a pincében állandóan harcolnak egymással, annyira értelmesek, hogy nem veszekednek, ha az éléskamrák kirablásáról van szó, hanem rabló- és vándorutaikon segítik egymást, sőt még betegeiket is táplálják. A kanadai hódpatkány békés közösségeit megbámulta Audubon, „amelyeknek nincs más vágyuk, mint hogy békén hagyják őket és vidáman élvezhessék az életet”. Épipen úgy, mint a többi társas állat, ezek is élénkek és szeretnek játszani, könnyen lépnek más fajokkal összeköttetésbe és az intellektuális fejlődés magas fokát érték el. Kolóniáikban, a tavak és folyók partján számolnak a vízállás változásával; boltíves házaikban, amelyek keményre taposott agyagból és nádból készülnek, külön helyekre gyűjtik a piszkot és csarnokaik télen gondosan ki vannak kárpitozva szőnyegekkel; melegek és mégis jól szellőzöttek. Ami a hódot illeti, amelynek nagyon szimpatikus jellemvonásai vannak, az ő bámulatos gátjaik és falvaik, amelyekben nemzedékek élnek és halnak meg anélkül, hogy az emberen és a vidrán kívül más ellenséget ismernének, mindez bámulatos példája, mit vihet véghez a kölcsönös segítség a faj biztonsága, a szociális szokások és az intelligencia fejlődésének szempontjából, úgy hogy ezeket mindenki ismeri, akit az állatok élete egyáltalában érdekel. Csak még azt akarom megjegyezni, hogy a kódoknál, hódpatkányoknál és más rágcsálóknál már megtaláljuk azt a vonást is, amely az emberi közösségeket is jellemzi: a közös munkát.

Átugrom azt a két családot, amelyhez az ugróegér, csincsilla, pampaszinyúl és a tuskán (délorosz földinyúl) tartoznak, habár ezek a kis rágcsálók mind kitűnő példái annak, hogy milyen örömök származnak a társas életből.¹⁷ Valóban nagyon nehéz eldönteni, hogy mi hozza össze az állatokat, vajon a kölcsönös védelem szüksége vagy pedig az az öröm, amelyet rokonaik közelléte okoz. Kétségtelen, hogy a mi nyulaink, amelyek nem élnek együttesen és amelyeknél a szülői érzés sincsen nagyon erősen kifejlődve, nem tudnak meglenni anélkül, hogy játszani össze ne jöjjenek. Dietrich de Winckell a nyulak szokásainak egyik legjobb ismerője, úgy írja le őket, mint szenvedélyes játékosokat, amelyek a játéktól annyira megittasodnak, hogy egy nyúl ilyenkor a rókát játszótársának nézte.¹⁸ A házinyúl is társaságban él és családi élete egészen a régi patriarchális család mintájára van berendezve: a fiataloknak föltétlenül szót kell fogadniuk az atyának, sőt a nagyatyának is.¹⁹ És ez a két rokonfaj egymást egyáltalában nem állhatja ki; nem azért, mert a táplálékuk csaknem ugyanaz, amivel a hasonló eseteket gyakran magyarázzák, hanem valószínűleg azért, mert a szenvedélyes, nagvon individualista mezei nyúl ezzel a csöndes, nyugodt és alázatos teremtménnyel, a házinyúllal, nem köthet barátságot. Temperamentumuk sokkal jobban különbözik, semhogy barátkozhatnának.

A társas élet a szabály a lovak nagy családjában is, ahova az ázsiai vadlovak és vadszamarak, a zebra, a pampák félvad lovai (musztáng, cimarron) és Mongolia és Szibéria félvad lovai is tartoznak. Számtalan csapatban élnek, amelyek ismét csoportokból vannak összetéve s ezek mindegyike bizonyos számú kancából áll egy csődör vezetése alatt. Az ó- és újvilágnak ezek a lakói nagyjában rosszul vannak fölruházva számos ellenségükkel és a zordon klimatikus viszonyokkal való küzdelemre, úgy hogy mihamar eltűntek volna a föld fölszínéről, ha nem lettek volna olyan szociális szelleműek. Mihelyt ragadozó állat közeledik hozzájuk, tüstént egyesül több csapat, együttesen visszaverik a támadót, sőt néha üldözőbe is veszik és sem a farkas, sem a medve, de még az oroszlán sem tud lovat vagy zebrát elragadni, hacsak a csordától el nem szakadtak. Ha a szárazság a prérik füvét kiszárította, nagy csordákba gyülekeznek össze, amelyekben néha 10 000 egyén is van és kivándorolnak. Ha hóvihar tombol a pusztán, akkor a csapatok szorosan összebújnak és védett szakadékokat keresnek föl. Ha azonban valamelyik csapatot pánik fogja el és szerteoszlik, akkor a lovak tönkremennek és az életben maradtak a vihar után a kimerültségtől félholtan lézengenek. Az egyesülés legfőbb fegyverük a letért való küzdelemben és legveszedelmesebb ellenségük az ember. Az emberek terjedése elől a mi házi lovunk ősei (Equus Przewalski, ahogy Poljakov nevezte el őket) visszavonultak a legvadabb, hozzáférhetetlen fensikokra Tibet határain, ahol ragadozóktól körülvéve, a sarki vidékekéhez hasonló éghajlat alatt, de az embereknek hozzáférhetetlen helyeken élnek tovább.²⁰

A szociális életnek sok kitűnő példáját vehetjük a rénszarvasok életéből és általában a kérődzőknek abból a nagy csoportjából, amelybe az őzek, dámvadak, antilópok és zergék tartoznak, amely az antilopidák, capridák és ovidák három családját foglalja magába. Megemlíthetjük éberségüket, amellyel a csordát a ragadozók támadása, ellen biztosítják; az aggódást, amely a zergecsapat minden egyes tagját elfogja, míg mindnyájan át nem jutottak valamely nehéz helyen, meredek sziklapárkányok fölött; az árvák adoptálását; a gazella kétségbeesését, ha párját vagy egy társát megölték; a fiatalok játékait és még sok más vonást is föl lehetne jegyezni. De a kölcsönös segítségnek talán legföltűnőbb példáját a dámvadak vándorlása szolgáltatja, amint azt egyszer az Amurnál láttam. Amint útközben Transbajkaliától Merghen felé a fensíkon és a környező hegyeken, a nagy Khingánon haladtam át és tovább utaztam az Amur felé, alkalmam volt meggyőződni, mily kevés dámvad van ezen a többnyire lakatlan vidéken.²¹ Két évvel később az Amuron utaztam és október végén értem el azt a festői szakadékot, amelyet az Amur a Dussze-Alinyon (Kis-Khingán) át vág, mielőtt kilép a síkságra és egyesül a Szungarival. A kozákokat a szakadék falvaiban nagy fölindulásban találtam, mert ezer és ezer dámszarvas úszott át az Amur legkeskenyebb helyén, hogy eljusson a síkságra. A folyam mentén fölfelé mintegy negyven mérföldnyi hosszúságban mészárolták a kozákok több napon át a szarvasokat, mikor áthaladtak az Amuron, amelyen már sok jég úszott. Ezrével pusztították őket minden nap s a menet mégis csak haladt tovább. Hasonló vándorlást sem azelőtt, sem azután nem észleltek és ezt kétségtelenül a Nagy-Khingánban korán beállott erős havazás okozta, amely kényszerítette a szarvasokat arra a kétségbeesett kísérletre, hogy eljussanak a Dussze hegységtől keletre fekvő síkságra. Néhány nap múlva a Dussze-Alinyt is két-három láb magas hó borította. Ha elképzeljük azt az óriási területet (csaknem akkora mint Anglia), amelyről erre a vándorlásra a szarvasok szótszórt csoportjainak össze kellett gyülekezniük s amely utazásra kivételes események kényszere szorította őket, és ha elképzeljük azokat a nehézségeket, amelyeket le kellett győzniük, mielőtt az összes szarvasok arra a gondolatra jöttek, hogy az Amurt távolabb, dél felé ússzák át, ahol az a legkeskenyebb, akkor nagyon is csodálkoznunk kell ezen intelligens állatok szociális érzésén. Ez a tény nem lesz kevésbé csodálatos, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Észak-Amerika bölényei ugyanilyen erőt merítenek az egyesülésből. Sokszor megfigyelték a bölényeket, amint a síkságon nagy csordákban legeltek, de ezek a csordák számtalan kis csapatból állottak, amelyek sohasem keveredtek össze. Azért, ha a szükség úgy hozta magával, akkor ezek az óriási területen szétszórt csapatok mind összejöttek és azokat a hatalmas csordákat alkották, amelyekben százezrével voltak az egyének, amint azt föntebb már említettem.

Legalább néhány szóval meg kell emlékeznem még az elefántok családi csoportjairól, kölcsönös ragaszkodásukról, óvatosságukról az őrszemek fölállításában és arról a rokonérzésről, amely a kölcsönös segítségre való készségben megnyilvánul.²² Megemlíthetném még azoknak a rosszhírű állatoknak, a vaddisznóknak a szociális ösztöneit is és néhány dicsérő szóval emlékezhetnék meg arról a szokásukról, hogy a ragadozók támadására csoportokba verődnek össze.²³ Az állatok társas ösztöneinek szentelt könyvben a vízilónak és a rhinocérosznak is megvan a maga helye. Meglepő példák illusztrálhatnák a rozmárok ragaszkodását és társas életét és végül meg kellene említeni azokat a föltűnő érzelmeket, amelyeket a társas cethalaknál találunk. Most azonban még csak a majmok társaságairól kell néhány szót szólanom, amelyek különösen érdekesek azért, mert ezek az összekötő kapcsok a primitív emberek társadalmához.

Talán említeni sem kell, hogy ezek az emlősök, amelyek az állatvilágban a fejlődés legmagasabb fokán állanak és testükkel és szellemükkel legjobban hasonlítanak az emberhez, rendkívül társas állatok. Arra is el kell készülnünk, hogy az állatok országának ilyen nagy osztályában, amely a fajok százait foglalja magában, a jellemnek és a szokásoknak mindenféleségét meg fogjuk találni. De mindent figyelembe véve, mégis azt kell mondanunk, hogy a legtöbb majomra jellemző a társas élet szeretete, együttes cselekvés, kölcsönös védelem és magas fejlettsége azoknak az érzelmeknek, amelyek a társas élet szükségképeni eredményei. A legkisebbektől a legnagyobb fajtákig általános a társas élet, ami alól csak nagyon kevés kivételt ismerünk. Az éjjeli majmok a magányos életet kedvelik; a csuklyás majom, a mono és a bőgő majmok csak kis családokban élnek és Wallace sohasem látta az orángutánt másként mint egymagában, vagy három-négy egyénből álló kis csoportban; a gorillák pedig sohasem egyesülnek társaságba. A majmok családjának többi tagjai – a csimpánz, a mandrill, a pávián stb. – mind a legnagyobb mértékben társas lények. Nagy csordákban élnek és sokszor idegen fajokkal is egyesülnek. A legtöbb majom szerencsétlennek érzi magát, ha egyedül van. Ha a csorda tagja segítségért kiált, tüstént összefut az egész csapat és bátran veri vissza a ragadozó emlős vagy madár támadását. Még a sasok sem merik őket megtámadni. Az ültetvényeket mindig csapatosan rabolják ki, amikor is az öregek vigyáznak az összesség biztonságára.

A kis titik [kabócamajmok], amelyeknek gyermekes, csinos arca Humboldtra, oly nagy benyomást tett, átölelik és védik egymást, ha eső esik és farkúkat reszkető társuk nyaka köré csavarják. Némelyik faj nagy aggodalmat árul el, ha társuk megsebesül és nem hagyják ott előbb, mielőtt meg nem győződtek arról, hogy már nem él és nem tudják többé életre kelteni. James Forbes beszéli el Oriental memoirs-aiban, hogy egy vadásztársaságtól egy nőstény hulláját oly kitartással követelték vissza, hogy teljesen megértjük, miért „határozták el ennek a rendkívüli jelenetnek tanúi, hogy többé nem fognak majomra lőni”.²⁴

Némely fajnál több egyén áll össze, hogy fölemeljenek követ, amely alatt hangyatojást keresnek. A hamadriasz (galléros pávián) nemcsak őrszemeket állit ki, hanem megfigyelték, hogy láncba fogóztak össze, mikor a zsákmányt biztos helyre akarták szállítani; bátorságuk általánosan ismeretes. Brehm klasszikusan írja le azokat a harcokat, amelyeket karavánjának Abessziniában a Mensa völgyében a ha m adriászokkal vívnia kellett, mielőtt megengedték, hogy útját folytassa.²⁵ Az olvasók előtt bizonyára ismeretes a farkos majmok vakmerősége és a csimpánz-családókban uralkodó kölcsönös ragaszkodás. A legmagasabban álló majmok között találunk ugyan két fajtát, az orangot és a gorillát, amelyek izoláltan élnek; csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy mind a kettő nagyon szűk területen lakik, az egyik Afrika belsejében, a másik két szigeten (Borneó és Szumátra) és szemmelláthatólag sokkal elterjedtebb fajtáknak utolsó maradványai. Úgy látszik, hogy a gorilla régi időkben társaságban élt, ha t. i. a Periplus-ban említett majmok csakugyan gorillák voltak.

Már ebből a rövid áttekintésből is látjuk, hogy a társas élet az állatvilágban egyáltalában nem kivétel, éppen ellenkezőleg, ez a szabály, ez a természettörvény, amely legmagasabb fejlettségét a magasabb rendű gerinceseknél éri el. Azok a fajok, amelyeknek egyénei izoláltan vagy csak kis családokban élnek, aránylag sokkal ritkábbak és egyéneik száma is csekély. Nagyon valószínű, hogy, kevés kivételtől eltekintve. azok az emlősök, állatok és madarak, amelyek ma külön-külön élnek, valamikor mind társaságokat alkottak, mielőtt még az ember a földön elszaporodott és megkezdette folytonos harcát ellenük, vagy pedig megakadályozta, hogy úgy keressék meg táplálékukat, mint azelőtt. „On ne s'associe pas pour mourir” (nem azért társulnak, hogy meghaljanak), mondja nagyon helyesen Espinas. Houzeau, aki ismerte Amerikának annak idején még ember nem lakta vidékeit, ugyancsak ezen a nézeten van.

Egyesülést az állatvilágban a fejlődés minden fokán találunk és Herbert Spencer szerint kolóniák jelzik a fejlődés kezdetét az állatvilágban. Az ő nagy gondolatát Perrier fejlesztette pompásan tovább Colonies animales című munkájában. Amint fölfelé haladunk a fejlődés lépcsőjén, azt vesszük észre, hogy az egyesülés mind jobban és jobban tudatossá válik. Elveszíti tisztán fizikális karakterét, nem ösztönszerű többé, hanem megfontolttá lesz. A magasabb rendű emlősöknél időszakossá lesz, vagy pedig bizonyos határozott szükséglet kielégítése céljából határozzák el magukat az egyesülésre: szaporodás, vándorlás, vadászat vagy közös védekezés. Bekövetkezhetik esetlegesen is, ha pl. madarak a ragadozó ellen egyesülnek, vagy ha az emlősök kivételes körülmények nyomása alatt elvándorolnak. Ez az utóbbi eset önkéntes eltérés a rendes életszokásoktól. Az egyesülés néha két vagy három fokozatban történik: első a család, azután a csoport, végül a csoportok egyesülése, amelyek rendszerint szétszórtan élnek, de szükség esetén egyesülnek, amint azt a bölénynél és más kérődzőknél láttuk. Néha magasabb formákat is vesz föl, amelyek között az egyénnek nagyobb szabadság van biztosítva anélkül, hogy meg volnának fosztva a szociális élet jótéteményeítői. A legtöbb rágcsálónak saját lakása van, amelybe visszavonulhat, ha egyedül akar lenni, de ezek a lakások egész falvakat alkotnak, úgy hogy a szociális élet előnyeit és örömeit minden egyes lakó élvezheti. Es végül némely fajnál, mint pl. a patkánynál, a mormotánál, nyúlnál stb. a társas élet fönnáll, bár az egyes egyének veszekedő vagy egoista hajlamúak. Az egyesülésre tehát nem kényszeríti őket az egyén biológiai szerkezete, mint a méheket vagy a hangyákat, hanem csak a kölcsönös segítség előnyeiért és élvezeteiért folytatják. Mindez természetesen az egyéni és a faji jellemvonásoknak számtalan változatában jelenik meg, mert éppen a szociális életnek ez a nagy változatossága egyik következménye és számunkra további bizonyítéka, általános elterjedtségének.²⁶

Társasági hajlam – vagyis az állatoknak az a szükséglete, hogy magukhoz hasonlókkal egyesüljenek – a társaság szeretete magáért a társaságért és az életörömért, az állatbúvárok figyelmét csak most kezdi magára vonni.²⁷ Ma már tudjuk, hogy minden állat, a hangyáktól kezdve a madarakon át egészen a legmagasabb rendű emlősökig, mind szeret játszani, birkózni, kergetőzni, tréfálkozni stb. Némely játék az ifjak számára úgyszólván bevezető a felnőtt kor szokásaiba, más játékok ellenben, hasznos céljuktól eltekintve, a tánccal és az énekkel együtt csak a fölösleges energia nyilvánulásai, az „életöröm” és az a kívánság, hogy ugyanannak vagy más fajnak az egyéneivel érintkezhessenek, egyszóval valódi nyilvánulásai a társas hajlamnak, amely általános jellemvonása az egész állatvilágnak.²⁸ Akár a félelem érzése, ha pl. ragadozó közeledik, akár a boldogságnak egy sugara, ha az állatok egészségesnek és fiatalnak érzik magukat vagy pedig csak annak a szüksége, hogy utat nyissanak érzéseik és életerejük fölöslegének: az állatok egész természetét eltölti annak a szükségessége, hogy érzelmeiket egymásnak tudtul adják, játsszanak, csevegjenek, vagy legalább érezzék, hogy barátságos lények vannak a közelben; és mindez az életnek és az öntudatnak épp olyan szükségszerű alkatrésze, mint bármely más élettani működés.

Ez a szükséglet magasabb fejlődési fokot ér el és szebben jut kifejezésre az emlős állatoknál, különösen a fiataloknál, de még inkább a madaraknál; a legkitűnőbb természetbúvárok, így Pierre Huber is, megfigyelték a hangyáknál is, amelyeknek ez a szükséglet egész természetüket kitölti, és kétségtelenül ez az ösztön hozza össze a pillangókat a már említett nagy rajokba.

A madaraknak az a szokása, hogy összejönnek táncolni és tánctermeiket földíszítik, közismert abból a leírásból, amelyet erről Darwin adott Az ember származásának XIII. fejezetében. Úgy látszik azonban, hogy ezek a táncmulatságok sokkal elterjedtebbek, mint azt régebben gondolták és W. Hudson La Platáról írott mesterművében – amit eredetiben kell olvasni – nagyon érdekesen írja le, milyen bonyolódott táncokat járnak a madarak, mint pl. a gezerigó, jakamar, bíbic stb.

A szociális ösztönnek ugyanebbe a csoportjába tartozik az a szokás is, hogy több madárfaj együtt énekel. Nagyon föltűnően van ez kifejlődve a chakar-nál (Chauna chavarria), amely angolul és németül a csúnya és tévútra vezető kiabáló madár (Schreivogel) nevet kapta. Ezek a madarak gyakran óriás; rajokba gyülekeznek össze és ilyenkor hangversenyt csapnak. W. H. Hudson nagy csapatot talált egyszer a pampákon egy kis tó körül; külön szakaszra oszlottak, egy-egy szakaszban mintegy 500 madár volt.

„Egyszerre az én közelemben az egyik szakasz elkezdett énekelni és mintegy három-négy percig hangzott a hatalmas kórus; amint elhallgattak, a következő szakasz kezdte rá, azután megint a sorban utána következő stb., míg egyszer a tó túlsó partján tanyázó szakaszok hangja is tisztán eljutott hozzám. Azután elhalt az ének, mindig halkabb és halkabb lett, míg ismét vissza nem tért arra az oldalra, ahol én voltam és így mégegyszer eljutott hozzám.”

Máskor ugyanez a szerző megfigyelte, amint a síkságot ezeknek a madaraknak végtelen raja borította el, de nem voltak szorosan egymás mellett, hanem szétszórtan, párosával vagy kis csoportokban. Este kilenc órakor „egyszerre a mezőt mérföldnyire borító madarak serege hatalmas esti dalba kezdett [...] Olyan hangverseny volt, amelyért érdemes lett volna harminc mérföldnyire is elutazni”.²⁹ Hozzátehetjük még, hogy a chakar, mint minden társas madár, könnyen megszelídül és nagyon ragaszkodik az emberhez. Szelíd állatok, amelyek ritkán veszekednek, pedig borzasztó fegyvereik vannak. A társas élet fölöslegessé tette ezeket a fegyvereket.

A megelőző oldalakon több példával mutattam be, hogy a társas élet a létért való küzdelemben – a szó tágabb értelmében – a leghatalmasabb fegyver és ha még több példára volna szükség, végtelen sorban lehetne azokat fölhalmozni. A társas élet lehetővé teszi a leggyöngébb rovarnak, madárnak és emlősnek, hogy ellentállhasson a borzasztó ragadozóknak, a társas élet következménye a hosszú élet, ez teszi lehetővé, hogy az utódokat lehetőleg kevés munkával neveljék föl és megtartsák számbeli arányukat, még ha az ivadék száma nagyon kicsi is; képessé teszi a csordákban élő állatokat, hogy új lakóhely keresésére vándorútra indulhassanak. Megengedjük, hogy az erő, a gyorsaság, a védő színek, a ravaszság, a kitartás az éhség és hideg elviselésében, amint azt Darwin és Wallace fölsorolják, mind olyan tulajdonságok, amelyek az egyént vagy a fajt bizonyos esetekben a legalkalmasabbakká teszik: mégis azt kell állítanunk, hogy a létért való küzdelemben a legnagyobb előnyt minden esetben a társas élet nyújtja. Az olyan fajok, amelyek a társas életről önként vagy kényszerítő körülmények folytán lemondanak, pusztulásra vannak ítélve, míg az olyan fajoknak, amelyek legjobban tudnak összetartani, a legtöbb kilátásuk van az életbenmaradásra és a továbbfejlődésre, még ha kevésbé vannak is fölruházva azokkal a tulajdonságokkal (az intellektuális képesség kivételével), amelyeket Darwin és Wallace fölsoroltak. Ezen állítás legjobb bizonyítékai a magasabb rendű gerinces állatok és különösen az ember. Amint minden darwinista, Darwinnal együtt, az intelligenciát tartja a leghatalmasabb fegyvernek a létért való küzdelemben, éppen úgy be kell mindegyiknek ismernie, hogy az intelligencia különösképen szociális tulajdonság. A beszéd, az utánzás és a fölhalmozott tapasztalat mind a növekvő intelligencia elemei, amelyeket a nem szociális állat nem szerezhet meg. Ezért találjuk az illető állatosztályok élén a hangyákat, a madarakat és a majmokat, amelyek a társas élet legmagasabb fokát egyesítik az értelem legmagasabb fejlettségével. A leginkább társas állatok tehát a legalkalmasabbak és a társulási ösztön a fejlődés fő tényezője, egyrészt közvetlenül azáltal, hogy a faj jóléte a lehető legkevesebb energia fölhasználásával van biztosítva, másrészt közvetve azáltal, hogy elősegíti az értelem fejlődését.

Kétségtelen továbbá, hogy a társas élet teljesen lehetetlen volna, ha nem haladna vele párhuzamosan a szociális érzéseknek, de különösen az igazságosság bizonyos kollektív érzésének a fejlődése, amely mindinkább szokássá válik. Ha az egyes egyének állandóan csak személyes előnyeikkel törődnének és a többiek nem emelnék föl szavukat a megkárosítottak érdekében, a társas élet lehetetlenné válnék. És az igazságosság iránti érzék kifejlődik többé-kevésbé minden csordában élő állatnál. Bármilyen nagy távolságból térnek is haza a fecskék vagy a darvak, mindegyik azt a fészket foglalja el, amelyet a legutóbbi évben épített vagy kifoldozott. Ha a lusta veréb társának fészkét akarja elfoglalni vagy csak néhány szalmaszálat lop is el belőle, akkor az egész csoport a lusta társ ellen fordul. Kétségtelen, hogy fészek-szövetségek nem jöhetnének létre enélkül a beavatkozás nélkül. A pingvinek külön csoportjainak külön nyugvó- és halászóhelyeik vannak és ezekért sohasem verekednek. Ausztráliában a marhacsordáknak külön helyeik vannak, amelyre mindegyik csoport minden este visszatér stb.³⁰ Nagyon sok megfigyelés azt bizonyítja, hogy a madarak fészekrakó szövetkezeteiben, a rágcsálók falvaiban és a kérődzők csordáiban béke honol, ellenben kevés olyan társas állat van, mint a patkányok, amelyek mindig veszekednek, vagy a rozmárok, amelyek folyton verekednek egy-egy nyugvóhelyért a napos tengerparton. A társas élet gátat emel a verekedésnek és helyet biztosit a jobb morális érzés fejlődésének. Általánosan ismeretes az állatvilág minden osztályában a szülői szeretet magas fejlettsége, még az oroszlánoknál és tigriseknél is. Ha figyeljük a fiatal madarakat és emlősöket, amelyek minduntalan egyesülnek, azt látjuk, hogy rokonszenvük – ez nem szerelem – ismét magasabb fokot ért el. És ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a kölcsönös ragaszkodásnak és rokonszenvnek igazán megható tényeit, amelyeket a házi és a fogságban tartott állatoknál figyeltek meg, a szabadban élő vadállatoknál is megtaláljuk a rokonérzés bizonyítékának számtalan tényét. Max Perty és L. Büchner ilyen tények egész sorozatát szedték össze.³¹ Közismert J. C. Wood elbeszélése arról a menyétről, amely megsérült társát fölemelte és elvitte.³² Ugyancsak ismeretes Stansbury kapitány megfigyelése utazásairól Utahban, amelyet Darwin is fölemlít: vak pelikánt látott, amelyet a többi pelikánok tápláltak, még pedig ugyancsak jól, olyan halakkal, amelyeket legalább is harminc mértföldnyiről kellett hozniuk.³³ H. A. Weddell többször is megfigyelte utazásain Bolíviában és Peruban, hogy a vadászoktól üldözött vikunák csapatában mint födözték a csorda visszavonulását az erős hímek, midőn hátvéd gyanánt lassabban követték a csapatot.

A szabadban kutató állatbúvárok rendszerint megerősítik a megsebesült társ irányában nyilvánuló rokonszenv tényeit. Ez egészen természetes. Az együttérzés a társas élet szükségképeni következménye. Az együttérzés azonban egyúttal az általános intelligenciának és az érzésekre való képességnek erős fejlődését is jelenti. Ez az első lépés a magasabb szociális érzések kifejlődéséhez, de egyúttal a továbbhaladásnak is hatalmas tényezője.

Ha a megelőző oldalakon kifejtett nézetek helyesek, akkor föl kell vetni azt a kérdést, mennyiben férnek ezek össze a létért való küzdelem elméletével, amint azt Darwin, Wallace és követőik kifejtették. Erre a fontos kérdésre akarok most röviden válaszolni. Először is: egyetlen természetbúvár sem kételkedik abban, hogy a létért való küzdelem gondolatának alkalmazása az egész szerves természeten át századunknak legnagyobb szintézise. Az élet harc és ebben a harcban a legalkalmasabb marad életben. De ezekre a kérdésekre: „Mily fegyverekkel vívják legfőképpen ezt a harcot?” és „Melyek a legalkalmasabbak ebben a küzdelemben?” nagyon különböző lesz a felelet aszerint, amint a küzdelemnek két különböző formáját hangsúlyozzuk: a közvetlen küzdelmet, amelyet az egyes egyének folytatnak a táplálékért és a biztonságért, vagy pedig a másikat, amelyet Darwin metaforikusnak nevezett, azt a küzdelmet, amelyet gyakran közösen vívnak meg az ellenséges körülményekkel. Senki sem fogja tagadni, hogy ugyanannak a fajnak a keretén belül bizonyos mértékben csakugyan harc folyik a táplálékért, legalább is bizonyos időszakokban. A kérdés azonban az, hogy vajjon ez a küzdelem csakugyan olyan hatékony-e, mint azt Darwin és Wallace állítják és vajon ez a harc az állatvilág fejlődésében csakugyan olyan nagy szerepet játszik, mint azt általában hiszik.

Darwin munkáin csakugyan valóságos harc gondolata vonul át, amely harc minden egyes állatcsoporton belül játszódik le a táplálékért, biztonságért és utódok hátrahagyásának lehetőségéért. Gyakran említ olyan vidékeket, amelyek állati élettel színültig telve vannak és ebből a túlbőségből következtet a harc szükségére. Ha azonban munkáiban ennek a harcnak kétségtelen bizonyítékait keressük, be kell vallanunk, hogy nem találjuk azokat eléggé meggyőzőknek. Ha elolvassuk azt a szakaszt az „igen éles küzdelemről ugyanazon faj egyénei és változatai között”, akkor nem találjuk ott a bizonyítékoknak és példáknak azt a tömegét, amelyhez Darwin minden írásában hozzá vagyunk szokva. Ebben a szakaszban egyetlen példa sincs ugyanazon faj egyénei közötti küzdelemre, hanem ezt egyszerűen bebizonyított«ak tekinti, sőt a közelrokon állati fajok közötti küzdelmet is csak öt példa bizonyítja, amelyek közül legalább is egy (a két rigófajra vonatkozó), ma már kétségessé vált.³⁴ De ha közelebbi részleteket keresünk arra nézve, mennyiben okozza csakugyan az egyik faj szaporodása a másik ritkulását, akkor Darwin szokott nyíltságával azt válaszolja:

„Csak tökéletlenül észlelhetjük, miért kell két szomszédos alak között, amelyek a természetben csaknem ugyanazt a helyet töltik be, a harcnak nagyon élesnek lennie, azonban valószínűleg egyetlen esetben sem mondhatjuk meg pontosan, miért győz az élet nagy csatájában az egyik faj a másik fölött.”

Wallace ugyanezeket a tényeket kissé módosított cím alatt tárgyalja („A létért való küzdelem gyakran nagyon heves a közel rokon állat- és növényfajok között”), és a következő megjegyzést teszi, amely a fölhozott tényeket egészen más színben tünteti föl (a dőlt szedésű szavak az eredeti szövegben nincsenek kiemelve):

„Egyes esetekben kétségtelenül valóságos harc dúl, amelyben az erősebb megöli a gyöngébbet; de ez korántsem szükséges és lehetnek esetek, amikor a gyöngébb faj gyorsabb szaporodásával, az időjárás változásaival szemben tanúsított nagyobb ellenálló képességével, nagyobb ügyességével a közös ellenség támadásainak kikerülésében, meg tudja állani a helyét.”

Amit ebben az esetben küzdelemnek nevezünk, annak egyáltalában nem kell valóságos küzdelemnek lennie. Az egyik faj elpusztul, nem azért, mert a másik faj elpusztítja vagy kiéhezteti, hanem azért, mert az új körülményekhez nem alkalmazkodott, míg a másik ezt megtette. Ez a kifejezés „létért való küzdelem” ismét metaforikus értelmet vesz föl és más értelme nem is lehet. Ugyanazon fajhoz tartozó egyének közötti valóságos küzdelem bizonyítására szolgálna más helyen a dél-amerikai szarvasmarha példája szárazság idején, azonban ennek a példának az értékét nagyon csökkenti az a körülmény, hogy háziállatokra vonatkozik. A bölények ugyanilyen körülmények között kivándorolnak, hogy elkerüljék a küzdelmet. Bármily éles is a harc a növények között – és ez jól be is van bizonyítva – mégis ismételnünk kell Wallace szavát: „a növények ott élnek, ahol lehet”, míg ellenben az állatoknak nagy mértékben hatalmukban áll, hogy megválasszák tartózkodásuk helyét. Úgy hogy újra föl kell vetni azt a kérdést: Mily mértékű tehát a valóságos küzdelem ugyanazon állatfaj keretén belül? Min alapul ez a föltevés?

Ugyanezt a megjegyzést kell tennünk a fajon belül folyó heves küzdelem közvetett bizonyítékaira is, amelyeket a Darwin által többször említett: „múló változatok elpusztításából” [extermination of transitional varieties] lehet levezetni. Ismeretes, hogy Darwin sokáig küzködött annak a nehézségnek a legyőzésével, amelyet ő abban látott, hogy a közel rokon fajok között hiányzott az átmeneti alakok zárt láncolata és az is ismeretes, hogy a megoldást az átmeneti alakok elpusztulásában találta meg.³⁵ Azonban ha gondosan áttanulmányozzuk azokat a fejezeteket, amelyekben Darwin és Wallace erről a témáról beszélnek, csakhamar arra az eredményre jutunk, hogy a „kipusztítás” [extermination] szó nem jelent csakugyan pusztítást; Darwin megjegyzését a „létért való küzdelem” [struggle for existence] kifejezésre ugyancsak alkalmazni kell a „kipusztítás” kifejezésre is: egyáltalában nem lehet eredeti jelentésében értelmezni, hanem „metaforikus értelemben” kell fölfogni.

Ha abból a föltevésből indulunk ki, hogy bizonyos terület annyira telve van állatokkal, hogy már többé nem nyújthat elegendő táplálékát és ennélfogva az ott lakók között a puszta létezhetésért heves harc folyik, amikor is minden állat kényszerűl a fajtájabéliek ellen harcolni mindennapi táplálékáért: akkor új és szerencsés változat megjelenése valóban sok esetben (de nem minden esetben) azt jelentené, hogy olyan egyének jelentek meg, amelyek többet tudnak megszerezni a létföltételekből, mint amennyi őket megilleti. Az eredmény ebben az esetben az volna, hogy ezek az egyének kiéheztetnék úgy az eredeti alakokat, amelyek nem változtak meg, mint az átmeneti alakokat, amelyek még csak kisebb mértékben vannak megváltozva. Lehetséges, hogy Darwin az új változatok megjelenését eredetileg ebben az értelemben fogta föl, legalább is a „kipusztítás” szónak gyakori használata erre mutat. Csakhogy Darwin és Wallace is jól ismerték a természetet és tudták, hogy ez egyáltalában nem az egyedül lehetséges és szükségszerű lefolyása a fejlődésnek.

Ha valamely határozott terület fizikális és biológiai föltételei, a terület nagysága, amelyen bizonyos faj lakik és az ott lakók mindegyikének szokásai változatlanok maradnának, akkor az új változat hirtelen megjelenése mindazon egyének kipusztulását jelenthetné, amelyekben nincsen meg kellő mértékben az az új tulajdonság, amely az új változatot jellemzi. A körülményeknek ilyetén összetalálkozását azonban a természetben egyáltalában nem tapasztáljuk. Minden faj arra törekszik, hogy lakóhelyét nagyobb területre terjessze ki, az új lakóhelyek felé való vándorlást megtaláljuk a lassú csigánál éppen úgy, mint a gyorsröptű madárnál. A fizikai változások mindenütt állandóan folynak és az állatoknál az esetek óriási nagy számában, talán a többségben, nem oly módon keletkeznek az új változatok, hogy új fegyverekre tesznek szert, amelyeknek segítségével rokonaik szájából kivegyék az eledelt, – a táplálék csak egy a százféle különböző életföltételek közül – hanem, amint Wallace maga egy bájos fejezetben „A jellemek különbözőségéről” (Darwinism. 107. o.) kimutatja azáltal keletkeznek, hogy új szokások alakulnak ki, új lakóhelyekre telepednek le és új táplálékhoz szoknak hozzá. Az ilyen esetekben nincsen pusztítás, még csak harc sincsen – az új változat megváltja a harcot, ha ugyan egyáltalában volt – és bizonyos idő múlva mégis hiányozni fog néhány átmeneti alak, mert csakis azok maradnak életben, amelyek az új föltételek szempontjából a legalkalmasabbak, épp oly biztosan, mintha az ősi formák kipusztulását tételeznénk föl. Talán meg sem kell említenem, hogy ha elfogadjuk a környezet modifikáló hatását a fajra, mint Spencer, Lamarck követői és maga Darwin is, akkor az átmeneti alakok elpusztításának hipotézisére még kevésbé van szükség.

Maga Darwin elismerte a vándorlásnak és ezzel összefüggésben az egyes állatcsoportok izolálásának a jelentőségét új változatok és végül új fajok keletkezésére, amire M. Wagner figyelmeztetett legelőször. Későbbi kutatások e tényező jelentőségét csak még erősebb világításba helyezték és kimutatták, hogy a terület nagysága, amelyet bizonyos faj népesít be – amely körülményt Darwin teljes joggal tartott oly jelentőségteljesnek az új változatok kifejlődésében – helybeli geológiai változások vagy akadályok következtében a faj egyes részeinek izolálásával is befolyást gyakorolhat a változatok keletkezésére. Lehetetlenség, hogy itt ezt a nagy kérdést részletesen tárgyaljuk, de néhány példa meg fogja világítani ennek a két tényezőnek kombinált hatását. Ismeretes, hogy bizonyos faj egyes csoportjai gyakran más táplálékra térnek át. Így például, ha a vörösfenyőerdőben elfogy a fenyőtoboz, a mókusok a lucfenyőerdőkbe vonulnak és a táplálék megváltozása ismert élettani változásokat hoz létre. Ha a szokásoknak ez a megváltozása nem sokáig tart, ha a következő esztendőben ismét sok a toboz a vörösfenyőkön – akkor természetesen nem jön létre a mókusok új változata. Ha azonban a mókusok által lakott nagy terület egy része fizikális szempontból megváltozik, mondjuk, hogy a klíma enyhébb vagy szárazabb lesz – mindkét körülmény a lucfenyőerdő szaporodásának kedvez – és ha még egyéb körülmények is hozzájárulnak ahhoz, hogy a mókusok elhagyják a szárazabb vidéket, akkor előttünk áll az új változat, vagyis a kezdődő új mókusfaj, anélkül hogy bármi is történt volna, ami indokolttá tenné a kipusztítás szó használatát. Minden évben életben maradna az új, jobban alkalmazkodott mókusfajtának nagyobb része és az átmeneti alakok az idők folyamán kihalnának anélkül, hogy a Malthus értelmében harcoló versenytársak kiéheztenék őket. Ugyanezt látjuk végbemenni azon nagy fizikai változások folyamata alatt is, amelyek Közép-Ázsia nagy területein a szárazság következtében végbemennek, amely ott a jégkorszak óta folytonosan fokozódik.

Nézzünk még egy más példát. A geológusok bebizonyították, hogy a ma élő vad ló (Equus Przewalskii) a harmad és negyed korszak alatt fejlődött ki, de ősei nem voltak a föld meghatározott, körülírt helyére korlátozva. Ezek az ősök az ó- és újvilágon át mindenfelé vándoroltak és bizonyos idő múlva valószínűleg visszatértek arra a helyre, ahol már egyszer legeltek.³⁶ Ha tehát most Ázsiában nem találjuk meg az összes átmeneti alakokat a ma élő vad ló és a harmadkorbeli ős között, az egyáltalában nem azt jelenti, hogy az átmeneti alakok valaha elpusztíttattak. Sohasem volt ilyen pusztulás. Még csak kivételes nagyobb halandóságot sem kell föltételezni az ősalakok között; az összekötő kapcsot képező alakok és fajok egyénei a dolgok rendes lefolyása közben haltak el – gyakran bő táplálók közepette és maradványaik szét vannak szórva az egész földkerekségen.

Egyszóval, ha ezt a dolgot figyelmesen megvizsgáljuk és mégegyszer gondosan átolvassuk azt, amit arról maga Darwin irt, akkor be kell látnunk, hogy a kipusztítás szót, ha azt egyáltalában a múló változatokra alkalmazni lehet, csak metaforikusan szabad értelmezni. Ami a „versengés“ [competition] szót illeti, ezt a kifejezést Darwin mindig csak mint képet vagy szólásmódot használja (lásd pl. A pusztításról [On Extinction] szóló fejezetet), de sohasem azzal a szándékkal, hogy ezzel a faj egyes részei között a létföltételekért folytatott valóságos küzdelem vagy versengés fogalmát megalkossa. Az átmeneti alakok hiánya semmi esetre sem támogatja ezt a föltevést.

Az állatfajokon belül a létföltételekért folytatott állandó heves küzdelem létezésének főérve voltaképen a Malthustól kölcsönzött „aritmetikus argumentum”, amint azt Geddes tanár nevezi.

Ez az érv azonban egyáltalában nem bizonyít. Éppen olyan joggal hozhatnánk föl akárhány dél-orosz falu példáját, amelynek lakói a tápláléknak bőségében vannak ugyan, de higiénikus berendezéseik egyáltalában nincsenek. Ha már most azt látjuk, hogy az utolsó nyolcvan év folyamán a születési arányszám ezerre hatvan, a lakosság száma ellenben ugyanakkora, mint ezer esztendővel ezelőtt volt, vajon azt kellene-e ebből a tényből következtetni, hogy itt a lakók köpött gyilkos versengésnek kell folynia? A valóság az, hogy a lakosság száma azért marad évről-évre állandó, mert az újszülöttek egyharmada meghal a hatodik hónap előtt, fele meghal a következő négy év alatt, úgy hogy száz újszülöttből csak 17 éri el a huszadik életévet. Az újonnan érkezettek tehát eltávoztak, mielőtt elég idősek lettek volna a versengésre. Világos, hogy ami áll az emberre, még sokkal nagyobb mértékben áll az állatokra is. A madárvilág- ban olyan borzasztó arányokban történik a tojások pusztulása, hogy a tojás tavasszal számtalan állatfaj főtápláléka; nem is szólva a viharokról és az áradásokról, amelyek Amerikában a fészkek millióit pusztítják el és eltekintve a hirtelen idővál- tozásoktól, amelyek végzetesek a fiatal emlősökre. Minden vihar, minden áradás, a patkány minden egyes látogatása a fészekben, az időjárás hirtelen megváltozása elpusztítja a küz- dőket és a versengőket, amelyek oly rémítőknek látszanak az elméletben.

Gyors elszaporodása a lovaknak és a szarvasmarháknak Amerikában, a disznóknak és a házinyulaknak Új-Zélandról és még az Európából importált vadállatok gyors szaporodása is inkább a túlszaporodási elmélet ellen szól (Európában az ember korlátozza számukat és nem a versengés). Ha a ló és a szarvasmarha Amerikában oly gyorsan elszaporodhatott, az csak annyit jelent, hogy a számtalan bölény és kérődző, szóval a fűevő lakosság, amely abban az időben Amerikában élt, jóval alul maradt azon a számon, amelyet a prerik el tudtak tartani. Ha az a milliónyi bevándorló állat bőven talált táplálékot, anélkül, hogy a prérik korábbi lakosságát ki kellett volna éheztetnie, akkor ebből inkább azt kell következtetni, hogy az európaiak Amerikában túl kevés fűevőt találtak, nem pedig túl sokat. Nagyon alapos okok szólnak a mellett a föltevés mellett, hogy a dolgok természetes állapota a földön az állati lakosság hiánya, amely szabály alól nagyon kevés múló kivétel van. Bizonyos vidéken az állatok mindenkori száma nem annak a maximumnak felel meg, amennyi táplálékot az a terület produkálni tud, hanem számukat a legkedvezőtlenebb körülmények között is rendelkezésre álló táplálék mennyisége szabja meg, úgy hogy már ebből az egyszerű okból sem lehet a versengés a normális állapot; de ezenkívül még más okok is szerepelnek, amelyek az állati lakosság számát még ez alá a határ alá is szorítják. Vegyük például a lovakat és szarvasmarhákat, amelyek Transzbajkália pusztáin legelnek az egész télen át és azt fogjuk látni, hogy a tél vége felé nagyon soványak és kimerültek. De nem azért merültek ki, mert nincsen elég táplálék mindnyájuk számára – a vékony hóréteggel borított fü mindenütt bőven nő – hanem azért, mert nagyon nehéz a füvet a hó alól megszerezniök és ez a nehézség minden ló számára egyforma. Ezenkívül kora tavasszal gyakoriak a fagyos napok és több ilyen egymásra következő nap a lovakat még jobban kimeríti. Ha azután még egy hóvihar következtében a lovak több napon át táplálék nélkül is maradnak, akkor nagy tömegekben pusztulnak el. A tavaszi pusztulás oly nagy, hogy a rendesnél kedvezőtlenebb időjárás esetén a születések száma sem egyenlíti ki a veszteséget, annál kevésbé, mert minden ló ki van merülve és az újszülött csikók is gyöngébbek. A lovak és marhák száma így mindig a lehetséges alatt marad; egész éven át van táplálék ötször vagy hatszor annyinak is és a számuk mégis nagyon lassan szaporodik. De hogyha a tulajdonos a fagyos napok vagy az erősebb hóesés alatt szénát ad a lovainak, tüstént tapasztalhatja, hogy csordájának állapota javul. Nagyon sok fűevő és rágcsáló él Ázsiában és Amerikában hasonló körülmények között és így bátran mondhatjuk, hogy számukat nem a versengés szorítja le, mert az évnek egyetlen szakában sem kell küzdeniük a táplálékért és ha még sincsen túlszaporodás, annak az oka nem a versengés, hanem az éghajlat. Úgy látszik, sohasem vették eléggé figyelembe a túlszaporodás természetes akadályait, különösen a versengéselméletre való befolyásukban. Megemlítik az akadályokat, illetőleg megemlítenek egynéhányat, de ritkán kutatták ki hatásukat a részletekbe menőleg. De ha összehasonlítjuk a természetes akadályok hatását a versengéssel, be kell látnunk, hogy ez az utóbbi egyáltalában nem állja ki az összehasonlítást a többi akadállyal. Bates megemlékszik a rajzás alatt elpusztuló hangyák hihetetlen mennyiségéről. A Myrmica saevissima holt vagy félholt testei, amelyeket az erős szél a folyamba sodort, „egy vagy két hüvelyk vastagságban és ugyanilyen szélességben fölhalmozva úsztak mérföldnyi hosszúságban megszakítás nélkül a folyam szélén”.³⁷ A hangyák miriádjai pusztulnak el azon a vidéken, amely százszor annyit is el tudna tartani mint amennyi ott él. Dr. Altum, német erdész, aki nagyon érdekes könyvet irt erdeink kártékony állatairól, sok olyan tényt említ föl, amelyek a természetes akadályok rendkívüli jelentőségét bizonyítják. Elmondja, hogy a fenyőpille (Bombyx pini) kiröpülése alatt egymásra következő viharok vagy hideg és nedves idő hihetetlen pusztításokat visznek véghez közöttük és 1871 tavaszán ezek a pillék mind egyszerre eltűntek, valószínűleg több egymásra következő hideg éjjel pusztította el őket.³⁸ Sok hasonló példát lehetne fölemlíteni a különféle rovarokról Európa különböző részeiből. Dr. Altum fölemlíti a madarakat is, amelyek a fenyőpillének ellenségei és a rókát, amely tojásaikat nagy tömegekben pusztítja el, de egyúttal hozzá teszi, hogy egyetlen élősködő gombafaj, amely időnként ellepi őket, sokkal rettenetesebb ellenségük, mint bármely madár, mert ez a gomba a lepkéket nagy területeken egyszerre teszi tönkre. Ugyanez a szerző fölsorolja az egerek (Mus sylvaticus, Arvicola arvalis és A. agrestis) ellenségeinek hosszú sorát, de megjegyzi: „Az egereknek legnagyobb ellenségei mégsem az állatok, hanem a hirtelen időváltozás, amilyenek minden évben előfordulnak”. Váltakozó hideg és meleg idő óriási tömegekben pusztítja el őket: „egyetlen hirtelen időváltozás az egerek ezreiből esetleg csak néhány egyént hagy meg”. Másrészt meleg, vagy lassacskán beálló tél ellenségeik dacára is fenyegető elszaporodásukat idézi elő; így történt 1876-ban és 1877-ben.³⁹ A versengés tehát az egerek esetében teljes mértékben jelentéktelen tényező az időjárással szemben. Ugyanezt bizonyítják más tények is, amelyeket a mókusokról jegyeztek föl.

Ismeretes, hogy a madarak mennyit szenvednek a hirtelen időváltozástól. A tavaszi hóviharok épúgy pusztítják a madarakat Angliában, mint Szibériában; Dixon szerint a kivételesen szigorú tél annyira szorongatta a fajdtyukokat, hogy seregestül hagyták el a pusztát „és később azt hallottuk, hogy Sheffield utcáin fogdossák őket. Tartósan nedves időjárás csaknem oly végzetes rájuk.“

Másrészt a fertőző betegségek, amelyek a legtöbb állatfaj közt időről-időre föllépnek, oly mértékben pusztítják őket, hogy a veszteségeket még a nagyon gyorsan szaporodó fajok sem tudják éveken át sem pótolni. Így mintegy hatvan évvel ezelőtt délkeleti Oroszországban Szarepta környékén járványos beteg- ségek következtében az ürgék egyszerre eltűntek és éveken át nem láttak ezen a vidéken egyetlen ürgét sem. Sokáig tartott, míg újra annyira elszaporodtak, mint azelőtt.⁴⁰

Töméntelen ilyen tényt lehetne fölhozni, amelyek mind csökkentik a küzdelem és a versengés jelentőségét.⁴¹ Erre persze Darwin szavaival lehetne válaszolni, hogy azért minden szerves lény „életéneik bizonyos szakában, bizonyos évszakban, minden nemzedék alatt vagy csak időnkint, küzd a létért és ilyenkor nagy pusztításokat kell elszenvednie”, és hogy a létért való kemény harcnak ilyen időszakai alatt maradnak életben a legalkalmasabbak. Ha azonban az állatország fejlődése kizárólag vagy csak legfőképen is azon alapulna, hogy szerencsétlenség idején a legalkalmasabbak életben maradnak, ha a természetes kiválasztás hatása csak a kivételes szárazság vagy hirtelen időváltozás vagy áradások idejére szorítkoznék, akkor az állatvilágban a visszafejlődést kellene tapasztalnunk. Azok az egyének, akik túlélik az éhínséget, a heves kolera-, himlő-, vagy diftériajárványt, amint azok a civilizálatlan vidékeken föllépnek, azok nem a legerősebbek, sem nem a legegészségesebbek, vagy legintelligensebbek. Ilyen „életbenmaradásokon” nem épülhetne föl a haladás, annál kevésbe, mert a megpróbáltatásból a túlélők is rendszerint gyöngébb egészséggel kerülnek ki, mint az előbb említett lovak Transzbajkáliában, vagy a sarki utazások legénysége, vagy a vár őrsége, amely kényszerítve volt hónapokon át fél adagon élni és ebből a megpróbáltatásból megromlott egészséggel kerül ki, úgy, hogy ennek következtében abnormálisan nagy közöttük a halandóság. A természetes kiválasztás a szerencsétlenség idején csak azt teheti, hogy kíméli azokat az egyéneket, amelyek a legkitartóbbak a nélkülözések elviselésében. Ezt látjuk a szibériai lovaknál és szarvasmarháknál is. Ezek csakugyan kitartók és szükség esetén a sarki nyírfából is megélnek és ellent tudnak állani az éhségnek és a hidegnek. De egyetlen szibériai ló sem tudja elvinni a felét sem annak a tehernek, amelyet az európai ló könnyedén visz; a szibériai tehén nem ad félannyi tejet sem, mint a Jersey-i, és a civilizálatlan vidékek egyetlen benszülöttje sem állja ki az összehasonlítást az európaiakkal. Talán könnyebben tűrik az éhséget és a hideget, de testi erejök mélyen a jól táplált európai ereje mögött marad és szellemi fejlődésük kétségbeejtően lassú. „A rosszból sohasem keletkezik jó”, amint azt Csernisevszkij írja figyelemre méltó cikkében a darwinizmusról.⁴²

Szerencsére nem a versengés a normális állapot, sem az állatok, sem az emberek között. Az állatok között csak kivételes időszakokra szorítkozik és a természetes kiválasztásnak sokkal jobb alkalmat is talál a működésre. Sokkal kedvezőbb a helyzet, ha a kölcsönös segítség lép a versengés helyébe.⁴³ A létért való nagy küzdelemben – az élet teljéért és intenzitásáért a legcsekélyebb energia fölhasználásával – a természetes kiválasztás állandóan és kifejezetten azokat az utakat keresi, amelyeken a versengést el lehet kerülni. A hangyák bolyba és telepekbe gyü- lekeznek össze és fölhalmozzák készleteiket, tenyésztik teheneiket és ilymódon elkerülik a versengést. A természetes kiválasztás a hangyák családjából azokat a fajokat választja ki, amelyek legjobban el tudják kerülni a versengést, annak kikerülhetetlen pusztító következményeivel együtt. Madaraink legtöbbje a tél közeledtével lassankint dél felé vonul, vagy pedig rengeteg társaságokba gyűl össze és nagy vándorutakat tesz meg és elkerüli ily módon a versengést. Sok rágcsáló téli álomba merül, mihelyt eljön az az időszak, amikor versengésnek kellene beállani. Ismét más rágcsálók élelmiszereket halmoznak föl télire és nagy kolóniákba gyülekeznek, hogy védve legyenek, amikor dolgoznak. A rénszarvasok, amikor a zuzmó az ország belsejében kiszáradt, a tenger felé vándorolnak. A bölények átvonulnak egy óriási világrészen, hogy elegendő táplálékhoz jussanak.

Ha a hód az egyik folyó mentén nagyon elszaporodott, két részre oszlik a telep, és az öregek lefelé, a fiatalok meg fölfelé vándorolnak a folyó mentén, és elkerülik a versengést. És az olyan állatok, amelyek nem esnek téli álomba, sem ki nem vándorolnak, sem készleteket nem gyűjtenek, táplálékukat sem tudják maguk tenyészteni, mint a hangyák, azok úgy tesznek, mint a cinege, amint azt Wallace oly idillin leírja (Darwinism. V. fej.) vagyis új féle táplálékra térnek át – és így ugyancsak elkerülik a versenyt.”⁴⁴

„Ne harcoljatok! – A harc és a versengés mindig kárt okoz a fajnak és nagyon sok módotok van az elkerülésére!” Ez a természet tendenciája, ami nem teljesül mindig tökéletesen, de mindig hatékony. Ez a jelszó hangzik felénk a bokorból, az erdőből, a folyóból és a tengerből. „Azért tehát egyesüljetek, gyakoroljátok a kölcsönös segítséget! Ez a legbiztosabb mód, amelynek segítségével mindegyik megszerezheti magának a legnagyobb biztonságot, a létezés és a testi, szellemi és erkölcsi haladás legerősebb biztosítékait.” Ezt tanítja a természet és ezt tették mindazok az állatok, melyek a saját osztályukban a fejlődés legmagasabb fokára eljutottak. Ezt tette az ember, a legprimitívebb ember is és ezért érte el az ember azt a fokot, amelyen mi állunk, amint azt a következő fejezetekben látni fogjuk, amelyek a kölcsönös segítségről szólnak az emberi, társadalmakban.

¹ Szjevercov: „Periodikus jelenségek“, 251. old.
²Seyfferlitz, id. Brehm VI. köt. 637. old.
³„The Arctic Voyages of Α. Ε. Nordenskjöld“, London, 1879, 135. old. L. még Dixon kitűnő leírását a St. Kilda-Szigetekről (Seebohm idézi) és majdnem az összes északi utazásokról szóló könyveket.
⁴L. Függelék III.
⁵Elliot Couës: „Bulletin U. S. Geol. Survey of Territories“, IV. köt., 7. ,sz. 556., 579., stb. old. Poljakov megfigyelte a sirályoknál (Larus argentatus) egy észak-oroszországi lápon, hogy ezen madarak fészkeinek nagyobb tömegénél egy hím őrködött, mely a kolóniát veszély esetén figyelmeztette. Akkor az összes madarak fölrepültek és nagyon energikusan rátámadtak az ellenségre. A nőstények, melyeknek öt-hat fészkük volt együtt a láp minden sarkában, bizonyos rendet tartottak be, ha elhagyták fészküket, hogy táplálékot keressenek. A fiatal madarakat, melyek különben egész védtelenek és könnyen a rablómadarak prédájául esnének, sohasem hagyják egyedül. (A Pétervári Természettudományi Társaság Állattani Osztályának értekezései: „Családi szokások a vízimadaraknál“, 1874. dec. 17.)
⁶ Idősebb Brehm: id. A. Brehm, IV. köt, L. még Whites: „Natural History of Selborne“, XI. levél.
⁷ Dr. Couës: Birds of Dacota and Montana, „Bulletin U. S. Survey of Territories“, IV. köt., 7. sz.
⁸ Gyakran leírták, hogy nagyobb madarak alkalomadtán néhány kisebbet átvisznek, ha együttesen repülnek át a Földközi-tengeren, de ez még kétséges. Másrészről biztos, hogy néhány kisebb madár csatlakozik az utón a nagyobbakhoz. Ezt a tényt több alkalommal észlelték és újabban L. Buxbaum Raunheimben megerősítette. Több csapat darut látott, melyeknek közepén és két szélén pacsirták röpültek. („Der Zoologische Garten“, 1886, 133. old.)
⁹ Ezt a szokást úgy H. Seebohm, mint Ch. Dixon megemlíti.
¹⁰ Ezt a tény minden megfigyelő ismeri. Angliára vonatkozólag néhány példát találunk Charles Dixon: „Among the Birds in Northern Shires“ c. munkájában. Télen a pintyek nagy csoportokban érkeznek és ugyanabban az időben, novemberben, jönnek a fenyőpintyek csapatai; a rigók is látogatják ugyanezeket a helyeket „hasonló nagy társaságokban” stb. (165-166. old.)
¹¹ S. W. Baker: „Wild Beasts“ stb. I. köt., 316. old.
¹² Tschudi: „Tierleben der Alpenwelt“, 404. old.
¹³ Houzeau: „Études“, II. 463. old.
¹⁴ Vadásztársaságaikról l. Sir Ε. Tennent: „Natural History of Ceylon“ című művét, amelyből Romanes: „Animal Intelligence“ című műve 432. old. idéz.
¹⁵ L. Emil Hüter levelét Büchner: „Liebe stb.“ c. művében.
¹⁶ L. Függelék IV.
¹⁷ A pampai nyúlra (viscacha) [macskanyúlra] vonatkozólag nagvon érdekes, hogy ezek az igen társas állatok falvaikban nemcsak békésen élnek, hanem éjjelenként egész falvak látogatják meg egymást. A társas érzék [sociability] így kiterjedt az effész fajra. Nemcsak bizonyos társaságon vagy népen belül gyakorolják, mint a hanaryáknál láttuk. Ha egy paraszt egy viscacha-üreget elpusztít és lakóit földdel betemeti – így írja Hudson – „jönnek a többi viscachák. hogy kiássák azokat, akik elevenen el vannak temetve”, (i. m. 311. old.) Ez a tény, amelyet a szerző is megerősíthet, La Plata-ban igen ismert.
¹⁸ „Handbuch für Jäger und Jagdberechtigte“, amelyből Brehm II. kötet, 626. old.-on idéz (magyar kiadás).
¹⁹ Buffon: „Histoire Naturelle.“
²⁰ Ebben az összefüggésben emlitésreméltó, hogy a kvagga-zebra, amely sohasem érintkezik a dauw-zebrával, nemcsak a struccal – amely kitűnő őrszem –, hanem a gazellával, az antilopok és a gnúk összes fajtáival nagyon jó lábon van. Tehát a kölcsönös ellenszenv esetét látjuk a Quasrga és a Dauw között, amelyet nem lehet a táplálékért való harccal megmagyarázni. Az a tény, hogy a Quagga kérődzőkkel él együtt, amelyek ugyanolyan füvet esznek, mint ő maga, kizárja ezt a hipotézist, és el kell fogadnunk a jellemek valamely összeférhetetlenségét, mint a nyúl és a házinyúl között. V. ö.: többek között Clive Phillips-Wolley: „Big Game Shooting“ (Badminton Library), amely kitűnő példákat tartalmaz azon különböző fajokra vonatkozólag, amelyek Kelet-Afrikában együttélnek.
²¹ A mi tunguz vadászunk, aki nemsokára meg akart nősülni és ezért minél több bőrt igyekezett szerezni, egész nap a hegyen lovagolt végig, hogy fölhajtsa a vadat. Fáradozásai dacára sem tudott napjában egy dámvadnál többet elejteni, pedig kitűnő vadász volt.
²² Samuel W. Baker szerint az elefántok nagyobb csoportokba, „családszövetségekbe” egyesülnek. „Ceylon azon részében”, írja, „amelyet Parkladndnak [Park Country] neveznek, számtalanszor láttam az elefántok vonulását, amelyek szembeszökően csordákat alkottak, amelyek egy veszélyesnek tartott helyről az együttes visszavonulásra összeverődtek.” („Wild Beasts and their Ways“, I. köt. 102. old.)
²³ Disznók, ha farkasok támadják meg, ugyanezt teszik. (Hudson i. m.)
²⁴ Romanes: „Animal Intelligence“, 472. old.
²⁵ Brehm: I. kötet, 82. old.; Darwin: „Az ember származása“, 3. fej. Az 1899-1901-es Kozlov-expedíciónak Észak-Tibetben hasonló harcot kellett megvívnia.
²⁶ Annál különösebb volt Huxley előbb említett cikkében Rousseau ismert mondásának következő variációját olvasni: „Az emberek, akik a kölcsönös béke helyére a kölcsönös harcot helyezték, akármilyen motívum is vezette őket erre a lépésre, megalapították a társadalmat”. (Ninteenth Century, 1888. február, 165. old.) A társadalmat nem az ember teremtette; öregebb az, mint az ember.
²⁷ Monográfiák, mint például Hudson: „Naturalist on the La Plata“-jában a „Zene és tánc a természetben” című fejezet és Carl Gross könyve „Spiele der Tiere”, már világosságot derítettek erre az ösztönre, amely a természetben általánosan el van terjedve.
²⁸ Nemcsak számtalan madárfajnak szokása összegyűlni, sok esetben mindig ugyanazon a helyen, hogy táncoljanak és játsszanak, de W. H. Hudson azt a tapasztalatot tette, hogy majdnem az összes emlősök és madarak („a valóságban valószínűleg nincs is kivétel”) gyakran többé-kevésbé szabályos vagy meghatározott előadást tartanak hangokkal, vagy hang nélkül, vagy csupán hangokból állót. (264. old.)
²⁹ A majmok kórusairól l. Brehm.
³⁰ Haygarth: „Bush Life in Australia“, 58. old.
³¹ Íme egy pár példa: egy megsebesült borzot elvezetett egy másik, amelyik hirtelen megjelent; megfigyeltek patkányokat, amint egy vak párt etettek („Seelenleben der Tiere“, 64. és köv. old.). Brehm maga látott két varjút, amelyek egy magas fán egy har- madikat etettek, amelyik meg volt sebesülve; sebe több hetes volt (Hausfreund, 1874, 715. old.; Büchner: Liebe stb., 203. old.). Blyth látta, amikor indiai varjak két vagy három vak társukat etették stb.
³² „Man and Beast“, 344. old.
³³ L. H. Morgan: „The American Beaver“ 1868., 272. old.; „Az ember származása“, 4. fej.
³⁴ Egy fecskefajról mondják, hogy egy másik észak-amerikai feeskefaj megfogyatkozását okozta; a léprigók gyarapodása Skóciában az éneklőrigók megfogyatkozását okozza; a barna patkány Európában a fekete patkány helyére lépett; Oroszországban a kis svábbogár mindenünnen kiszorította nagyobb rokonait és Ausztráliában a mi méhkasaink importált méhei elpusztítják a kis fullánknélküli méheket. Két másik esetet, melyek azonban háziállatokra vonatkoznak, az előző fejezetben említettem. A. R. Wallace megjegyzi ugyanezen tények kifejtésénél a skót húros madarakra vonatkozólag egy jegyzetben: „A. Newton professzor azonban közli velem, hogy ezen fajok nem viszálykodnak az itten megállapított módon.” („Darwinism“, 34. old.) Ami a barna patkányt illeti, ismeretes, hogy kétéltű szokásainak megfelelően többnyire az emberi lakások alsó részeiben (pincékben, csatornákban), a kanálisok és folyók partjain él és végtelen csapatokban hosszú vándorutakra is kél. A fekete patkány ellenben szívesebben lakik lakásainkban, a padló alatt, istállókban és csűrökben. Így jobban ki van téve annak a veszélynek, hogy az ember elpusztítsa és így nem tudjuk teljes biztonsággal megállapítani, hogy a fekete patkányt a barna patkány, az ember vagy az éhség pusztítja-e ki.
³⁵ „De azt lehetne ellenvetni, hogy ha több közeli rokonfaj ugyanazon a vidéken lakik, úgy bizonyára jelenleg is sok átmeneti alakot kellene ott találnunk [...] Az én elméletem szerint ezek a rokonfajok közös őstől származnak; és az átváltozás folyamata közben mindegyik alkalmazkodott saját vidékének életföltételeihez és eredeti ősalakját és az összes átmeneti változatait, melyek a régi és a jelenlegi állapota közt voltak, elnyomta és kiirtotta.” („Fajok eredete“, magyar kiadás, 184. old. és „A kipusztítás”-ról szóló egész fejezet.)
³⁶ Madame Marie Pavlov szerint, aki ezt a tárgyat különösen tanulmányozta, Ázsiából Afrikába vándoroltak, egy ideig ott maradtak és azután visszatértek Ázsiába. Akár megtörtént ez a kétszeri vándorlás, akár nem, az a tény, hogy a mi lovunk őse régebben Ázsiában, Afrikában és Amerikában élt, kétségtelen.
³⁷ „The Naturalist on the River Amazons“, II. köt. 85. és 95. old.
³⁸ Dr. Β. Altum: „Waldbeschädigungen durch Tiere und Gegenmittel“ (Berlin 1889.) 207. és köv. old.
³⁹ Dr. Β. Altum, i. m. 13. és 187. old.
⁴⁰ A. Becker a Bulletin de la Société des Naturalistes de Moscou-ban, 1889, 625. old.
⁴¹ L. Függelék, V.
⁴² Ruszkaja Miszl: „A létért való küzdelem jótékony hatásának elmélete, előszó több értekezéshez a növény- és állattanból és az emberi életről, egy öreg transzformistától“, 1888. szept.
⁴³ „Az egyik leggyakoribb mód, ahogy a természetes kiválasztás működik, abban áll, hogy egy faj néhány egyénét kissé más életviszonyokra teszi alkalmassá, és ezáltal képessé arra, hogy a természet által még ki nem használt területeket birtokukba vegyék” („Fajok eredete“) – más szóval, kikerüljék a versengést.
⁴⁴ L. Függelék, VI.

Következő rész: Harmadik fejezet

Tartalomjegyzék