Író: Nyikolaj Ivanovics Buharin
Először megjelent: 1921.1
Fordította: Bakos Károly
Forrás: Nyikolaj Ivanovics Buharin: Töprengések a szocializmusról; Kossuth Könyvkiadó, 1988.
HTML: Petykó Gergő
A jelen cikknek az a célja, hogy megvilágítsa új gazdaságpolitikánk általános tartalmát, okait, céljait; jelentőségét a kommunizmus irányába fejlődő népgazdaságunk általános perspektívájában.
Sok pártbeli elvtársunknak ugyanis éppen ez a perspektíva hiányzik: mintha elveszett volna, mintha a világos és tiszta vonalak valamilyen ködös és homályos bizonytalanságban feloldódtak volna.
Az „új irányvonal” okai mélyen gazdaságunk szférájában gyökereztek és az 1921. tavaszi szokatlanul éles társadalmi-politikai válságban nyilvánultak meg.
Az úgynevezett „hadikommunizmus” korszakában gazdaságpolitikánk lényegében nem lehetett a termelőerők fejlesztésére irányuló politika. Az ország vörös védelme volt a „kiemelt” és emellett mindent magába foglaló feladat. Erre ment el minden: az anyagi erőforrások, a szervezőerők, szóval a gazdaság összes kvalifikált eleme. Ilyen helyzetben a népgazdaság tekintetében a fő jelszó nem az ennek stabil helyreállításáról szóló gondoskodás volt (semmiféle „meliorizáció” sem realizálódik „azonmód”), hanem a termék azonnali megszerzése, akár a termelőerők aláásása árán is. Nem „termelni”, hanem „elvenni”; elvenni azért, hogy a legrövidebb időn belül ellássuk a Vörös Hadsereget, a hadiüzemek munkásait stb. Ez és csak ez állt a figyelem középpontjában. Az ellenforradalmi erők fölött aratott győzelem ennek a politikának történelmi igazolása. Ilyen körülmények között a „tervszerű célszerűtlenség”, amennyiben elemei adva voltak, a helyes elosztással járó termelés fejlesztésének tervéből elkerülhetetlenül a termelést háttérbe szorító takarékos fogyasztás tervévé változott.
Különösen világosan mutatkozott ez meg a mezőgazdaságban. Gazdaságpolitikánk ezen a téren szinte kizárólag az Élelmezésügyi Népbiztosság politikájára korlátozódott, vagyis a kötelező beszolgáltatás rekvirálási rendszerére. Ám ebben a rendszerben az egyéni termelő, a paraszt nem volt érdekelt a termelés bővítésében, semmi sem ösztönözte erre: a megélhetéshez szükséges részen felül ugyanis elvesznek mindent, bármennyire növeli is az ember szántóterületét. Ily módon konfliktus keletkezett az egyéni gazdaság fejlesztésének szükséglete és politikánk között. S mivel Oroszország mezőgazdasága paraszti mezőgazdaság (a szovhozok állami szektora egészében véve jelentéktelen szerepet játszik), gazdaságpolitikánk objektív ellentétben állt - és a háború idején ez nem is lehetett másképp - az egész mezőgazdaság fejlődésével: a mezőgazdaság válságának tovább kellett éleződnie, és valóban tovább éleződött. Mivel pedig iparunk bázisa a mezőgazdaság, ez általában véve az egész népgazdaság válságának kiéleződését is jelentette.
Ebből elkerülhetetlenül következtek az alábbiak is. A polgárháború idején az osztályok között kialakult az egyensúly, amely nem a „normális” gazdasági folyamatokon alapult, hanem a proletariátus és a parasztság háborúbeli érdekazonosságán. Ennek a katonai-politikai szövetségnek természetesen gazdasági motívumai is voltak: a proletariátus kenyeret kapott azért, hogy védje a paraszti földeket a földesuraktól. Ugyanakkor azonban teljesen világos, hogy amint vége lett a háborúnak, a tisztán gazdasági ellentétek elkerülhetetlenül a végletekig kiéleződtek. Előtérbe kerültek a gazdaság problémái, a termelőerők fejlődése, amely a mezőgazdaságban csak a kispolgári gazdaság növekedése formájában képzelhető el. Teljes élességében napirendre került a proletariátus és a parasztság helyes gazdasági viszonyának kérdése, vagyis az olyan kölcsönös viszony, amely teret engedhetett volna a termelőerők fejlődésének.
Az egész forradalomnak ez az alapvető ellentmondása - egy kispolgári jellegű ország a kommunizmus irányába fejlődik - fejeződött ki az éles társadalmi válságban.
A gazdasági összeomlás általános folyamatában a város gyorsabban megy tönkre, mint a falu; akié a kenyér, az gazdasági fölénybe kerül azzal szemben, aki a városi ipar termékeivel rendelkezik. Gazdaságilag a falu olyan mértékben rázza le a város hatalmát, amilyen mértékben pusztulnak a termelőerők. A háború idején mindenütt, valamennyi országban ez történt. így volt ez Oroszországban is, ahol a paraszt gazdasági súlya megnövekedett a munkás gazdasági súlyához képest. Ráadásul Oroszországban, ahol a munkásosztály került hatalomra éppen azért, mert hatalomra került, kénytelen volt szétszórni erőit (a 160 milliós lakosság kormányzására, a Vörös Hadseregre stb.). Az ipari összeomlás pedig ugyanakkor a munkásosztály jelentős részét falusi kézművessé változtatta, a városban maradó munkások egy része pedig más jellegű kistermelővé vált (öngyújtókat készített, önellátásra rendezkedett be stb.).
A termelőerők fejlődése során az ipari kispolgárság proletárrá válik. Az összeomlás idején a proletariátus kispolgársággá lesz. Az öngyújtókészítő közvetlenül és közvetve a szabadkereskedelemben érdekelt, akárcsak a kisiparos és a kézműves, vagy a paraszt.
Az 5 millió munkásból2 alig egymillió volt a 700 000 kommunistával együtt a szabadkereskedelem ellen. Ebben a helyzetben a törzsökös proletariátusra nehezedő kispolgári nyomás, amely mögött a hadikommunizmus gazdaságának ráadásul reális ellentmondásai álltak, a proletariátus diktatúrájának elsöprésével fenyegetett. így tehát a gazdasági és a politikai okok egységes egésszé olvadtak össze. A proletariátus pártja kénytelen volt figyelembe venni a megváltozott osztály-erőviszonyokat. A proletariátus pártjának ebben a megváltozott konjunktúrájában új feladatot kellett maga elé tűznie, a termelőerők fellendítésének feladatát. A leszerelés, a blokád megszüntetése stb. reális lehetőséget nyújtott már ehhez. Új szakasz kezdődött. „Új irányvonalra” volt szükség.
Minden körülmények között, akármilyen irányt vesz is a gazdaságpolitika, a kommunizmus építése szempontjából a nagyipar érdekei az alapvető érdekeket jelentik. A nagyipar minden műszaki fejlődés alapja; a nagyipar a kommunista társadalom gazdasági viszonyainak a bázisa; a nagyipar a kommunista forradalmat megvalósító társadalmi erők s az ipari proletariátus támasza. Ezért a termelőerők fejlesztésének útján haladó gazdaságpolitika fő feladata a nagyipar megszilárdítása.
De mihelyt felvetjük a nagyipar megszilárdításának kérdését, nyomban egy „kényes” kérdésbe ütközünk. A nagyipar megszilárdításához „alapok” kellenek (élelmiszerből, nyersanyagból, felszerelésből stb.). És itt az a veszély fenyeget, hogy „ördögi körbe” kerülünk: az iparnak termékekre van szüksége, termékek megszerzéséhez iparra van szükség. „A föld a cethalak hátán, a cethalak a vízben, a víz a földön; a föld a cethalak hátán” és így tovább.
Ebből világos: a nagyipar fellendítése érdekében bármilyen áron és bármilyen eszközzel növelni kell a termékek mennyiségét.
Bármilyen áron! Mert máskülönben a legelemibb előfeltételeink sem lesznek meg ehhez a fellendüléshez. Nyersanyag, élelmiszer stb. nélkül a munkára buzdító felhívásokkal nem sokra megyünk, amint ezt a korábbi tapasztalatok megmutatták.
Bármilyen eszközzel! Mert azt a további terméket, azt a mennyiséget, amelyet be kell áramoltatnunk nagyiparunkba, kívülről kell hoznunk, nem a munkásállam kezén lévő nagyipar szférájából, hanem más, külső forrásokból, bármennyibe kerülnek is nekünk ezek a források.
A termékek mennyiségének ez a növelése az adott gazdasági helyzet legfőbb törvénye. A fentebb kifejtett tézisben rejlik az új irányvonal „egész bölcsessége”, alapja. Erre a kérdésre igennel vagy nemmel kell felelni. Harmadik lehetőség nincs.
Milyen forrásaink lehetnek a további termékmennyiség megszerzéséhez? Ezek a források lényegében a következők: a parasztgazdaság, a kisipar, a bérlet, a koncessziók, a külkereskedelem.
A parasztgazdaság, mint köztudott, egyéni, kispolgári gazdaság. De fentebb már láttuk, hogy e kispolgári gazdaság megerősítésének, fellendítésének fokozása nélkül nem boldogulunk. Ellenkezőleg, ennek fellendítése nehéziparunk növekedésének elengedhetetlen feltétele. Teljesen helytelen a többi világtól elszakítva vizsgálni a parasztgazdaságot és többszörösen helytelen ma. Ahhoz, hogy további termékmennyiséget szerezhessünk ebből a szférából, elengedhetetlen ennek növekedése, ez pedig átmenetileg, a fejlődés jelen fázisában nem más, mint a burzsoá viszonyok növekedése. De ez a növekedés teszi lehetővé a további termékmennyiség megszerzését.
A kisiparral ugyanaz a helyzet, mint a parasztgazdasággal.
A bérlet két formában képzelhető el: tőkés bérlet formájában (a vállalat bérbeadása a tőkésnek), vagy pedig úgy, hogy a vállalatot a munkáskollektíváknak adják bérbe. A második esetben nem fenyeget bennünket a kapitalizmus veszélye, de a munkáskollektíváknak általában nem lesz elegendő forgóeszközük. A tőkés bérlet esetében feltételezzük, hogy nem spekuláns bérlővel van dolgunk, hanem a termelés olyan szervezőjével, aki ilyen vagy olyan formában tőkével rendelkezik. A nyersanyagot, az élelmiszert stb. nem az állami raktárakból kell majd megszereznie, hanem a parasztgazdaság és a kisipar szférájából. S mivel elsősorban a nem működő vagy rosszul dolgozó vállalatokat fogjuk bérbeadni, és mivel a proletárállam a bérleti díj formájában további tényleges értékhez jut, így ez az érték bekerül a társadalmasított nagyipar szükséges alapjaiba.
A koncesszió lényegében szintén bérlet. De itt jóval magasabb rendű tőkés bérlőkkel lesz dolgunk, akiknek be kell majd hozniuk az alaptőke egy részét (gépi felszerelés, építkezések stb.).
A koncesszionáriusoktól a köztársaság javára levont összeg szintén a társadalmasított ipar alapját gyarapító termékmennyiség egyik forrása.
A koncessziókkal függ össze részben a külkereskedelem is, mivel a koncesszionáriusok külföldi termékek behozatalával fizetik majd nekünk a bérleti díjat.
Alapvető feladatából - a termékek mennyiségének növeléséből - kiindulva, a proletariátus vállalja a gazdálkodás nem proletár (kispolgári és nagyburzsoá) formáinak növekedését, hogy megőrizze, erősítse, kifejlessze a proletárgazdaság formáit, a társadalmasított gépi nagyipart.
A nem proletár, a burzsoá, a tőkés formák növekedésében nagy veszély rejlik. Es pontosan ebben van „adott helyzetünk” objektiv ellentmondása is. Egyrészt érdekeltek vagyunk abban, hogy növeljük a további termékmennyiséget, ez pedig csak a fejlődés burzsoá tendenciáinak erősítésével érhető el ; másrészt éppen ez az erősítés jelent veszélyt a kommunizmusra nézve, úgymond a másik végéről, a gazdasági formák konkurenciája szempontjából.
Valójában azonban a kispolgári gazdaság erősödése nem más, mint a felvásárló, a kereskedő tőkés és a vállalkozó kiemelkedése az árucsere alapján. A tőkés bérlő, a koncesszionárius stb. pontosan ugyanúgy a gazdaságilag erősödő kispolgári elemekben szilárd bázisra lel majd. Ilyen körülmények között hogyan képzeljük el az egész további fejlődést?
A kép teljesen világos lesz, ha a gazdaságpolitika új irányvonalát úgy fogjuk fel, mint a proletariátus nagyszabású, több évre szóló stratégiai hadműveletét a gazdaság frontján.
Úgy tűnik, a proletárharcnak ezen a frontján helyzetünk nagyon hasonlít ahhoz a helyzethez, amely a breszti béke3 idején kialakult a nemzetközi imperializmus elleni fegyveres harc frontján.
Milyen volt ez a helyzet? Milyen volt stratégiánk a fölöttébb erős ellenség elleni harcban? A következő tényezőket kellett figyelembe vennünk: 1. a fő veszély: a német imperializmus, amely a proletárdiktatúra létét fenyegeti; 2. fő feladatunk: fegyveres erőink, Vörös Hadseregünk megteremtése; 3. a fő jelszó e cél érdekében: béke mindenképpen, minden eszközzel, bármilyen áron; 4. a munka fő tartalma: a lélegzetvételnyi szünet kihasználása a Vörös Hadsereg létrehozására; 5. a másodlagos veszély: a német imperializmus belső hatása; 6. a stratégiai hadművelet befejezése: amikor a Vörös Hadsereg létrejön, akkor lehet a kormányrudat másfelé fordítani.
Hasonlítsák össze ezt a gazdasági frontunkon kialakult helyzettel. Itt is ugyanazokkal a tényezőkkel találkozunk: 1. a fő veszély: a gazdasági összeomlás, amely szintén a kommunizmus építését fenyegeti; 2. fő feladatunk: ipari vörös hadseregünk, azaz a társadalmasított nagyipar megteremtése; 3. a fő jelszó e cél érdekében: a termékmennyiség növelése minden eszközzel, akár még a kispolgári és nagyburzsoá gazdasági formák átmeneti megerősödése árán is; 4. a munka fő tartalma: a termékmennyiség felhasználása a társadalmasított nagyipar megteremtésére, „teljes harci készültségbe” helyezésére; 5. a másodlagos veszély: a gazdaság növekvő burzsoá formáinak belső hatása; 6. a stratégiai hadművelet befejezése: amikor létrejön a további termékmennyiség felhasználásának alapján a társadalmasított nagyipar, akkor lehet a kormányrudat másfelé fordítani.
Mivel magyarázható breszti politikánk sikere? Azzal, hogy sikerült megteremtenünk a Vörös Hadsereget, és azzal, hogy a német imperializmust belülről forradalom rendítette meg. Mi garantálja majd győzelmünket a gazdaság összeomlása elleni harc frontján? Az, hogy fel tudjuk majd lendíteni társadalmasított nagyiparunkat.
Ha ezt elértük - amint fentebb mondtuk - „elfordítjuk a kormányrudat”. Ám az, hogy a kormányrudat elfordítjuk egyáltalán nem a korábbihoz, vagyis a kötelező beszolgáltatáshoz stb. való visszatérést fogja jelenteni. Hiszen azok a módszerek, amelyek alkalmasak voltak a fogyasztás szabályozására akkor, amikor a termelőerők hanyatlottak, amikor a városnak a faluhoz viszonyított gazdasági ereje csökkent, teljesen alkalmatlanok lesznek akkor, amikor a termelőerők fejlődnek, kiváltképp pedig akkor, amikor növekszik a nagyipar ereje. A „kormányrúd elfordítása” azt jelenti majd, hogy gazdaságilag fokozatosan felszámoljuk a nagy magángazdaságot és a kistermelőket gazdaságilag a nagyipar irányítása alá vonjuk: a kistermelőt nem a gazdaságon kívüli kényszer eszközeivel vonjuk majd be a társadalmasított gazdaságba, hanem elsősorban azokkal a gazdasági előnyökkel, amelyeket a traktor, a villany, a mezőgazdasági gépek stb. jelentenek majd számára: (saját hasznára) elektromos vezetékek fonják körül, amelyek éltető energiával termékenyítik meg a gazdaságot.
Fentebb láttuk, hogy fő feladatunk az államosított nagyipar megszervezése. De ennek a feladatnak van egy belső oldala is: a munkának és a munka intenzitásának a kérdése. A „hadikommunizmus” időszakában a munkásosztály jelentős mértékben egyfajta tartaléka volt a szervezőerőknek, amelyeket egyre növekvő számban „soroztak” a frontokra. A megmaradtakat többé-kevésbé egyenlően támogatták, függetlenül attól, hogy ténylegesen teljesítették-e vagy sem a maguk termelői funkcióját. Ennek folytán a lelkesedés és a munkaképesség általános (az éhség, a kimerültség stb. miatt bekövetkező) csökkenése mellett, a kispolgári hangulatnak és következésképpen a gazdálkodás személyes indítékainak erősítése mellett a munka intenzitása elkerülhetetlenül csökkent.
Mutatis mutandis (a megfelelő változtatásokkal) részben itt is olyan helyzet alakult ki, mint a mezőgazdaságban : az egyének és a csoportok közvetlen anyagi érdekeltségének hiánya a termelés visszaeséséhez vezetett; az állam által nagy nehézségek árán fenntartott fölös munkaerő megléte folytán a termelékenység esett.
Ebből egyenesen következett e betegség gyógyszere is: a munkások egyéni és csoportos érdekeltségének érvényesítése a keresetekben. Más szavakkal: a munkások ellátását feltétlenül a megtermelt termékek mennyiségétől kellett függővé tenni. Ezt biztosítja az úgynevezett „kollektív ellátás” elvének ilyen vagy olyan alkalmazása.
A kollektív ellátás elve ennek során kettős szerepet játszik: egyfelől a közvetlen érdekeltség ösztönzése révén a munka intenzitásának és ily módon a termelékenységnek a növelésére készteti a munkásokat: másfelől ez a proletariátus összetételének minőségi javulását is előmozdítja. Alkalmazása esetén állandóan kiválasztódik egy igazi munkásgárda, amely a nagyipar gerincét fogja alkotni. És fordítva, a kispolgári, nem proletár elemek a kispolgári környezetbe kerülve ki fognak rostálódni és szét fognak szóródni. Az újjászervezett és fejlődő nagyiparnak megfelelő törzsökös proletariátusa is lesz.
A teljes tisztánlátás kedvéért néhány szót kell szólnunk a proletárdiktatúra rendszerének „államkapitalizmusáról”. A magunk részéről ezt a terminust helytelennek tartjuk. De mivel a dolog nem a terminusokon múlik, hanem a „lényegen”, nem a szavakon, hanem az értelmezésen (és ebben a tekintetben a párt soraiban nincs semmiféle nézeteltérés), ezért ezt a „lényeget” külön ki kell emelnünk.
Az államkapitalizmus a nyugat-európai és amerikai értelmezésben a burzsoáziának a végletekig vitt mindenhatósága, amikor is a termelés a burzsoá állam kezében összpontosul. Ebben az esetben minden termelési eszköz tulajdonosa és legfőbb intézője a burzsoázia, állama alakjában.
Amikor a proletárállam a koncesszionáriusnak bérbe ad egy vállalatot (vagyis ebben a történelemben példátlan esetben, amikor a tőkés a munkás bérlője), a vállalat tulajdonosa mindvégig a munkásosztály marad.
Ebből fakad a fejlődés teljesen eltérő jellege.
A szó igazi értelmében vett államkapitalizmusban az egész értéktöbblet a burzsoá állam, vagyis a burzsoázia kezébe kerül. A mi „államkapitalizmusunkban” (koncesszió, bérlet stb.) az értéktöbblet azonnal két részre oszlik: az egyik mint profit, a tőkés zsebébe vándorol; a másik százalékos befizetés vagy bérleti dí^ formáját ölti és államunké lesz, vagyis a proletariátus kezébe kerül.
Minél jobban megerősödünk, annál előnyösebb szerződéseket fogunk kötni, annál nagyobb lesz a proletár rész, amely egyre nő, s végül elnyeli a tőkés részét. Ez lesz a kommunizmus végső győzelme. És akkor kiderül majd, hogy a külföldi tőke, akaratán és szándékán kívül, akaratától és szándékától függetlenül, gazdaságunkban olyan „szakember” szerepét töltötte be, aki segítette kihúzni a sárból a szovjet gazdaság szekerét.
Az európai-amerikai jellegű államkapitalizmust a proletariátusnak forradalom útján kell megsemmisítenie. A mi „államkapitalizmusunk”, ha helyesen valósítjuk meg stratégiai tervünket, teljesen békés úton fog elhalni.
Az európai-amerikai jellegű államkapitalizmust a proletariátusnak forradalom útján kell megsemmisítenie. A mi „államkapitalizmusunk”, ha helyesen valósítjuk meg stratégiai tervünket, teljesen békés úton fog elhalni.
Azok a fő ellenvetések, amelyeket olykor a gazdaságpolitika új irányvonalával szemben tesznek, az egész „stratégiai hadműveleti terv” meg nem értésén alapulnak, és mint egyik tojás a másikra, úgy hasonlítanak azokra az ellenvetésekre, amelyeket egyes elvtársak (közülük is elsősorban jómagam) a breszti béke teljesen helyes taktikájával szemben hangoztattak, vagy amelyeket a proletárdiktatúra nyílt ellenfelei emeltek a breszti béke ellen.
A fő „ellenvetés” az „engedmények határait" illette. Hol van a határa az engedményeknek? Ha feladjuk Minszket, feladjuk-e Szmolenszket is? Vagy Moszkvát? Világos, hogy a kérdés értelmetlen volt. Az engedmények határait nem lehetett előre meghatározni : ezek a konkrét helyzettől függtek. Csak legyen módunk saját erőink létrehozására - így vetődött fel a kérdés.
Most is ez a helyzet. A koncessziók „határait” egészen a gyárig és az üzemig lehetetlen meghatározni. Hiszen csak általánosságban lehet kijelenteni: a nagyipar és a közlekedés bázisának feltétlenül a kezünkben kell maradnia, ami nem zárja ki azt, hogy ezt vagy azt a vállalatot vagy területet a koncesszionáriusnak adjuk át.
A második ellenvetés ez volt: elfajulunk. Ellenségeink pedig azt mondták: az engedmények útján a német imperializmus csapatává válunk. Világos, hogy ez ostobaság volt.
De néha most is ugyanezt mondják: ha engedményeket teszünk a kispolgárságnak, ezzel a kispolgárság csapatává válunk. Ha ez így van, akkor pl. az angol kormány, engedményeket téve a szénbányászoknak, a munkások kormányává, vagy legalábbis „össznemzeti” kormánnyá válik. Ez nem marxista okoskodás.
Természetesen veszélyes helyzetben vagyunk. Igaz, hogy, ha nem építjükfel a nagyipart, akkor vagy elfajulunk, vagy megdöntenek minket. De ellenségeink riadalmára felépítjük nehéziparunkat. Csak nevessenek a burzsoá „tiszteletre méltó emberek”, jósolják csak korai végünket. Bízunk benne, elénekelhetjük még sírjuk fölött, hogy „örök békesség adassák meg néktek”.
1 A petrográdi Állami Kiadó jelentette meg először 1921-ben brosúra formájában. Még ebben az évben kiadták Tomszkban is. Továbbá bekerült a Kazanyban 1921-ben kiadott „Novaja ekonomicseszkaja polityika” c. gyűjteménybe is. Németül a „Russische Korrespondenz” 1921. július-októberi száma adta ki. 2 A szakszervezeti statisztika adata, de nyilván túlzott. (A szerző jegyzete.) 3 Breszti béke - Breszt-Litovszkban Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak között megkötött békeszerződés, amelyet 1918. március 3-án írtak alá, hosszas tárgyalások után. A bolsevik párton belül éles vita bontakozott ki a béke aláírását illetően. A békefeltételek rendkívül súlyosak voltak. Leszakadt az országról Lengyelország, csaknem az egész Baltikum és Belorusszia egy része, valamint Ukrajna önálló állam lett. A központi hatalmak világháborús kapitulációját követően szovjet-orosz részről semmisnek nyilvánították a szerződést.