A szakszervezetek és feladataik¹

Író: Nyikolaj Ivanovics Buharin
Először megjelent: Beszéd az OK(b)P IX. kongresszusán, 1920. április 1.
Fordította: Szabó László
Forrás: Nyikolaj Ivanovics Buharin: Töprengések a szocializmusról; Kossuth Könyvkiadó, 1988.

Elvtársak, most a szakszervezetek és feladataik kérdése az egyik legégetőbb kérdés, s már előre elnézést kérek a kongresszustól, mert a szakszervezetekről és feladataikról szóló beszámolómban a konkrét gyakorlati szervezeti problémákon kívül egy sor általános jellegű kérdést is érintenem kell, vagyis, mint Lenin elvtárs nagyon helyesen mondta, vissza kell rájuk térnem. Ennek nem az a magyarázata, hogy az elvet védelmezem, hanem a beszámoló jellegéből, éppen abból fakad, hogy az utóbbi időben, ahogy ezt a szakszervezeti mozgalomról az utóbbi hónapokban és hetekben folytatott viták mutatták, az, amit kommunista gyakorlatunkban már abszolút elfogadottnak tekintettünk, éppen most bizonyos mértékben módosul, és a két szakszervezeti kongresszuson² vitathatatlannak elfogadott tételek, pártunk közvetlen eszmei befolyására elfogadott tételek az utóbbi időben számos kétséget váltottak ki. Érthető, miért alakult így. Azért, mert a szovjetköztársaságban megváltozott az általános konjunktúra, kolosszális, hatalmas munkafeladatok kerültek napirendre, közvetlenül át kellett térnünk a munka militarizálására, az adminisztratív-termelési apparátus alsóbb szintjein át kellett térnünk az egyszemélyi vezetésre, mert mindazok az új utak, amelyeket most felvázolunk, kitűzünk és most hivatalosan rögzítünk, feltétlenül bizonyos ingadozásokat váltanak ki különösen a szakszervezeti mozgalomban dolgozó elvtársak között, másrészt pedig azok között az elvtársak között, akik a munkafeladatok kitűzése során különösen élesen érzékelték az új irányvonal szükségességét általában. Természetesen, amikor új feladatok jelennek meg és az egész kérdésfelvetést illetően bizonyos új elvi változás körvonalazódik, érthető, hogy ilyenkor bizonyos szélsőséges nézetek alakulnak ki, amelyek végletességük miatt elfogadhatatlanok a dolgok állásának reális számbavételére.

Ezt a megállapítást a szakszervezeti vita is alátámaszthatja.

Egyfelől a szakszervezeti vezetők közül elkülönült az elvtársaknak egy, igaz jelentéktelen, de elég energikus csoportja, amely a munka militarizálásának kísérletében és az egyszemélyi vezetés bevezetésében egyfajta, a szakszervezetek jogai és szabadsága ellen irányuló merényletet lát, és ezért, válaszul, védekezésképpen, elméletileg kezdte védelmezni azt az álláspontot, amely már szakított a szakszervezetek szerepéről hozott korábbi határozatokkal. Ezt a csoportot saját jelszavával jellemezhetnénk: „minden jogot a szakszervezeteknek”. Különböző elvtársak voltak a szószólói, például Larin³ elvtárs. Ő azt a nézetet fejtette ki, hogy a szakszervezeteknek és egyesülésüknek - a Szakszervezetek Központi Tanácsának - kell végső soron felváltaniuk a Népbiztosok Tanácsát. Sljapnyikov⁴ elvtárs téziseiben azt fogalmazta meg, hogy a termelés, a gazdasági viszonyok terén minden jogot és minden funkciót a szakszervezeteknek kell teljes egészében átadni.

Ez a két árnyalata annak a szélsőséges szárnynak, amely szerint a szakszervezetek szervezete olyan önmagában véve jelentős egység, amely háttérbe szorítja a munkásosztály összes többi szervezetét. Másfelől, az ellenkező áramlat kritikátlanul elfogadta a katonai módszereket és, nem számolva az ipar sajátosságaival, teljes egészében átvette azokat. Ez az áramlat a másik végletbe esett. Ezt a végletet a „le a szakszervezetekkel” jelszóval lehetne jellemezni. Ilyen irányzat figyelhető meg részben néhány katona elvtársnál, akik kiadták a jelszót, hogy a szakszervezetek olyan szervezetek, amelyek eljátszották hasznos szerepüket, s most a Szovjet-Oroszország előtt álló, a munka militarizálásával kapcsolatos gazdasági feladatok idején, szükségszerűen el kell tűnniük, el kell veszíteniük mindenféle jelentőségüket és más, elvileg kiváló, teljesen más elven felépített szervezettel kell helyettesíteni.

E szélsőséges nézetek között egész sor árnyalat létezett. így szükségessé vált, hogy a pártkongresszuson ne csak a kisebb és másodlagos szervezeti kérdésekre vonatkozóan fogalmazzunk meg szilárd irányvonalat, hanem a szakszervezeti mozgalomra, a proletárdiktatúra időszakában betöltött szerepére és feladataira nézve is határozzuk meg az alapvető kiinduló nézetet.

Még egy apró megjegyzés. Mi itt, a kongresszuson tanúi voltunk annak, hogy egyik elvtársunk, Polidorov elvtárs, kijelentette: felül kell vizsgálnunk programunk szakszervezetekkel foglalkozó pontját.⁵

Láthatják, bizonyos általános jellegű elméleti zűrzavar keletkezett, és ezért, remélem, nem neheztelnek majd rám, ha beszámolóm első részét az elméleti elemzésnek szentelem, a szónak nem a rossz, hanem a jó értelmében véve, azaz a szakszervezeti mozgalom jelenlegi, a proletárdiktatúra időszakában felmerülő általános kérdései és általános feladatai megmagyarázásának. Soha nem tenném ezt, ha nem lenne nálunk káosz az általános kérdések megítélésében. Mivel vannak olyan elvtársak, akik azt mondják: felül kell vizsgálnunk a programpontot, és teljesen világos, hogy a szakszervezeti mozgalomra vonatkozó nézetek bomlasztása folyik nálunk, és határozott irányvonalat kell követnünk.

Három fő kérdéscsoport van, amely a szakszervezeti mozgalmat érinti. Először, hogyan változott a szakszervezetek funkciója a proletárdiktatúra időszakában; másodszor, milyen jellegűek azok az általános feladatok, amelyek a proletárdiktatúra időszakában a szakszervezetek előtt állnak; és harmadszor, milyen a viszony a szakszervezetek és a többi szervezet között, elsősorban a szovjethatalom és pártunk között, a proletárdiktatúra időszakában. A három kérdésre adott válasz a következő, s ebből, mint szilárdan lefektetett tételből, kell kiindulnunk: addig, amíg a tőkés rendszerben a szakszervezetek a munkásosztálynak az uralkodó tőkés rendszer ellen küzdő harci szervezetei voltak, végső soron a munkásosztály olyan szervezetei, amelyek ezt a harcot elsősorban gazdasági téren folytatják, átviszik politikai térre is és a munkásosztály pártjával együtt küzdenek a tőkés rend megdöntéséért - a proletárdiktatúra korszakában a szakszervezeteknek szükségszerűen az uralkodó osztály szervévé kell válnia. Mivel a szervezet tevékenységének kezdeti szakaszában elsősorban közvetlenül - ezt szeretném aláhúzni -, közvetlenül a gazdasági szférához kötődött, ezért teljesen természetes, hogy sok minden megváltozott a szakszervezetek szerepének funkcionális módosulása következtében, mert a munkásosztály minden szervezete a tőkések uralkodó osztálya ellen küzdő harci szervezetből az uralkodó munkásosztály szervezetévé vált, s ennek természetesen a szakszervezetekre is hatással kellett lennie, mégpedig abban a vonatkozásban, hogy fő és alapvető feladatuk a proletárdiktatúra korszakában szükségszerűen a gazdaságiszervező funkció lett a nevelő funkció mellett, miközben ennek a nevelő funkciónak bizonyos változásokon kellett keresztülmennie. A tőkés korszakban, amikor a munkásosztály elnyomott és a tőkés rend ellen küzdő osztály, a szakszervezetek nevelő funkciója abban áll, hogy a munkásosztályt a tőkés rend elleni harcra nevelje. A proletárdiktatúra korszakában ez a nevelő funkció átalakul a munkásosztályt a gazdasági-szervező tevékenységre és általában a kommunizmus építésére nevelő funkcióvá.

A harmadik kérdéscsoport a szakszervezet és a párt viszonyát érinti. Ebben a kérdésben már a tőkés korszakban különféle áramlatok léteztek a szociáldemokrata gondolkodáson - korábban mi is szociáldemokraták voltunk -, és többek között a marxista gondolkodáson belül. Amikor a szociáldemokrácia opportunista irányzata merev határvonalat húzott a gazdasági és a politikai harc közé, ami elméletileg helytelen, mi azt hangoztattuk, hogy a gazdasági harc végül politikai harccá alakul át! Ebből az következett, hogy a munkásosztály politikai pártjának meg kell teremteni a szervezeti kapcsolatot az egész szakszervezeti mozgalommal és irányítania kell azt. A tőkés korszaknak ezek a nézeteltérései, sajátos jelleget öltve, új alapon reprodukálódnak a proletárdiktatúra időszakában is. Ez a jelleg a következő: a szakszervezetek független, a munkásosztály politikai szervezeteivel, azaz a szovjethatalommal és a kommunista párttal szembeállított szervezetek lesznek-e? Mint ahogy a mensevikek opportunista pártja a tőkés korszakban a szakszervezetek teljes függetlenségének álláspontján állt, a mensevikek a proletárdiktatúra időszakában is ugyanúgy a szakszervezeti mozgalom függetlenségének, azaz a szovjetállamtól elszigetelt és a szovjetállammal szembeállított szakszervezeti mozgalom álláspontján állnak.

Általánosságban így jellemezhetők azok a kérdések, amelyeket elemeznünk kell, azok a különösen fontos kérdések, amelyek meghatározzák ennek vagy annak a részkérdésnek az eldöntését, mert az, ahogy ezt a három alapvető kérdést eldöntik, előre meg fogja határozni az összes részkérdés és alkérdés eldöntését.

Szeretnék megállni egy pontnál - a szakszervezetek és a szovjetek kölcsönös viszonyánál, a munkásosztály szakszervezete és a szovjetállam közötti viszonynál. Mit képvisel a szovjetállam és hogyan kell hozzá viszonyulniuk a szakszervezeteknek? A szovjetállam a munkások szervezete. Mivel még a burzsoá ideológia fogságában vagyunk, e burzsoá ideológia maradványai gyakran megrekednek a világosan gondolkodó elvtársak fejében. Az állam, a burzsoá ideológusok tanítása szerint, nem jelentett tiszta osztályerőt. A régi államot szétzúztuk és felépítettük a szovjetállam új apparátusát. A szovjetállam a munkásszervezetek egyik formája, ugyanolyan munkásszervezet, mint a többi, mint a szakszervezetek. De nem azonos a szakszervezetekkel. Mi ez a különbség, és olyan-e ez a különbség, ami a szovjetállamot a szakszervezeteknél kevésbé munkás jellegűvé teszi? Állítom, hogy ilyen jellegű különbség nincs. Ha néhány elvtárs úgy gondolja, a szovjethatalom’’abban különbözik a szakszervezetektől, hogy munkás-paraszt szervezet, míg a szakszervezetek tisztán munkásszervezetek, akkor az a szétválasztás helytelen. Nálunk jelenleg a munkásosztály diktatúrája érvényesül. Mindazok, akik látják és értik az életet, nem fognak ebben kételkedni; nálunk a munkásosztály diktatúrája a parasztság egyre szélesebb rétegeit vonja be a kommunista társadalom építésébe, illetve neveli erre. De a szervezeti apparátus a proletariátus diktatúráját képviseli, vagyis ugyanolyan munkásszervezetet, mint bármelyik más munkásszervezet. Nincs ebben a szervezetben semmi titokzatosan népies jellegű és érthetetlen dolog. A szovjetállam tehát munkásállam.

Persze teljesen természetes ez egy olyan országban, ahol a proletariátus kisebbségben van, ahol a parasztság teszi ki a lakosság túlnyomó többségét, amelyet szétforgácsoltsága, egyéni szokásai miatt hatalmas nehézségek árán tudunk bevonni a kommunista építésbe. Ez a mi balszerencsénk! Ha a parasztság helyett mezőgazdasági proletariátusunk volna, akkor gyorsabban megszervezhetnénk. Ez fejlődésünk objektív nehézsége. Ezért nem tehetjük meg, hogy ne számoljunk a parasztsággal, ezt a parasztságot be kell vonnunk. Az a feladatunk, hogy a parasztság széles rétegeit a kommunizmusra neveljük, de az apparátus, mint már említettem, a munkásdiktatúra apparátusa. Ezért nem szabad úgy gondolkodnunk, mint néhány elvtársunk, akik felmelegítik a mensevizmust, és azt állítják, hogy a szakszervezetek mégiscsak inkább munkásszervezetek. Miben különbözik ez a munkásszervezet a többi munkásszervezettől? Az a különbség, hogy a szovjetállam a munkásszervezet széles körű, mindent átfogó - idegen szóval -, univerzális formája. Ez a tétel bármely osztály államszervezetére érvényes. Vegyük a burzsoáziát; ott különböző szervezeti típusok léteznek; van államhatalom, vannak trösztök, szindikátusok, a munkásosztály ellen irányuló vállalkozói szövetségek és számos egyéb szervezet. Mi különbözteti meg a burzsoá szindikátust a burzsoá államhatalomtól? Az az alapvető dolog, hogy a burzsoázia államhatalma olyan szervezet, amely a legszélesebb, a leghatalmasabb, a legkoncentráltabb társadalmi erő. Ez az univerzális szervezet kinyújtja csápjait minden olyan területre, ahol a burzsoázia az uralkodó osztály. Ami igaz minden burzsoá államra, az igaz a proletárállamra is. A proletárállam a munkásszervezetek legátfogóbb, legszélesebb, univerzális formája. Ebből világosan következik, hogy egyetlen munkásszervezetet sem lehet szembeállítani a szovjetállammal, mint valamiféle nem egészen munkásállammal.

A mensevikek álláspontja ebben a kérdésben világos. Feltételezik, hogy nálunk nem a proletariátus diktatúrája, hanem egy szűk csoport diktatúrája érvényesül; ezért teljesen világos, hogy amennyiben úgy vélik, nálunk nem proletárdiktatúra van, úgy szükségesnek tartják a szovjetállam elleni harcot, védelmezniük kell és szembe kell állítaniuk vele a szakszervezetek függetlenségét, és azt kell mondaniuk, hogy a szakszervezetek munkásszervezetek, míg a szovjetállam nem munkásszervezet, s mivel a munkás jobb az összes nem munkásnál, akkor ebből természetesen abszolút logikusan az következik, hogy a munkásnak harcolnia kell a nem munkás ellen. Amikor Lozovszkij⁶ elvtárs vitába szállt velem az egyik, a szakszervezeti kérdést megvitató gyűlésen, nem teljesen úgy érvelt mint a mensevikek, de egy kicsit mensevik szaga volt érvelésének. Úgy állította be ugyanis a kérdést, hogy a szakszervezetek tősgyökeres munkásszervezetek, a szovjetek pedig csupán a parasztokat vonják be, mivel pedig a munkás jobb a parasztnál, ebből természetszerűleg következik a szakszervezeteknek mint munkásszervezeteknek a szembeállítása a szovjetállammal, mint valamiféle korcs szervezeti formával. Mivel minden kommunista előnyben részesíti a munkásokat, ezért a hangsúly természetesen áttevődik a szakszervezetekre. A fentiekből az következik, hogy a szakszervezetek mint munkásszervezetek, szembeállítása a szovjetállammal, mint nem egészen munkásszervezettel, elméletileg helytelen, gyakorlatilag pedig számos durva politikai hibához vezet.

Áttérek a második kérdésre, amely részben az előzőhöz kapcsolódik. Egyes elvtársak szükségesnek tartják a következő szembeállítást. Azt mondják: mégis van funkcionális megosztás, az egyik dolog a politika, a másik - a gazdaság. Sljapnyikov elvtárs tézisei nyíltan kimondják, hogy a szovjetállam a proletariátus diktatúrája, és csak a politikai hatalommal foglalkozzon, a szakszervezetek gazdasági szervezetek, és a szakszervezeteknek, mint önálló apparátusoknak, kell teljes egészében irányítaniuk a termelést. Sljapnyikov elvtársnak három skatulyája volt: az egyik a politikai hatalom, a másik az általános vezetés, a harmadik az ország gazdasága. Az első skatulyában van a szovjethatalom, a másodikban a kommunista párt, a harmadikban a szakszervezetek. Tehát Sljapnyikov elvtárs téziseiben előfeltétel, alapvető kiindulási pont volt a gazdasági szervezet szembeállítása a politikai szervezettel. Helyes ez vagy nem? Mi azt állítjuk, hogy nem helyes! Ez általában helytelen, mert a politika egyáltalán nem a levegőben lógó és a gazdaságtól független valami. Politikája minden osztálynak van, minden társadalomban, minden történelmi korszakban van politika. A politika a gazdaság kifejezése, legélesebb kifejezése. Számos példán láthatjuk ezt. Vegyünk egy példát. Valamelyik országban sztrájk tör ki. Ha ez a sztrájk két-három üzemre terjed ki, akkor az egyszerű gazdasági sztrájk; ha az egész országot átfogja, akkor politikai jelleget ölt. Az osztályharc politikai harc, még akkor is, ha gazdasági jelszavakkal, a nyolcórás munkanap, a munkabér stb. jelszavaival folyik. A politikát nem lehet szembeállítani a gazdasággal, ez elméleti képtelenséghez vezet! Nézzük a háború alatti államkapitalizmust, amikor még a burzsoá rend keretein belül is összefonódik a gazdaság a politikával. Németországban a burzsoázia egyesítette a gazdasági szervezeteket a politikaiakkal, elsősorban az államhatalommal. Mi volt az államkapitalizmus rendszerének lényege? Az, hogy a gazdasági szervezeteket, a burzsoá szindikátusokat, a trösztöket, a hatalmas vállalatokat alávetették a burzsoá államnak, a burzsoá állam szerveivé váltak. Az állam a burzsoázia láncos kutyája volt, amely a tőkés tulajdont őrizte. A gyárakban kizsákmányolták a munkásosztályt. Ennek az államnak, az erdőgazdálkodás, a vasutak stb. kivételével, szinte egyáltalán nem voltak gazdasági termelő funkciói, de láncos kutyaként biztosította és segített kiterjeszteni ezt a kizsákmányolást. A háború alatt azonban a burzsoá állam kénytelen volt militarizálni az egész ipart, vagyis alárendelni saját államának, s így az állam kollektív tőkéssé vált. A kapitalista állam kezdte irányítani a termelést, közvetlen gazdasági funkciókat kezdett ellátni; a gazdaság és a politika teljesen egybeforrt, és nem lehetett pontosan szétválasztani, mert a gazdaságirányítás legfontosabb szerve az államirányítás legfontosabb szervévé vált. A proletárdiktatúra időszakában ugyanez a folyamat megy végbe. Nálunk vajon nem olvad teljesen össze a politika a gazdasággal? Mi az a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács? Ez egy állami szerv. Mik a funkciói? A gazdasági szervezés, a gazdasági adminisztráció, a gazdasági irányítás. De hiszen korábban úgy véltük, hogy az állam kizárólag csak a politikával foglalkozik. Ez nem így van. Most a gazdaságot is irányítja. Benne a gazdaság szervezetileg összeolvad a politikával. Következésképp, ha általában elméletileg értelmetlen dolog a gazdaságot a politikával szembeállítani, akkor ez most tízszer olyan értelmetlen, mert a jelenlegi korszaknak, a proletárdiktatúra korszakának a szervezeti formák szempontjából az az egyik legfontosabb sajátossága, hogy a gazdaság összeolvad a politikával, és az államhatalom, amely kizárólag politikai szervezet volt, most a legfontosabb gazdasági szervezetté válik. Ezt a Népgazdasági Tanács példáján illusztráltam. Ily módon egyetlen gazdasággal foglalkozó szervezetet sem lehet már szembeállítani a politikai szervezettel. Hogyan fogják önök most szembeállítani a szakszervezetet, mint gazdasági szervezetet, a szovjethatalommal, amikor ennek a szovjethatalomnak igen fontos gazdasági funkciói vannak? Ha másféle szervezetünk volna, ha nem szovjetállamunk lenne a legfontosabb gazdasági szervező erő, akkor még lehetne vitatkozni erről, s akár még igazolható is lenne az ellentétes nézet. De a most reálisan létező és megerősödő rendszerben nincs annál képtelenebb dolog, mint amikor a szakszervezeteket, mint gazdasági szervezeteket szembeállítják a szovjetállammal, mint politikai szervezettel. Nincs ennél abszurdabb dolog, mert ma a szovjetállam ugyanannyira gazdasági, mint amennyire politikai szervezet is.

Ebből következik a következő kérdés is. Ha nálunk a munkásosztálynak számos különböző szervezete van: a szovjetállam, a szakszervezetek, a szövetkezetek stb., egy sor gazdasági szervezet, akkor felmerül a kérdés, milyen típusú szervezeti kapcsolatok vannak köztük. Mi elismertük, hogy ezek a munkásosztály különböző szervezetei, hogy nem szabad őket szembeállítani mint munkás és nem munkás szervezeteket stb., de a kérdés még nyitott marad: hogyan kössük össze őket, hogy állítsuk őket egymás mellé? Nekem úgy tűnik, roppant egyszerű megoldani ezt a kérdést. Valójában, ha van egy sor szervezetünk, és annak érdekében, hogy teljesen egységesek legyünk, hogy a teljes közvetlen munkafolyamat és a munkásosztály összes fellépése meg feladata a legnagyobb sikert érje el, akkor össze kell kötnünk, össze kell kapcsolnunk őket! Hogyan kell öszszekapcsolni őket? Világos, hogy szervezeteink némileg különböznek egymástól. Elsősorban abban különböznek, hogy milyen széles réteget fognak át, és minden józan gondolkodású ember számára világos, hogy ha ebben különböznek, akkor olyan szervezeti kapcsolatba kell hozni őket, hogy a szűkebb szervezetek alárendelődjenek az erősebbeknek, nagyobbaknak és univerzálisoknak. Ez általános szabály, amely nemcsak a proletariátusra érvényes, hanem érvényes volt a burzsoáziára is. Léteznek bizonyos általános, minden osztályra érvényes dolgok. Nézzük, mit tettek a tőkések, amikor gazdasági nehézségekbe ütköztek. Mit csináltak a szervezeteikkel? Teljesen helyesen cselekedtek. Maximálisan erős burzsoá szervezeteik: kartelljaik, szindikátusaik, trösztjeik és más egyéb szervezeteik voltak. Hogyan kapcsolták ezeket össze szervezetileg? Úgy, hogy az összes szervezetet a legnagyobb és a legerősebb szervezet alá vonták. Ez teljesen helyes szervezési elv. így is kell csinálni! A legnagyobbak alá kell rendelni a kevésbé nagyokat, nem pedig fordítva. Ezzel megoldódik szakszervezeteink fejlődési irányának elvi kérdése: a szakszervezeteket kell a szovjetapparátus alá rendelni, nem pedig fordítva, vagyis nem a szovjetállamot kell a szakszervezetek alá rendelni, hanem a szakszervezeteket a szovjetállam alá. Néhányukban felvetődhet a gondolat: de hiszen a gazdaság fontosabb a politikánál. Ezt az érvet azonban már megcáfolja az a tény, hogy a szovjetállam a legnagyobb gazdasági szervezet. Ez a szervezet a munkásosztály minden erejét koncentrálja, magához vonzza a többi szervezetet is, elsősorban a szakszervezeteket. Ha megmaradtak volna nálunk a régi munkásszövetkezetek, akkor azokat is be kellene vonni a szovjetapparátusba. A burzsoázia pontosan ezt tette: a szövetkezeteket, a szindikátusokat és a trösztöket alárendelte saját államapparátusának. Nacionalizálta, államosította, a burzsoá állam szerveivé, leghatalmasabb szervezeteivé alakította őket. És ez a szervezeti követelmény a proletárállam korszakára is érvényes.

Csak a fejlődés üteme kérdéses. A Központi Bizottság úgy véli, hogy itt nagy elővigyázatosságot kell tanúsítani, nehogy szervezeti súrlódások, szervezeti zavarok lépjenek fel, amelyek teljesen természetesek akkor, amikor az egyik vágányról hirtelen átváltunk egy másikra; az államosítást olyan folyamatnak kell tekintenünk, amely elég jelentős időszak alatt fog lezajlani. Ezért a Központi Bizottság nem úgy ítéli meg, hogy haladéktalanul államosítani kell a szakszervezeteket és, úgymond, el kell rendelni, hogy jogilag, törvényesen, rendeletileg államhatalmi szervekké váljanak. Másrészről a Központi Bizottság úgy véli, hogy a szakszervezetek fejlődése az államosításhoz vezető úton halad. Ténylegesen most ez a folyamat megy végbe. Igaz, egyáltalán nem amerikai módra.

A szakszervezetek első és második oroszországi kongresszusa ezt a szempontot emelte ki, és most azért beszélek erről ilyen hosszadalmasan, körülményesen, mert az utóbbi időben erről a dologról elfelejtkeztek. Elsősorban Sljapnyikov elvtárs és a mögötte állók felejtették el. Elfelejtkeztek arról, hogy a szakszervezetek két kongresszusán elvileg eldőlt, hogy a szakszervezetek államosításának útján haladunk, vagyis, magyarul ez azt jelenti, hogy bevonjuk őket az állami munkába és alárendeljük őket az általános szovjetapparátusnak.

Van még egy kérdés, amire válaszolni kell. Ez a következő. A szakszervezetek, úgymond, a szovjetapparátusok rendszeréhez tartoznak, de hogyan kerülnek ebbe a rendszerbe? Kétféle kérdésfeltevés lehetséges. Egyrészt, lehetséges, hogy a szakszervezetek, egész apparátusukkal, öszszes tagozatukkal együtt belépnek valamelyik gazdasági szervbe, vagy, lévén egyúttal állami szervek is, teljesen önálló funkciókat vállalnak magukra. Elképzelhető egy másik lehetőség is, amikor a szakszervezetek maguk közvetlenül nem avatkoznak a termelésbe, nem látnak el közvetlenül gazdasági funkciókat, de egész idő alatt áthatják a szovjet szervezeteket, a szovjetapparátusok tagjai lesznek, egyre inkább kiterjesztik befolyásukat ezekre az apparátusokra, s így elérik, hogy a szakszervezetek, mint téziseimben kifejtettem, egyre inkább a gazdasági-adminisztratív szovjetszervek alapszövetévé váljanak. Minden alapunk megvan arra, hogy úgy véljük, a kérdés megoldásának a második módja a helyesebb. Azon túl, hogy ezt erősíti meg az élettapasztalat, elméletileg is érthető, miért ezt az utat kell a leghelyesebbnek tartanunk. Azon egyszerű oknál fogva kell ennek a helyesnek lennie, mert a szakszervezeteknek, mint már beszédem elején mondtam, más funkciójuk, nevelő funkciójuk is van. Ez a nevelő funkció csak akkor működhet kellőképpen, ha komoly figyelmet összpontosítunk rá. Sokkal célszerűbb, ha a szakszervezetek ezt a szerepet olyan apparátusként látják el, amely a szovjetállam apparátusaiba nem egészen, hanem részenként hatol be; elküldik képviselőiket a felmerülő kérdések megvitatására, jelölteket állítanak a gazdasági szervezetekbe stb., de maguk közvetlenül, egészen, nem hatolnak be öszszes apparátusaikkal. A dolog ilyetén állása mellett két lábon állnak. Egyrészt nevelő funkciókat látnak el, széles tömegeket visznek közelebb a kommunizmushoz, másrészt bevonják őket a gazdasági munkába, így egyre mélyebben hatolnak be a szovjet gazdasági apparátusba. Ezért azt kell mondani, hogy programunknak azt a pontját, amelyet Polidorov elvtárs el akart törölni, meg kell tartani, s egyáltalán nem azért, hogy ne vesszünk össze a szakszervezetekkel, hanem azért, mert lényegében nem szabad a szakszervezetek szerepét kisebbítő nézőpontra jutni. Ellenkezőleg: a szakszervezetek szerepe egyre inkább nőni, egyre inkább erősödni fog! Miért? Azért, mert a pártonkívüliek széles tömegéből egyre nagyobb erőt létrehozó szakszervezetek egyre jobban meg fognak erősödni, és egyúttal ezt a felgyülemlett erőt átáramoltatják, be fogják vonni a szovjetszervezetek keretei közé. Minél több szakszervezet indul fejlődésnek, minél szélesebb tömegeket nevelnek a kommunista építés ügyének, minél magasabbra emelik a tömegek kulturális színvonalát, annál több képviselőjüket fogják bejuttatni a gazdasági szervekbe, annál jobban fog nőni gazdasági szerepük, annál inkább nő jelentőségük, annál inkább gazdasági és adminisztratív szervezeteink alapszövetévé válnak. Marxista szempontból ennek az elgondolásnak teljesen világosnak kell lennie. Amikor Marx arról írt, hogyan érlelődik a kapitalizmus keretei között a kommunista rendszer, a kommunista rendszer alapját „a munkásosztály forradalmi szövetségében” jelölte meg, azaz a munkásosztálynak azokban a szervezeteiben, amelyek a tőkés rendszer keretei között érlelődnek meg. Mivel nálunk a szakszervezetek a tőkés rend keretei között érlelődtek meg, teljesen természetes, hogy a kommunista rendszer építésének alapjává és bázisává kellett válniuk. Ezért minden olyan próbálkozásnak, amely a szakszervezetek szerepének kisebbítésére irányul, pártkongresszusunk szilárd ellenállásába kell ütköznie. Olyan helyzetet kell teremtenünk, amelyben a szakszervezetek, egyre inkább a gazdasági szervek alapszövetévé válva, egyre nagyobb szerepet fognak játszani.

Most a második kérdéskör. Ez a szakszervezetek és a kommunista párt kérdése. Mindenekelőtt, mi is a mi pártunk? Miben különbözik a többi munkásszervezettől? Abban különbözik, hogy a proletariátus élcsapatának szervezete; jellegzetes sajátossága, hogy a szervezet nem egyesíti közvetlenül, fizikailag a munkásosztály összes tagját; a munkásosztály élcsapatát, leghaladóbb részét egyesíti, és magától értetődik, hogy a mozgalom sikere, legyen szó bármilyen területről, csak annyiban biztosított, amennyiben valóban érvényesül a munkásosztály élcsapatának, azaz a kommunista pártnak a vezetése. Létezhet azonban olyan munkásszövetség is, mint például a nyomdászok moszkvai mensevik szervezete, amely ugyan munkásszervezet, de ha Moszkvában ez a munkásszervezet rendelkezne a hegemóniával, az nagyon szomorú dolog volna. Arról van szó, hogy a munkásosztály élcsapatának hegemóniáját a munkásmozgalom minden területén, tehát a szakszervezeti mozgalomban is biztosítani kell. Ez az oka annak, hogy a tőkés rendszer ellen folytatott harcunk idején, a szakszervezetek formális pártonkívüliségének álláspontjára helyezkedve, lehetővé téve a párton kívüli munkások belépését a szakszervezetekbe, lényegében a szakszervezetek tényleges pártossága mellett voltunk, azaz arra törekedtünk, hogy a szakszervezetek a kommunista párt eszmei irányítását tükröző politikai pozíciót foglaljanak el. Ez az álláspont a proletárdiktatúra korszakában csupán a funkciókat illetően változik meg, lényegében ugyanaz marad, mert a kommunista párt, a proletariátus élcsapata, most is csupán annyiban irányítja a szakszervezeti mozgalmat, amennyiben biztosítja a szakszervezeti mozgalomnak és a szakszervezeti mozgalom napirenden lévő feladatainak a sikerét. Ha ez így van, akkor teljesen természetes, hogy szervezetileg pátunknak számos kérdéssel kell szembenéznie, a szakszervezeteket eszmeileg is befolyásolnia, vezetnie, irányítania kell, ki kell alakítania szervezeti formáit. Tegnap Lenin elvtárs nagyon szemléletesen ábrázolta azt az egész mechanizmust, ami nálunk működik.⁷ Számos következetes formával rendelkezünk. Van kommunista pártunk, szovjethatalmunk, vannak szakszervezeteink és széles párton kívüli tömegeink. Pártunk, a szervezett személyek száma szerint, a felsorolt szervezetek közül a legkisebb, ugyanakkor azonban a leghaladóbb, és a gép csak akkor forog, ha vannak fogaskerekek, amelyek egyesítik az egyik szervezetet a másikkal. Ha jól illeszkednek a fogaskerekek a párt és a szovjethatalom, a szovjethatalom és a szakszervezetek, és végül a szakszervezetek és a széles párton kívüli tömegek közé, akkor a gép kereke - pártunk - mozgásba hozza a hatalmas gépezetet, a munkásosztály legnagyobb részét, és kiterjeszti hatását a parasztság legszélesebb rétegeire. Ezért teljesen természetes, hogy biztosítani kell kommunista pártunk lendkerekének helyes mozgását, és a gép működése attól függ, jól fognak-e illeszkedni átviteli apparátusunk fogaskerekei, helyesen alakul-e pártunknak, a munkásosztály élcsapatának, a tömegekhez való viszonya. Pártunk a szakszervezeti frakción keresztül fejti ki hatását, és minden szakszervezetben, minden helyi szervezetben, minden sejtben lennie kell kommunista frakciónak, amely az általános pártdirektívákat közvetíti a szakszervezet felé minden vonalon. Ha ez a frakció pártunk befolyásának közvetítőit jelenti, akkor nem lehet valami nagy, önálló, csak a helyi szervezet pártunk által létrehozott sejtje lehet. Valójában, ha a szakszervezetek kommunista frakciója pártunk olyan független szervezete lenne, amely vidéken nem veti alá magát párthatározatainknak, a helyi bizottságoknak, nem veti alá magát a párt általános irányításának, akkor ez azt jelentené, hogy pártunk nem tudná befolyáso;ni a szakszervezeteket, s rajtuk keresztül a széles párton kívüli tömegeket. Következésképp, itt az összes szervezet vonatkozásában a legszigorúbb pártfegyelmet kell megkövetelnünk: a helyi frakció aláveti magát a helyi bizottságnak, a Szakszervezetek Központi Tanácsának frakciója pedig teljesen aláveti magát pártunk Központi Bizottságának.

Most, magától értetődően, azért, hogy ne legyen semmilyen konfliktus, semmilyen súrlódás a szakszervezetek és a párt helyi szervezetei között, az utóbbiakat kötelezni kell arra, hogy a szakszervezeti frakciókon keresztül általánosságban irányítsák a szakszervezeteket, és hogy a pártszet vezetek irányító, szabályozó szerepe ne váljon túlzott gyámkodássá, kötekedésekké és idegesítő szőrszálhasogatássá.

Most áttérünk arra a kérdésre, milyen formában vegyenek részt a szakszervezetek a termelés szervezetében. Mivel ezt a kérdést Trockij⁸ elvtárs részben már érintette a gazdasági építésről szóló beszámolójában, igyekszem a lehető legrövidebben szólni erről.

A szakszervezetek, amint az már az előbbi fejtegetésből kiderült, a legilletékesebb szervezetek a gazdasági építés területén, és ezért egészen természetes, hogy részt kell venniük a gazdasági adminisztratív szervek apparátusaiban, a legfelsőktől kezdve a legalsókig. A szakszervezeti vita során végig azt kérdezték tőlünk, a Központi Bizottság álláspontjának híveitől: na, jól van, egész idő alatt esküdöznek, hogy a szakszervezeteknek részt kell venni, be kell vonni őket, mozgási lehetőséget kell nekik adni, de mutassák meg, hogyan vegyenek részt. Ezért a Központi Bizottság téziseiben részletesen felsoroltam, hogyan vesznek részt a szakszervezetek az ipari apparátusok valamennyi láncszemében, kezdve a legalsó sejtektől, az üzemi bizottságoktól, amelyek funkciói pontosan fel vannak sorolva a tézisekben. Továbbá részt vesznek a felsőbb szervezetekben, az üzemek irányításában, mind egyszemélyi, mind a kollektív vezetés mellett, mert egyszemélyi vezetés esetén a jelölt kiállítása a szakszervezetekkel való megállapodás útján történik. Ha a szakszervezetek maximális számú munkás adminisztrátort, szakszervezeti funkcionáriust tudnak majd kiállítani, akkor ez lesz majd a maximum. A szakszervezetek befolyását ténylegesen az a helyzet biztosítja, amelyben maguk a szakszervezetek vannak. A járási vezetőségeket ismét csak a megfelelő szakszervezetek Központi Bizottságának a főigazgatóságok és a központok kollégiumaival való megállapodás alapján nevezik ki, vagy a közvetlenül a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács alá rendelt vállalatok esetében a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács Elnökségével való megállapodás alapján és az utóbbi jóváhagyási joga mellett. A kormányzósági népgazdasági tanács elnökségének összetétele ismét csak a kormányzósági végrehajtó bizottság és a kormányzósági szakszervezeti tanács közötti megállapodás alapján alakul. A főigazgatóságok és a központok létrehozásában pontosan ugyanígy vesznek részt a szakszervezetek. Ugyanez vonatkozik a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsra is. Más, újonnan létrejövő szervek, mint a Munkaügyi Főigazgatóság, megint csak a szakszervezetek részvételével alakulnak ki. Tehát a szakszervezetek mindenhol, az adminisztratív ipari rendszer legalsó láncszemeitől a legfelsőkig ott vannak, de nem olyan önálló apparátusokként, amelyek vállán nyugszik teljes egészében valamilyen funkció, hanem olyan apparátusokként, amelyek saját szerveiket viszik be az általános szovjetszervekbe.

Ily módon az egyszemélyi vezetésre és az előttünk álló munkafeladatokra való áttérés egyáltalában nem változtatja meg és nem gyengíti a szakszervezetek részvételét. Ellenkezőleg, ha egyre szélesebb tömegeket sikerül majd bevonni a szakszervezetekbe, akkor a szakszervezetek szerepe az új gazdasági irányvonal feltételei mellett növekedni és nem csökkenni fog.

Végül rátérek az utolsó pontra: a szakszervezetek jelenlegi feladataira. Amiről eddig beszéltem, azok általában olyan tézisek, amelyek, néhány kivételtől eltekintve, pár hónappal ezelőtt is érvényesek voltak. Most azonban, a jelenlegi helyzetben ki kell emelni egy sor olyan kérdést, amely a most előttünk álló feladatokkal kapcsolatos. Ezek: a gazdasági bomlás elleni harc a munka militarizálása alapján és az általános munkakötelezettségre való áttérés stb., amikről tegnap beszéltünk. Ezekkel kapcsolatban a közvetlenül a szakszervezetek vállán nyugvó feladatok teljesítésén túl, úgy vélem van még egy alapvető feladat. A szakszervezetek kifejezetten apparátusok, és ha az egész munkásosztály, az összes gazdasági szerv elé azt a feladatot állítjuk, hogy át kell térnünk az intezívebb munkára, a munka militarizálására, a nagyobb pontosságra, gondosságra, felelősségre és egyéb nagyszerű dolgokra, akkor szükségesnek tartom kiemelni, hogy ezeket a jó dolgokat nemcsak a gyári munkásoknak kell előírnunk, mondván: dolgozz teljes erődből, ne henyélj, teljesítsd állampolgári kötelességedet, hanem ugyanezt a politikát kell folytatnunk valamennyi apparátusunkkal szemben is. Ha azt mondtuk, hogy megköveteljük a munkásoktól, teljesítsék termelési funkcióikat, akkor pontosan ugyanezt a rendszert kell meghonosítanunk a legfelső apparátusokban, ide értve a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács Elnökségét is. Ezért, ha a szakszervezetekről kell beszélnünk, akkor most az a feladat áll előttünk - nem kell megijednünk ezektől a szavaktól -, hogy militarizáljuk a szakszervezeteket, vagyis ugyanazt a munkarendet, pontosságot, felelősséget, gondosságot, fegyelmet vezessük be a szakszervezetekben, mint amit az egyszerű munkástól megkövetelünk. Ha az egyszerű segédmunkástól megköveteljük, hogy teljesítse ezeket a dolgokat, akkor ugyanezt kell azoktól is megkövetelnünk, akik ezt megkövetelik, vagyis az adminisztratív apparátustól, ide értve a szakszervezeteket is. A szakszervezeteknek nem abban az értelemben kell újjászervezniük apparátusukat, hogy át kell alakulniuk, fel kell oszlaniuk, engedelmeskedniük kell a katonáknak, hanem abban, hogy új rendet, fegyelmet, pontosságot és felelősséget kell bevezetniük. Ezt teljesen nyíltan meg kell mondanunk, nem szabad ettől megijednünk. Saját pártunkat úgy építettük fel, hogy mi vagyunk a legmilitarizáltabb szervezet, amely valaha létezett; hiszen pártunk csaknem szó szerint katonai szervezet, a sarkantyúk ugyanis nem nélkülözhetetlen kellékei a katonai típusnak. Igaza volt Lenin elvtársnak, amikor a kongresszus megnyitása során erről beszélt!⁹ Ebben van pártunk legnagyobb dicsősége, legnagyobb ereje a világ legjobb munkáspártjaival összevetve. Abban, hogy mi a fegyelem pártja, katonai módon működő párt voltunk. De ha ilyen pártot építettünk fel, akkor ugyanezt az elvet kell érvényesítenünk a szakszervezetekben is, s minél nagyobb mértékben, annál jobb. Én nem tartom pártunkat ideálisnak. A kongresszusi vita megmutatta, hogy hagy még maga után kívánnivalót, de annál sokkal jobb, mint ami korábban volt. A szakszervezetet még inkább erre az útra kell térítenünk. Ez a szakszervezetek előtt álló egyik központi feladat. A kongresszuson tegnap elfogadott, az egyszemélyi vezetésre való áttérésről szóló határozatokkal¹⁰ kapcsolatban az a véleményem, hogy a szakszervezeteknek kell propagálniuk tegnapi határozataink életbe léptetésének célszerűségét és szükségességét többek között a szakszervezeti kongresszuson ; ezt az összes szakszervezeti sejtben, minden lépcsőfokon meg kell tenniük, mert egy lyukas garast se érne tegnapi döntésünk, ha csak megírtuk, megszavaztuk, s jegyzőkönyvben rögzítettük volna a határozatot, a valóságban azonban semmit sem tennénk. Komédia lenne az egész. Ha ez valóban élet-halál kérdés, akkor elsősorban kongresszusunk határozatát kell keresztülvinnünk a szakszervezetekben. Az egyszemélyi vezetéssel kapcsolatban számos ilyen utalást tettem, nem fogom megismételni őket, mert a tegnapi vita során egy sor érvet hoztam fel. Ki fogok azonban állni amellett, hogy a téziseknek ez a része benne maradjon a határozat-tervemben, és az elvtársaknak kell majd elfogadtatniuk ezt a döntést.

A fentiekből a szakszervezetek számára még egy feladat következik: a műszaki képzettséget a lehető legmagasabb színvonalra kell emelni. Végül, ha komolyan viszonyulunk a szakszervezetekhez, akkor nekünk, mint pártnak, meg kell erősítenünk a szakszervezeteket. Erre azt mondják nekünk: sokat beszélnek erről, de elfelejtik, hogy megfojtottak minket a mozgósításaikkal stb. Valóban, nagy mértékben pártunk a bűnös abban, amiért nagy vérveszteséget kellett okoznia a szakszervezeteknek annak érdekében, hogy megmentse a köztársaságot. A szakszervezetek meggyengültek, új emberekkel kellett feltölteni őket. Nekünk mint pártszervezetnek, segítenünk kell a szakszervezeteknek a munka megszervezésében és nem engedhetjük meg magunknak, hogy lenézzük a szakszervezeti mozgalmat. Világosan látnunk kell, hogy minél hamarabb lépünk békés útra, annál inkább a militarizált szakszervezetekkel kell dolgoznunk, és úgy meg kell őket erősítenünk, mint még soha. Pártunk köteles a legjobb erőit átengedni a szakszervezeti mozgalomnak.

¹ Beszéd az OK(b)P (Oroszországi Kommunista [bolsevik] Párt) IX. kongresszusán 1920. április 1-jén. In: Protokoli szjezdov i konferencij VKP(b). Gyevjatij szjezd RKP(b). Partyijnoje Izdatyelsztvo, Moszkva 1934. 211-226. o.
² A szakszervezetek első összoroszországi kongresszusa 1918 januárjában, a második 1919 januárjában ülésezett Moszkvában.
³ Larin, J. (Lurje, Mihail Zelmanovics [Alekszandrovics]) (1882-1932) - 1901-től vett részt az oroszországi szociáldemokrata mozgalomban. Kezdetben mensevik, majd 1917 augusztusában belépett a bolsevik pártba. Az októberi forradalom után az Állami Tervhivatal elnökségének a tagja. A szakszervezeti vitában Buharin, majd Trockij platformjának a híve. Az 1920-as években tudományszervezéssel és gazdaságpolitikával foglalkozott. Halála után Buharin feleségül vette lányát, Anna Mihajlovnát.
⁴ Sljapnyikov, Alekszandr Gavrilovics (1885-1937) - kimagasló bolsevik munkásvezető, aki 1901-ben lett a párt tagja. 1908-1914 között emigrációban élt. Az első világháború idején a hazai bolsevik mozgalom vezetője, Lenin és Zinovjev mellett a Központi Bizottság tagja. 1917 elején a petrográdi forradalmi események egyik legfőbb irányítója, 1917 áprilisától a bérmunkás-szakszervezet élén állt, majd az októberi forradalom után munkaügyi népbiztosként az első szovjet kormány tagja. 1919 elejéig katonai posztokon tevékenykedett. Moszkvába visszatérve az ún. munkásellenzék vezetője. Az 1924-1926-os éveket Párizsban töltötte külszolgálatban. Hazatérve csatlakozott az egyesült ellenzékhez. 1926 októberében önkritikát gyakorolt. 1933-ban kizárták a pártból, 1935-ben letartóztatták, börtönben halt meg.
⁵ Lásd: Az OK(b)P VIII. kongresszusának határozatai és rendelkezései. In: Az SZKP kongresszusainak, konferenciáinak és központi bizottsági plénumainak határozatai. Szikra, Budapest 1954. (A továbbiakban: Az SZKP határozatai) I. rész 491. o.
⁶ Lozovszkij, Szolomon Abramovics (1878-1952) - 1901-től vett részt az oroszországi munkásmozgalomban. 1909-től 1917-ig emigrációban élt, a mensevikekhez állt közel. 1917 júliusában megválasztották a Szakszervezetek Központi Tanácsának titkárává. A proletárdiktatúra győzelme napjaiban tagja lett a bolsevik pártnak. Nézetei miatt 1918 elején kizárták a pártból, majd 1919 decemberében visszavették. 1920-ban a szakszervezetek Moszkva kormányzósági tanácsának elnöke, 1921 és 1937 között a Szakszervezeti Internacionálé főtitkára, majd 1939-ig az Állami Szépirodalmi Kiadó igazgatója. 1939-től 1946-ig a külügyi népbiztos (majd a külügyminiszter) helyetteseként tevékenykedett, s közben a kormányzat által létrehozott Zsidó Antifasiszta Bizottság elnöki tisztét is betöltötte. 1949-ben a kozmopolitizmus elleni kampány idején letartóztatták, börtönben halt meg. A XX. kongresszus után rehabilitálták.
⁷ Lásd: Lenin: Beszéd az OK(b)P IX. kongresszusán a gazdasági építésről. In: LÖM (a továbbiakban így jelöljük a Kossuth Könyvkiadónál 1963 és 1980 között megjelent Lenin Összes Művei sorozatot) 40. k. 256-262. o.
⁸ Trockij, Lev Davidovics (1879-1940) - 1897-től vett részt az oroszországi munkásmozgalomban, 1903-tól emigrációban élt. Ugyanebben az évben a mensevikekhez csatlakozott, majd egy évvel később szakított velük, s „frakción kívülinek” nyilvánította magát. Az 1905-ös forradalom idején a Pétervári Szovjet elnöke. 1917 májusában Pétervárra visszatérve csatlakozott az ún. kerületköziek csoportjához, s velük együtt lépett be a bolsevik pártba az év augusztusában. Az októberi forradalom idején ő állt a felkelést irányító testület élén. Az első szovjet kormányban külügyi népbiztos. Ellenezte a breszti béke megkötését, majd ezt követően lemondott a külügyi népbiztos posztjáról. 1925-ig hadügyi és haditengerészeti népbiztos, illetve a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának elnöke. A párt Politikai Bizottságának és a Komintern Végrehajtó Bizottságának tagja. 1920 folyamán közlekedési népbiztosként is tevékenykedett. A szakszervezeti vitában a szakszervezetek államosítása mellett lépett fel. 1923-tól a baloldali ellenzék vezéralakja. 1926 végén a Politikai Bizottságból, 1927 végén a pártból zárták ki, s AlmaAtába száműzték. Sőt, 1929 elején kiutasították az országból is. Kezdetben Konstantinápolyban élt, később Franciaországban, Norvégiában, végül 1937-ben Mexikóban telepedett le. Sztálin utasítására itt gyilkolták meg.
⁹ Lásd: LÖM 40. k. 230. o
¹⁰ Lásd: Az OK(b)P IX. kongresszusának határozatai. In: Az SZKP határozatai. I. rész 562. o.

Nyikolaj Ivanovics Buharin Internet Archívum