Író: Amadeo Bordiga
Először megjelent: Il Programma Comunista, 23. szám, 1961. december 15-29.
Forrás: De Te Fabula Narratur
HTML: P. G.
"Mexikóban, Patzcuaro tavában helyezkedik el Jalisco kis szigete”.
2350 méteres magasságban bámulatos táj kínálja magát a látogatóknak: nyugodt víz, szétdarabolt hegyek, ég, amely olyan közelről sugároz, hogy szinte kézzel meg lehetne érinteni. A taraszkok, egy büszke indián rassz utódai a spanyol hódítók ellen harcoltak. Vereséget szenvedtek és átvették a betolakodók keresztény vallását; de az általuk tisztelt szentek megőrizték a Nap, a Víz, a Tűz és a Hold régi istenségeinek vonásait. A taraszkok ügyesek a bőrmegmunkálásban, a fafaragásban, az agyagozásban és a gyapjúszövésben - és halászokként is. Ha bevonják sajátosan kialakított, óriáspillangóra emlékeztető hálóikat, azok mindig telis-tele vannak hallal. De bármilyen dolgosak is legyenek, a taraszkok még nagyon primitívek. Valójában az életet átmeneti állapotnak tekintik, rövid pillanatnak, melyen át kell jutni, hogy elérhessék a halál boldogságát. A halál már nem elkerülhetetlen végzet; ellenkezőleg, értéknek, az egyetlen valóban felbecsülhetetlen értéknek tekintik. Ez az alapja annak, miért nem gyásznap a "Halottak napja" Jalisco lakói számára. Korán reggel ünneplés kezdődik. A házakat feldíszítik, és a szentek képeit csipkével és papírvirágokkal ékesítik. A halottak kiállított portréit számtalan gyertya világítja meg. Az asszonyok elkészítik a halott rokonok kedvenc ételeit, hogy azok örülhessenek, ha az elevenek meglátogatják őket.
A templom mögötti temetőben feldíszítik a sírokat, melyeken legtöbbször nincs név. Jaliscóban nincsenek sírfeliratok! De ez nem jelenti azt, hogy a halottak feledésbe merülnek. A temetőből a faluba vezető utat viráglevelekket borítják, hogy a holtak könnyen megtalálják a hazavezető utat. A "Halottak napján" Jalisco asszonyai kicsinosítják magukat. Megfésülik hosszú, sötét copfjaikat és ezüstékszereket vesznek fel. A viselet egy szélesen redőzött hosszú, vörös, feketével körbeszegett szoknyából áll. A felvarrt blúz eltűnik a "reboso" alatt, amely elfedi a fejet és a vállat, és amelyből gyakran kinéz az újszülött apró feje. Éjfél körül az asszonyok valamennyien a temetőhöz mennek és letérdelnek, hogy imádkozzanak szeretett halottaikhoz. Gyertyákat gyújtanak: a nagyokat a felnőttek emlékére, a kicsiket pedig azoknak, akik ezt a "siralomvölgyet" már korán elhagyták. Aztán átadják magukat a meditációnak, amelyet lassacskán szavakkal kísérnek. Így egy litánia kezdődik, amely nem hangzik gyászosan, hanem az élők és a holtak összetartozását fejezi ki.
Eközben a faluban hátramaradt férfiak összegyűlnek a templom közelében, ahol egy fekete oltár van felépítve - azoknak a halottaknak van szentelve, akiknek már nincs senkijük, aki imádkozhatna értük. Hajnali szürkületkor hazatérnek, míg asszonyaik, akik egész éjjel a temetőben virrasztottak, félig elbújva "rebosoikban" misére mennek. Így zajlik le Jaliscóban a "Halottak napja". A falu lakóinak arcán nem gyász látható, hanem szeretteik látogatásának örömteli várása.
Ezt a cikket eredeti címével együtt szó szerint vettük át egy olasz gyermekfolyóiratból. Egyike ez az USA-amerikai kultúra számtalan felmelegített tákolmányának, melyeket az egyik újságból vagy folyóiratból a másikba vettek át, aminek során a firkászok semmi egyébre nem ügyeltek, csupán a lehető legnagyobb hatásra. Az x-edik plagizátor még azt a mély jelentést sem ismerte fel, amelyet ez a cikk - bármilyen konformista is a formája - magában rejt.
Ennélfogva a nemes mexikói népek, akik a spanyol hódítók könyörtelen terrorja alatt áttértek a katolicizmusra, azt bizonyítanák, hogy "primitívek" maradtak, mert a halállal szemben sem félelmet, sem utálatot nem mutatnak.
Ezzel szemben ezek a néptörzsek egy, az akkori és a mai keresztények számára is érthetetlen civilizációnak voltak az örökösei, amely az őskommunizmusig nyúlik vissza. Az ízléstelen modern individualizmus csak otromba csodálkozásba képes esni, ha még ebben a halovány szövegben is az olvasható, hogy a sírköveken nincsen felirat, és hogy a halottaknak, akiket senki sem gyászol, ételeket készítenek. Nem azért nem "ismeretlen halottak", mert egy üres és elcsépelt demagógia ezt mondja, hanem egy olyan élet hatalmas egyszerűsége miatt, amely a nem élete és a nemért való élet, amely örökös, mint a természet, és nem mint ostoba, a "túloldalon" körbekóborló lelkek csapata, és amely fejlődése számára hasznosítja a halottak, az élők és a meg nem születettek tapasztalatait - egy történelmi egymásutánban, amelynek menete az anyagi ciklus minden egyes pillanatában nem gyász, hanem öröm.
Ezek a szokások még szimbolikájukban is nemesebbek, mint a mieink: pl. a nők, akik a halottak számára csinosítják ki magukat, és nem a pénzeszsákok számára az élők alatt, mint a kapitalista kloákában, amelyben valamennyien elmerültünk.
Az, hogy a borzalmas katolikus szentek burka alatt még él a nem embertelen istenségek - mint a Nap - ősrégi formája, emlékeztet az inka civilizációtól hozzánk eljutott (bármennyire is eltorzított) ismeretekre, amelyet Marx megcsodált. Bár feláldozták egy embervér után vágyódó napnak az ifjú generáció legszebb példányait, az inkák nem voltak primitívek és kegyetlenek; ezek a közösségek inkább az életfolyamot intuitíve az energiában ismerték fel, amely egy és ugyanaz marad, mikor a Napból elárasztja a bolygókat és amikor, az élő ember ereiben folyva, egység és szerelem lesz az egyesült nemben; egy olyan nemben, amely - mígcsak bele nem esik a személyes lélek babonájába annak jámbor tartozik-követel mérlegével (a monetáris megvásárolhatóság felépítményével) - nem retteg a halállal szemben és tudja, hogy az egyes ember halála örömhimnusz és az emberiség életéhez való gyümölcsöző hozzájárulás lehet.
A természetes őskommunizmusban (még ha az emberiség a hordára korlátozódott is) az egyénnek nem volt célja, hogy javakat ragadjon el a legközelebbitől; inkább arra volt kész, hogy bármilyen félelem nélkül feláldozza magát a nagy phratria1 túléléséért. Nagyon bárgyú az a legenda, amely ezt a formát egy vérszomjas isten által keltett rémületre vezeti vissza.
A csere, a pénz és az osztályok formájában eltűnik a nem továbbélésének értelme a megtakarított garasok fennmaradásának elkorcsosult értelme javára, amelynek kifejeződése a lélek halhatatlansága, amely boldogságát a természeten kívül "Uzsora" istennel szerződésileg megköti. Éppen azokban a társadalmakban, amelyek úgy vélik, hogy a barbárságot felváltották a civilizációval, retteg az ember a személyes haláltól és borul térdre a múmiák előtt - még a förtelmes történettel rendelkező moszkvai mauzóleumok előtt is.
A kommunizmusban - ami tudományos bizonyosság, bár még nem valósult meg - az egyénnek és sorsának a nemmel való azonossága vissza lesz hódítva, miután az emberiségen belül minden határ és szétválasztás mint család, rassz és nemzet megszűnt. E győzelem után végetér minden félelem a személyes haláltól; és csak ekkor szűnik meg az elevenek és holtak bármiféle kultusza, mivel a társadalom először szervezte meg magát a jólét, az öröm illetve a fájdalomnak, a panasznak és az áldozatnak racionális minimumra csökkentése alapján, és fosztotta meg a nemzedékek harmonikus egymásra következését - ami a nem prosperitásának természetes feltétele - bármilyen rejtélyes és félelmetes jellegétől.
1 A phratria az ókori Görögország törzsi rendszerének egy társadalmi egysége volt.