Író: Amadeo Bordiga
Először megjelent: Il Programma Comunista 25. szám, 1956. december - Az "Oroszország gazdasági és társadalmi helyzete ma" sorozat 111-ik, 112-ik és 113-ik fejezete
HTML/Fordítás: P. G.
Később amikor Sztálint megkérdezték, melyik frakció rosszabb, a Jobb vagy a Bal, azt válaszolta, hogy egyik sem jobb a másiknál és közölte programját, amely szerint mindkettejükkel le kell számolni. Ha már itt tartunk, mi is volt a „Sztálin”-irányzat? Az volt irányzata, hogy ne legyen semmiféle irányzat, nem tisztelt semmiféle alapelvet, az államot az államért, Oroszországot Oroszországért kormányozta, az osztály és internacionalizmus álláspontját felcserélte a nemzeti és imperialista állásponttal: még akkor is így van, ha eleinte sem maga Sztálin, sem követői nem voltak ezzel tisztában.
Akik a történelmet „emberek szerint” vetik lapra, azok bizonyára furcsálják, hogy 1928-tól kezdődően Bal és Jobb közeledett egymáshoz a „vezetőség” elleni egyenlőtlen küzdelemben. Különös dolog lenne azt hinni, hogy a Bal Sztálint bírálva (csupán tizedannyira, mint valójában illett volna,) egy Jobb elhajlást bírált volna azokban tézisekben, amelyekből Sztálin, a politikai középpont, merített korábban a Bal téziseiből. De közel sem bizonyul ilyen különösnek, ha Marx és Lenin iskolája szerint vizsgáljuk a történelmet és nem Tecoppa módszerével. A magyarázat nem Joszif Sztálin „bandita karakterében” rejlik, hanem inkább újabb bizonyítékul szolgál, hogy a forradalom történelmileg „megrövidült” egy kettős forradalomról egy csak-polgári forradalommá: a vezetők egymást fejét vágják, hogy eszméket és agyakat lopjanak.
Trockij maga is, e küzdelem hagyományaihoz hűen, későbbi munkáiban is lekicsinyli a „Jobbot”, és nem látja az igazságot: hogy a Bal és a Jobb minketten marxista elveket követtek, és hogy a „középpont” az orosz és nemzetközi politika minden fordulópontján egy kicsit messzebb araszolt tőle.
Trockij roppant érdeme, hogy 1923-ban már felismerte a jelenséget, amely megfojtotta a marxista pártot, azt a pártot, amely kisajátította magának a hatalmat: az államapparátus igazgatását, annak kegyetlen és rideg gépezetnek, amely az osztályellenség terrorban tartására épült, a pártapparátus ellen – a kóros válság a külső forradalmi erők bukásából és a túlnyomóan nem-proletár társadalom által a forradalmi erőkkel szemben tanúsított bizalmatlanságból fakadt.1
Ebben az olasz baloldal Trockijjal egy álláspontot foglalt el – de olyan okokból, amelyek össze nem egyeztethetőek a későbbi „trockizmussal”. Az elnyomás esetei nem is a nem-marxista „bázis megkérdezése iránti demokratikus tisztelet” igényeit sértették. Sértették viszont a marxista elméletet, hogy a forradalmi diktatúrának konkrét, fizikai alanya nem a nép és nem is a nemzeti munkásosztály általánosságban, hanem a történelmi és nemzetközi kommunista párt.
A szocialista forradalomból polgárivá visszavonult forradalom útját a történelem által ráerőltetett menőverek kövezték ki és nem az orosz államgépezetben ülő „nem-kollegiális” Sztálin szeszélyei - és nem is a rágalmazott „Jobb kapitulánsai”. Amikor Jobb és Bal észbekapott, hogy a bolsevik hagyomány és a világkommunizmus lényege forog kockán, egyesültek, de immár későn. Curiatii sorsát szenvedték el – Tockij, Zinovjev, Buharin sorrendben – a sztálinista ellenforradalommal szembeni küzdelemben, amely egyben végüket is jelentette.
Tehát ne is csodálkozzék senki, ha rehabilitáljuk Buharint, – azon a vádon sem, hogy az idegen burzsoázia ügynöke lett volna, amelyet az undorító kivégzők, mint saját üröléküket faló elmebetegek voltak kénytelenek lenyelni, – hanem méginkább csodálkozzunk Trockij eleven bírálatán, amellyel a híres „Gazdagodjatok!” kijelentést illette.
Elsődleges szükség a túlélés, ezt követeli meg a világforradalom és az orosz állam és az orosz nép „exisztenciája”. Ezáltal felette áll 1926 rettenetes történelmi dilemmájának is. Megmutattuk, hogy Buharin Sztálin mellett tartott ebben a történelmi attitűdben, mégpedig azért, mert számára ez a visszavonulás csak Oroszország megerősítését célozta az európai munkásosztályon taposó tőkés államok összességével szemben vívandó, eljövendő, hatalmas „forradalmi” háborúval viszonyban. Szükséges megjegyezni, hogy Sztálin is ezt hirdette egészen a második imperialista konfliktus kitöréséig. Ott az a briliáns képzelgése támadt, hogy ebben a konfliktusban is ugyanazt a taktikát alkalmazza az imperialista államokkal szemben, amelyet a belső „frakciók” ellen használt: külön lépésekben kiírtani őket és egyedüli győztesként megmaradni, mint Horatius Cocles! Eltévelyedve a párt kijelölt útjától és az elmélettől, amelyekre veleszületett impotenciája kifénylett, amint már képtelen volt holttestektől ötleteket „lopni”, Sztálin halála után busásan megfizettek neki megalázásukkal az állami tőke szörnyei, akik nem megölni, hanem utánozni akarták, kéz a kézben versenyezni a világ kizsákmányolásában, bár meglehet, hogy a pisai tolvajok hitével.
Tehát a a túlélés a gazdasági feladat. Ez azt jelenti, ahogy mondottuk, hogy szükséges találni egy formulát, amely összeköti az ipart és a földet – és tudjuk a hadikommunizmusról a NEP-re való áttérés mibenlétét, lépés az első szakaszból a másodikra. Mostmár az a fontos, hogy megértsük a fordulatot, amely a második fokról a harmadikra vezet, amelyet már tárgyaltunk ezen sorozatban.
1927-ben Közép, Bal és Jobb szorosan kötődtek a lenini elmélethez: vagyis, hogy amennyiben a mezőgazdaság a kisvállalkozók kezében marad, az a szocialista forradalom halálát jelenti. Lenin valójában marxista nézőpontból kénytelen volt elfogadni a szociálforradalmárok marxista-ellenes programját. Anélkül fogadta el, hogy rejtette volna annak marxista-ellenes voltát, és ezt nem szűnt meg hangsúlyozni. A bolsevikek csak így ragadhatták meg a hatalmat és így fektethették le a világ kommunista pártjainak alapjait – Párizs megérte ezt a misét. Azonban, a kistermelők rendszere elharapódzott, vagyis a vidék potenciálja hatalmasat esett vissza, mind technikai, mind politikai értelemben.
Csődött mondott a „Bal” néhány képviselője által eszetlenül hajtott formula, hogy a munkásállam hajtsa rabigába a parasztságot. Attól, aki nem termel, először azért, mert nem tud, aztán meg azért mert nem is akar, attól semmit sem lehet elvenni; sem kényszerrel, sem kisajátítással, még gyilkossággal sem.
Vagy éhen kell halni, vagy meg kell szüntetni a falusi széttagoltságot.
A föld államosítása és különösebben a földtulajdon állami kézbe vétele csupán arra szolgál, hogy egy új agrár „nagybirtok” ki ne fejlődhessen. Sajnos ugyanekkor ez azt is megakadályozza, hogy a „kisgazdaságok” „nagyüzemekké” alakuljanak, és így a földművelést technikai fogyatékossaihoz köti. Ám mindenki mezőgazdasági nagyüzemekre vágyik, amelyek fejlesztéséhez szükséges eszközöket az ipar termelné ki –ha az ipari munkások ugye nem maradnak éhen!
Trockij és Zinovjev továbbra sem tágít Lenin mellől: lehetőleg kényszer alkalmazása nélkül át kell térni a parányi paraszt-gazdaságokról állam vezényelte üzemekre (a szovhozokra). Ez annyit tesz, mint állami tulajdonú földet és állami működő tőkét mondani (tehát az intenzív iparosodás mellett foglalnak állást).
Sztálin a föld reprivatizálásával lehetővé akarja tenni, hogy újra nagy földbirtokok jöjjenek létre, ahol a nagybérlő vezényli a kollektív termelést, nyilvánvalóan bérmunkásokkal, a bérlet pedig a tulajdonos markában végzi.
Buharin, csakúgy mint a Bal, védi a törvényes államosítást és a szabad tulajdon ellen foglal állást. Az utóbbi állásfoglalás egy óvintézkedés, nehogy visszaessenek a múltba és elveszejtsék a hatalmat. De hangsúlyozza, hogy nagyüzemhez nagytőke szükséges. Belátja, hogy az ipar alig képes fogyasztási cikkeket termelni (és még ezt is megelőzi a hadi használatú cikkek termelése, amelyek az eljövendő konfliktusban lesznek szükségesek, amely számára az „offenzíva” – a Brest-Litovsk idején még Lenin által elutasított álma), legfeljebb képes annyi műszaki eszközt termelni, hogy megnövelje önmagát, de semmiképpen sem annyit, hogy átalakítsa a mezőgazdaságot. Az ő formulája, hogy a föld maradjon az állam kezében, de az agrártőke azon kívül kerüljön kialakításra.
A kereskedelem és a NEP már utat adtak a tőkefelhalmozásnak, de a kereskedők és spekulánsok kezeiben, akik többé már nem jogellenes csempészek, hanem nepmanok, akiket gyűlölnek a parasztok, különösen az utóbbiak tagolt gazdálkodáshoz való reakciós ragaszkodása miatt. Ez a társadalmilag és politikailag egyaránt fenyegető tőke a termelés és technológia potenciál fejlesztése szempontjából magtalan.
Buharin, akit tanítója, Lenin gyakorta kigúnyolt, betéve tudja a Tőkéjét. Tisztában van vele, hogy a klasszikus eredeti tőkefelhalmozás, ahogy Angliában és mindenhol máshol, a földbérletből nőtte ki magát, és ebből az eredetből születtek a szocializmus „alapjai”. Más helyes elméletekkel is fel van vértezve: őrültség lenne, ahogy Trockij igazolja, egy iszonyú mértékben növekvő kereskedelem mellett az ipari termelést mint árutermelést kezelve, azt képzelni, hogy ne jelennének meg a tőkés formák. Akár állami, akár magán, de mindenképpen tőkés formák nőnek ki. Ha az iparban a magánvállalatokat állami vállalatokkal felváltani jelenti a haladást, akkor vidéken ahol nincs semmiféle tőke, nevetséges lenne azt képzelegni, nemcsak hogy a szocializmus, de már önmagában a tőke államosítása lehetséges.
Buharin nemcsak Marxhoz, hanem Leninhez is hű marad. A mezőgazdaságban, ahogy mondottuk, el kell jutni a 3-as formából a 4-es formába: a kisparaszti árutermelésből a magántőkés kapitalizmusba.
A föld állami kézben marad, és a „földben” gazdag paraszt megszűnik létezni (tehát nem igaz, hogy Buharin és követői védték volna a kulákokat). Helyette megjelenik az „állami bérlő”, aki működő tőkéjével és bérmunkásaival (akik gyökeresen nem különböznek az államosított gyárak bérmunkásaitól) hatalmas mennyiségű terméket állít elő a gazdaságnak általánosságban. A bérletet pedig már az államnak, és nem pedig a földtulajdonosnak fizeti.
Ahhoz, hogy a mezőgazdasági vállalatok átlagos mérete növekedhessen, egyértelműen szükség van arra, hogy az átlagos vállalkozási tőke mellett az agrárproletárok száma is növekedjen. Ez megvalósíthatatlan, ha az agrárvállalkozó nem halmoz fel és nem növekszik. Mégegy helyes tézis Buharin eszes elméjéből: semmiféle államnak nem funkciója az „építés” és a szervezés, hanem csupán az, hogy tiltson, vagy feloldja a tilalmat. Azáltal, hogy a társadalmi agrártőke felhalmozása már nem tiltott többé (Marx: az egyének által felhalmozott tőke csupán a társadalmi tőke része), a kommunista állam egy rövidebb úton mássza meg a formák létráját, Lenin lépcsőfokain.
Sztálin formulája, aki csupán a formulák utólagos, demagóg alkotója volt (emögött nem géniusz rejlik, hanem politikai erő, hiszen a modern történelem pártokat és nempedig kiválló elméket kíván, és ez talán mindig is így volt), a történelem szülte falusi struktúra, a kolhoz, csak egy hosszabb kiút a paraszti széttagoltságból annál, mint amit Trockij, Lenin és főleg annál, mint amit Buharin javasolt – ezzel nem azt állítjuk, hogy csak ez a három választási lehetőség állt fenn a vita idején.
Valóban, a derék Buharin ezt kiáltotta: Gazdagodjatok! De Sztálin sokkal rosszabbat mondott: Gazdagodjatok a földből! Csak az állami ipart és a fegyveres erőket hagyjátok nekünk! Nem gondolta át, hogy akinél a föld, annál az állam.
Mindenki emlékszik Buharin kijelentésére, de anélkül, hogy elméletét képes lenne előhívni – nehéz szövegeiből megtenni. Tana így írható körbe: „Kinyitjuk számotokra az állam földjeinek kapuit; gazdagodjatok az agrárvállakozások tőkéjével, majd hamarabb eljön a pillanat, amikor kisajátítunk titeket mindabból, amit felhalmoztatok. Így hamarabb eljön a vidékre a negyedik forma: az államkapitalizmus”.
Az ötödik szakaszhoz, a szocializmushoz, nem vezethet sem jog, sem kongresszusi vita, hanem csak egyetlen erő: a világforradalom. Buharin ezt az időben nem értette, és ez súlyos hiba is volt.
Sztálin Buharin téziseit használva verte le a marxista Baloldalt. Amikor Buharin látta, hogy a történelem Sztálint nem a gazdasági szocializmus útjaira vezényelte, hanem arra, hogy a politikai államot külsőleg és belsőleg visszaállítsa a tőkés funkciók útjaira, nem volt többé különbség Jobb és Bal között. Nem maradt semmi jobbra a Középtől. Minden marxista mélyebb és erősebb elvi okokból Sztálin ellen fordult. Vesztettek ugyan, de a levert forradalomak termékeny sorabia tartoznak, melyeknek eljő még a maguk pillanata, amely csakis világmértékű lehet.
1
Lsd. Trockijtól „Az új irány”, 1923