Író: Amadeo Bordiga
Először megjelent: L'Avanguardia 1912. december 1.
HTML/Fordítás: P.G.
Noha még nem mérhetjük fel a mészárlás történelmi következményiet, de ahogy a végéhez közelít, legalább valamennyire objektíven megvizsgálhatjuk szocialista szemszögből.
Azt mondják, hogy a balkáni népek a civilizáció, a szabadság és a népek függetlensége ügyéért harcolnak; már vitathatatlan dogmaként elismert, hogy Törökország eltűnése Európa térképéről szilárd alapot fog biztosítani a Keleti gazdasági és társadalmi fejlődésének, tehát a szocialistáknak örvendezniük kell. Európa döbbenten áll, ahogy négy kisállam finom gesztusa egyszerre öltötte egy keresztes háború és egy forradalom történelmi arculatát. Lázba hoztak keresztényt és republikánust, nacionalistát és szocialistát. Már-már vetélkednek, hogy ki éltesse a háborút.
De folyóvá dagadt a vére és a tüze azon országoknak, amelyeket tönkrevert az egyik valaha volt legvéresebb háború. Miközben a vérfürdő nacionalistáinak és teoretikusainak intézett lelkesedés csak undort vált ki belőlünk, ugyanakkor intő példaként is szolgál a jövőre nézve.
A történelmi kérdés teljes súlyával nehezedik ránk: Milyen állást foglaljanak a szocialisták az úgynevezett „függetlenségi háborúk” esetén, amelyek egy elnyomott nemzet idegen iga alóli felszabadítására törekednek?
Néhányan ezt mondják: mivel a történelem azt tanítja nekünk, hogy a nemzeti szabadság a tőkés polgárság fejlődésének előfeltétele és ezáltal az ezt követő osztályharcnak is, amely elvezet a szocializmusba, a szocialistáknak jó szemmel kell tekinteniük a függetlenségért vívott háborúkra.
Most azzal a szerény céllal fogjuk tárgyalni ezt a szinte már szofista következtetést, hogy megrendítsük ezen túlságosan elterjedt előítélet alapjait.
Először is, a feltevés, hogy a polgárságnak saját fejlődéséhez szüksége lenne a „nemzeti szabadságra”, nem pontos. A polgárságnak csak az államot szükséges megszabadítania a feudális oligarchiák karmaiból és helyébe egy demokratikus politikai rendszert kell létesítenie. Mivel ehhez szükséges a tömegek együttműködése, a polgárság igyekszik népszerűsíteni ezt a törekvést azáltal, hogy hazafias tartalommal tölti meg azt ott, ahol az arisztokrácia nem a hazai nemzethez, vagy fajhoz tartozik.
Tehát például Olaszországban és Németországban a hatalom meghódítását a polgárság, mint nemzeten-túli kérdést rendezte ’59 és ’66 háborúiban. Másképp Franciaországban, ahol az arisztokrácia és a polgárság közti harc forradalmi karaktert öltött, és alapvetően polgárháborús jelleget. Szükséges megértenünk, hogy ezeknek a példák csak relatív értékkel bírnak, hiszen a történelmi tényeket osztályozni vagy katalogizálni nem olyan egyszerű.
Továbbá, mivel a faj és a nemzet fogalmai történelmileg és földrajzilag igen rugalmasak, mindig könnyedén illeszkednek az oligarchista tőkés csoportok gazdasági fejlettségüknek megfelelő érdekeihez. Csak az esemény lehunytával képes a talpnyaló történelem fantasztikus, szentimentális indítékokat kreálni, és létrehozni a hazafias, nemzeti hagyományt, amely mint osztályharc elleni gyógyír, igen jó szolgálatot tesz a polgárságnak.
De a pártnak, amely a munkásosztályt képviseli, kicsikét mélyebbre kell ásnia. Az irredentizmus számunkra nem más, mint egy ravasz hóhérmanőver. Az irredentizmus még abból a szempontból sem igazolható, – amelyiket az alábbiakban tüzetesebben átvizsgáljuk, és – amelyik szerint, a polgárságnak saját fejlődése útját kell keresnie, stb. Nizza és Trieszt sokkalta iparosabb város, mint Olaszország jelentős része.
Itt nem összehasonlítást igyekszünk végzni a balkáni területekkel. Elfogadjuk tényként, hogy Bulgária, Szerbia, stb. civilizáltabbak, mint Törökország. Következik netalán ebből valamiféle jog a kevésbé civilizált állam területének fegyveres meghódítására?
Ezen esetben nem azt a kérdést vetjük fel, hogy igazságos vagy igazságtalan volna-e a háború; a történelmet nem megigazolják, csupán megfigyelik. Egyszerűen arról van szó, hogy milyen állást foglaljon a forradalmi osztálypárt a konfliktusokban.
Támogatnia kell-e ennek a pártnak egy háborút, hogy felgyorsítsa egy még feudális ország polgárságának fejlődését?
Válaszunk pedig az, hogy nem. És nagyra tartjuk azon szerb és bolgár elvtársak hősies magatartását, akik ellenezték a háborút.
Valójában az első ok ez: a háború válhat a fejlettebb nép javára, de ennek ellenkezője is lehetséges; még a Bissolati-féle háborúpárti szocialisták (?) elmélete szerint is. Már ennek a bizonytalanság elegendőnek kell legyen, hogy a haladás minden igaz barátját a háború ellen fordítsa. Feltéve persze, hogy nem hiszünk még mindig Isten ítéletében. De a demokrácia elég idővel és megvesztegethetőséggel még azt is mélyre ássa.
Másrészt még ha nagyobb szabadságot is biztosítana a meghódított területek lakóinak ha pontot teszünk a konfliktusra, semmi nem bizonyítja, hogy a szocializmus fejlődése szempontjából jobb helyzetbe kerülnénk. Az alábbi okok miatt:
Tehát az, hogy a háború meggyorsítaná az szocialista forradalom eljövetelét, csupa vulgáris előítélet. A szocializmusnak elleneznie kell minden háborút, elutasítva a hódító és a függetlenségi háborúk közti megkülönböztetést.
Egy érzelmes ellenvetést még fel kell oldanunk: De akkor meg akarjátok hosszabbítani a jelen való állapotot és a török elnyomást keresztények felett? De hiszen ez hóhérszocializmus!
Általánosságban nem szabad a történelmet érzelmi elfogultsággal tárgyalni. Ettől függetlenül felvetünk néhűny megfontolni valót. A nyavajákat úgy gyógyítjuk, hogy megszüntetjük okaikat. Mármost túlzás lenne azt állítani, hogy a balkáni zűrzavar oka a török uralom lenne. Sok más okkal is szembesülünk. A kisállamok nagyravágyása, amely mindig is olajat tett a faji gyűlölet tüzére. A civilizált Európa közbeavatkozása, amely szerzeteseket, papokat és lelketlen üzéreket öklendezve a területre, amely a muszlim reakció okozója. De az elsődleges ok a faji gyűlölet, amely a háborúkkal nem tehető semmissé. Ahogy bolgárok és a görögök is elcsitították egymás iránti kölcsönös gyűlöletüket, úgy próbát tehettek volna egy általános balkáni megállapodással. Mondhatjuk vajon, hogy a török oligarchia sokkalta jobban ellene lett volna ennek, mint a négy kis állam kapzsi oligarchiája?
A mi, szocialista elveken nyugvó állításunk mindenképpen ez: a szocialistáknak ellenezniük kell ezt a háborút. Ha az Internacionálé elég erős lett volna, hogy megakadályozza, akkor elég erős lett volna ahhoz is, hogy vérontás nélkül pontot tegyen a balkáni kérdésre.
Azzal, hogy ellentmondunk a függetlenségi háborúknak, nem a faji elnyomás apológiáját kíséreljük meg.
Marx azt mondta, hogy elutasítani az alkotmányos rendszert nem jelent egyet az abszolutizmus támogatásával.
És elfogadhatjuk a formulát, – amely úgy tűnik, az elmúlt egy hónap diplomáciai elmélkedéseinek célja, – vagyis hogy a Balkán a balkáni népeké. De meg kell kérdezzük: mely népeké? Azoké, akik a kölcsönös vérontásból megmaradnak, az árváké, a nyomorékoké és a kolera áldozataié! A statisztikák már tisztán mutatják, milyen következményekkel jár a háború! A veszteségek akkorák, hogy nem esztelenség azt állítani, hogy a faj kivézett és hosszú időre meddővé vált!
A pusztulás mezei négy elégedett kis zsarnokra maradnak.
Ha holnap az immáron tizennyolcadik cár helyezi fejére Bizánc véres koronáját a Szent Szófia templomban, reméljük, nem lesz egy szocialista sem, aki a történelem és irodalom ripacsainak retorikai szemetén végigtúrva néhány strófával hozakodik elő a győztes dicshimnuszához.
Mi egy hatalmasabb civilizáció nevében átkozzuk mindazokat, akik ilyen sok fiatal élet lekaszabolásában kezeskedtek törtető álmaikért!
Nincs oly kegyetlen a bűntett, amelynek ne találnák meg dicsőítendő hősiességét és örökségét a polgári kultúra eunuchjai!